Frank Mobile

A KUTATÁSI JEGYZÕKÖNYV

(Megjelent a MINSZ: Antológia'98 c. kötetében 1998-ban.)

Az alábbi íráshoz megtörtént események szolgáltak alapul, tehát minden nemû hasonlóság a valósággal kifejezetten a szerzõ mûve.

Nem sokkal azután, hogy felvettek az egyetem biokémiai kutató laboratóriumába, mint tudományos fõmunkatársat, behívatott magához a dékán. Csak egyszer találkoztam még vele, mikor megkaptam a kinevezésemet és az ezzel járó üdvözlõ kézfogást az irodájában. A dékán öreg ember volt, kifürkészhetetlen arcú és visszafogottan elegáns megjelenésû, de valahogy mégsem találtam kimondottan szimpatikusnak. Talán a keze miatt, mely hideg volt és nyirkos, mintha beteg lenne vagy legalábbis ideges.
Egy biológiai reagens kifejlesztésére kaptam megbízást, és pénzt a központi kutatási alapból, melyet az egyik mezõgazdasági nagyvállalat rendelt meg az egyetemtõl. A dékán tömören közölte velem, hogy két hónapom van elvégezni a feladatot, és természetesen nem léphetem túl az engedélyezett pénzügyi keretet. Ez érthetõbben megfogalmazva azt jelentette, hogy a kutatási programom minden költségével tételesen el kell majd számolnom a gazdasági hivatalnak, és egyáltalán örüljek neki, hogy kezdõ kutató létemre ennyit is kaptam tõlük.
A megfelelõ papírok aláírása és némi bürokratikus tökölõdés után végre odaadták az egyik félreesõ, kicsiny, földszinti laboratórium kulcsát és nekiláthattam takarítani. Merthogy a kérdéses helyiség az elmúlt években raktárként funkcionált, és a többi laborból mindenki ide hordta a kacatjait, kiselejtezett berendezéseit és persze a szemetét. Asszisztenseket természetesen nem kaptam, mert mindet elcsábították már a jobban felszerelt emeleti laborokba, de nem bánkódtam különösebben emiatt. Jól meg leszek én itt egyedül is, legalább zavartalan nyugalomban dolgozhatom ezen a lényegtelen és unalmas feladaton. Kezdetnek nem is rossz.
Miután minden szükséges eszközzel felszereltem a tudomány eme legújabb szentélyét, példátlan lelkesedéstõl átitatva láttam neki a munkámnak. Ezért tanultam öt évig az egyetemen és végeztem cum laude, majd gyakornokoskodtam a fõvárosi egyetemen segédasszisztensként, hogy most saját laboratóriumom legyen és dolgozhassak. Igaz, hogy csak itt kaptam állást, az ország legtávolabbi csücskében, de nekem ez is megfelelt. Minden kezdet nehéz, mondják a bölcsek, és milyen igazuk van. Fõleg ha az ember a tudomány rögös útjainak valamelyikén akar boldogulni.
Rekord idõ alatt, nyolc napon belül sikerült elkészítenem a kérdéses reagenset, és csak a töredékét használtam fel az engedélyezett pénzügyi keretnek. A gazdasági hivatalban úgy látszik alaposan túlbecsülték a várható költségeket gondoltam, elégedetten önmagammal. Ilyesmi ha egyszer történik meg évszázadonként valakivel. Ez a kezdõ szerencséje.
Ismertem annyira az egyetemi kutatóhelyeken uralkodó szokásokat, hogy eszembe se jusson a dékánhoz rohanni a munkám eredményével, mert akkor természetesen a támogatást is visszavonták volna tõlem. Márpedig egy igazi, vérbeli kutatónak csak egy dolog számít. Az, hogy dolgozhasson, és lehetõleg minél jobb körülmények között.
Régóta érdekeltek bizonyos biológiai kutatási területek, fõként az ellenanyag termelõ baktériumokkal és gombákkal kapcsolatban. Úgy éreztem, most végre minden körülmény a rendelkezésemre áll ahhoz, hogy kielégíthessem mérhetetlen kiváncsiságomat ezen témákkal kapcsolatban.
Anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna, a pénzügyi keret kínálta összegbõl átrendeztem a laboratóriumomat az új, kedvem szerint való kisérletekhez. Az egyetemi kutatógárdából senki sem figyelt rám különösebben. Ellenõrzõ bizottság is mindössze egyszer járt nálam, futólag szemrevételezve a helyiséget és persze mindent rendben találtak. Röhögtem a markomba örömömben. Ebben az intézményben, mint azt hamar fölfedeztem, a rendszerváltozás óta alaposan megcsappant a fegyelem. A jobb tudósok külföldre távoztak, engedve a nyugati egyetemek és kutatóhelyek nagy pénzekkel megtámogatott csábításának, a kevésbé jók pedig a szûkös állami támogatáson marakodtak idehaza. Hiába a felsõfokú végzettség, valljuk be õszintén. A tudósok is csak emberek. Ezt persze nem azért mondom, hogy mentegetõzzem, dehát a szükség törvényt bont.
Nekiláttam a saját kisérleteimnek. Ez amolyan partizán akciónak indult az elején, de késõbb komoly és elméllyült vizsgálódássá nõtte ki magát nálam. Olyan dolgokat fedeztem föl hetek alatt, amikhez még a nemzetközi szakirodalomban sem találtam forrásmunkákat, mivel ebben az irányban még senki sem végzett kutatásokat elõttem sehol a világon.
Az eredmények fellelkesítettek. Nem akarom részletekbe menõen ecsetelni az általam végzett munkát, mert hosszú és bonyolult lenne, de végülis hat szabadalmat jegyeztettem be késõbb ennek alapján. Ma már nyugodtan mondhatom, hogy korszakalkotó biokémiai fölfedezéseket tettem a rendelkezésemre álló két hónap alatt.
De minden jónak vége szakad egyszer. A határidõ lejártakor üzenetet kaptam a dékáni hivataltól, hogy jelenjek meg náluk és számoljak be a kutatásaimról. Munkám eredményét egy tömör, harminc oldalas dossziéba írtam le, csak a lényeges dolgokat jegyezve föl a kisérletekrõl. Ezzel jelentem meg a dékán elõtt mosolyogva, s lesve a hatást, amit majd a paksamétám kivált a felettesembõl.
A dékán belenézett a dossziéba, futólag átlapozta, majd kérdõ tekintettel fölnézett rám és megjegyezte.:
-Csak egy kutatási témára kapott megbízást. A többi fölösleges munka volt az ön részérõl. Legközelebb ne pazarolja az idejét ilyesmikre.
Megvallom õszintén, leesett az állam. Nem erre számítottam.
-De hát...-dadogtam elhûlve, majd kétségbeesve.-Ezek nagyon fontos felfedezések, és én publikálni szeretném õket!
-Persze, csak nyugodtan tegye meg. De legközelebb tartsa magát az elõírt munkaprogramhoz. Ez itt egy egyetem, ahol be kell tartani a szabályokat. Érti amit mondok?
-Igen, értem.-bólintottam kis idõ múlva, mikor végre felfogtam, hogy a dékánt egyáltalán nem érdeklik a felfedezéseim és csak azzal törõdik, hogy a hivatali dokumentáció rendben legyen. Már indultam volna, hogy kimeneküljek a fényûzõen berendezett irodából, mikor utánam szólt éles, kellemetlenül metszõ hangján.
-És a kutatási jegyzõkönyv hol van? Azt miért nem hozta magával?
-Odaadtam.-feleltem ostobán, nem értve a kérdését. A dékán a kezében lévõ vékony aktára nézett és elsápadt.
-Csak nem azt akarja mondani, hogy ennyi az összes feljegyzés, amit két hónap alatt készített?! Ez csak a kivonata nemde? És hol van a jegyzõkönyv?
Nem akartam elkeseríteni õt azzal a kijelentéssel, hogy nem készült más feljegyzés a kezében lévõn kívül. Az elmúlt két hónapot végülis tudományos kutatással töltöttem a laboratóriumomban, nem pedig írogatással. Mindig csak a legszükségesebbeket jegyeztem föl a naplómba, amin persze rajtam kívül senki sem tudna eligazodni. Sejtettem ugyan, hogy nem lesz ennek jó vége, mert láttam a kollégáimat, akik féktelen irodalmárok módjára készítették a vaskos feljegyzéseket a legkisebb tudományos munkájukról is, de nem vettem komolyan az intõ jeleket. Mintha az eredményeket a róluk készült jegyzõkönyv súlyával mérnék. Nevetséges! Vagy mégsem?
Tiszta õrület! Tudtam, hogy sürgõsen mondanom kell valamit, különben megnézhetem magam az egyetemi felügyelõ bizottság elõtt. Még vizsgálat is lehet a dologból, és akkor kiderül, hogy értékes és fontos kutatásokra vesztegettem el az egyetem pénzét. Te jó ég, micsoda bürokrácia! Itt úgy látszik senkit nem érdekelnek a tudományos eredmények, csak a felmutatott papírhalmok!
-A kutatási jegyzõkönyv? Ja persze!-kiáltottam fel a homlokomra csapva, mint akinek leesett a tantusz, és elégedetten rávigyorogtam a dékánra.-Azt a laborban felejtettem! Elnézést, de nem jutott eszembe, hogy le kell adni a kivonattal együtt. Jó nagy kupac papír, holnap behozom önnek, ha óhajtja uram!
-Rendben, adja le a titkárságon.-nézett rám fagyosan a dékán és elbocsátólag intett.
-A viszont látásra!
-A viszont látásra!-mosolyogtam kétségbeesetten. Miközben kivonultam a hivatal épületébõl, azon törtem a fejem, hogyan fogok holnapra több ezer oldalnyi feljegyzést produkálni az aktakukacoknak. A tudományos kutatómunka minden kínja eltörpülni látszott ezen kulcsfontosságú nehézség mellett.
Hogy ihletet merítsek a példátlan papírmunkához, besétáltam a belvárosba és az egyik kiskocsma hangulatos félhomályában üldögélve felhajtottam két korsó sört. Szükségem lesz az üzemanyagra a vég nélküli körmöléshez.
Mellettem két fiatal egyetemista beszélgetett hangos lelkesedéssel valamirõl. A számítástechnikai tanszék hallgatói lehettek, mert csupa fájl, hálózat és megabájt alkotta a szókincsük kilencven százalékát. Néztem a konzolhuszárokat, milyen boldogok és elégedettek, hogy a számukra fontos dolgokról diskurálhatnak. És ekkor jött a nagy ötlet.
Villámként hasított belém a felismerés, hogyan oldhatnám meg a kényszerû körmölési problémámat. A számítógép! Hát persze!
Visszarohantam az egyetemre és berontottam a gépterembe. Értek a programozáshoz, fiatalabb koromban nagy resetkirály voltam magam is. Leültem az egyik szabadon maradt terminál mellé és nekiláttam a pötyögtetésnek.
Egész délutántól a késõ éjszakába nyúlóan ontották a sarokban álló nagy teljesítményû nyomtatók a szabvány feljegyzéseket az általam végzett kisérletekrõl megjegyzésekkel, grafikonokkal, táblázatokkal és ábrákkal kiegészítve a blabla szöveget. A teremben megforduló diákok kissé furcsállották, hogy órákra lefoglaltam az egyetem teljes nyomtatói kapacitását, de töredelmesen elmagyaráztam minden érdeklõdõnek, hogy feltétlenül ki kell nyomtatnom az eddig rögzített adatokat a munkámról. Kaján vigyoromat csak meglehetõs nehézségek árán sikerült lepleznem elõttük. Nem értették volna, mitõl van ilyen jó kedvem, mert semmiképpen sem akartam világgá kürtölni a dolgot. Hogyisne! Hogy aztán mindenki utánozni kezdje az általam szabadalmaztatott eljárást a kutatási jegyzõkönyvek hamisítása terén!
Másnap reggel heroikus nyögések közepette cipeltem be a jó tíz kilónyi feljegyzést a dékáni hivatal titkárságára. A hatalmas tölgyfa íróasztal mögött gubbasztó fiatal titkárnõ érdeklõdve figyelte erõlködésemet, majd amikor közöltem, hogy milyen messzirõl kellett ide hoznom ezeket a feljegyzéseket a dékán úrnak, biztosított mély együttérzésérõl és szimpátiájáról. Sajnos azonban a nõ nem volt az esetem, ezért kénytelen voltam elhárítani az esti randevúra tett ajánlatát. Letettem az asztalára a dosszié hegyet és udvarias mosollyal kisétáltam az épületbõl.
Fél évvel késõbb abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egy magánkutatásokat finanszírozó multinacionális vállalat vezetõ professzora, aki egyébként régi haverom volt már gyerekkorom óta, állást szerzett nekem a cégénél, és így elhagyhattam az alacsony fizetéssel és féktelen bürokráciával kényeztetõ egyetemet. A dékán örült, hogy távozom. Én szintén, mivel kölcsönösen nem szívleltük egymást. Az általam elért eredményekrõl készült publikációkat idehaza fanyalogva, külföldön lelkesedéssel fogadta a szakma. Hát igen, senki sem lehet próféta a saját hazájában, pláne ha még fiatal és tehetséges is.
A kutatási jegyzõkönyvvel elkövetett csalásra persze nem derült fény. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy a sokezer oldalas feljegyzéseket senki sem olvasta át. Sõt, talán még bele sem pillantottak, csak elhelyezték az egyetemi irattárban és most is ott nyugszik valahol békésen, ha azóta ki nem selejtezték.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához