Frank Mobile

AMIKOR ELINDULNAK A CSILLAGOK
 

1.

Esteledett már, mikor Greg és Benito megérkeztek az öreg indián házához. Hûs szellõ kerekedett dél felöl, megrezegtetve a tüskés bokrokon fonnyadozó sötétzöld leveleket. Az idén még nem esett egy csepp esõ sem, így a sivatag száraz homokján tengõdõ növények nem tudtak virágba borulni. Egy karcsú, okkersárga kígyó siklott be gyorsan a kövek közé, amint meglátta az ösvényen közeledõ alakokat.
Greg ösztönösen koszos rövidnadrágjába törölte kezét, mielõtt levette volna görbe orráról az UV szûrõ napszemüveget, hogy megdörzsölje fáradtan égõ szemeit. A hátizsákjában halkan összekoccantak a teli sörösüvegek, amiket a táborból hozott magával, a hátán érezte hûvös érintésüket.
-Nagyapó biztos kint ül a verandán.-mondta Benito, és elõre sietett, megkerülve az ódon viskót. Az udvar felöl közelítették meg Fehér Toll házát, ahol egy düledezõ fészer mellett tucatnyi nyúlketrec sorakozott, bennük halkan motoszkáló, tarka tapsifülesekkel. Greg felnézett az égre, nyugat felé, ahol a pulykavörösen izzó napkorong már csaknem érintette a sivatag álmos homokját. Hátuk mögül a táborból halk zene szûrõdött fel ide, a dombra. Az egyik régészhallgató bömböltette odalent a rádióját. A rezervátumban fogható egyetlen helyi rádióadó, a TWS'115 éppen Elvis egyik elsõ slágerét sugározta.
Megkerülték a házat és csakugyan, Fehér Toll valóban ott ült a verandán egy nyikorgó hintaszékben, pipázgatva. Napszítta, ráncos arcán mosoly terült szét, ahogy meglátta az unokáját és nagyot szippantott a hosszú szárú, kézzel faragott indián fapipából.
-Jó estét nagyapó!-köszöntötte Benito fellépve hozzá. Greg megállt a lépcsõ elõtt, várva, hogy bemutassák. Lopva körülnézett a háznak ezen az oldalán és megállapította, hogy innen sokkal szebb kilátás nyílik a déli völgyre, mint a táborból.
-Üdvözöllek Benito! Kit hoztál magaddal?-az öreg hangja mély volt és kellemesen rekedtes. Szeme élénken csillogott az alkony utolsó sugaraiban.
-Õ Greg Martins professzor a nyugati partról!-mutatta be kisérõjét a srác, az egyetemi tanároknak kijáró tisztelettel.-Régész és néprajzkutató... Tegnap jött és szeretne elbeszélgetni veled.
-Üdvözlöm Fehér Toll!-biccentett Greg, fellépve a verandára.
-Üljetek le!-intett az öreg egyszerûen, a bejárat melletti rozoga lóca felé.-Hogy haladtok az ásatással Benito?
-Most tárjuk fel az utolsó sírokat. A harminchetesben Bernie-ék találtak egy régi spanyol elöltöltõs puskát. Valószínûleg a törzsfõnök fia lehetett az.
-Aha. És visszatemettétek?
-Igen, miután mindent felmértünk. Shultz professzor nagyon elégedett volt. Jól haladunk a feltárással.
Greg leült Benito mellé a lócára és a lábához tette zsákját. A Nap közben eltûnt nyugaton, hirtelen szakadt rájuk az éjszaka. Odafent a magasban feltûntek az elsõ pislákoló csillagok.
-No és mirõl szeretne beszélni velem a néprajzkutató barátod?-bökött a fehér emberre kiváncsian Fehér Toll. Kialudt a pipája, hát letette maga mellé egy másik, összecsukható kisszékre és halkan köhögni kezdett.
-Benito azt mondta, maga ismerte Délceg Sast, a krónikást.-mondta Greg hirtelen, mielõtt Benito megszólalhatott volna.
-Igen... Ismertem hát.-bólogatott az öreg, miután befejezte a köhögést és nagyívben kiköpött a veranda korlátján át a homokba.-Tíz éves voltam, mikor megkéselték egy kocsmai verekedés során. Valami rohadt sápadtarcú barom...-a szavai motyogásba fúltak, Greg nem tudta kivenni milyen jelzõkkel illeti még a tettest. Aztán krákogott egy sort és folytatta.
-Sokat mesélt nekem a régi idõkrõl... Délceg Sas nagy krónikás volt, az utolsó aki még szabadnak látta a népünket, mielõtt ebbe a rezervátumba zárták volna.
-Az indián folklór a szakterületem az egyetemen. Több szakdolgozatot írtam már Délceg Sasról, de még senkivel sem találkoztam, aki ismerte volna õt.-magyarázta Greg felajzottan.
-Ezért jöttem el önhöz, amint tudtam. Szeretném, ha megosztaná velem mindazt, amit tõle hallott, hogy fennmaradjon az utókor számára...
-Az utókor számára? Ugyan kit érdekelnek manapság az indiánok!?-legyintett Fehér Toll összevont szemöldökkel, közönyösen.-Csak a régészeket meg az egyetemistákat. Fetúrják az õseink sírját és hülyeségeket firkálnak a kultúránkról!
-Nagyapó!-szólt rá Benito azonnal, majd bocsánatkérõen a néprajzkutatóra nézett.-Elnézést tanár úr!
-Semmi gond. Megértem.-válaszolta Greg, és hirtelen ötlettõl vezérelve kibontotta a zsákot, hogy elõvegye a sört.
-Engem azért érdekelnek az indiánok. A meséik, legendáik, a teremtéstörténetek és mítoszok. Kér egy sört Fehér Toll?
-Jöhet!-vette el az öreg a felkínált üveget, és felpattintotta a hintaszék karfáján a kupakját.
-A tüzes víz hamar megoldja az ember nyelvét. Végülis miért ne mesélhetnék? Úgy sincs másom, csak az emlékeim. Azt meg nem veheti el tõlem senki... Igen... Rövidesen megtérek én is az õseimhez, az örök vadászmezõkre. Na igyunk...!
Ittak. Aztán Fehér Toll beszélni kezdett, Greg pedig a zsebébe nyúlt és engedélyt kért, hogy diktafonra vehesse a szavait. Az öreg nagylelkûen legyintett, és belekezdett egy hosszú történetbe Kemény Szikláról és Ezüst Nádról, meg a bölényekrõl a végtelen prérin. A két férfi türelmesen hallgatta, aprókat kortyolgatva közben a hideg sörbõl.
Lassan telt az éjszaka, csak néha hallatszott a távolból kutyaugatás a legközelebbi farm irányából. Fehér Toll mesélt, Greg pedig idõnként kazettát cserélt a diktafonban. Az indián épp belekezdett a sokadik történetbe, mikor a készülék megállt. Kimerült benne az elem. Greg bosszankodva vette tudomásul, hogy elfelejtett tartalék elemet hozni magával a táborból. Benito közben besietett a házba és lámpát gyújtott, tett-vett a konyhában. Az ablakon kivetülõ fény sárga négyzetet rajzolt a ház elõtti homokba.
-Valamikor régen, sok-sok emberöltõvel azelõtt, hogy a fehér emberek megérkeztek volna Amerikába, történt egyszer, hogy Manitou megharagudott a gyermekeire a földön. A törzsfõnökök ugyanis nem tartották be az õsi törvényeket, amiket az elsõ emberpár kapott a Nagy Szellemtõl, amikor az megteremtette a világot.-az öreg szeme a távolba révedt, valahová a dombokon túlra.
Greg elõvette noteszát, hogy jegyzeteljen, aztán rájött, hogy a táborban felejtette a tollát. Az öreg analfabéta volt, Benito pedig biztos nem hozott magával íróeszközt. Így kénytelen lesz késõbb emlékezetbõl leírni a hallottakat.
-Több nagy harcos az unokahúgát vagy a testvérét vette el feleségül, és gyermekeket nemzettek, ahelyett, hogy a szomszédos törzsbõl választottak volna maguknak asszonyt. A varázslókat nem becsülték meg, és nem hallgattak a sámánok szavára sem. Az indiánok nem tisztelték a hegyek szellemét és õseik sírját, és nem féltek többé Manitoutól. A Nagy Szellem ezért megharagudott rájuk és úgy döntött, hogy elpusztítja a bûnösöket. De mivel szerette a gyermekeit, adott nekik egy lehetõséget, hogy megbánhassák bûneiket és visszatérjenek a helyes életformához. Ezért egyik este, figyelmeztetésképpen végighúzta ujjait az égbolton és összekavarta mind a csillagokat. Huss...! Mint szél a homokot!
Fehér Toll élénk taglejtéssel kisérte szavait, hangja sejtelmesen elhalkult, majd fokozatosan felerõsödött. Greg lenyûgözve figyelte, annál is inkább, mert ezt a történetet még sosem hallotta, pedig kívülrõl fújta az indián legendák legtöbbjét.
-Hirtelen minden csillag máshová került az égen! A régi csillagképek eltûntek és újak alakultak ki helyettük! Addig az indiánok a csillagok alapján tájékozódtak éjszaka a prérin, de attól kezdve nem tudták merre kell menniük. Csak nappal mozoghattak a prérin. Nagy volt a riadalom a törzsek között, a sámánok minden tábortûznél a Nagy Szellem haragjáról beszéltek és ez megrémítette a bûnös fõnökök szívét. Ezért úgy határoztak, hogy áldozatot mutatnak be Manitounak, és elvetik maguktól a feleségeiket és a vérfertõzésben fogant gyermekeket. Manitou látta ezt és megenyhült irántuk. Úgy döntött, hogy megkíméli az embereket, de a csillagokat nem állította vissza a régi helyükre. Azért, hogy örökre emlékeztesse gyermekeit a törvényre. Így az embereknek újra meg kellett tanulniuk tájékozódni az éjszakában és új neveket adtak az újonnan kialakult csillagképeknek is.
Fehér Toll felállt, nehézkesen lelépett a verandáról és felnézett az égre.
-Az ott a Nagy Medve! Az pedig az íjász!-mutatta Gregnek, majd visszafordult.-Hát ami azt illeti, a fehér emberek sokkal több bûnt követtek már el egymás ellen, és a Föld ellen, mint a mi õseink. Csodálom, hogy Manitou nem tett még semmit a megbüntetésükre!
Greg mondani akart valamit, válaszul erre a megjegyzésre, de torkán akadt a szó. Közben õ is lelépett a verandáról, hogy kinyújtóztassa megfáradt izmait, s elgyönyörködött a csillagok látványában. Itt sokkal tisztább volt az ég fekete kárpitja, mint a füstös nagyvárosokban, és persze mentes a fényszennyezéstõl. Mivel a szeme még mindig fájt egy kicsit, gyorsan megdörzsölte, hogy jobban lásson, de semmi kétség, valóban jól látta. A csillagpöttyökkel telehintett ég ugyanis lassan mozogni kezdett, mintha a szél kavarná fel az odafent trónoló homokszemnyi fénypontokat. Biztosan káprázik a szemem! Vagy talán megártott a sör?-ez volt Greg elsõ reakciója, miközben megbabonázva bámulta az odafent zajló változást.
De nem. A csillagok tényleg mozogtak.
Mintha a Nagy Szellem láthatatlan keze söpört volna végig a csillagmezõn, összekavarva az évezredek óta mozdulatlan fénypontok sokaságát. Az elõbb még ismerõs csillagképek eltûntek, ahogy a fények úszni kezdtek az égbolt fekete vizén, kusza össze-visszasággá változtatva azt, aminek mozdíthatatlan és örök rendjérõl az elõbb még oly biztosak voltak szerte a világon az emberek.

2.

Tony Barnes kilépett a kupolából és összehúzta magán a nagykabátot. Egyenletes, hideg szél fújt kelet felöl, ezért kénytelen volt az épület nyugati falához sietni, hogy valamelyest védelmet találjon az arcbõrét szúrkáló hideg fuvallat elöl.
Nadrágzsebébõl gyûrödt cigarettás dobozt húzott elõ és keresni kezdte az öngyújtóját. Odabentrõl egyenletes zúgás hallatszott, ahogy a számítógép ráállította az 508 centiméteres tükrös távcsövet a következõ célpontra valahol messze a feje fölött. Az éjszaka hátralévõ részében az NGC 2403-as spirálködöt fogják tanulmányozni a Zsiráf csillagképben, ami körülbelül 8 millió fényévre volt a Földtõl. Rutin munka, a számítógép egyedül is meg tudja csinálni. Tony ezért úgy döntött, hogy Steve-re hagyja a finombeállítások ellenõrzését, és kijött a szabadba friss levegõt szívni. Azaz bagózni, ami odabent a legutóbbi dohányzás ellenes törvények életbe lépése óta szigorúan tilos volt a munkahelyeken.
A szomszédos kupola nyitott teteje épp ide világított, ahol a kisebbik, 122 centiméteres távcsõ fürkészte a Denebola környékét. Közeledett az éjfél és Tony erõsen vágyott egy tüdõmelengetõ slukkra. Végre sikerült meggyújtania a szájába nyomott kókadt szálat, és mélyet szippantott a végtelen prérik hangulatát idézõ Marlboroból.
Két éve dolgozott már csillagászként a dél-kaliforniai Mount Palomar Obszervatóriumban, San Diego közelében. Esténként általában nyolcan tevékenykedtek idefönt a hegyen, 1870 méternyire a tengerszint fölött, de most hat egyetemi hallgató is itt lábatlankodott Los Angelesbõl, akik azt képzelték, hogy egyszer majd híres csillagász lehet belõlük. Jelenleg épp Kate foglalkozott velük a feldolgozó részlegben, temérdek munkát találva nekik a számítógépek adattárolóiban. Csak had szokják a vég nélküli elemzést és számolgatást. Addig sincsenek láb alatt.
A nagy kupola a feje fölött befejezte a forgást és megállapodott a szabad szemmel is jól látható Camelopardalis irányában. A Zsiráf csillagkép a Capella és a Sarkcsillag közötti csillagszegény régióban helyezkedik el, északi irányban a zenittõl. Tõle nyugatra a Nagy Göncöl és a Hiúz csillagképek terpeszkednek az égen, ahol épp egy mûhold vonult át kelet felé tartva.
Tony elgyönyörködött a végtelen csillagmezõben, fejében filozófikus gondolatok kergették egymást. A kozmosz felfoghatatlanul hatalmas és csodálatos, a mûködését változhatatlan törvények irányítják. Nem olyan, mint az emberek világa, ott lent a hegy lábánál húzódó zajos városokban. Az égen mindig rend van. A csillagok mindig ugyanott állnak, a bolygók mindig ugyanolyan pályákon mozognak, és az egész kiszámítható, megbízható, szép és örök. Egyszóval messze fölötte áll az emberi lények kicsinyes és zûrzavaros világán. Tony szerette a szakmáját.
Épp a Nagy Medvét figyelte, hátát az épület betonfalának támasztva, mikor a csillagok mozogni kezdtek. A látvány teljességgel érthetetlen és abszurd volt, sokáig nem is jutott el a tudatába, hogy mi történik odafent. A Nagy Medvét alkotó hét fõ csillag egyszerûen elhagyta a természet által kijelölt helyét, és különbözõ irányokba, különbözõ sebességgel mozogni kezdett az égen. A Dubhe, a Merak, a Phekda, a Megrez, az Alioth, a Mizar és a fehér színû Benetnasch alkotta csillagkép felbomlott, mintha szentjános bogarak szaladnának szét a fekete bársonyterítõn.
Tony szájából kiesett a csonkig szívott cigaretta, lelkében jeges rémület áradt szét, mely hidegebb volt még az egyre erõsödõ szélnél is. Ilyen nincs! Ez képtelenség! Biztos megõrültem! Vagy halucinálok? Talán a cigarettában volt valami?
Vadul körülnézett az égen, stabilitást és magyarázatot keresve a lehetetlenre, de mindenhol ugyanazt látta. Az összes csillag mozgásban volt, egyesek gyorsabban, mások lassabban, szemmel látható sebességgel vagy épp csak vánszorogva, de mind elhagyta a megszokott helyét. Tony szeme megakadt az égi egyenlítõ közelében trónoló fényes Jupiteren, és valamelyest megnyugtatta, hogy az óriásbolygó mozdulatlanul áll a helyén. Akármi történjék is, úgy látszik csak a csillagok õrültek meg hirtelen, a Naprendszer bolygói még nem hagyták el a pályájukat.
Odabentrõl a kupolából hangos kiabálás és méltatlankodás, majd vad ordítozás hallatszott. Valaki Tony nevét kiáltotta többször.
A férfi összeszedte magát és az ajtóhoz rohant, egyre bámulva az égi tüneményt.
-Hát mégis eljött a világ vége! Jaj nekem!-motyogta rémülten és arra gondolt, vajon mikor jönnek el értük az angyalok, hogy magukkal vigyék õket a túlvilágra. De addig is, jó lenne néhány panoráma felvételt készíteni a jelenségrõl.

3.

Ugyanezekben a percekben a Mexikói-öböl csendes vizén hajózó Armilla-II. vitorlás lugger fedélzetén Stanton kapitány épp a korlátnál állt, hogy segítsen a fiának a szextáns kezelésében. Három napja indultak New Orleansból, és fel-alá vitorláztak az öbölben, hogy a srác megtanulhassa a hajózás rejtelmeit. A tenger alig hullámzott, enyhe szél fújt az Antillák irányából és a horizonton épp nem volt egy hajó sem. Az Armilla-II. egyedül volt a vizen, mintegy harminc mérföldre az amerikai partoktól.
-A testeddel ellensúlyozd a hajó mozgását.-mondta Stanton türelmesen.-Csak a mûszerre figyelj, tartsd egyenesen!
Látta a fián, hogy fáradt, mégsem hagyta, hogy lemenjen a kajütbe aludni. A kormányt ugyan kikötötték és a radar szerint tiszta volt elõttük a tenger, mégis jobb, ha a fedélzeten maradnak hajnalig. Az öbölben egymást érik a nagy teherhajók, és egy ilyen kis vitorlás könnyen bajba kerülhet, ha keresztezi valamelyik acélóriás útját. Jobb idõben kitérni a nagyok elöl. Stanton nem szerette volna, ha legázolja õket egy tanker véletlenül.
Ennek az útnak csak ketten vágtak neki. A felesége és a lánya a városban maradt, mert valakinek intéznie kellett a cégük ügyeit is. A hajózás különben is férfi munka, jobb ha nincsenek nõk a fedélzeten.
-Mindjárt beállítom!-mondta a fia, és igazított a mûszeren.-Kész!
Megnézték az osztott körön beállított szögtávolságot, a horizont és a Sarkcsillag által bezárt látszólagos szöget. Stanton a hóna alá szorított zseblámpa fényénél beírta noteszébe az értéket, majd intett a fiának, hogy ismételje meg a mérést.
-Legalább öt mérést célszerû elvégezni, ha pontosan meg akarjuk határozni a helyzetünket.
-Muszáj apa?-kérdezte panaszosan Jerry.-Fáradt vagyok! A radar különben is pontosabban jelzi a helyzetünket, mint amennyire ezzel a vacakkal meg lehetne állapítani.
-Már mondtam fiam, hogy a radar elromolhat!-korholta Stanton türelmesen.-Elég ha tönkremegy az áramfejlesztõnk vagy beáznak az áramkörök. A szextáns viszont mindig mûködik, feltéve, hogy tiszta az ég!
-Oké!-Jerry újra nekiveselkedett, hogy még egyszer lemérje a szöget, aztán elakadt a lélegzete. A Sarkcsillag nem volt a helyén. De a többi csillag sem.
A két férfi döbbenten bámulta az eget, az odafent zajló szokatlan jövés-menést. Fogalmuk sem volt, mi történhetett, de egy valamiben azért immáron biztosak voltak. A szextánst sem lehet mindig használni.

4.

Gamma istenség azúrkék fényben ragyogó éngömbje beugrott a rendszervédelmi fõhadiszállás irányító termébe a fõ térkapun keresztül. Megállt a parancsnoki hídon, ahol általában tartózkodni szokott amikor õ van szolgálatban, és bevárta az énjét követõ színes kisérõmagokat. Azok köré rendezõdtek, majd a megfelelõ gondolati parancsra kibocsátották az aranyszín homokfelhõre emlékeztetõ, spirálisan kavargó szubanyagi részecske csomagjaikat. A felhõ egy emberi test alakját öltötte magára és két másodpercen belül megszilárdult, magába foglalva Gamma éngömbjét.
-Istenség a hídon!-kiáltotta ugyanakkor a tõle jobbra ácsorgó ügyeletes tiszt, egy fehér egyenruhába öltözött vezénylõ arkangyal. Az irányító teremben szolgálatot teljesítõ huszonegynéhány angyal és hatalmasság megkönnyebbült üdvözlõ pillantást vetett Gamma felé, közben egy pillanatra sem feledkezve meg a munkájáról.
-Átveszem az irányítást.-mondta Gamma nyugodtan, viszonozva beosztottjai üdvözlõ gondolatait, és a kezeit rátette az elõtte elhelyezkedõ, szépen ívelt parancsnoki konzolra, ahol két tenyér alakú mélyedés várta, hogy összekapcsolódjon a bázis központi számítógépével. A konzol tetején kisvártatva egy ragyogó színekben pompázó navigációs holovízió jelent meg a Solariát övezõ térszektorokról.
-Két perce észleltük, hogy a mislixek általános támadást indítottak a külsõ védelmi vonalaink ellen, három irányból.-kezdte el közben magyarázni a vezénylõ arkangyal, mutatóbotjával belebökve a holotérképbe. A teremben két oldalt sorakozó kivetítõ ernyõk többsége ekkor már a rendszer határain túl kibontakozó ütközetet mutatta, és az abban résztvevõ irányítóhajók által szolgáltatott adatokat.
-A hármas, négyes és ötös kötelék harcérintkezésben. A támadási vektoraik csomópontja két vonásra esik a hetes kockaállomástól, a buborékon belül.
-Várható meglepetés a részükrõl.-állapította meg Gamma, miközben tudatának nagyobbik része a komputerrel társalgott.-Ideje lenne rendesen mislixbe aprítani õket!
A közelben tevékenykedõ angyalok értékelték a humorát, együtt mosolyogtak az istenséggel. Gamma belenézett az ütközetben résztvevõ hajók parancsnokainak taktikai elõrejelzéseibe és összevonta szemöldökét.
-Túl gyorsan jönnek, így elérik a buborékot!
-Riadóztattam az Ezüst flottát, az elsõ kötelékek most ugranak ki a védelmi zónába.-közölte balról az egyik kommunikációs tiszt. Az angyal arcán õszinte aggodalom ült, hófehér szárnyai nyugtalanul remegtek a hátán.-Még három perc, mire az összes hajónk felszáll parancsnok!
-Teljes harckészültség minden egységnek!-mondta az istenség hangosan, ahogy befejezte az aktuális helyzet áttekintését.-Elrendelem a hadiállapotot egész Solariában! Minden istenség azonnal jöjjön a Vörös Szobába!
-Már szóltunk nekik uram!-biccentett a vezénylõ arkangyal.-Kappa és Lambda istenségek a Földön dolgoznak, kapcsolom õket.
Gamma a tudatával kijelölte azokat a pontokat a navigációs holovízión, ahová a védelmi rendszer térhajóit kell irányítaniuk az angyalainak, és levéve kezét a pultról a levegõbe emelkedett, majd kecsesen kisiklott a terembõl.
-Mindjárt jövök, a flotta addig fejlõdjön fel a megadott kockákban!
Gamma berepült a Vörös Szobába, mely közvetlenül az irányító terem mellett helyezkedett el a térállomáson. Béta és Delta istenség már ott volt, Epszilon és Mü akkor ugrottak be, míg a többiek a konferenciavonalon keresztül jelenítették meg a víziójukat. Mindannyian a tizenhat szögletû, sötétvörös vetítõasztal köré csoportosultak, elfoglalva megszokott helyeiket a térben. A Vörös Szobát a Solariát kormányzó istenségek csak háborús helyzetben használták, amikor gyors és egyértelmû döntésekre volt szükség a rendszer védelme érdekében. Az ívelt falakból áradó diszkrét háttérsugárzás közben felerõsödött, ahogy a helyiséget elszigetelõ lehallgatásbiztos erõtér aktivizálódott. Minden istenség individuális tudata maximális sebességre kapcsolt, és egyetlen komplex tudati halmazba olvadtak, hogy megvitassák a rendkívüli helyzetet.
A katonai zsargonban mislixnek nevezett élõsködõk flottái évtizedek óta fenyegették már Solariát, de mostanáig sikerült távol tartani õket a Naprendszert övezõ dimenzióbuboréktól. Ezek a fekete lények, akik khoorindnak hívják magukat, kristályos anyagszerkezetû, furcsa intelligenciák voltak. Egy másik univerzumból érkeztek és régóta pusztították a galaxisnak ezt a körzetét. A térbuborék ugyan ellenállt a kívülrõl érkezõ esetleges támadásoknak, és egyben álcázta is a rendszert, de az istenségek tudták jól, hogy ahhoz nem elég erõs, hogy távol tartsa az igen fejlett ostromtechnikájú mislixeket. Hat évvel ezelõtt egy tizenöt parszeknyire lévõ csillagrendszert rohantak le, átrobbantva annak elhárító ernyõit és rövid idõ alatt dezintegrálták az ottani bolygókat. Mire a Galaktikus Szövetség egyesített flottája odaért, hogy kiûzze õket, már csak a központi térállomás tartotta magát. A csillag körül keringõ lakott bolygót annak kétmilliárd lakosával együtt felperzselték a támadók.
A Solariát fenyegetõ veszély tehát óriási volt, ezt tudták jól mindannyian. A vetítõn közben színes villanások jelezték a buborékon túl kibontakozó ütközetet, és oldalt egy gyorsan szaporodó lista mutatta a harcban elpusztult hadihajók azonosítószámait. Az egyesített vezérkar három perc múlva úgy döntött, hogy összébb vonják a térbúrát a Naprendszer körül. A buborék átmérõjét mintegy kétmilliárd kilométerrel csökkentették. A határsávban tartózkodó külsõ térállomások szintén visszább ugrottak, a védõpajzs biztonságos falán belülre és kibocsátották saját járõrhajóikat. Ha az ellenség áttör, nekik kell az útjukba állniuk.
A csata állása minden másodpercben változott, normál tudati sebességgel követhetetlen tempóban. A csúcsteljesítményen gondolkodó istenségek számára viszont ez egyáltalán nem jelentett gondot. Igyekeztek a lehetõ legoptimálisabban elhelyezni a flotta csatahajóit, hogy teljesen elállják az ellenség útját, amazoknak valahogy mégis sikerült átugraniuk a lézerfalanxon és több pajzsfúró bombát lõttek ki vaktában, remélve, hogy valamelyik majd csak megtalálja a kívülrõl láthatatlan és érzékelhetetlen rendszerbuborékot.
Nyolcat sikerült a hátvédeknek annihilálniuk, a kilencedik becsapódott. A szivárvány összes színében tündöklõ fényrobbanás jelezte a kitörõ térháborgás koordinátáit. A pajzs azon a területen kezdett szétoldódni.
-A rendszer integritása megsértve! Égszakadás veszély!-közölte a központi számítógép, majd azonnal felvonta a pajzs mögé a szekunder dimenzió buborékot, hagyva leválni a sérült külsõ héjat. Az ellenség számára viszont ennyi is elég volt. A robbanás alapján már be tudták mérni a rendszer körülbelüli helyzetét és elõre törtek, minden eddiginél hevesebben.
-A veszteségünk elérte a negyven százalékot.-állapította meg Gamma, miközben parancsot adott a megmaradt hadihajóknak az alakzat átrendezésére.
-Bemértek minket. Valamit csinálnunk kell.-tette hozzá Béta nyugtalanul.-Hetvenöt százalék a valószínûsége, hogy öt percen belül áttörnek.
-A galaktikus flotta 92-es diviziója elindult a fölmentésünkre, de két nap mire ideérnek.-mondta Delta, aki egy védett vonalon keresztül épp a Galaktikus Szövetség Fõparancsnokságával kommunikált.
-Semmiképpen sem törhetnek be!-szögezte le Epszilon határozottan.-Nem hagyhatjuk veszni a teremtésünket!
-Szólok az Atyánknak. Talán meg tudjuk menteni a rendszert.-Gamma a saját, közvetlen idõszál vonalán figyelmet kért a rendszer Fenntartójától. A Fenntartó, akit mindenki csak Atyának nevezett, az Aranyváros centrumában egzisztált és mindezidáig nem szólt bele az istenségeinek munkájába. Viszont mindenrõl tudott, és olyan képességekkel rendelkezett, ami talán megmentheti Solariát a pusztulástól.
-Figyelek testvéreim.-mondta az Atya nyugodtan.-Mire van szükségetek?
-Szeretném ha áthelyeznéd a rendszert a támadás irányára radiálisan. Legalább ötven parszeknyire a fronttól.-mondta tisztelettel Gamma, tizenöt társának hallgatólagos egyetértésével. A mislix haderõ elõörsei ekkor már csak pár ezer kilométerre voltak az új térbuborék falától, és az Ezüst flotta minden igyekezete ellenére egyre közelebb nyomultak.
-Ehhez engedélyt kell kérnem a galaxis Fenntartójától. Most beszélek a Mindenhatóval. Várjatok egy kicsit!
-Nyolcvankilenc százalék, hogy három percen belül áttörnek!-jegyezte meg Béta aggódva.
-Ez szoros lesz.-Gamma még nem aggódott, de a tudatán már érezhetõ volt a növekvõ feszültség.-Szóljatok a flottának, hogy készüljenek fel a visszavonulásra, amint megkaptuk az áthelyezési engedélyt a Mindenhatótól. És készítsék fel a naszádomat a harcra! Ha betörnek, személyesen akarom irányítani a földi védelmi rendszert!
-Több, mint százezer éve nem történt ilyesmi!-emlékezett vissza Epszilon, felidézve mindannyiuk közös tudatában a múlt egy darabját.-A Földön óriási lesz a pánik.
-Akkor lenne igazán nagy pánik, ha lerohannák õket a mislixek!-felelte Gamma vésztjóslóan.
Már csak egy percük maradt a valószínûsíthetõ betörésig és az Atya még mindig tárgyalt a Mindenhatóval. Az ellenség körülbelül hatszáz kilométerre volt a pajzstól. Alig egy csatahajó hossznyira! A harcban szétrobbantott térhajók roncsai záporesõként hullottak a pajzs rugalmas külsõ zónájába, ahonnan visszalökõdve ezerfelé szálltak a végtelenbe. Egy õsi kerubi közmondás szerint már az ajtóban folyt a harc.
-A Mindenható hozzájárult.-szólalt meg végre boldogan az Atya.-Kezdem az áthelyezést. Szakaszos térbuborék vonszolást alkalmazok, közepes ugrásközzel. Az irány...-itt egy sor galaktocentrikus koordináta következett, amit a központi számítógép azonnal át is konvertált a vetítõernyõn irányvektorokra.
A Naprendszert övezõ térbuborékon belül tulajdonképpen semmilyen változás nem történt az ezt követõ másodpercekben. Csak a külsõ nyomkövetõ kamerák és navigációs vizorok mutatták, hogy valami hihetetlenül nagyszabású esemény zajlik a kozmoszban. A Solariát fenntartó központi létforrás, aki maga az Atya volt, apró térugrásokkal elkezdte áthelyezni a Naprendszert a galaxison belül máshová. A csata lassan elmaradt mögöttük, a környezõ csillagok pedig szemmel látható sebességgel mozogni kezdtek, ahogy parszekról parszekra eltávolodtak az eredeti pozíciójuktól.
-Hová megyünk?-kérdezte Delta megkönnyebbülve. Az istenségek közös tudatában érezhetõ volt a felszabaduló öröm tiszta energiája. Az Atya nem egyenes vonalban vonszolta magával a központi csillagot és bolygórendszerét, hanem egy követhetetlenül bonyolult pálya mentén manõverezett a kozmoszban, hogy a mislixek még véletlenül se tudják megállapítani, merre mentek. Gamma közben utasította a flottát, hogy fokozatosan szakadjanak el az ellenségtõl, és egy másik irányban tûnjenek el a balfenéken, majd tudatával rápillantott a vetítõernyõn mozgó csillagos égboltra és vidáman azt válaszolta.:
-Tudja az Isten!

VÉGE

következõ novella

vissza a listához