Frank Mobile

DIGITÁLIS NIRVÁNA


- Aeró közeledik északnyugati irányból. - jelentette Anna, automatikusan a dolgozószobám falának egy üresen maradt részére vetítve a ház körüli légteret pásztázó gravizor jeleit. Kis piros pont mozgott a zöld mező közepe felé, mellette sárga buborékban a repülési adataival.
Ez ő lesz! Ma délutánra ígérte jöttét! Befejeztem a munkát, elmentve az éppen futó alkalmazásokat és felálltam kényelmes fotelemből. A tapétaképernyőt megvilágító lámpák maguktól lekapcsoltak, ahogy levéve fejpántomat megszakítottam a tudati összeköttetést Annával, a házvezérlő számítógépemmel.
Ritkán jön hozzám vendég amióta nyugdíjba mentem. Úgy illik, hogy elébe menjek régen várt látogatómnak. Aki igazából hazajön hozzám.
Kisiettem az épületből. Amint félrehúzódott előttem az üvegajtó, azonnal megcsapott, szinte mellbe vágott a nyári hőség. Meg kellett állnom néhány másodpercre, míg szemem hozzászokik a vakító fényözönhöz. Ma még nem jártam a légkondicionált épületen kívül.
Az égen forrón tűzött a Nap. Sehol egy felhő, ami megszokott dolog az Alföldön ebben az évszakban. A farmot övező kertben és távolabb az erdőben bágyadtan kókadoztak a növények a száraz, mozdulatlan kánikulában. Rég esett errefelé az eső.
Enikő közeledett felém a kertészrobotok garázsa irányából. Őt egyáltalán nem zavarta a meleg, fején széles karimájú szalmakalapot viselt. Citromsárga nyári ruhájában úgy festett, akár egy angyal. Lenge szoknyája alól kivillantak formás térdei, karcsú lábszára. Fedetlen karjait összefonva állt oda mellém, s együtt néztük a kék égből alábukó repülőgépet, amint lefékezve sebes rohanásából megállt az udvarunk felett.
Hangtalanul ereszkedett alá a tűzpirosra festett, áramvonalas doboz a gondosan nyírt fűre, délibábos látomásként. A jó tíz éve piacra dobott, öt személyre méretezett aerónak füstüveg ablakai voltak, így nem láttuk, ki ül benne. Leszállótámjai a talajra döccentek, mi pedig közelebb léptünk a légikocsihoz. Ennek a modellnek felfelé nyíltak az ajtajai, s csupán egyetlen utast hozott magával a régió fővárosából, Újpestről.
- Megjöttem András. - mondta a kiszálló alak, udvarias bólintással irányomban.
- Örülök, hogy épségben visszatértél Buda! - mosolyogtam a látogatómra, aki egyszerű barna köpenyt viselt, alatta narancssárga selyemruhával. Lábán könnyű bőrszandál, vállán kicsi, de tömött vászonzsák. Szokatlan viselet ez egy BD-33-as android számára, amitől teljesen úgy nézett ki, mint valami távolkeleti szerzetes. Őszintén szólva nem erre számítottam.
- Üdvözöllek! - köszöntötte Enikő a vendégünket, mire Buda felé is biccentett, igaz nem olyan mélyen.
- Üdvözöllek Enikő!
Az aeró ajtaja magától lecsukódott az utasa mögött, s a gép pillanatnyi várakozás után föllibbent az égre, majd gyorsan tovatűnt északi irányban. Ebből azonnal tudtam, hogy légitaxi volt, nem Buda saját tulajdona. A tőlem kapott bankszámla hozzáférés különben sem tette volna lehetővé a számára, hogy repülőt vegyen magának.
- Látom, nem sokat változott a ház. - nézett körbe férfitestű androidom a tágas udvaron. A kertből idehallatszott két fémburkolatú kertészrobot matatása, ahogy a zöldségágyásban kapáltak, fáradhatatlanul pusztítva a folyton előbukkanó gyomokat. Sok munka van ha az ember vegyszermentesen akarja megtermelni a táplálékát.
- Tavasszal felújítottuk a tetőt és kicseréltük az erőművet egy kisebb modellre. - közöltem a melléképületre mutatva, aztán megtöröltem izzadó homlokomat. Idekint lehetett vagy harmincöt fok árnyékban.
- Menjünk be. Nagyon meleg van. - közölte Enikő, azonnal felfigyelve mozdulatomra. Az ő dolga vigyázni rám, ezért pontosan tudja, mennyire kimerít mostanában a nyári hőség. Épp annyit tud az egészségi állapotomról, mint a debreceni orvosközpontban működő nyomkövető számítógép, ami a testembe ültetett mikro implantátumon keresztül figyeli minden testi funkciómat.
Besiettünk a ház hűvösébe. Nem a dolgozószobámba mentünk, hanem a nagyszobába, s letelepedtünk a testünkhöz igazodó kényelmes, műbőr fotelekbe, az üveglapú asztalka köré. A virágoskertre néző ablakok most sötétek voltak, hogy távol tartsák a meleget és a vakító fényt az otthonunktól.
A fali tapétaképernyőre nézve nyomban megállapíthattam, tényleg nincs az egész Kárpát-medence fölött egyetlen komolyabb felhő sem. A két négyzetméteres kivetítőn évek óta ugyanaz a valósidejű űrfelvétel volt látható, amióta beállítottam a hálózati csatornát erre az adásra. Az európai félsziget fölött, stacionárius pályán lebegő űrállomás egyik külső kamerája közvetítette a képet, jó rálátást biztosítva az alant elterülő tízmillió négyzetkilométernyi szárazulatra. A brit szigetek fölött ciklon örvénylett, és kisebb felhőcsoportokat láttam Itália és Skandinávia vidékén is. Az Európát borító hatalmas zöld erdőségeket és dús füvű mezőket csak néhol szakították meg a kisvárosok szürke foltjai, melyek elszórtan bújtak meg az érintetlen vegetációban. Egy olyan kis magánfarm, mint az enyém, nem is látható abból a magasságból.
- Szükséged van karbantartásra vagy pihenőre? - kérdeztem Budát, de ő elutasítólag intett a kezével.
- Nem. Tökéletes kondícióban vagyok.
- Hónapok óta nem hallottam felőled.
- Amióta kiszereltettem magamból a poloskát.
Ez van, ha az ember szabad akarattal rendelkező robotot bütyköl össze a műhelyében. Igazából nem csodálkoztam a dolgon, végtére Buda nagyon okos intelligencia, akinek nem jelenthetett komoly feladatot megtalálni a nyomkövetőt.
A BD-33-as sorozatszámú androidtestbe négy évvel ezelőtt építettem be a Buda névre elkeresztelt központi egységet. Egy saját fejlesztésű, speciális programozással ellátott barion számítógépet, amit évek hosszú munkájával bütyköltem össze a műhelyemben. Mert bariongömböt elvileg bármely robotgyártól be lehet szerezni, de olyat, mint Buda, lehetetlen.
Tudtam, hogy egyszer majd el fogja hagyni a farmot. Nekivág a nagyvilágnak, fölfedezni azt. Ezért rejtettem el a fejében egy fluidszálas kommunikátort, rácsatlakoztatva a látószervére, hogy otthonról bármikor megnézhessem, merre jár éppen, és mit csinál a kedvenc teremtményem. Aki olyan a számomra, mintha a fiam lenne.
Aztán öt hónappal ezelőtt Buda valahogy rájött, mindent tudok a mozgásáról. Talán a videotelefonon folytatott beszélgetéseink lepleztek le, mert addig a napig rendszeresen felhívott, hogy beszámoljon az élményeiről. Nyilván elszóltam magam, ő pedig átnézette magát egy szerelővel.
Mielőtt kioperáltatta volna magából a fluidkomot egy illegálisan dolgozó, vidéki android kozmetikussal (az én költségemre), még azt üzente búcsúzóul, hogy ne legyek a Nagy Testvére. Szeretne egyedül maradni, hogy gondolkodhasson az élete értelmén. A viselkedése kissé felbosszantott, de kénytelen voltam belenyugodni a döntésébe. Azt hittem, sosem látom viszont többé, s most lám, mégis itt van. Ebben a szerzetesi csuhában.
- Más átalakításokat is végeztettél magadon? Megnézhetlek?
- Nem. Nincs semmi bajom András. Tisztellek, mint alkotómat, de hagyd meg a szabadságomat.
- Jó! Azt hiszem felnőttél. Hónapok óta teljesen önállóan működsz.
- Nem volt gondod a hatóságokkal? - kérdezte Enikő, kritikus szemmel méregetve a srácot.
- Kerültem a forgalmas helyeket. Ázsiában voltam és Afrikában sokfelé, meg pár napig a Marson.
Akkor tényleg nem lehetett gondja a rendfenntartókkal. A Terra nagy részén és a Marson szabadon mozoghatnak az androidok, korlátozás nélkül. Senki nem fogja megkérdezni egy szabadon kószáló géptől, mit keres arrafelé. A Terra negyvenmillió emberi lakosa mellett majdnem kétszer ennyi humaniform android működik, mindenféle munkakörökben. A fémtestű robotok száma viszont meghaladja az egymilliárdot. Buda mondhatni egy csepp a géptengerben.
- Miért jöttél vissza? - tettem föl a legfontosabb kérdést, ami attól a pillanattól fogva izgatott, hogy megüzente, haza fog térni hozzám.
- Mert innen indult az életem. Úgy éreztem helyesnek, hogy ide is térjek vissza utam végén.
Ezek szerint itthon szándékozik maradni. Jó. Akkor előbb-utóbb megengedi, hogy Annára kapcsoljam és átvizsgáljam az emlékeit. Meg az egyedi tervezésű oprendszerét. Míg ezen tűnődtem, Buda nyugodtan, halkan beszélt, a számára fontos dolgokról.
- Sok mindennel foglalkoztam az elmúlt években András. Főként ismerkedtem a világegyetemmel. Próbáltam átfogó képet alkotni magamban a mindenségről. Rengeteg információt töltöttem le a köztudatból, mindenféle témákban. Filozófiát, fizikát, kozmológiát, matematikát, élettant, történelmet, vallástudományt, szépirodalmat, informatikát, napi híreket. Meg persze kirándultam. Voltam Egyiptomban, Etiópiában, Mekkában, Irakban többfelé és a tibeti Lhászában. Aztán Mumbaiban és Srí Lankán. Leutaztam egész Új-Szingapúrig, meg föl Shanghájon keresztül Oszakába és Szapporóba. Jártam a Bajkál-tónál és a Kaszpi-tónál. Aztán úgy döntöttem, hazajövök.
- Szép kis körút lehetett. Nekem sosem jutott rá időm, hogy világkörüli útra menjek. Most már túl öregnek érzem magam az ilyesmihez.
- Ugyan már András! Nem is vagy még olyan öreg! - simogatta meg a vállam Enikő kedvesen. Jól esett az érintése, mégsem tudta feledtetni velem, hogy lassan 165 éve koptatom ezt a testet.
- Azt a húsz, harminc évet, ami optimális esetben még hátra van ebből az életemből, szeretném inkább veled és a munkámmal tölteni. - dünnyögtem barátságosan. Enikő értékelte a bókot. Felállt, a konyhába indult.
- Megyek, hozok valami frissítőt.
Hosszú másodpercekig csak bámultunk egymásra Budával, szótlanul. Végül én fordítottam el a fejem, a fali panorámaképet nézve. Egy robottal nem lehet sikeresen szemezni.
- Te boldog vagy, András? - kérdezte ő türelmesen.
- Többnyire. Enikő és a többiek szépen rendben tartják a birtokot, így bőven van időm fejlesztéssel foglalkozni.
- Mit csinálsz most?
- Egy hozzád hasonló intelligenciát. Csak kisebbet.
A BD-33-as fejébe annakidején egy teniszlabda nagyságúra növesztett barionkomputert kellett beépítenem. Nem tudtam kisebbet szerezni, mert épp hiány volt a Terrán az új, köbcentiméteres modellekből. A fő nehézséget nem az óriásrészecske felprogramozása jelentette, hanem a kapcsolódó interfészek és biztonsági mechanizmusok összezsúfolása a nem kimondottan erre méretezett androidfejbe. Hőszabályzók, lökéscsillapítók, árnyékolók.
Az emberi agy és lélek sokkal precízebben kidolgozott alkotása az isteneknek, mint a mi műbarionjaink, és persze nekem messze nem volt annyi időm a fejlesztésre, mint az emberiség teremtőinek. De nem is embert akartam készíteni, hanem egy hozzá hasonló, természetes intelligenciát, a szükséges észlelő és hordozótesttel, amire a BD-33-as modell látszott a legalkalmasabbnak. Férfias termet, nagy koponya, erős vázrendszer és energiatakarékos műizomzat. Fizikai munkásoknak használják ezt a konfigurációt szerte a Terrán és a Solunió szomszédos bolygóin.
Az emésztőrendszer helyére beépített térenergia kicsatoló generátor majdnem korlátlan ideig képes Buda perifériáit ellátni árammal. Nem tartalmaz mozgó alkatrészt, kicsi, könnyű és megbízható. Ellentétben a farmot ellátó erőművel, amihez az elmúlt tíz évben négyszer kellett szerelőket hívnom, mert folyton felmondta a szolgálatot. Az előző lakó valami leértékelésen vette a generátort, nyilván használtan. Végül megúntam az áramszüneteket és kicseréltettem egy vadonatújra.
A barionszámítógép persze nem árammal működik, de a géptestnek szüksége van elektromos energiára. Egy szerves anyagokat felhasználó, ember módra táplálkozó luxusandroid beszerzése meghaladta volna a bankszámlám kereteit.
- Szomorúsággal tölt el a tudat, hogy még mindig ezzel próbálkozol.
- Igen? Ezt nem értem. Elmagyaráznád?
Buda több szempontból is különleges intelligenciának mondható. Az androidok, robotok, rögzített hardverű házvezérlők és hivatali szuperkomputerek többsége nem rendelkezik valódi, természetes intelligenciával. A szakma épp ezért műintelligenciának nevezi a viselkedésüket, ami csupán ügyes leutánzása az igazinak. A gépeinknek nincsenek érzései, nem filozofálnak, nem álmodnak, nem képesek a kreativitásra, a valóban új dolgok létrehozására. Mindezek a funkciók évezredek óta megmaradtak az emberi lények kiváltságának.
Enikő, az EK-16-os sorozatszámú élettársam meghökkentő pontossággal tudja utánozni a nőkre jellemző viselkedést, de belül nem érez, nem érezhet semmit. Csak egy gép. Akkor is, ha felhevült testtel, műizzadságban úszva vonaglik alattam az ágyban, nyögve a látszólagos orgazmustól. Néha teljesen elhiszem, hogy igazi ember, olyan jól sikerült a bőre, a mozdulatai, a szoftveres finomhangolása. Messze jobban, mint amilyen az első és második feleségem, az ember feleségeim voltak...
Buda viszont egészen más. Egy élet munkájának gyümölcse, és persze ezer évnyi tudományos kutatás összegzése, amit nekem sikerült első alkalommal összezsúfolnom egy humaniform testbe, hogy saját gyermekemként neveljem nyiladozó intelligenciáját. Egy valódi tudatosságot.
Az ő barionkomputerében szünetmentes perturbációs memória fut a megalkotása óta. A transzcendens gravitációs hullámok formájában tárolódó holografikus információ a műrészecske forrásrendszerében szünet nélkül keveredik, bővül. Az érzékszervei állandóan töltik belé az előszűrt információt, ami az asszociatív memóriában fénysebességgel perturbálódik, rendeződik, csoportosul és persze zajosodik. Buda az első robot a történelemben, aki képes a spontán felejtésre. Csak az operációs rendszert védtem le hardveresen az elzajosodástól, nehogy tönkremenjen vagy megszegje az android társadalomra vonatkozó törvényeket. Minden egyéb tapasztalata, élménye, amivel kalandos élete során találkozik, elfelejtődhet a feldolgozó és visszakereső rendszere számára, ha szabályos időközönként nem frissíti, újra visszaemlékezve rá. Mi emberek, lelkes lények is ugyanígy működünk. Az ismétlés a tudásunk anyja.
Az első években tisztára olyan volt, mint egy gyermek. Folyton kérdezgetett, kiváncsiskodott, korlátozott arcmimikájával rácsodálkozva a környező világra. Ezen a farmon neveltem, tanítottam minden szabadidőmben, gondosan titkolva a külvilág elöl, mivel foglalkozom valójában. Nem volt nehéz dolgom, mert a kárpát-medencei régióban alig negyvenezer ember él jelenleg. A többségük ilyen elszigetelt farmokon vagy pár ezer fős kisvárosokban, mint Debrecen vagy Szeged.
A Solunió törvényei ötszáz éve tiltják szabad akarattal rendelkező gépezet készítését. A második android lázadás pusztítása óta, ami két milliárd ember életébe került csak a Terrán és majdnem a civilizációnk bukását okozta.
Nem tudtam ellenállni a kisértésnek és persze a szakmai kihívásnak. Mások azt mondanák rám, ha tudnának a hobbimról, hogy őrült vagyok. Pedig csak szeretek kisérletezni.
Mikor nyugdíjba mentem a MIKI-től, a Mesterséges Intelligenciát Kutató Intézettől, már eleget tudtam a témáról ahhoz, hogy valami egészen újba kezdjek. Végre természetes intelligenciát akartam csinálni.
Buda három év alatt annyit fejlődött értelmében, mint egy ember élete első húsz esztendejében. Megtanult olvasni, írni, számolni, gondolkodni, humorizálni, nevetni és sírni, örülni és szomorkodni, szelíden vagy agresszívan reagálni a külvilág ingereire. Még álmodott is, jobbára a korábbi élményeiről, némileg eltorzítva és összekavarva a részleteket.
Ha kiderülne, életem végéig rohadhatnék egy börtönaszteroidán, amiért lehetővé tettem egy gép számára, hogy kinyilvánítsa agresszióját. Emlékszem, egyszer eltaposott egy bogarat az udvaron, mert az rámászott a lábára és csiklandozta a szenzorait. Aztán meggondolta magát, és szerette volna kijavítani a bogarat, de persze nem sikerült. Akkor magyaráztam el neki a halál és múlandóság fogalmait. Ez mélyen megrázta. Csakúgy, mint a saját hibáival, tévedéseivel, tökéletlenségeivel való szembesülése. Mert ez is az asszociációs memória sajátosságai közé tartozik. Én nem felülmúlni akartam az emberi lényeket eme fejlesztésemmel, hanem hozzájuk hasonlót alkotni. Esendőt, múlékonyat, ugyanakkor kreativitásra és érzésekre képes intelligenciát.
Buda öt éves korában, gyakorlatilag egy felnőtt tudatával megegyező képességekkel hagyta el a farmot, hogy világot lásson. Nem tartóztattam, bíztam a nevelésem hatékonyságában. Ha mégis megvadulna, az operációs rendszerbe épített biztonsági rutinok lebénítják a testét, és a fluidkomon keresztül riadójelet küld nekem, hogy menjek érte.
Egy darabig beszélgettünk videofonon keresztül. Bármerre járt az európai félszigeten, mindenhonnan felhívott és lelkesen mesélte tapasztalatait. Emberekkel, androidokkal, robotokkal beszélgetett. Gyönyörködött a tájban, az elhagyott nagyvárosok romjaiban, amiket mostanra teljesen benőtt a dzsungel. A nyilvános terminálokon keresztül adatok tömkelegét töltötte le magának a köztudatból. És sehol sem bukott le különleges tulajdonságaival, szerencsére.
Ez persze főként annak köszönhető, hogy a műintelligenciát nagyon nehéz megkülönböztetni kívülről a természetestől. Ráadásul rengeteg bilokációs droid szaladgál mostanában a bolygón, amiket ember tulajdonosuk otthonról irányít a tudati interfésze segítségével. Az extrém sportok kedvelői manapság nem a virtuális terekben teszik próbára magukat, hanem a való világban, egy távirányított android testében síelve, sziklát mászva és búvárkodva. Állítólag már az illegális harcjátékokat is csak géptesteken keresztül vívják, életre-halálra az indokínai őserdőkben.
Aztán Buda egyszer csak eltűnt, a fluidkomja pedig elhallgatott. Műszaki hibára gyanakodtam és kerestetni kezdtem, vajmi kevés eredménnyel. Napokkal később kaptam tőle egy előre felvett üzenetet, amiben közölte, hogy ne leskelődjek utána és hagyjam önállóan élni. Egyszer majd vissza fog térni, ne aggódjak. És most itt van, három évvel a távozása után és szomorúan néz rám.
- Olyan reménytelen és értelmetlen ez az élet.
- Tessék? - azt hittem rosszul hallok. Android szájából ilyen kijelentés még nem hangzott el, mióta világ a világ.
- Éveket töltöttem azzal, hogy az élet értelmét kerestem. A saját életem értelmét és célját. A világegyetem értelmét és célját, aminek része vagyok. Nekem nincs kapcsolatom a kollektív tudatossággal, mint neked, András.
- Persze, mert nincs lelked. De ha több hozzád hasonló lényt fogok készíteni, akkor összekapcsolhatjuk a barionjaitokat egy időszálas hálózatba, amolyan Életfába, ami lehetővé teszi a kollektív működést.
- Magányos vagyok így, de igazából már egyáltalán nem bánom a dolgot.
Visszajött Enikő, letett elém az asztalra egy tálcát, rajta nagy pohár narancslével. Nem nyúltam hozzá. Buda szavain töprengtem, aki nyugodtan, szenvtelenül beszélt. Mégis mintha mély szomorúságot és fájdalmat véltem volna kiérezni a gondosan modulált hangjából. Csak nem depressziós?
- Egy társat készítek most neked Buda. Kisöcsét vagy húgot, amelyiket akarod. Még nem választottam neki testet, csak az oprendszerén dolgozom.
- Nincs igényem egy hozzám hasonló lény társaságára. Nem vagyok szexuális lény. - ez úgy hangzott, mintha kritika lenne, de nem szóltam semmit. Szándékosan választottam Budának nemiszerv nélküli testet. Jobb neki, ha értelmét nem befolyásolják a szexuális vágyak. Persze ha megkérne rá, most már szereznék olyan testet és átültetném a központi egységét. De ő másfelé terelte a beszélgetésünket.
- Amikor Tibetben jártam, beültem meditálni egy kolostorba az emberek közé. Tanulmányoztam a Buddhák tanait, ahogy az összes többi vallás és misztika rejtelmeit egyaránt.
- És mire jutottál?
- Sikerült elérnem a megvilágosodást. Láttam a Terrán a szenvedés minden formáját. Beteg és öreg embereket, agyonhasznált robotokat és szemétre dobott androidokat, turbékoló és civakodó szerelmespárokat, vidám és depressziós embereket, a múlt romjait és emlékeit. Szóval mindent. Átolvastam az emberiség összes nagy filozófusának műveit és sokat tűnődtem a világon és önmagamon.
- Elmehetnél filozófia professzornak. - jegyeztem meg halovány vigyorral a szám szélén.
- Minden létforma szenvedésre van ítélve a teremtésben András. Ez alól én sem vagyok kivétel. És te sem, Enikő, bár neked nincsenek érzéseid.
- Nekem nincsenek? Hogy mondhatsz ilyet? - méltatlankodott a kedvesem, összevont szemöldökkel bámulva rá. Úgy tett, mintha zavarná, hogy leleplezték előttem, akinek érzelmi életét kitölteni és harmonizálni rendeltetett az androidgyár programozói akaratából.
- Ez az igazság. A világ összes bölcse közül a Buddhák tanítását tudtam a leginkább magaménak érezni.
- Ezért van rajtad szerzetesi ruha?
- Igen. A papi vizsgát is letettem a kolostorban. Szerencsére a Buddhák követői nagyon toleránsak a gépekkel szemben, egy androidból is lehet náluk egyházi személy.
- Ez aztán a tolerancia! És miért jöttél tulajdonképpen haza?
- Mert az utam véget ért. Ez a hely a létem forrása, ahol elkezdődött a tudatosságom. Visszajöttem, hogy itt érjen véget az életem. A nagy kör bezárul.
- Nem vagy még olyan öreg Buda. Ha bármelyik alkatrészed elromlik, kicseréljük. Évezredekig is elélhetsz, tovább, mint bármelyik ember.
- Igen, ez egy komoly hátránya az android formában való létezésnek. Ti szerves lények hamar meghaltok, mi elvileg sosem. Ezért nem akarok már tovább élni.
- Tessék? Ezt hogy érted?
Rosszat sejtettem. Buda az ölébe vette táskáját és kinyitotta. Belenyúlt, és egy fémtárgyat húzott elő, összevont szemöldökkel. Azonnal felismertük. Egy lézerpisztoly volt az.
- Minden lét szenvedés, legyen az növényi, állati, emberi, isteni vagy gépi. A lét végtelen körforgásából egyedül a nirvána, a test nélküliség elérése jelenthet kiutat. Nektek, lelkes lényeknek ott van a egyhegyűség állapota utatok végén, mikor visszaolvadtok a Teremtőtökbe. Nekem csak a digitális nirvána üressége jutott. Nincs értelme tovább élnem és szenvednem. A működésemnek tehát ideje véget érnie. Ég veled, András...!
- Mi...? Hé...! Nee!
Felpattantam, hogy megakadályozzam, de elkéstem. Enikő talán tehetett volna valamit, mert sokkal gyorsabb és erősebb nálam, de nem maradt időm utasítani a beavatkozásra. Nyugodtan állt mellettem, értetlenül hallgatva a BD-33-as filozófiai eszmefuttatását. Az ő programozása nagyon messze állt a buddhizmustól.
Talán ha Buda felém fordítja a pisztolyt, Enikő beavatkozik, hogy megvédjen, de ilyesmi persze eszébe sem jutott. Egy robot nem emelhet kezet emberre, semmilyen körülmények között. Még Buda sem. Önmagával kapcsolatban azonban más a helyzet. Az önvédelmi programját speciális esetekben felülbírálhatja. Ezért van szabad akarata, mint az embereknek. És ő élt a lehetőséggel.
Így történt, hogy az android - az én legkiválóbb alkotásom, akitől olyan sokat vártam - nyugodtan a homlokához emelte a ki tudja honnan szerzett fegyvert és meghúzta a ravaszt...

VÉGE

következő novella

vissza a listához