Frank Mobile

ARANYVÁROS

(A Sahadeva trilógia 1. része.)

Pár perccel azután történt, hogy egy átlagos nap végén lefeküdtem aludni, magamra húzva a jó meleg takarót. A szobámban csend honolt, csak néha brummogott végig egy-egy gépkocsi a közeli fõúton. Feküdtem a sötétben, fejemben az aznapi események kavargó hordalékával és vártam, hogy magába fogadjon az álmok tûnékeny világa.
Egyedül élek, ezért megszoktam, hogy senkire sem kell odafigyelnem és tekintettel lennem a lakásomban. Akkor fekszem és akkor kelek, amikor akarok. Vendégek is ritkán járnak nálam, ezért nyugodtan telnek napjaim az egyszerûen berendezett otthonomban. Így azután nem csekély meglepetéssel vettem tudomásul, hogy látogatóm van e késõi órán.
Az illetõ a szellemi világból érkezett, ahogy az anyagi testtel nem rendelkezõ lelkek közlekedni szoktak, egyenesen belépve hozzám a térbe. A közeledtére azonnal felfigyeltek a lelki érzékszerveim, azonosítva a vendéget.
Ritkán járnak nálam szellemek. Többnyire csak test nélküli nézelõdõk vagy a testükbõl elkóborló ismerõseim, akikkel ilyenkor telepatikus kapcsolatba szoktam lépni ha érzem, hogy mondandójuk van. Ez a vendég azonban más volt.
Egy-két évente ha egyszer fordul elõ, hogy ilyen magas rangú személyt köszönthetek az odúmban, ezért aztán nyomban elszállt szememrõl az álom, amint megláttam õt kiteljesedni a levegõben.
Azúrkék, fehér és arany fénysugarakat árasztó, felhõszerûen gomolygó jelenség állt az ágyamnál, bevilágítva a szobát. A közepén egy ember, hátán hatalmas, gyönyörû hófehér angyalszárnyakkal. Kék csíkokkal díszített fehér köntösét díszes mintájú öv fogta össze a derekán, vállára omló hollófekete haja szép férfiarcát keretezte. Mikáél arkangyal volt az, a felettesem az isteni hierarchiában. Mint lélek, jelenleg az õ élõ fraktáljára vagyok felfûzve az idõszálaimmal.
-Szervusz testvérem. Érted jöttem.-hallottam lelkemben a telepatikus közlését a megjelenésével egyidõben. Jobb kezével lágyan intett, mire visszavontam a tudatomat a fizikai síkról és kiemelkedtem az anyagi testembõl. Azonnal tudtam, hogy valami fontos dologról van szó. Az arkangyalok nem szokták csak úgy, unalmukban meglátogatni a földi testben dolgozó beosztottjaikat. Ha jönnek, akkor mindig nyomós okuk van rá.
-Mirõl van szó?-érdeklõdtem nyugodtan, magamra öltve a mostanában használt szellemi testemet. Erre egyszerûen megragadta a kezemet, és mindenféle teketóriázás nélkül maga után húzott felfelé, ki a szobából.
-Az Atya látni kíván! Gyere!
Elképesztõ sebességgel röppentünk ki az épületbõl, akadálytalanul hatolva át a tetõszerkezeten, majd pár kilométerrel feljebb a ritkás felhõrétegen. Ezt az élményt a misztikusok és próféták úgy hívják; elragadtatás. A valóságban ez nem csak felfokozott érzelmi állapot és belsõ öröm, hanem tényleges utazás is, melyet egy vezetõ kiséretében tesz meg az illetõ lelke. Nem elõször történt már velem ilyesmi, ezért nyugodtan szemlélõdtem, miközben kiléptünk a világûrbe. Alattunk a Föld éjszakába forduló sötét félgömbje, melyen halovány, elszórt fénycsoportoknak látszottak csupán a városok.
Mikáél tovább gyorsított, és egy lágy ívû kanyarral a bolygó nappali oldalára került, majd elhagytuk az égitest sápatag, sokszínû aurájának hullámzó mezejét.
-Hová megyünk?-kérdeztem õszinte kiváncsisággal a fõnökömet. A szellemi testünket az utazás közben visszavontuk, most csak két világító pontocska voltunk kinn az ûrben. Két porszemnyi entitás, akik a gondolatnál sebesebben vágtatnak téren és idõn át a távoli céljuk felé.
-Az Aranyvárosba.-végre észrevettem, hogy útirányunk egyenesen a Napra mutat.
A Solaria naprendszer központi csillaga másodpercek alatt nõtt apró korongból hatalmas tûzgömbbé, melynek izzó felszínén a fortyogó hidrogén formált érdekes mintázatokat, s dobott millió kilométeres protuberanciákat a végtelen kozmoszba.
-Az Aranyvárosba?-ez a bejelentés némiképp megemelte a tudatom izgatottságának szintjét. Nem is emlékszem rá, mikor jártam ott utoljára. Mikáél pontosan látta a lelkemben megjelenõ gondolatokat és érzéseket, miközben megálltunk a mindent felölelõ, izzó ragyogásban, közel a napfelszínhez.
Sejtésem szerint valahol a kromoszférában lehettünk, körülöttünk a csillagból áradó fénykvantumok, elemi részecskék és gravitációs hullámok sûrû, szakadatlan záporával. Alattunk a fotoszférában kontinens méretû granulációk örvénylettek, fortyogó anyagot dobva fel a mélybõl. Olyan közel voltunk a csillaghoz, hogy a felszíni görbületét egyáltalán nem érzékeltem, pedig a lelki érzékszerveimmel több ezer kilométerre is elláttam, nyugodtan szemlélõdve a sûrû napszélben. Sokfelé jártam már az elmúlt években Solariában, de a Napon még nem fordultam meg testen kívüli barangolásaim során. Most igyekeztem minél több tapasztalatot gyûjteni errõl a helyrõl.
A lelkünket egyáltalán nem zavarta a forróság, sem a gyilkos erejû sugárzás, és erõs mágneses tér, mivel a lélek sebezhetetlen mindezen anyagi dolgok által. A földi tömegvonzás huszonhétszeresének megfelelõ gravitációs tér sem volt ránk hatással, így nyugodtan lebegtünk egy Mikáél által meghatározott ponton.
-Jó lesz újra megnézni a fõparancsnokságot!-jelent meg bennem a gondolat hirtelen. A tudatalattim éreztette velem, hogy ismerõs helyen járok, valamikor régen voltam már a rendszer központjában.
-Nem turistaúton vagyunk Sahadeva! Személyes megbeszélésre rendeltek be.-válaszolta Mikáél, aki közben a tudatának egy másik részével élénk metakommunikációt folytatott az Aranyváros lelki forgalomirányítójával.
Annyit már tudtam a bilokációban jártasabb próféta és mágus ismerõseimtõl, hogy az Aranyvárosba nem lehet csak úgy beugrani kívülrõl. Solaria központját szigorúan õrzik és védik a legfejlettebb isteni technikákkal, melyekrõl nekünk, földi halandóknak még közelítõ fogalmaink sincsenek.
Az egész város egy dimenzióbuborék belsejében található, amely abszolút áthatolhatatlan mindennemû anyagi dolog számára. Nem lehet kilyukasztani, semmilyen sugárzás, hõ vagy fény nem jut át rajta, és nem csak a négy térkiteljesedés felöl, hanem a nemtér-nemidõ irányából is leszigeteli a várost. Ebben a buborékban van ugyanis a rendszert létben tartó központi térforrás, a Teremtõ, akit az emberek általában Istennek vagy Atyának szoktak nevezni odalenn a Földön. Ez egyben a Solariát jelenleg kormányzó tizenhat istenségnek, a keruboknak is a székhelye, illetve itt van a fenntartási rendszer irányítóközpontja. A buborék a Nap belsejében egzisztál valahol, kívülrõl észlelhetetlenül és bemérhetetlenül. Egy megfejthetetlen algoritmusnak megfelelõen folyamatosan ugrál a Napban, állandó térugrásokkal áthelyezõdve, mindig máshová. Sem ûrhajó, sem lélek nem képes oda bejutni, ha a város forgalomirányítója nem engedi be, szállítógömböt küldve elé.
Csak pár másodpercig kellett a kromoszférában várakoznunk Mikáéllel. Ezalatt az irányítás azonosított bennünket és kiküldött egy lélekszállító dimenzióbuborékot, amely hirtelen jelent meg körülöttünk, befogadva a lelkünket.
A következõ mikroszekundumban már el is tûnt, s mi ott lebegtünk az Aranyváros fogadótermináljában, több isteni fegyverzettel fölszerelt harcos angyal között. A biztonsági õrség volt az.
-Mikáél vagyok. Az Atyához viszem ezt az embert.-gondolta a fõnököm az õröknek.
-Mehettek.-biccentettek azok kisvártatva.
Enyhén megszeppenve követtem Mikáélt a fogadógömb oldalában dematerializálódó ajtó felé, miközben két angyal mögénk került, finom szárnycsapásokkal repülve utánunk a mindenhonnan áradó magasztos fényben. Díszkiséretet kaptunk, állapítottam meg magamban, minden irányba egyszerre nézelõdve. Kivetítettem a szellemi testemet, akárcsak a fõnököm és átadtam magam a hely szentségének. Ez hát a szent város, a Mi Atyánk székhelye!
Egy kerub tanítómtól tudtam, hogy minden lakott csillagrendszerben van egy ilyen központ, ahol a mi univerzumunkat megtartó központi térforrásnak, az Atyának található egy nullás másolatú területi képviselõje, kivetítése. A Mindenható ezen helyi Térszeránjain keresztül kormányoz és mûködteti a teremtését. Információsan Õ egy rendszer, Aki földrajzilag sok munkaállomásra osztva önnön tudatát, egyszerre mûködik mindenhol. Így tudnám talán a legpontosabban jellemezni földies fogalmakkal az Õ mûködésének természetét.
Végigrepültünk egy hosszú folyosón, melynek falai számomra meghatározhatatlan anyagból készültek, majd egy újabb terembe értünk. Szemközt egy átjáró jelent meg, pontosabban eltûnt a fal egy része, finom hullámzással olvadva semmivé. Újabb õrök álltak félre az utunkból, azonosítva közben minket. Aztán kiléptünk a fénybe.
Tudom, hogy leírhatatlan, mégis ott lobog bennem a vágy, hogy elmondjam, milyen volt végigrepülni az aranyló fényben úszó, tündöklõ város csodaszép épületei, utcái és terei fölött. Mivel a téridõnek itt, közel a forrásához mások a tulajdonságai, az érzékszerveim számára komoly kihívást jelentett már az is, hogy megbecsüljem a város méreteit, illetve a haladási magasságunkat. Fölöttünk a dimenzióbuborék hajszálnál vékonyabb falú, meghatározhatatlan színû kupolája terpeszkedett, a levegõben pedig számtalan más lélek, jobbára angyalok röpködtek, ügyet sem vetve kis csapatunkra. Azt azonnal észrevettem, hogy a lent sorakozó díszes, sokszor a négy dimenziós szivárvány mind a tizenkét színében csillogó épületegyüttesek között nincs két egyforma, mégis fantasztikus összhangban illeszkedtek egymáshoz, sosem látott növényekkel teleültetett parkokat fogva közre. Az egész város szellemi légköre békével, szeretettel és mennyei boldogsággal volt telített, ezt tisztán érezte a földi boldogtalansághoz és konfliktusokhoz szokott lelkem. Gyorsan feltöltõdtem a belém áramló isteni energiákkal, s így megtisztulva és megerõsödve lebegtem be az elõttünk feltûnõ ezer tornyú, káprázatos palota egyik kapuján. Tudtam jól, hogy ez az Atya palotája a város közepén, a szentélyek szentélye.
Újabb õrök között haladtunk át, ezek még tündöklõbbek voltak, mint a kisérõink. Erõs testükön csillogó vértezet, kezükben energiadárdák és dimenziópajzsok, fejükön glóriaszerûen világító szubanyagi, piros fényû harcászati sisakok pulzáltak, akár a lángnyelvek.
A palotában minden hatalmas volt és önragyogó. Nem voltak világítótestek sehol, mivel magukból a tárgyakból, a falakból és persze mibelõlünk áradt a fény. Szobrok, festmények, díszes ornamentikájú oszlopsorok és gyönyörû bútorokkal berendezett termek kötötték le a figyelmemet, miközben Mikáél magabiztosan vezetett elõre a célom felé. Aztán megállt egy teremtõ motívumokkal díszített, arany dombormûves, kétszárnyú ajtó elõtt.
-Ide menj be. Én kívül megvárlak.-állt félre a két kisérõ angyallal együtt, miközben az ajtó méltóságteljesen kitárult. Óvatosan belebegtem a fogadóterembe.
Az ajtók becsukódtak mögöttem, én pedig megálltam középen, egy zölden világító dobogó felett. Szemben velem egy másik, sokkal nagyobb, aranyfényû platform magasodott, amelynek közepén most megjelent egy trónus. A rajta ülõ szárnyas emberalaknak különös feje volt, ezt azonnal láttam. Ugyanis négy arc sorakozott rajta körben. Ember, oroszlán, bika és sas arca volt ennek a különös lénynek, miközben reám tekintett.
Ismerem annyira a Teremtõ által használt kommunikációs protokollt, hogy tudjam, ez még nem Õ, akit látok. Valószínûleg teljesen elfoglalt a tudata, így nem képes azonnal egyik kommunikációs szegmensét sem ide fókuszálni. Bizony gyakorta elõfordul, hogy az Isten ennyire elfoglalt. Képes nagyon sok felé egyszerre figyelni, és nagyon sokakkal egyszerre beszélgetni vagy cselekedni, de mindenre Õ sem tud oda fókuszálni ebben a hatalmas teremtésben. Ilyenkor szokta kitenni a kapcsolatra váró lélek elé a hivatalos monoszkópját, egy tökéletesen valósághû hologramot.
Ez azt jelenti, hogy várnom kell. Némi cinizmussal megfogalmazva elõszobáztatnak, mivel a tudati szegmensekre váró lélekterminálok várakozási sorában igencsak hátul szerepelhetek a kommunikációs kérésemmel. Türelmesen letettem hát a lábaimat a dobogóra és várakozás közben azon morfondíroztam, vajon miért hivatott ide a nagyfõnök a rendszer központjába.
-Itt vagyok, csak nem érek rá.-jelezte közben a monoszkóp telepatikusan.
Eltelt néhány másodperc, majd a trónuson ülõ négyarcú lény eltûnt és átadta helyét az Atya tudatának. Azt az emberi testet öltötte magára, amit mostanában elõszeretettel szokott használni a földi emberiséggel való kommunikációja során. Vagyis ott ült elõttem Jézus Krisztus alakjában. Feje körül aranyfényû glória, haja és körszakálla fekete, fehér köntösén semmi azonosító jelzés vagy díszítmény. Enélkül is tudja mindenki, hogy kicsoda Õ. Tisztán éreztem a forrásrendszerébõl áradó jellegzetes, malaszttal teljes hullámtér sodrását.
-Üdvözöllek Sahadeva!-arcán érdeklõdõ mosollyal biccentett felém.
Szertartásosan térdre rogytam elõtte, lehajtva fejemet. Az audiencia kezdetét vette.
-Uram!
-Azért hozattalak ide, mert fontos feladatot szeretnék rádbízni. Ülj le.-udvariasan intett a kezével, mire egy kényelmes, lila színekben tündöklõ fotel materializálódott a hátam mögött.
Gyorsan helyet foglaltam, és a szemébe néztem, hogy a kettõnk lelke között kiépülõ metakommunikációs csatornán felém áramló komplex információhalmazt, a malasztot minél tisztábban be tudjam fogadni. A kettõnk tudata közben eggyé vált, így olyan érzésem volt, mintha én lennék az Isten, Aki önmagával beszélget. Ez a kommunikáció legmagasztosabb és legtisztább formája, amely mentes a félreértésektõl és az információvesztéstõl. Számomra csodálatos érzés volt, megtapasztalni a nálamnál nagyobb tudati halmaz szolgáltatta tágabb tudatosságot. Az egyhegyûség állapotába kerültem.
-Figyelemmel kisérem a tevékenységedet a Földön. Látom, hogy érdekel az Élet könyve.
Azonnal átsuhantak rajtam az idevonatkozó emlékek, a földi életem során összeszedett egész tudásom a kérdéses témáról. Az Élet könyve nem más, mint a Biblia, az emberiség akashája, amit maga az Isten írt valamikor régen, évezredekkel ezelõtt. Az eredeti szöveg héber nyelven íródott és 304805 betûbõl áll. 1997-ben egy zsidó matematikus rájött arra, hogy a szövegbõl különbözõ betûmátrixokat képezve, és abban számítógéppel értelmes karaktersorozatokat, szavakat kerestetve az emberi történelem eseményeit lehet megtalálni, döbbenetes pontossággal.
A felfedezés óriási vihart kavart, bár eddig még nem sikerült a kutatóknak megfejteniük a Biblia kódját. Azt a betûrendezési és olvasási algoritmust, amelyre ha rábukkanunk, az egész emberi történelmet, bõ háromezerhatszáz évre visszamenõleg, és az ítélet napjáig elõre menõleg a jövõbe, ki tudnánk fejteni. Valószínû, hogy minden, ezen idõtartományban a Földön élt vagy majd eztán élõ ember neve, élete és cselekedetei, valamint a történelem összes fontosabb, ha nem az összes eseménye benne van a könyvben.
A legérdekesebb az egészben mégis az, hogy az Isten képes volt úgy belekódolni és beletömöríteni ebbe a betûhalmazba mindezen dolgokat, hogy a végeredmény egy szintén értelmes és összefüggõ szöveg benyomását keltse. Ez a Tóra, a zsidók szent könyve, melyet a végén található használati utasítás szerint szigorúan tilos lefordítani, megvágni vagy hozzáírni, akár egy ékezetet is. Mivel akkor sérülne a rejtett információ tartalma az anyagnak.
Ezért maradhatott fenn máig a szöveg érintetlenül, bár a keresztény egyházak kivétel nélkül mind elkövették ezeket a tiltott dolgokat, nem értvén a könyv igazi üzenetét és rejtett mondanivalóját. Az Élet könyve ugyanis a mindentudást tartalmazza.
-Nemcsak az Élet könyve és nemcsak engem.-válaszoltam szelíden az Atyának.
-Összejöttünk egy páran odalent és rájöttünk néhány dologra a kóddal kapcsolatban. A zsidó matematikusok jófelé kaparásznak, de még õk is túl síkagyúak ehhez a feladathoz. Még az elsõ pecsétet sem sikerült feltörniük, csak töredék információkat találtak a mátrixban.
-De ez is elég volt ahhoz, hogy alapjaiban rendüljön meg a materialisták hitetlensége!-mosolygott az Atya vidáman.
-Persze, mert a matematikával nem lehet vitatkozni.-állapítottam meg sommásan.
Az hamar kiderült a számunkra, hogy a "hét pecsétes titok" nem más, mint maga a Biblia. Ez azt jelenti valószínûleg, hogy hét szintje van a kódolt információknak. Mintha hétszer egymás után tömörítenénk be egy szöveget úgy, hogy minden szint másmilyen kódolású és önmagában is értelmes, olvasható szöveggé áll össze. A zsidó próféták jóslatai szerint a Biblia kódját csak az utolsó idõkben kezdik el megfejteni a beavatottak, és mikor feltárul elõttük a hetedik pecsét is, eljön az ítélet napja. A jelen földi teremtési korszak vége.
Az a misztikusokból és tudósokból álló kutatócsoport, amelynek én is tagja voltam odalent a Földön, ezen a kódon dolgozott az utóbbi idõben. A többségünk ugyan nem tudott héberül, de nem is ez volt a lényeg, hanem az eredeti ötletek. A rabbi kollégáink olvastak, mi pedig matematikai és informatikai módszereket, számítógépes rendezõ és keresõ programokat adtunk a kezükbe ehhez. Arra gondoltunk, hogy nemcsak síkmátrixba, hanem térmátrixba is lehetne rendezni a betûket. Tetraéderbe, kockába vagy oktaéderbe például. Egy ilyen alakzatban a szöveg olvasási iránya gyakorlatilag tetszõleges lehet. Balról jobbra, jobbról balra, fentrõl le, lentrõl fel, elölrõl hátra, hátulról elõre, átlósan vagy kanyargósan, a megoldások száma elképesztõen nagynak ígérkezett. Évekbe vagy akár évtizedekbe telhet, mire átjutunk mindegyik kódolási szinten.
Ráadásul nemrég azt is megtudtuk, hogy a héber ábécé betûinek formája nem véletlenszerû, hanem matematikailag precízen kidolgozott eljárást követ. A képlet egyszerû. Végy egy átlátszó tóruszt, és rajzolj föl rá egy görbe vonalat, mely a középpontból indulva a tórusz egyenlítõjéig tart. Attól függõen, honnan világítod át ezt a testet, kapsz egy árnyékot, ami a görbe síkra vetített képe. Egy tetraéderbe helyezve a tóruszt, a rendszer szabályos elforgatásával, szép sorjában megkapod a héber ábécé összes karakterét. Betûrendben, mind a huszonkettõt. Emberi értelem ilyet, pláne az ókorban, évezredekkel ezelõtt kizárt dolog, hogy kitaláljon. Az egész rendszer precízen tervezett és hajmeresztõen pontos. Isteni munka, ez egyértelmû és alighanem külön erre a célra készült. Ezért tilos új betûket kitalálniuk a zsidóknak vagy megváltoztatniuk a meglévõket. Így legalább huszonkétféle olvasata lehetséges a szövegnek, ha egyszerre elforgatjuk a betûket kirajzoló tóruszokat a számítógépben.
-Tudod, még azelõtt, hogy nekikezdtem volna ennek a teremtési korszaknak, és létrehoztam volna Solariát, úgy kalibráltam be a dimenziórendszeretekben mûködõ természeti törvényeket, hogy azok cáfolhatatlan bizonyítékai és eszközei legyenek az én munkámnak.-gondolta az Atya énbennem.-Számítottam rá, hogy a földi emberiség elmerül majd a kisértésekben, amelyeket elébe teszek próbaképpen.
-Biztos voltál benne vagy csak láttad ennek a lehetõségét?-kérdeztem óvatosan. De sokan szeretnének odalent választ kapni erre a kérdésre! Vajon determinált elõre a jövõnk vagy megúszhatjuk a végzetünket?
-Láttam ennek a lehetõségét. A jövõ csak terv, amíg meg nem valósul. Rajtunk áll, melyik variációt, melyik utat választjuk. Ti ezt választottátok, ami most van a bolygótokon. Az emberiség mára elmerült a bûnökben és eltávolodott tõlem. Elpusztítjátok az élõhelyeteket és önmagatokat, pedig nem ilyen sorsot szántam nektek. Ideje hát, hogy megmutatkozzam elõttetek és észre térítselek benneteket.
-Konkrétan?-kezdett egyre izgalmasabbá válni a beszélgetésünk. Ezt már szeretem. Az Atya végre elhatározta, hogy csinál valami letagadhatatlanul szenzációsat. Eddig csak a Mária szobrok könnyeztek, és csodás gyógyulások remegtették meg a szent helyekre érkezõ zarándokok szívét, de most valami igazi, nagyszabású akció következik. A sejtésem lám isteni volt, mert rögtön beigazolódott.
-Mutatok neked valamit!
A fogadóterem falán, tõlem jobbra egy átlátszó síkfelület jelent meg, mint valami óriási képernyõ. Rajta fénylõ számok futottak jobbról balra, gyors egymásutánban vég nélkül.: 3.141592653589793...
-Ez a Pi számsora.-állapítottam meg azonnal, a 3.14 alapján felismerve a Ludolf-féle számot. A lelkem asszociatív memóriájából közben fénysebességgel ugrottak elõ az ide vonatkozó matematikai ismereteim. A Pi, mely nélkülözhetetlen a körrel és a gömbbel kapcsolatos számításoknál, egy transzcendens érték. Olyan végtelen hosszúságú irracionális szám, melynek jegyei nem ismétlõdnek szakaszosan. Nem fejezhetõ ki közönséges tört vagy véges hosszúságú tizedestört formájában sem.
-A számsor az én kódolt üzenetemet tartalmazza az emberiségnek.-mondta az Atya, kommentálva a látványt.-Fejtsétek meg a kódját és tegyétek közzé, az egész világnak.
Ekkor valami nagyon érdekes dolog történt. Egy kisebb, hasonló síkfelület jelent meg az elsõ elõtt, eltakarva a vég nélkül futó számsort. A felszínén, mint valami monitoron, hangyás sistergés mutatkozott, aztán hirtelen rendezõdni kezdett a kavargás és megjelent egy színes alakzat.
-Ez egy tévékép?-kérdeztem töprengve. Az alakzat egy bíborszínû háttér elõtt ülõ szakállas férfi formáját öltötte magára, aki mintha beszélt volna, de hangot nem hallottam. Az adás idõnként eltûnt, beleveszve a sistergésbe, majd újra megjelent, szakaszosan felbukkanva.
-Kép és hang, valamint szöveges információk, attól függõen, hogyan dekódoljátok. Nem árulom el a megoldást, dolgozzatok meg érte!-az Atya kinyilatkoztatása mélyen megrendített, miközben az elõttem futó demonstrációt szemléltem.
-Ez fantasztikus!
A tudatom máris rávetette magát a dekódolás feladatára. Elgondolkodtam a képfelbontáson, a színmélységen, a hang visszaalakításán és a lehetséges kódolási algoritmusokon. Az üzenet lehetséges hosszán és tartalmán, amit még nekem sem hajlandó itt megmutatni az Atya. Nem kapjuk a kezünkbe ezúttal sem a kész megoldást, mert Õ azt akarja, hogy magunktól izzadjuk ki, fedezzük fel a ránk váró csodát.
-Nem ez az egyetlen üzenetem a számotokra. Vannak még más transzcendens számok is, melyek kódolt információkat hordoznak.-mondta az Atya, és én értettem a célzást. Kapásból eszembe jutott a Napier-féle természetes alapú logaritmus, az aranymetszés, a gyök kettõ és a gyök tíz, hogy csak a legismertebbeket említsem.
-Ha ez kiderül, óriási botrány lesz belõle.-válaszoltam vidáman és lelkesen.-Ez végzetes csapást mér majd a materializmus bogyócentrikus eszméjére.
A vetítés befejezõdött, a képek a semmibe tûntek elõttem.
-Majd csináltok egy paradigmaváltást!-vont vállat az Atya egyszerûen.-Ez van.
-Szinte sajnálom a materialistákat és ateistákat, akik nem hisznek még a Te létezésedben sem!-gondoltam bele a lehetséges következményekbe.-Szegények! Az egész világképük alól kirántod ezzel a húzással a szõnyeget.
-Ne féltsd õket, nem fognak belepusztulni!
Ettõl a kijelentésétõl aztán olyan jó kedvem kerekedett, hogy legszivesebben körbeugráltam volna a trónját.
-Vajon mit szólnak majd hozzá a különbözõ egyházak és a hívõk? Hisz õk is csak hisznek, de nem tudnak Rólad szinte semmit!
Én magam speciel nem voltam vallásos, nem tartoztam egyetlen egyházhoz vagy szektához sem a Földön. Sõt, õszintén szólva még csak nem is hittem az Istenben. Én egyszerûen csak tudtam, hogy létezik, és mikor néha meglátogatott engem a tudatával, nyugodtan elbeszélgettem vele, mint teremtmény a teremtõjével. Nekem ez volt a természetes. Õbenne éltem, az Õ részeként, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy úgy csináljak, mintha vissza akarnék jutni hozzá. Mert a vallások lényege elvileg ez volna.
-Az egyházak mind azt a feladatot kapták tõlem, hogy hozzám elvezessék a rájuk bízott lelkeket.-mondta az Atya, megfelelve a gondolataimra.-A munkájuk eredményét mind láthatjátok. Sok lélek pontosan az egyházak istentelenségei miatt távolodott el tõlem. Ezek a tények majd bebizonyítják az emberiségnek, hogy nem vagyok az a bárgyú, nagyszakállú apóka, akinek megpróbáltatok engem beállítani, ahogy elképzeltetek.
-Igen.-bólintottam szomorúan, mint a földi emberiség jelenlévõ képviselõje. Elég régóta éltem odalenn ahhoz, hogy lássam ezeket a viszásságokat.
-A Földön szokásban van, hogy az emberek minden náluk magasabb rendût igyekeznek a saját szintjükre lehozni, ledegradálni, hogy azt mondhassák, értik a lényegét.
-Dehogy értitek!-legyintett az Atya határozottan.-A tudásotok a csecsemõk szintjén van ebben az univerzumban. Te ezt jól tudod, hisz sok csillagrendszerben éltél már az elmúlt korszakokban.
Hát igen, voltak emlékeim azokról az elõzõ életeimrõl, de csak igen haloványan. Most földi ember voltam, földi személyiséggel és az ezzel járó korlátolt tudáshalmazzal.
-Nem is érzem igazán otthon magam a bennszülött lelkek között. Lassú a gondolkodásuk, szûk a látókörük és a többségük igen primitív tudatú.-gondoltam õszintén a véleményemet.
Ezt persze nem csak én láttam így, hanem a többi barátom is, akik szintén sokfelé megfordultak már korábban az univerzumban és voltak tapasztalataik a fejlettebb világokról.
-Hanyatlófélben van a civilizációtok. Ezen kell változtatnotok. És ezért születtél meg oda, közéjük, hogy segíts nekik.-emlékeztetett az Atya a küldetésemre.
-Nem fognak hinni nekem.-ez volt a válaszom, ahogy az eddigi eredményeimre tekintettem.
-Nem is kell neked hinniük. Higgyenek a bizonyítékoknak! Te csak mondd el nekik amit tõlem hallottál és lelkesítsd a kutató matematikus barátaidat a kód megfejtése közben.
Hát ezért hozatott engem ma este ide az Atya. Már értettem a szándékát.
-Ez meg fogja változtatni a történelem menetét, Uram!-hajtottam fejet elõtte tiszteletem és szeretetem jeléül.
-Ez a célom. Most menj és járj sikerrel fiam!-az audiencia véget ért, a tudati halmazaink finoman szétváltak. Újra csak önmagam voltam, egy korlátozott tudatú lélek a nála sokkal hatalmasabb intelligencia elõtt.
-Igyekezni fogok!-még egyszer meghajoltam, aztán a krisztusi alakot formáló isteni test eltûnt elõlem a trónszékkel együtt. Az Atya átirányította a tudati szegmensét más feladatokra. Kirepültem a fogadóterembõl az odakint lebegõ Mikáélhez.
-Menjünk.-mondta a fõnököm, szeretettel tekintve felajzott tudatomra.
Elhagytuk a palotát, nyomunkban a két kisérõvel és visszarepültünk a fogadóállomást rejtõ kupolás épülethez, mely leginkább egy gigantikus mecsetre emlékeztetett engem.
-Valószínûleg ki fognak nevetni ha közzéteszem az elragadtatásomat.-mondtam Mikáélnek, miközben besiklottunk az ugrási csarnokba. A lélekszállító dimenzióbuborék pillanatokon belül körbevett minket, aztán újra ott találtuk magunkat a Nap felszínén, kint a kromoszférában. A sûrû részecskezáporként áramló napszéllel repültünk kifelé a három térkiteljesedéses kozmoszba, egyenesen a Föld azúrkék korongja felé.
-Nem baj. Majd elmúlik a nevethetnékjük.
Másodpercek alatt megtettük a százötven millió kilométeres távot és átsüvítve a légkörön lefékeztünk a házunk fölött. A következõ pillanatban már a szobámban voltam, ahol türelmesen várakozott rám a testem a takaró alatt.
-Mégis, hogy csináljam? Van valami ötleted testvérem?-kérdeztem Mikáélt, aki máris menni készült tovább. Visszaléptem a testembe, és elkezdtem az életfunkcióinak normál üzemre történõ visszaállítását. Amíg távol voltam, a testem mûködésére felügyelõ lelki alprocesszorom csökkentett módba kapcsolta a szerveimet. Minimális volt a szívmûködésem, alig lélegeztem és a hõmérsékletem is lehûlt valamelyest.
-Tudsz írni!-állapította meg Mikáél búcsút intve nekem.-Öntsd a lényegét az emberek számára emészthetõ formába. Írd meg például novellának.
Azzal eltávozott, épp oly gyorsan, mint ahogy érkezett csekély fél órával korábban. Én pedig ott feküdtem az ágyamban, lelkemben az elragadtatottság magasztos érzésével és azon tûnõdtem, hogyan fogom elvégezni a feladatom.
-Sci-finek! Hát persze, ez jó!-mondtam végül elégedetten felnevetve, s elmémben máris formálódni kezdtek a novella elsõ szavai.
"Pár perccel azután történt, hogy egy átlagos nap végén lefeküdtem aludni, magamra húzva a jó meleg takarót..."

VÉGE

következõ novella

vissza a listához