Frank Mobile

AZ INTERAKTÍV EGY HÁZA

(Megjelent a Cherubion Kiadó: Az öröklét nyomában c. SF kötetében 2003-ban.)

1.

Bevallom őszintén, furcsa érzés volt újra a Mokupini földjére tennem a lábam. Hűs szellő csapott arcomba, mikor lelebegtem a fényliften az űrkikötő betonjára és kiléptem a futárhajóm hasa alól. Ismét az a jól ismert illat, a fővárost félkaréjban övező kekumula fák virágpora, ami ebben az évben mindent betölt a Reewara kontinens egyenlítői területein.
A fogadóépület irányából aranysárga, nyitott suhanó közeledett, volánjánál egy régi ismerőssel. Julia Anya volt az, egykoron osztálytársam a rendünk iskolájában. Hosszú, szőke lobonca szabadon hullámzott a szélben. Kerek arcán barátságos mosoly villant, ahogy merészen fékezve mellém kanyarodott és letette gumibakjaira a fogatot.
-Még mindig úgy vezetsz, mint egy űrpilóta!-biccentettem üdvözlésképpen, kilépve hajóm árnyékából az enyhe délelőtti forróságba.
-De jó, hogy újra látlak Peter Atya!-ugrott ki a kabrió volánja mögül az asszony derűs tekintettel. A papság hivatalos női formaruháját viselte, a hosszú, bő ujjú, hófehér köntöst, alatta lábszárközépig érő, redőzött szoknyával és laza inggel. Derekán a papnők rózsaszín öve feszült, rajta a kis bőrtáskája mellett ezüstmetál burkolatú élefon lógott. Barna szandálját harisnya vagy zokni nélkül hordta, ami ebben az évszakban általános a fővárosban és környékén. A szíve fölé tűzött egyházi jelvény cirádáin megcsillant a központi csillag fénye, ahogy közelebb lépett hozzám, kitárva erős karjait.
-Én is, Julia Anya! Szia...!
Melegen átöleltük egymást, nem törődve a Mokupinin ilyenkor szokásos üdvözlési formával, az integetéssel. Pedig csaknem nyolc éve találkoztunk utoljára, mikor első és egyetlen látogatásomat tettem a szülőbolygómon azóta, hogy elköltöztem innen. Hiányzott ugyan a Mokupini, de a döntésemet, hogy a rend és a Legszeretettebb Egy szolgálatának szentelem rövidke életemet Vanhelle világán, nem bántam meg.
-Már nagyon vártam az érkezésed! A sors istennője vezérelt újra haza!
Elengedtük egymást, pillantásunk fürkészve kapcsolódott össze. Megkockáztattam egy óvatos poént a kedvéért.
-Csak úgy porzott utánam a fluidszál, mikor megtudtam, hogy Seranus Atyánk engem szándékozik a Mokupinire küldeni! Tudja, hogy visszahúz a szívem hozzátok!
-Nagyszerű! Már azt hittük, teljesen megfeledkeztél a társaidról! Vagy elnyelt az univerzum mélye!-válaszolt a nő nevetve.-Richard és Hardy Atya nem tudtak eléd jönni, ezért engem kértek meg, hogy fogadjalak. Csak ennyi holmit hoztál?-bökött a megpakolt zarándok hátizsákomra, ami a Mokupini gravitációjának engedve meglepő erővel kívánkozott a beton felé.
-Igen.-azzal visszafordultam az űrhajó irányába, hogy elbúcsúzzam tőle egy időre.
-Csillanó! Kérlek zárkózz be és senkit ne engedj a fedélzetre, amíg vissza nem jövök!
Az egyházi futárhajó vezérlő számítógépe kurta csippantással engedelmeskedett, kikapcsolva a bejárati nyílás alatt ragyogó vonósugaras fényliftet.
-Egyedül jöttél?-kérdezte az Anya, végigmérve a láthatóan vadonatúj csillagjárót.-Szóval ez az új IDF-7-es? Amivel az egyház felszerelte a flottáját?
-Aha. Majd a visszaindulás előtt bemutatom neked ha érdekel.
Csomagomat a suhanó hátsó ülésére dobtam. Helyet foglaltunk a Mokupinin elterjedt közlekedési eszköznek számító lebegő minimobilban.
-Az jó lenne!-csillant fel Julia szeme vágyakozóan, miközben felemelte a siklót és a reptéri épületeknek vette az irányt. Futólag körbepillantottam a kozmodrom betonján, ahol az én apró csillagjárómon kívül vagy fél tucat közepes teherbárka és két utasszállító parkolt a fogadóterminálok zsilipkapui előtt. A Mokupini nem tartozott a galaxis nagy forgalmú vidékei közé, turisták is csak kisebb csapatokban keresték fel a sűrűn lakott szektorokból.
-Ezúttal nem szabadságra jöttem!-figyelmeztettem az Anyát, mikor behajtottunk a főépülethez csatlakozó átjáró alagútba. Ezt felszíni siklókamionokra méretezték, vagyis bőven elfértünk benne a fogattal. A túlsó végén egy légmentesen záró acélajtó vezetett a határrendészeti hivatal fogadócsarnokába. Itt történik az érkező vendégek előzetes letapogatása és fertőtlenítése.
A határőrség gravitációs vizorjainak alig egy másodpercig tartott a jármű és utasainak teljes, atomi szintű letapogatása, átvizsgálása. Ezt követően az alagút átlátszatlan, füstüveg falába, valamint tetejébe épített rezonátorok zümmögve bekapcsolódtak, pillanatok alatt csírátlanítva az érkező vendéget és holmiját. Természetesen tudtam, hogy a szkenner kezelője belelát a nálam lévő csomagba, és pontosan tudja, mit hoztam magammal, de mivel semmi illegális nincs nálam, nem fognak megállítani. Közben a nanobot felismerők lekérdezték a testemben tartózkodó állami és egyházi azonosítókat, s a jeleiket összevetették a bolygó központi nyilvántartásában szereplő adataimmal. Egy barátságos, kellemesen duruzsoló női hang szólalt meg a kapu lassú kitárulása közben, helyi szokás szerint köszöntve engem.
-Üdvözöljük újra a Mokupinin önt, Peter Atya! Érezze magát jól nálunk!
Julia lassan behajtott a vámhivatal csarnokába, és megállt a vörösen világító energiasorompó előtt, ami a szabadba vezető utat védte áthatolhatatlanul. A Mokupini civilizált bolygó, nem lehet ide csak úgy besétálni, átvizsgálás és mindenféle hivatali macerák nélkül.
Rajtunk kívül senki sem várt a légkondicionált teremben bebocsátásra, ezért az oldalfülkéjében gunnyasztó vámtiszt látható örömmel nézett fel a monitorújságjából. Végre valami munka!-ezt láttam felvillanni az elméjében, ahogy futólag ráfókuszáltam a tudatomat.
-Jó létet kívánok!
-Jó létet! Isten hozta a Mokupinin...!
Vékony szabású, a bolygó éghajlatához illő, hófehér papi köpenyem belső zsebéből előhúztam a Galaktikus Szövetség Útlevelét, meg a helybeli személyi igazolványomat és átadtam neki. A férfi végigmért, becsúsztatta a hamisíthatatlan műanyag lapokat a csuklómasinájába és rövid ideig tanulmányozta a vetítőszemüvegében megjelenő adataimat.
-Peter Atya! Nocsak...! Van valami elvámolni valója?
-Nincs. Hivatalos egyházi ügyben járok a bolygón, őszentsége III. Seranus Élnök megbízásából. A csomagomra diplomáciai mentesség vonatkozik.
-Értem.-bámult a hátizsákomra a fickó összevont szemöldökkel. Lassan visszaadta az igazolványomat. A lencsemonitorán láthatta a külügyminisztérium frissen kiadott rendelkezését rólam, továbbá az űrtérforgalmi irányítás leszállási engedélyét, ezért kénytelen volt lemondani arról, hogy beleturkáljon egy egyházatya személyes holmijába.
-Látom, egyenesen a Vanhelléről jött. Óhajtja, hogy a karbantartóink átnézzék a futárhajóját Atyám?
-Nem szükséges, nemrég generálozták.
-Meddig szándékozik nálunk maradni?
-Két-három napig, a körülményektől függően.
-Kötelességem tájékoztatni önt, hogy a bolygónkon nemrégiben polgárháború tört ki az emberek és a bennszülött mokupiniek között, ezért formálisan hadiállapot van. Ha el kívánja hagyni a főváros területét, ne menjen egyedül és legyen óvatos a bennszülöttekkel. A részleteket megtalálja a hírhálózatunk belpolitikai és turisztikai oldalain, amihez bármely terminálon keresztül díjmentesen hozzáférhet.
-Tudok a konfliktusról!-bólintottam nyugodtan, s eltettem a lapjaimat.-Vigyázni fogok!
-Akkor jó utat Atyám!-integetett a vámtiszt, egy gombnyomással kinyitva előttünk az energiasorompót.
-Amióta kitört a belháború, te vagy az első turista, aki betette hozzánk a lábát!-közölte Julia.
Feltúráztatta a folyadékturbinás lebegtető motorokat, s vadul kihajtott a városba vezető négysávos terméskő útra. Kész csoda szerintem, hogy nem vették még el a jogosítványát.
-Kösd be magad légyszives!
Gyorsan becsatoltam az Y hevedert, ami még akkor is megtartana az ülésben, ha Julia vadászpilótákat megszégyenítő manőverekkel piruettezne a géppel, magasan a levegőben.
Előttünk feltűntek Hoonani házai, a távolban a központi kerület csillogó üveg felhőkarcolóival. Az utakon alig volt forgalom. Főként csak a tömegközlekedés sötétkék buszait, meg különféle méretű, zárt rakterű teherszállítókat láttam a külvárosban. A nagyobb kereszteződéseknél rendőrségi suhanók parkoltak, személyzetük a mozgójárdákon ácsorgó gyalogosokat figyelte fegyverérzékelő műszerekkel.
-Mesélj, mi a helyzet nálatok jelenleg?-kérdeztem sofőrömet, az ismerős utcákat bámulva kiváncsian. Nem sok minden változott a legutóbbi ittjártam óta. Talán csak a kekumula fák lettek nagyobbak és néhány reklámfelirat szövege változott meg a holografikus vetítőtányérok fölött.
-Az elmúlt három napban nem sok minden történt.-kezdte vállat vonva a nő.
Mielőtt elindultam volna a Vanhelléről, egy órákig tartó beszélgetést folytattam fluidkomon Juliával és Richard Atyával, akik minden fontos eseményről tájékoztattak, ami a Mokupinin megesett mostanában. Seranus Élnök jóslata alapján Julia két hete rábukkant a megtestesülésre és elvégezte rajta a lélek azonosítást. Richard Atya ezután döntött úgy, hogy értesít bennünket, s egyben beszámol a háborús helyzetről, ami a materialisták ármánykodása miatt tört ki a Tahatika kontinensen.
Alice elnök, a bolygó kormányzótanácsának vezetője el akarta kerülni a szerinte értelmetlen és fölösleges vérontást a bennszülött lázadókkal. Az egész úgy kezdődött, hogy egy ellenzéki politikus, bizonyos Carl igazgató, a felszíni érckitermelő konszern képviselője, aki mellesleg a helybeli materialisták szószólója, verekedést provokált egy ünnepi rendezvényen. Ebből lövöldözés, majd másnapra valóságos pogrom lett Wheriko városban, aztán egész Tahatikán. Azóta egymást érik az összecsapások szerte a bolygón az emberek és a Mokupiniek között. Jeff tábornok, a hadsereg újonnan kinevezett vezetője egy héttel ezelőtt már az űrvédelmi erőket is bevetette a hegyek közt bújkáló partizánok ellen, akik határsértő csempészhajókon kapták a fegyvereket és a muníciót, nem tudni kiknek a jóvoltából. Szóval ilyen körülmények között kellett hazatérnem a szülőbolygómra, hogy magamhoz vegyem az ifjú megtestesülést, és a Vanhellére szállítsam, a Beszélő Fény Hallgatói Szerzetesrendjének iskolájába.
-A partizánok lelőttek egy járőröző rendőrségi gravokoptert Wherikotól délre és volt két kisebb lövöldözés északra a szizál ültetvények farmjai körül. Az emberek pedig félnek Peter. Elfogtak három bennszülött fiatalt, akik fegyveresen próbáltak meg bejutni Hoonaniba. A nyilvános fórumokon egyre többen követelik, hogy Alice váltsa le Jeff tábornokot és adjon amnesztiát a felkelőknek. Néhányan Carl igazgatót és embereit szeretnék ítélőszék elé állíttatni. Ennél többet nem tudok, mert az egyház az ősi törvény szerint távol tartja magát a politikától. Mi a békét és az életet szolgáljuk, nem az egyes emberek önző érdekeit.
-Hová viszel? A paplakba?-úgy láttam, a Wataima kerület irányába tartunk, ahol az Élet katedrálisa áll a hatalmas Teremtés park közepén.
-Igen. Először tegyük le a holmidat. Gondolom fürödni is szeretnél, meg ebédelni. Utána meglátogathatjuk Richardékat a templomban. Ma én leszek a kisérőd. Éppen ráérek és nagyon szerettem volna már veled találkozni.
-Jó! Majd mesélek mi van a Vanhellén.
Megértettem burkolt kérését. Bár egy évfolyamba jártunk a szerzetesrend iskolájában, mégis másfelé vetett onnan a sorsunk. Julia azonnal visszatért ide, én pedig hosszú utakra mentem szerte a galaxisba, mint az egyház diplomatája és igazlátó emléktárosa.
-Délután Monica behozza Williamet a templomba, akkor találkozhatsz velük. Anyádnak szóltál, hogy hazalátogatsz?
-Igen, de azt is mondtam, csak holnap tudok benézni hozzá. Ki az a Monica?
-Hát William anyja! Úgy emlékszem, említettem neked a fluidkomban!
-Ja, persze! Nem ugrott be azonnal!-mentegetőztem, felidézve közben az anyáról és gyermekéről készült holovíziós felvételt, amit Julia továbbított a Vanhellére.
A nő fiatal, karcsú, hosszú fekete hajú keverék volt, inkább bennszülött, mint telepes. A fia ennek megfelelően sötét bőrű, fekete szemű lurkó, vidám pofival és csengő gyerekhanggal. Én tulajdonképpen őérte jöttem, az alig hat éves Williamért, hogy kiragadjam az anyja ölelő karjaiból és magammal vigyem a távoli Atua csillagrendszerében keringő Vanhelle világára. Mert ő lesz a Mindenható Manifesztációja valamikor, a bizonytalan jövőben, IV. Seranus néven, s egyben a Létező Egyházának első főpapja, az Élnök. A következő megtestesülés.
A küldetésem titkos és roppant fontosságú az egyház és talán az egész galaxis sorsa szempontjából. Ezért küldött III. Seranus pont engem, aki rendelkezem a szükséges képességekkel a feladathoz és ugyanakkor nem keltek feltűnést a Mokupinin.
-Szükséged lesz átállásra az időzóna eltolódás miatt?-érdeklődött gyakorlatiasan Julia.
A suhanó monitorán felvillanó útvonaltervező javaslata nyomán hirtelen irányt változtatott, hogy elkerüljön egy közlekedési baleset miatt kialakuló dugót a belvárosban. Beértünk a toronyházak árnyékába, melyek ritkás csoportban ágaskodtak a felhőtlen ég felé, számos alacsonyabb, régi épület társaságában. Itt már nagy volt a forgalom, mindenféle színű és típusú suhanók röpködtek az úttest felett, továbbá lendkerekes villanyrobogókon álló fiatalok szlalomoztak a lassú forgalomban könnyed eleganciával. A Whakaminenga kerület főterén, a szivárványos szökőkútnál páncélozott csapatszállító harcjármű állt, tetején mézerágyúval. Előtte páncélpajzsos katonák toporogtak, nyugtalanul markolva lézerkarabélyaikat. A parlament kupolás épületét őrizték egy csapat rendőr társaságában.
-Nem! Szinkronizáltam magam az út alatt... Azaz jobbára aludtam!-nevettem el magam a számomra is furcsa megfogalmazásom miatt.-A Csillanó vezérlője érti a dolgát, tökéletesen elboldogul az én matatásom nélkül is. Nagyon jó hajó!
-Olvastam róla az egyházi közlönyben.-bólintott Julia, rátérve a templomhoz vezető széles sugárútra.-Kellett már a papságnak ez az új típus! Kár, hogy az olyan távoli tartományoknak, mint mi, nem jut belőle!
Ezzel voltaképpen azt akarta mondani, hogy az egyház Mokupini körzetének egyáltalán nem volt űrhajója.
-Az egyházunk a galaxis 2780 lakott bolygóján működik.-dünnyögtem a járdán sétálgató embereket nézve, meg a boltok kirakatait.-Ennyi IDF-7-est beszerezni kicsit sok lenne. Első körben vettünk huszonnégyet, aztán még ötször ennyit szeretnénk a régi csillaghajók felváltására rendelni.
-Nagyon fontos ember lehetsz Peter, ha megkaptad az egyiket!-pislantott rám oldalról az Anya kiváncsian, majd leparkoltunk a Teremtő park szélén, közvetlenül a paplak kétszintes épülete előtt.
-Épp nem volt más hajónk a dokkban, csak ez!-vigyorogtam rá hunyorogva, hamiskásan. Seranus kifejezetten a küldetésem miatt különítette el a Csillanót, mert ez a bárka jóval többet tud az egyházi flotta minden más egységénél. De erről a Lovagrend beavatottjain kívül senki sem tudhat szerte a galaxisban.
Kiszálltunk a suhanóból, s miközben vállamra vettem agyonpakolt zsákomat, körbehordoztam tekintetem az árnyékot adó fák ritkás erdején, a dóm előtt húzódó pihenőparkon. A templomhoz vezető sétányokon kevesen jártak ebben a napszakban. Néhány öregember ült a padokon beszélgetve, egy lány kutyával játszott a gondosan nyírt gyepen.
A fák lombkoronája mögött a 144 méterre magasodó Élet katedrális ikertornyai uralták a környéket, köztük a feleakkora magasságú főhajó hagymakupolájával. A teremtési motívumokkal gazdagon díszített, vörös és fehér színekben pompázó épület vitán felül a legszebb létesítmény egész Mokupinin. Kicsit hasonlít a Bintium rendszerben épített templomunkhoz, ahol két éve jártam egy diplomáciai küldöttség tagjaként, de szerintem szebb annál. Abban az évben fejezték be az építését, amikor én születtem. Egy ősi bennszülött szentély helyén emelték az egyházunk építészei, amit önként átengedtek nekünk a helybeliek beavatottjai. Nem értek a vallási építészethez, de annyit azért tudok róla, hogy a bolygót behálózó szent életvonal rendszer egyik csomópontjában emelték, amitől különösen erős életenergia rezonátorként működik és szinte naponta történnek csodás gyógyulások a falai között. Az emberek és a bennszülöttek egyaránt szeretnek idejárni, ismerkedni a tannal és gyógyulni ha épp arra van szükségük.
-Remélem Esther Anya itthon van és előkészítette neked a vendégszobát!-intett Julia a paplak bejáratát őrző személyi azonosító rendszer érzékelőjének, mire kinyílt előttünk a vastag tölgyfa ajtó. Beléptünk a parókia kellemes hűvösébe.
A terméskőből és fából épített egyházi szálláson lakott Hardy Atya és Esther Anya, a katedrális két miseadó papja. Itt volt továbbá az adminisztrációs iroda központi kiszolgálója, egy nagy teljesítményű hálózati komputer, ami jobbára magától intézte az egyház folyó ügyeit, minimális emberi segédlettel. Az emeleten pedig három vendégszoba várta a hozzám hasonlóan néha erre tévedő utazó szerzeteseket és papokat.
-Ismered a házat, a bal oldali szoba a tiéd!-intett a lépcső felé Julia.-Úgy látom senki sincs itthon. A konyhában leszek, programozok neked valami finomat a megérkezésed alkalmából!
-Csak másolt ételt esztek?-kérdeztem felvont szemöldökkel. Személy szerint nincs semmi kifogásom az ételmaterializáló készülékből előbukkanó finomságok ellen, mert az űrhajókon és űrállomásokon is csak ezt kapni, de azért örültem volna valami eredetinek.
-Majd megnézem a hűtőt. Hardy szokott venni normál ételt is néha.
Elváltunk, felbaktattam a nyikorgó falépcsőn a szobámba. Az apró, egy személyes háló az otthoni, vanhellei hajlékomra emlékeztetett puritánságával. Az ágyon törölköző, takaró és tisztálkodószerek hevertek. Minden, amire szükségem lehet a következő napokban. Gyorsan kicsomagoltam a holmimat, s ruhát cseréltem a köpenyem alatt. A landolás előtt nem akartam felszerelkezni a Lovagrend bevetési cuccaival, nehogy szemet szúrjon a vámosnak, de most már ideje pótolnom a mulasztásomat. Nem mászkálhatok egy háborúban álló bolygó utcáin a felszerelésem nélkül.
A derekamra csatoltam a Lovagrend technikusai által díszes, kék papi bőrövnek álcázott védelmi modult, amire egy élefont is akasztottam. Ebbe majd kérnem kell Juliától helybeli hálózati csatlakozást ha a Mokupinin is használni akarom. Az ingujjamba két varázspálca került, a köpenyem mellrészére pedig kitűztem az egyház emléktárosi jelvényét. Ezt viselni egy olyan félreeső helyen, mint a szülőbolygóm, valóságos kitüntetésnek számít. Biztos magamra fogom vonni sokak figyelmét vele. De hát ez is része a tervnek. A megfelelő gondolati paranccsal aktiváltam a modult, ami nyomban lefuttatott egy öntesztet és alaphelyzetbe állt. Kész voltam.
Lementem a konyhába, hogy elcsevegjek Juliával mindenféle régi és újkeletű dologról, meg egyek valami frissen teremtett helybeli táplálékot.

2.

Két órával később Richard Atya élefonált a városszéli rezidenciájáról, hogy bejön a katedrálisba, és szeretne velem találkozni, ezért elindultunk, csak úgy gyalogosan a dómhoz. Odakint ekkor már jó harmincöt fok volt.
-Ma nincs esküvő a templomban, csak egy szertartásos válást kell levezetnie Hardy Atyának, úgy tudom.-mondta a nő, háta mögött összekulcsolt kézzel lépegetve mellettem.
A fák lombjai közt énekesmadarak csiviteltek, egy csapat középkorú asszony hagyta el előttünk a katedrálist, kiváncsi pillantásokat vetve kettőnkre. Egész Mokupinin tizenkét papja van összesen az egyházunknak, és húsz karbantartó technikusa, ennek ellenére a százmilliós lakosság több mint fele tartozik a gyülekezetünkbe. A Létező Egyháza olyan gyors ütemben gyarapodott az elmúlt évszázadokban, hogy máig sem tudtunk kellő számú beavatott papot nevelni és küldeni az összes bolygóra és támaszpontállamra. Ha nem lenne a templomainkban alkalmazott csúcstechnika, egyáltalán nem győznénk a tan terjesztésének szent feladatát.
-A háborúval kapcsolatban milyen álláspontra helyezkedtetek a közösség előtt?-bámultam fel az előttünk magasodó ikertornyokra, amik alig voltak kisebbek a belváros felhőkarcolóinál. Mindig lenyűgöz az a szent rezgés, az életerő, ami a templomainkból árad, jótékony hatást gyakorolva a környező településre és végsősoron az egész bolygóra. Én a kiképzésemnél fogva fokozottan érzékeny vagyok ezekre az energiaáramokra, mint minden paptársam, hisz különben felvételt sem nyerhettünk volna a Beszélő Fény Hallgatói közé.
-Ez nem honvédő háború, ezért nem adhatunk áldást a katonáknak, sem a vezetőknek. A materialisták persze szemünkre vetették, hogy a gyógyíthatatlan betegek eutanáziájához hozzájárulunk, imát mondunk a lelkükért, közben pedig megtagadjuk a rend helyreállításáért küzdő rendes fiatal srácok ezreitől az áldást, rájuk és a fegyvereikre. Carl igazgató, a tahatikai felszíni bányatársaságtól már évek óta áskálódik ellenünk Wherikoban. Minden eszközt felhasznál, hogy a népet eltántorítsa az Isten felé fordulástól.
-Ezzel a problémával nem vagytok egyedül.-jegyeztem meg, mielőtt beléptünk volna a székesegyház főkapuján.-Csaknem hétszáz világon fejtenek ki ellenünk propagandát a különféle érdekcsoportok, amelyek veszélyeztetve érzik a hatalmukat miattunk.
Közben a bejárat fölött elhelyezett szkennerek leolvasták a testünkben található nanobotok jeleit és regisztrálták érkezésünket a templom nyomkövető rendszerében. Az egyház tagjainak nyilvántartására már a megalakulás utáni első évszázadban bevezette I. Seranus Élnök, a Reformer Manifesztáció a nanotechnika vívmányait.
Amikor valaki úgy dönt, hogy csatlakozni kíván a Legszeretettebb Egy által kinyilatkoztatott tan hírdetésére alakult Létező egyházához, először végig kell olvasnia a közösség működési szabályzatát és aláírni a jelentkezési nyilatkozatot. Ezután sor kerül az ünnepélyes felvételére, ahol a pap szentelt vizet locsol a fejére (egyes csillagrendszerekben a csigaházára vagy a kocsányára). Közben a jelentkező elmondja első imáját, a befogadási kérelmét, majd be kell lélegeznie (egyes csillagrendszerekben innia vagy diffundálnia) a szent illatot. Ebben a kellemes, veszélytelen koktélban nanorobotok vannak, amiket évezredek óta használnak az egyes államok, nagyobb közösségek a tagjaik nyilvántartására. Mi is ebből a célból tenyésztettük ki ezt a fajtájukat. A nanobotok egyenletesen eloszlanak a szervezetben, megtelepednek, és a gazdaszervezet haláláig működnek benne, időnként reprodukálva önmagukat amikor elöregszenek, elkopnak. Lényegében csak egy feladatuk van: rövid molekuláris kód formájában tárolni az illető személy egyedi azonosítóját, amit a templomok bejáratánál elhelyezett gravitációs érzékelők kiolvashatnak az egyházi adminisztráció céljára. Ha valaki bármilyen okból kilép vagy kitaszíttatik az egyházból, külső rádióparancsra a nanobotok a hólyagjába (külső hámrétegébe, kiválasztó szervrendszerébe) vándorolnak, és elhagyva a szervezetét elpusztulnak, maradéktalanul lebomlanak, teljesen környezetbarát módon.
-A próféta világosítsa meg elméjüket!-mondta közben Julia, a megjegyzésemre válaszul.
Odabent a templom előterében kellemes félhomály és hűs szellő fogadott bennünket. A légkondicionáló zajtalanul dolgozott, a belsőépítészek előrelátóan minden műszaki berendezést álcázva helyeztek el a monumentális épületben.
-Üdvözöllek Julia Anya!
A főhajóba vezető ajtó jobb oldala melletti kőtalapzat fölött egy hófehér ruhás őrzőangyal lebegett, udvariasan fejet hajtva és megrezegtetve formás szárnyait. Gyönyörű hangja volt, amit állítólag egy múlt századi énekesnőtől kölcsönzött az egyházunk. A bal oldali angyal, aki szépséges arcát érdeklődve fordította felém, kedvesen mosolyogva köszöntött ugyanekkor engem, precízen szimulált örömtüzet villantva fel azúrkék szemeiben.
-Milyen kellemes meglepetés, Peter Atya! Oly sok éve már, hogy utoljára itt járt minálunk! Szeretettel látjuk a Mokupini Élet katedrálisában!
Az illúzió tökéletes volt. Az embernagyságú, interaktív hologramok a templom fővezérlő komputerének álintelligens társalgó programja által irányítva mozogtak, reagáltak a fölöttük elhelyezett érzékelők adatai alapján. Az angyalok szemei centiméteres pontossággal voltak képesek az érkező vendég arcát követni, mintha tényleg élnének. Az előtér két oldalán táblamonitorok takarták el a tornyok fényliftjeihez vezető ajtókat, rajtuk az egyház működésével kapcsolatos aktuális információk futottak, villogtak. Mindig akkora betűmérettel és olyan íráskészlettel, ami az éppen rájuk néző személy látószervének a leginkább megfelelt. A kiszolgáló az adatbázisában azt találta, hogy helybeli állampolgárként a galaktikus közös jelkészletet tanultam, ezért ezekkel a karakterekkel értesített, mikor futólag odanéztem, hogy most épp Hardy Atya és Esther Anya tart egy páros imát odabent a Tahatika kontinensen múlt héten elhunyt lakosok lelki üdvéért. A rendszer persze nem tudhat rólam mindent, így azt sem, hogy ezen kívül a szerzetesrend iskolájában még húsz különféle, galaxisszerte elterjedt írásmódot is megtanultam folyékonyan írni és olvasni.
-Örülök, hogy újra ide vezérelt a sors istennője!-válaszoltam a társalgó programnak udvariasan. Bár tudvalevő, hogy a templomainkat működtető programok nem igazi, élő intelligenciák, csak azok szimulációi, mégis úgy tekintünk rájuk, mint valódi, kedves templomszolgákra, akik dolga biztosítani a jó hangulatot odabent és segíteni a látogatóknak.
A fotocellás füstüveg ajtószárnyak félrecsúsztak, mi pedig beléptünk a bolygó legszentebb területére.
-A múlt heti összecsapások áldozatai közt van két tagunk. Egy bennszülött favágó és egy telepes vontatósofőr.-suttogta diszkréten Julia, miközben végigsiettünk a mintás márványpadlón a padsorok között.
Kétoldalt, a főhajó magasba szökő falain, a csúcsíves üvegmozaik ablakok alatt sorra megmozdultak a vetítőtányérokon lebegő szentek, próféták, tanító mesterek és arkangyalok hologramjai. Mivel nem mentünk hozzájuk közelebb, és nem szólítottuk meg őket, csendben maradtak. Az a néhány ember, aki épp a templomban tartózkodott, elöl üldögélt vagy térdelt az oltárnál, a két imádkozó papra figyelve. Az Élet templomát a bejárat fölötti karzaton lévő helyekkel együtt ezerötszáz fősre méretezték, általában mégis kicsinek bizonyult, ha hetente egyszer Richard Atya, a bolygó rangidős főpapja és élhírnöke tanítást adott a népnek az Isten természetéről.
-Az élet egy áldozat, amit a Legszeretettebb Egyért hozunk.-mondtam türelmesen, a sokat látott emberek szavajárását idézve. Néztem a mennyezeti freskómonitorokon zajló, gondosan megkoreografált jeleneteket az első próféta, a Tron rendszerből származó Bennemel életéből, amiket korabeli holofelvételek alapján állítottak össze a díszlettervezők.
Bennemel próféta magányosan meditál és eléri a megvilágosodást. Ezután útra kél, megérkezik egy ócska űrhajó fedélzetén valahová. Jár-kel az utcákon. Emberekkel beszélget, egy parkban tanít a Létező igaz természetéről. Nagy tömeg előtt szerepel. Betegeket gyógyít, csodákat tesz. Királyokkal, miniszterekkel találkozik. Szentkönyvet ír és jelentet meg az emberek és idegen lények számára. Egyházat alapít a tanítványaival. Ételt oszt, építkezésen dolgozik, felszenteli az első templomot, újra tanít. Utazik, szól a béke érdekében egy háború súlytotta bolygón. Aztán vértanú halált hal egy merénylő lézerlövésétől. A tanítványai eltemetik, majd a hatalmas zarándoklat miatt, ami a sírjánál kialakul, szentélyt emelnek a hant fölé.
Az óriási, csaknem negyven méter átmérőjű hagymakupolát tartó oszlopok oldalán más jelenetek ismétlődő képei mozognak, bemutatva az egyház kiemelkedő védőszentjeinek életét. A szemközti oltár teremtési motívumokkal és isteni energiákat idéző rezonátoraival a legdíszesebb része a katedrálisnak. Maga a tökéletesen megkomponált harmónia és szépség, az egyházi művészet csúcsa. Egy esztétikai remekmű, ami még a legérzéketlenebb lelkű látogatókat is megindítja, felidézve bennük a Létezés egyetemes alapelveit, és a Teremtés fontosabb lépéseinek jellemző geometriáit, az őselemeket. A Víz, a Tűz, a Levegő, a Fény, a Lélek, és a hatodik, az anyagot jelképező Föld szimbólumai színes, mozgó piktogramok formájában lebegnek a Teremtő oltára fölötti Életfa körül, aminek ágait a kezdeti elem, a Forrás ábrái borítják. Ez előtt állt Hardy Atya és Esther Anya, háttal nekünk, meg a jelenlévőknek, mély meditációba merülten. A templomot megtöltő diszkrét, mégis tisztán hallható zene kellő áhítatot kölcsönzött a kora délutáni szertartásnak. Lehettek vagy ötvenen az első padsorokban, szintén imádkozva.
Julia finoman intett jobb felé, én pedig követtem őt a kereszthajóba, a Fiú és a Leány oltárához. Velük szemben, a templom bal oldalán van a Pusztító és a Kisértő oltára, akik a teremtésben mindenütt jelenlévő lebontó erőket jelképezik. Mi őket is tiszteljük, s mint az élet elkerülhetetlen velejárói, helyet kaptak a templomainkban. Hozzájuk is lehet imádkozni, például ha egy súlyos beteg eutanáziát szeretne elkövetni, hogy megválva haszontalanná vált testétől megtérjen a mennyeknek országába. Vagy ha egy várandós nő és orvosa kénytelenek abortuszhoz folyamodni a magzat testi rendellenessége miatt, megölve ezzel egy lelkes lényt, aki amúgyis elpusztulna.
Velük szemben a jobb oldali, jóságos erőket megszemélyesítő Fiú és Leány, a Teremtő gyermekei az élet fenntartását és megújítását szolgálják. A templom úgy lett tájolva és felépítve, hogy az ő oltáruk előtt összpontosulnak a talajból felfelé áramló gyógyító energiák. Ezért aztán mindig akad néhány ember, aki ott ül vagy hordágyon fekszik, esetleg térdel előttük, és várja, hogy az életerő elvégezze a dolgát. Itt naponta történnek csodás esetek. A vakok látni kezdenek, a törött csontok összeforrnak, a betegségek elmúlnak, a meddő nők másállapotba kerülnek. Ez utóbbi persze számos népszerű viccre ad alkalmat, főleg szegény férfiak potenciáljával kapcsolatban, de hát az emberek már csak ilyenek. Minden tanítás ellenére is alig értenek valamit a Mindenható működéséből, cselekedeteiből.
-Menjünk be a karbantartó helyiségbe!-jelezte Julia, az egyik keskeny oldalajtó tenyérazonosítójára téve kezét. Néztem a Fiú és a Leány oltára előtt várakozó betegeket. Lehettek vagy tízen, és nagyon türelmesek, nyugodtak voltak. A városi kórházakból is sokukat ide küldik az orvosok, ha nem tudnak velük mit kezdeni vagy látják, hogy tagjai az egyházunknak. Persze ez nem egy kórház. Még csak egészségház sem, hisz nem tudjuk fizikailag ellátni őket, mégis jönnek, és képesek napokig itt feküdni, várva a kegyelmet, a csodát, a gyógyulást.
A két isteni gyermek hologramja pedig mosolyog és nézi őket. Időnként biztató szavakat szólnak hozzájuk vagy idéznek Bennemel próféta valamelyik szentkönyvéből. Ezért hívja a népnyelv a templomainkat számos bolygón az Interaktív Egy Házának.
Beléptünk a karbantartó helyiségbe, ahol egy középkorú, körszakállat viselő férfi ült a félkaréjban elhelyezett képernyők és kezelőpultok előtt monitorújságot olvasva. Sötétkék kezeslábasán az egyházi karbantartók jelvénye, derékövén műszerek, élefon és degeszre tömött szerszámos táska. Úgy emlékeztem, Thomasnak hívják, pár évvel volt csak idősebb nálam. Futólag intett nekünk, alig érthetően köszönve, míg elmentünk mögötte a pihenőszobába. Magának való fickó volt, egy kimondottan befelé forduló alkat.
Tekintetem végigfutott a konzolokon. Gyakorlatilag ez a templom irányítóközpontja, az eseményvezérlő, ahonnan szükség esetén manuálisan is irányítani lehetne az összes effektet, amire csak a beépített berendezések képesek. A misék alatt a koreográfiától függően lézershow, holografikus énekkar, röpködő angyalok, oltárt belengő füstköd és speciális megvilágítás is generálható a zene mellé. A karmester mindig a két pap, akik kézjelekkel vagy szóbeli utasításokkal kommunikálnak a templom számítógépével.
-Az lesz a legjobb, ha itt várjuk meg Richard Atyát.-mutatott helyet az egyszerűen berendezett szobában Julia, ahol egy pupillavezérelt tapétaképernyő segítségével követhettük nyomon az épületben zajló ceremóniát.
-William és az anyja mikorra várhatók?-kérdeztem a karórámra pillantva, amit néhány gombnyomással gyorsan átállítottam itteni időre.
-Az esti mise előtt egy órával jönnek, azt mondta Monica. A Reewara Gyöngye szállóban helyeztem el őket az egyház költségére. Szegények, tudod...! Ráadásul alig akartak eljönni Tahatikáról. Mindketten most járnak először a fővárosban. Tipikus vidéki farmerek.
-Különleges lehet ez a nő, ha a megtestesülés őt választotta ki szülőjének!-jegyeztem meg lehunyt szemmel, hogy lazítsak kicsit és átgondoljam, mit mondjak majd az anyának.
Julia és a többiek persze nem tudják, milyen jövőt jósolt Williamnek III. Seranus Atya. Abba a titokba csak engem és a gyermek leendő tanítóját avatta be bölcs előrelátással. Én pedig hallgatni fogok az igazságról, ahogy a létlovagi fogadalmam megköveteli. Higgye csak mindenki azt a Mokupinin, hogy csupán egyszerű buddháról, egy megvilágosodott lélek reinkarnációjáról van szó, akiből igazlátó szerzetes és emléktáros válhat felnőtt korára, úgy mint belőlem vagy Juliából. Az emléktáros rangja lényegében olyan beavatottat jelöl, akinek a Mindenható kegyelméből hozzáférése van az Univerzum Nagy Könyvtárához, régi nevén az akashához.
De mindig csak egyetlen olyan tagja van a Létező egyházának, aki korlátlanul hozzáfér a mindentudás eme hatalmas gyűjteményéhez, amiben a múlt, a jelen és a jövő eseményei mind rögzítve vannak térbeli képek formájában. Ez pedig az aktuális Élnök, a Seranus Atya. Ő tudja, miért kellett nekem védelmi modullal és varázspálcával jönnöm a szülőbolygómra.

3.

-Richard Atya késik!-állapította meg a kolléganőm úgy félórányi csöndes várakozás után. Lecsatolta övéről az élefont és a főpapot hívta, de az öreg nem vette fel a készüléket.
-Furcsa. Már régen itt kellene lennie!
-Megjöttek Williamék!-állapítottam meg a képernyő egyik mezejére villantva tekintetem, mire a számítógép kinagyította a katedrális bejáratát figyelő rejtett kamera képét.
Egy fekete hajú, komoly arcú kisfiú lépett be az üvegajtón. Anyja kézenfogva vezette, mindketten megilletődött arccal bámulták a holografikus emberalakokat, majd a plafonon mozgó freskófilmeket. A tahatikai farmerek jellemző ruházatában voltak, sokzsebes barna vászonköténnyel a derekukon. Lassan jöttek be, az egyszerű emberek félelmével, akik ismeretlen helyen járnak, és fölöttébb idegen tőlük a számtalan technikai csoda.
-Menjünk, fogadjuk őket illően!-pattantam fel, idegességgel vegyes izgalommal. Egy manifesztációval találkozni mindig különleges élmény az egyszerű földi halandók számára. Különösen akkor, ha az istenség még gyerek és talán maga sincs tisztában önnön természetével. Én is csupán négy alkalommal beszélhettem eddig személyesen III. Seranus Élnökkel, mióta felszenteltek az egyház igazlátójának. Pedig annak már jó tizenkét éve.
-Rendben.-Julia követett, aztán a csarnokba kilépve magam elé engedtem, mert őt már ismerték a vendégeink. Az oltár előtt mostanra véget ért a halotti mise, a látogatók többsége elhagyta az épületet. Hardy Atya és Esther Anya a Fiú és Leány oltára előtt várakozó betegekkel beszélgetett, futólag intettünk nekik elhaladtunkban. Láthatóan ők is nagyon örültek, hogy újra látnak, de tapintatosan távol maradtak, amíg mi a fiúval és anyjával társalogtunk a kupola alatt.
-Üdvözlöm Anyám!-hajtott fejet tisztelettudóan Monica, a fia kezét szorongatva idegesen. William utánozta őt, de ugyanakkor integetett is a jobb kezével, ahogy szokás. Bájos arcán őszinte kiváncsisággal fordult felém, mikor Julia bemutatott kettejüknek.
-Ő Peter Atya, akiről már beszéltem nektek. Ma délelőtt érkezett a Vanhelle kisbolygóról, az egyházunk szellemi központjából. Ő is a Mokupini gyermeke, együtt mentünk el annakidején a szerzetesrend iskolájába tanulni.
-Atyám!-a nő nekem is fejet hajtott, mire viszonoztam a köszöntését. Az érzékszerveim ekkor már teljesen kiélesítve működtek, hogy alaposan felmérhessem a két embert, de különösen az asszonyt, akinek engedélye nélkül nem vihetném magammal a gyermeket. Az én dolgom lesz minden diplomáciai érzékemet bevetve meggyőzni őt, hogy bízza rám a szeme fényét.
-Köszöntelek benneteket az Élet katedrálisában, Monica és William! Engem III. Seranus Élnök Atya küldött hozzátok. Azért, hogy téged William, mint egy nagy és öreg lélek újramegtestesülését, megkérjelek rá, csatlakozz a Létező egyházához.
A Monica szeme fénye barátságosan mosolygott, aztán hat évéhez képest szokatlan komolysággal elengedte az anyja kezét és újra meghajolt felém. A feje körül világító nimbuszában gyönyörű bíbor színek áramlottak, lelki szemeim láttára szétterjedve ragyogó azúrkék aurájában. Julia, aki ekkor szintén bekapcsolta a spirituális látását, óvatosan odébb lépett, jelezve, hogy innentől átadja nekem a szót.
-Mi mindketten beléptünk az egyházba!-szólalt meg Monica, még nem értve, mit jelent a kérésem az ő számára. Láthatóan egyszerű, minimális műveltséggel megáldott, mindazonáltal jószívű asszony volt, aki egyedül nevelte házasságon kívül született fiát, miután az apa, egy kereskedelmi tengerész odaveszett hajójával egy téli viharban.
-Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy meghívtatok engem és az anyukámat ide, a fővárosba!-mondta William csengő hangon, láthatóan megilletődve.-Én is pap szeretnék lenni, mint te!
-William!-az anyja nem tudta, hogy reagáljon ezekre a szavakra. Ezért gyorsan folytattam, hogy mielőbb tiszta vizet öntsek a pohárba. Hasonló esetekben a legcélravezetőbb az egyenesség az egyházunk pszichológusai szerint.
-Ha te is pap szeretnél lenni, igazlátó beavatott a Létező egyházában, mint jómagam vagy Julia Anya, akkor iskolába kell járnod William! Az egyházunk papnevelő intézete a Vanhelle világán működik, ahonnan én jöttem. Mi is ott tanultunk mindannyian.
-Az messze van Peter Atya?
-Tudod mekkora távolság a fényév?-kérdeztem vissza, hogy lássam, mennyit tud már a környező világról.
-Nem.
-Amekkorát a fény egy standard galaktikus év alatt tesz meg az űrben. Ez körülbelül tíz billió kilométer. A billió az milliószor millió.
-Igen! A milliót már tanultuk matematikából! Szóval akkor az nagyon sok!
-A Vanhelle világa az Atua csillagrendszerben kering és innen nyolcvankét fényévre van. Nekem három napig tartott, amíg az egyházi futárhajóval ideértem.
-Csak nem akarja elvinni oda a fiamat?-kérdezte döbbenten tiltakozva Monica.
-Hat éves kortól van felvétel a Beszélő Fény Hallgatói Szerzetesrend Szemináriumába.
-Én már elmúltam hat!-lelkendezett William.
-De hát hogy engedhetném el? Ki fog róla gondoskodni?-tiltakozott a nő, ösztönösen megragadva egyetlen gyermeke kezét.
Épp válaszolni szerettem volna, hogy felvilágosítsam a részletek felöl, mikor kiabálás és lábak dobogása ütötte meg a fülemet a székesegyház bejárata irányából. Felpillantva két idősebb férfit láttam berontani az üvegajtón, meglehetősen feldúlt állapotban, kivörösödött aurával.
-Atyám! Anyám! Katonák jönnek!-kiabálta egyikük felénk.
A következő másodpercben hatalmas dörrenéssel, millió szilánkra robbanva szakadtak be az üvegajtók. A templom fővezérlője vonakodott kinyitni őket a befelé csörtető fegyveresek előtt, ezért azok egyszerűen belevágtak az üvegbe mattfekete lézerkarabélyaik tusával.
Tucatnyi egyenruhás alak rohant be a szentélybe, előre szegezett stukkerrel. Fejükön rohamsisak, páncélmellényükön a mokupini honvédség kosfej emblémája. A védelmi modulom azonnal riadót jelzett, mikor észlelte a testemre irányuló aktív célzórendszerek sugarait és automatikusan harci fokozatba kapcsolt. Ezzel én gyakorlatilag sebezhetetlenné váltam a hagyományos gyalogsági fegyverekkel szemben. Ha rámlőnek, a fénynél sebesebben működő védelmi rendszer kirak elém egy hárítópajzsot és eltéríti a lézersugarakat. Mindezekről az óvintézkedésekről néhány vörösen ragyogó térikon tájékoztatott a tudati látómezőm szélén, majd a modul harcászati komputere azonnal elemezni kezdte a behatolók taktikáját, adatok tömkelegét jelenítve meg a fejemben telepatikusan. A katonák három lépést sem tehettek meg, nekem máris pontos ismereteim voltak az épületben zajló eseményekről, sőt a falakon túli világról is nagyjából kétszáz méteres körzetben.
A hadsereg egyik különleges osztaga támadta meg ezekben a percekben az Élet katedrálisát, fittyet hányva törvényre és jogra, mely szerint megszentelt helyre tilos fegyvert bevinni. Négy páncélozott csapatszállítóval érkeztek, ezekből kettő a főbejáratot állta el, kettő pedig az oldalsó mellékbejáratokat a kereszthajóknál. A dómba első hullámban tizenhatan nyomultak be lézerkarabélyokkal és bénítósugár vetőkkel, kívül még további harmincöt fegyveres embert számláltak az érzékelőim. Egyszóval körbe voltunk véve.
-Te jó ég! Mi történik itt?-kiáltott fel Julia rémülten, s egyben dühösen. A katonák elé lépett, ezzel eltakarva Monicát és a fiút, akik mit sem értve a helyzetből, elakadó lélegzettel szemlélték a profin kivitelezett rohamot.
-Kezeket fel! A hadsereg nevében fel a kezekkel...! Mindenki...! Azonnal...!-ordította az élen haladó altiszt, ahogy a vállára szerelt hangszórón kifért. A kommandósok szétszéledtek a csarnokban, igyekezve összeterelni azt a kevés embert, aki éppen idebent volt, és most mit sem értve, de dühösen méltatlankodva engedelmeskedni kényszerült a példátlan bánásmódnak. Nyugodtan a magasba emeltem kezeimet, igyekezvén közel maradni Williamhez és az anyjához, miközben a kupola alá lökdöstek minket, közvetlenül az oltár elé.
-Gyerünk már...! Jeff tábornok parancsára ezennel megszálljuk az Élet templomát! Senki ne ellenkezzék...! Az alkotmány háborús helyzetekre vonatkozó törvényei lehetővé teszik a számunkra, hogy elfoglaljuk az épületet! Aki ellenáll, azt letartóztatjuk...!
Senkinek sem jutott eszébe ellene szegülni a hadseregnek. Lehettünk vagy húszan, fiatal fiúk és lányok, idősebb nénikék, egészségesek és betegek. Rövidesen a vezérlőközpontból kiráncigált szerelő, továbbá Hardy Atya és Esther Anya is csatlakozott hozzánk. Az egész roham nem tartott tovább egy percnél.
-Megtudhatnám, miért művelik ezt velünk? Ez itt az Isten háza...! Hogy mernek ide betörni azokkal a fegyverekkel?-kiabált dühösen Hardy Atya, összevont szemöldökkel. Az aurája egészen kivörösödött az indulattól, ragyogó szikrák pattogtak a feje körül. De nem csak neki. Most mindenki ideges volt kissé, még a kommandósok is.
A katonák vezetője, miután meggyőződött róla, hogy uralma alatt tartja a helyszínt, mondott valamit a sisakrádiójába és odaállt az öreg pap elé.
-Jeff tábornok azonnal itt lesz és személyesen ad magyarázatot önnek Atyám! Mi csak végrehajtjuk a parancsot!
A katonák tisztes távolságban körbeálltak minket és leengedték a fegyvert. Persze én láttam, hogy ujjuk attól még a ravaszon maradt és fölöttébb éberek, mert az aktív érzékelőikkel folyamatosan pásztázták maguk körül a termet, mintha támadástól tartanának. Az én modulomat szerencsére nem szúrhatták ki, mivel a derékövembe rejtett technológia jó ezer évvel lekörözte az ő felszerelésüket és nagyon jól tudta magát álcázni. A reptéri szkenneren is azért hozhattam át, mert hordozható holografikus vetítőnek látszott a gravizorban.
-Talán itt is kitört a háború katona?-kérdezte Julia gúnyosan.-Behatoltak a lázadók a fővárosba? Mit akarnak tőlünk?
-Maradjon csendben Anyám!-szólt rá szigorúan az altiszt, majd a bejárat irányába fordult.
Fél perccel később egy szikár, ráncos arcú férfi masírozott be a szétrombolt ajtó szilánkjain tapodva, három katonája kiséretében. Rajtam kívül láthatóan mindenki ismerte a fickót, ezért nem esett nehezemre kitalálni, hogy a hadsereg főparancsnoka közeledik felénk. Úgy négy méterre tőlünk megállt, hátratett kezekkel és lebiggyesztett szájjal végignézett rajtunk. Frissen vasalt egyenruháján apró névtábla, továbbá három csillag jelezte, hogy valóban ő az. Kékespiros aurája elárulta, mennyire nyugtalan amiatt, hogy igazlátó papok elé kell állnia, akik állítólag még a gondolataiba is bele leshetnek, az egyházban terjedő pletykák szerint legalábbis. Erre persze nem voltam képes megfelelő felkészülés nélkül, de azért jól rá tudtam érezni a háttérben zajló eseményekre.
-Tegyék le a kezüket!-parancsolta Jeff nyugodt hangon. Engedelmeskedtünk.
-A papok lépjenek előre!
Négyen voltunk a teremben az egyház beavatottjaiként, de öten álltunk ki a csoportból. Thomas, a karbantartó technikus természetesnek vette, hogy ő, mint az egyház alkalmazottja egy csoportba tartozik velünk. Mivel pedig Hardy Atya volt a rangidős, és ő felelt a székesegyházért az Élnök előtt, elsőként szólalt meg, a történtek okát firtatva.
-Megtudhatnánk, miért ezen erőszakos fellépés, Jeff tábornok?
-Megtudhatják...! Alig egy órával ezelőtt a lázadók általános támadást indítottak Wheriko városa ellen! Rakétákkal és lézerágyúkkal lövik a védtelen civil lakosságot! A polgármester kihirdette az ostromállapotot és segítséget kért a város felmentéséhez, a sebesültek ellátásához.
Hitetlenkedő moraj futott végig a csoportunkon. Őszintén szólva még én is megdöbbentem, ugyanakkor végre kiderült számomra, miért küldött ide teljes felszereléssel Seranus Atya. A manifesztáció veszélyben van és az én feladatom a fiút megvédeni. Minden áron. Azonnal kiadtam a harcászati komputernek a direktívát, hogy a hátam mögött álló Williamet kezelje kiemelten fontos és védendő személynek az anyjával együtt. Másodlagosan védendőnek pedig a paptársaimat jelöltem meg, mivel volt egy sejtésem, mit fog mondani a tábornok a következőkben. Nyilván nem ok nélkül fárasztja magát azzal, hogy ilyen körülmények között velünk csevegjen.
-A várost természetesen fel fogjuk menteni és visszaverjük a bennszülöttek hordáit a dzsungelbe, ahová valók! Ellenben szintén egy órával ezelőtt merényletet kiséreltek meg itt, Hoonaniban a parlament épülete ellen! Alice elnökasszony és több politikus megsebesült, kóházba kellett szállítani őket. Valaki egy robbanóanyaggal megrakott gravokoptert vezetett a kupolának... Tekintettel a körülményekre, átvettem a bolygó irányítását és hatályon kívül helyeztem az alkotmány bizonyos rendelkezéseit. A rendőrségen keresztül nemrég tudomásunkra jutott, hogy az önök egyházának vezetője, Richard Atya körözés alatt álló bennszülött férfiakat rejteget a házában...! Lázadókat, gyilkosokat...!-ezt látható élvezettel és megvetéssel mondta.-Most lecsaptunk rájuk és elfogtuk őket! Okunk van feltételezni, hogy maguk is tudtak erről, esetleg szintén rejtegetnek ellenséges fegyvereseket itt, a fővárosban! Például ebben a templomban!
-Ez nem igaz!-kiáltott fel Esther Anya magán kívül.-Ez nem lehet igaz! Mit csináltak Richarddal? Szent Bennemel, segíts...!
-Az épületet átvizsgáltuk uram! Nem találtunk fegyvereket.-jelentette halkan az altiszt.
-És ezek a bennszülöttek?-bökött állával a templom látogatóira a tábornok megvetően.
Azonnal tudtam mire gondol. Monica és William félvérek voltak, vegyes házasságból valók mindketten. Nem sok jót ígért ez nekik ilyen körülmények között. Megfordultam már néhány bolygón, különféle civilizációk otthonában, és tapasztalatból tudom, senki sem szereti háború idején a keverék lényeket. A lojalitásuk, érthető okokból erősen kétséges.
-Magukat, papokat az ellenséggel való együttműködés vádjával ezennel letartóztatjuk és egy vidéki internáló táborba szállítjuk, amíg a rendőrség nem tisztázza a bűneiket! A bennszülötteket és félvéreket szintén odavisszük, a többiek igazoltatás után elmehetnek, de nem hagyhatják el a fővárost! A templomot pedig ezennel bezárjuk! A Létező egyházát a rám ruházott hatalmamnál fogva törvényen kívül helyezem! Vitának helye nincs...! Vigyék őket!
-Miről beszél ez...?-nézett rám kétségbeesetten Julia. Ez valóban váratlan fordulat volt, még számomra is. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra megszüntették a működésünket az egész bolygón, sőt szerintem a csillagrendszer összes alárendelt támaszpontján.
-Kényszertartózkodási helyre visznek.-közöltem a társaimmal egyszerűen, mivel sejtettem, hogy nem ismerik az internálás fogalmát.-Ez olyan, mint a börtön.
-Tiltakozom! Ezt nem tehetik velünk!-mondta remegő szájszéllel az öreg Hardy, de a tábornok már ügyet sem vetett rá. Megfordult és kisietett a megszentségtelenített katedrálisból. Visszafolytott düh és kétségbeesés energiahullámai árasztották el a dómot a döntése nyomán.
Az emberei kiválogatták a mögöttünk álló csoportból a félvéreket és bennszülötteket a személyi igazolványaik alapján, köztük Monicát és Williamet is. Összesen heten voltak a huszonkettőből. Az altiszt kizavarta a többieket, minket pedig kettes sorba állíttatott.
-Ne ellenkezzenek! Tegyék amit mondunk és akkor nem lesz baj! Mindjárt ideér az a teherautó, ami önöket az internáló táborba fogja szállítani! Miután eltávoztak, a templomot alaposan átkutatjuk, majd lezárjuk és őrséget állítunk köré... Sajnálom Atyám, de ez a parancs!
A katonák egy része szintén elhagyta a termet, nyolcan maradtak hátra az őrzésünkre. Az altiszt beszélt valakivel az élefonján, aztán terelni kezdtek bennünket a kijárat irányába. Tudtam jól, rövidesen cselekednem kell. Eddig még nem motoztak meg bennünket, de ez bármikor bekövetkezhet. Ha elveszik az élefonom, netán az övemet is, semmit sem tehetek már a védelmünk érdekében.
-Te tudtad, hogy Richard bennszülötteket rejteget Esther?-kérdezte Hardy Atya boldogtalan képpel.
-Nem. És te, Julia!?
-Én sem. Szóval ezért nem jött! Letartóztatták szegényt! Biztos csak segíteni akart a bennszülötteknek, remélve, hátha észhez térnek és hajlanak a békés megoldásra!
-Alice elnök ezt sosem engedélyezte volna! Betörni az Élet szentélyébe...!-csóválta fejét Esther Anya.-Letartóztatni bennünket, mindenféle bizonyíték nélkül és betiltani az egyházat! Micsoda dolog...!
-Fogadni mernék, hogy ebben is annak a Carlnak és a materialistáknak a keze van...!-vélte Julia, reménytelen pillantást vetve felém.-Sajnálom Peter, hogy pont most kellett hazalátogatnod...!
Én azonban nem figyeltem rájuk. Épp igazlátásom volt. Betekintést nyertem a Beszélő Fény Krónikájának abba a tartományába, amelyik a mai nap eseményeit tárolja. Számtalan térbeli kép és érzet formájában villant át a tudatomon a politikai események egésze, szerte a bolygón. Carl igazgató szövetségre lépett a megvesztegethető, hataloméhes Jeff tábornokkal. Szerveztek egy öntámadást a parlament ellen, hogy kivonják a forgalomból Alice elnökasszonyt, ami majdnem sikerült is, aztán Jeff átvette az irányítást és lecsapott az egyházra, amit ezek a materialisták a legveszélyesebb politikai ellenfelüknek hittek, egységes tömegbázisa miatt. Mindezt azonnal megértettem és átláttam. Tudtam mi az igazság. Hisz láttam az akashában az egész puccsot.
-Vajon messzire visznek bennünket?-kérdezte közben Hardy Atya. Ez valóban fontos kérdés volt, a távolabbi jövőnk kilátásairól nem is szólva. Nekem sajnos nincs engedélyem rá, hogy bármit megnézhessek a Fény Krónikában, s ezzel beavatkozzak a történelem menetébe. A legjobb belátásom szerint kell döntenem a sors által elém rakott helyzetben. Ez a munkám.
Ekkor már tudtam, hogy muszáj cselekednem. Seranus Atya világos parancsokkal látott el indulás előtt. Williamet biztonságban vigyem a Vanhellére, még akkor is, ha emiatt erőszakot kell alkalmaznom. Ez elég szokatlanul hangzott, ezért rákérdeztem, hogy az anyjával szemben lépjek fel erővel? Mire az öreg Élnök csak mosolygott és a fejét rázta. Ebből tudtam, hogy valami más veszélyforrásra gondol, amit az univerzum jövőjében látott, de nem beszélhet róla, mert tiltja az egyház kódexe.
Az előttünk haladó két katona a szilánkokra tört üvegajtóhoz ért, én pedig megtettem azt, amiért a Mindenható Manifesztációja hazaküldött a szülőbolygómra. Lelepleztem létlovagi mivoltomat.

4.

A gondolatvezérléses védelmi rendszerek hihetetlenül gyorsan működnek. A négy dimenziós sebészeti technikával az agyamba beültetett telepatikus interfészen keresztül közvetlenül elérhetem a komputert és ő is engem. Az én példányom, amit indulás előtt magamra optimalizáltam, ráadásul rövidített utasításokat is képes értelmezni az előzetes célprogramozása alapján.
Először azt gondoltam: "Csillanó". Ezzel a modul fluidkomja kapcsolatba lépett a futárhajó fedélzeti számítógépével, amely az egyházi flottaparancsnokság utasítására ezen az úton csak engem ismert el kapitányának és nekem engedelmeskedett maradéktalanul. A vételi szignál felvillanásakor közöltem a géppel, hogy "Vészindítás hozzám". Ez azt jelenti, hogy a csillagjáró egy másodperc alatt felpörgeti a tachionturbinás téri hajtóművét, és fütyülve az űrrepülőtéri irányítás utasításaira, meglép a parkolójából. Az időszál nyomkövetője segítségével egyenesen ide repül, és megáll a fejem fölött, bárhol is legyek a bolygón. Egyben aktiválja az önvédelmi rendszereit, hogy a fővárosi légvédelem rakétái és lézerágyúi ne tudják leszedni, mint betolakodót. A háborús helyzet miatt valószínűleg légtérzárlat van Hoonani környékén. Egy percen belül a nyomában lesznek az elfogóvadászok, de ezek elhárítása legyen csak a hajóm dolga. Nekem most más dolgom van.
"Varázspálca". A modul feltöltötte a köpenyem ujjaiba rejtett két mágikus eszközt. Ezek a Lovagrendünk technikusai által kifejlesztett olyan botantennák, amik egy speciális, nem elektromágneses sugárzást bocsátanak ki állítható nyalábban. Csak a legfejlettebb civilizációk ismerik a módját annak, hogyan kell ilyet építeni. Ez egy humánus fegyver, nem pusztít el senkit és semmit. De ha rálövök vele egy élőlényre, például most a köröttünk lépkedő katonákra, akkor azok mind összeesnek. A sugárzás a központi idegrendszerre hatva testen kívüli élményt idéz elő, gyakorlatilag azonnal. Mi létlovagok úgy hívjuk egymás közt, hogy lélekkiemelő pálca.
Az alkarom könnyed megemelésével és körbemutatással sorra fejbe lőttem a köröttünk haladó nyolc kommandóst. Azok két másodpercen belül összecsuklottak, mint akiket letaglóztak. Arra sem volt idejük, hogy felfogják mi történik, máris kívül találták magukat a testükön, enyhén meglepődve, s talán el is kábulva kissé. Olyan gyors voltam, hogy esélyük sem volt kitérni az energiahullámok elöl, csupán az utolsó kettő tett ideges mozdulatot a fegyverével, mielőtt elsötétült volna számára a világ.
Ez az eszköz korábban jó szolgálatot tett nekem, amikor a Hanora csillagrendszer második bolygóján megtámadott egy csapat raxongyík az erdőben. A spirituális látásommal figyeltem, ahogy körbesöprök rajtuk az antennával, és sorra kidőlnek ezek a kétszáz kilós, zsákmányra éhes ragadozók. Még a testük körül csapatokban rajzó dögevő rovarok is lepotyogtak, meg a fák levelein mászkáló kisebb bogarak, egyszóval mindenki magán kívül lett a döbbenettől.
A menetünk az események következtében megtorpant, én pedig gyorsan elvettem a hozzám legközelebb fekvő katonától a karabélyát. Most már volt rendes lőfegyverem is.
-Hé! Ezeket meg mi lelte?-kiáltott fel Hardy Atya, tanácstalanul forgolódva középen.
-Figyeljetek ide mindannyian!-szóltam rá a csapatra határozottan.-Nincs sok időnk és odakint még vagy harminc katona várakozik! A futárhajóm rövidesen ideér és kiment minket a bolygóról! Aki nem akar internáló táborba menni, az jöjjön velünk! Aki maradni szeretne, üljön le a földre és várjon türelemmel!
-Eszemben sincs börtönbe menni!-fakadt ki egy középkorú férfi dühösen, ugyanakkor boldogan. Mindenki hasonlóképpen vélekedett, ezért elintézettnek láttam az ügyet. Tizenketten vagyunk, a Csillanón maximum tizenhat embernek jut hely. Felkaptam még egy lézerkarabélyt és Hardy Atya kezébe nyomtam.
-Legyél a rád bízott emberek pásztora!-idéztem, mélyen a szemébe nézve Bennemel próféta egyik mondását. Az öreg pap megértette mit várok tőle, elvégre nem tegnap jött a síkuniverzumból.
-Julia! Vigyázz Williamre!-mutattam a gyerekre, azzal a kijárathoz léptem, egyik kezemben a karabélyt tartva, a másikkal pedig előre mutatva, hogy azonnal lőhessek a varázspálcámmal. Tudtam, hogy nem maradhatunk a katedrálisban, mert a kiütött katonák lelke egy-két percen belül visszalép a testébe és felébrednek. A Csillanónak nagyjából fél perc kell ahhoz, hogy ideszáguldjon a tíz kilométerre fekvő kozmodromról. Már csak a kinti fegyveresek állhatnak az utunkba.
"Gravizor körben". A modul gravitációs pásztázójának panorámaképe rávetült a tudati látómezőmre, aranysárga fényben ragyogó káprázatként. Ebben az a különleges, hogy a gravitációs hullámok spektrumában minden anyagi dolog teljesen átlátszó. Így egyszerre láttam a szemeimmel a megszokott valóságot és műszeresen a tárgyak mögötti dolgokat is. Átláttam a dóm falain, az emberek testén, a kint parkoló páncélgépkocsik burkolatán, sőt lefelé nézve a talajon is, legalább háromszáz méteres távolságig. Mintha üvegszerű, fénylő derengéssé változott volna a világ, feltárva előttem titkait.
Mivel a varázspálca sugarát a kőfalak és a fémek elnyelik, pontosabban disszipálják a hatását, nem lőhettem mindegyik kommandósra odabentről. Ha viszont kilépek, én is célponttá válok, ezért a "Pajzsot" utasítással előre feltelepítettem magam elé a hárítómezőt.
-Indulás!-szóltam hátra a társaimnak nyugodt hangon.
Jeff tábornok suhanója az előbb hajtott el a belváros irányába, még láttam a gravizorommal eltűnni a kanyarban. A park szélén emberek ácsorogtak kisebb csoportokban és a katedrálisban zajló eseményeket találgatták. Mindenki meglepődött, mikor egyszerűen kisétáltam a kapun és sorra elkábítottam a kommandósokat. A lézerkarabélyt kikapcsolt célkeresővel tartottam magam előtt, hogy a katonák személyi védőpajzsai ne aktiválódjanak, riasztva az egész alakulatot. Csendben szerettem volna elintézni mindenkit. Majdnem sikerült a dolog.
A kétoldalt parkoló páncélautókban ugyanis egy-egy ember ült, akik látták mit művelek. Persze belekiabáltak a hírközlőjükbe, hogy riasszák a székesegyház túlsó oldalán strázsáló társaikat és a hadsereg főhadiszállását. Aztán egyikük a járműve orrából kiálló bénítósugár vető botkormányához nyúlt, hogy lekaszáljon bennünket. Ez hasonló fegyver, mint a varázspálca, csak némileg durvább, mert infrahangokkal működik. Nem vártam meg, hogy próbálkozni kezdjen rajtunk a fickó. "Tolóerő". Adtam ki a parancsot a védelmi modulnak, rámutatva a páncélosra.
A rendszerem fél másodperc alatt materializálta az övem előtt a tömeghullám kilövő fegyver hardverét, ami kibocsátott egy rövid impulzust magából. A katonai harcjármű a célpontkiértékelő becslése szerint 24311,5 kilogrammot nyomott a benne lévő emberrel együtt. A lökéshullám tolóereje ehhez igazodott, és egyszerűen felborította, majd pár méterrel odébb tolta a kavicsos sétányon a kasztnit. Mintha egy üres papírdoboz lenne, oly könnyedséggel csúszott el a járgány, éktelen csikorgás közepette. Mivel a hatás nem reaktív elven működött, nekem nem kellett a fegyver visszarúgásától tartanom. Az úgy lebegett a hasam előtt, mint Marius próféta urnája a jurdiusi Naptemplomban.
Újabb intésemre a másik páncélos is felfordult, majd visszavontam a tolóerő kilövő hardverjét, hogy jobban tudjak mozogni. Balról négy katona érkezett ugyanis futva, akik látták, mit művelek a társaikkal.
-Fedezékbe! Maradjatok a bejáratnál!-kiáltottam rá a mögöttem nyomakodó civilekre. Nem kellett nekik kétszer mondanom, láttak már épp elég akciófilmet a szórakoztató hálózaton.
Narancsvörös lézernyalábok sisteregtek köröttünk a levegőben, gellert kapva a pajzsom láthatatlan mezején. Nem féltem odaállni az össztűzbe, viszont a katonák ugyancsak meglepődtek, hogy civil létemre sebezhetetlen vagyok a kézifegyvereik számára. Aztán összerogytak és nem okoztak több gondot nekünk.
Az egész csata meglepő csendben zajlott, mivel senki nem alkalmazott kémiai fegyvereket, robbanószereket. Tudtam, hogy az ütközet hangjai nem jutnak messzebb húsz-harminc méternél a parkban, vagyis remélhetőleg nem fog összecsődülni a fél Wataima kerület idő előtt.
Halk susogással ekkor érkezett meg a katedrálishoz a Csillanó. Őrült sebességgel jött, és drasztikus fékezésével jókora szelet kavart maga körül. Egy óriási, azúrkéken csillogó csészealj, burkolata körül az elhárítóernyőkkel, oldalán az egyház emblémájával. Fölöttébb impozáns látvány volt a számunkra ebben a helyzetben. Szépen odaállt az épület mellé, és lebegni kezdett úgy négy méter magasan, kinyitva hasi zsilipjét és automatikusan lebocsátva a fényliftet. A vezérlője látta, hogy épp harcolnom kell, ezért nem várta meg a további utasításaimat, hanem azonnal rászólt a civilekre a hangosbeszélőjén, markáns férfihangon.
-Figyelem odalent! Beszállás! Igyekezzenek!
-Mozgás!-intettem Hardy Atyáéknak, átrohanva a másik oldalra, ahonnan szintén megérkezett az erősítés. A zsákmányolt karabélyt még nem is használtam, mert jobban bíztam a vértelen megoldást kínáló saját eszközeimben. Ha legyilkolom ezeket az embereket, soha többé nem tehetem majd a lábam a szülőbolygómra, és valószínűleg a szüleim, rokonaim is bajba fognak kerülni miattam. Egy létlovagnak különben sem a pusztítás a feladata, hanem a konfliktusok kíméletes megoldása, kulturált eszközökkel.
Arról az oldalról öten szaladtak felém, megkerülve a katedrális tornyát. Azonnal elkábítottam őket, egyetlen széles szórású energianyalábbal, majd körbefordulva szemrevételeztem a távolabbi környezetem.
Julia, William és Monica akkor lebegtek fel az űrhajóba a vonósugárban. Hardy Atya és Thomas előre engedték a többi bennszülöttet, ők fegyverrel a kézben álltak kétoldalt, idegesen nézve a földön fekvő eszméletlen kommandósokat. Nem tudták mit művelhettem velük, és persze megdöbbentette őket a tény, hogy pap létemre úgy viselkedem, mint egy szövetségi szuperkatona. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy Hardy kezében valószínűleg most van először lőfegyver. Rossz volt nézni, ahogy markolászta a stukkert, de hát a papi szemináriumban a háborúsdi sosem tartozott az ajánlott tantárgyak közé.
-Menjetek! Gyorsan!-kiabáltam nekik, odahátrálva melléjük. Thomas nem óhajtott itt éjszakázni, ezért elsőként lépett be a liftbe, láthatóan megkönnyebbülve, hogy végre biztonságba kerül. Ekkor figyelmeztetett a modulom pásztázója, hogy lőni fognak rám balról.
A másodjára felborított páncélgépkocsi sofőrje mászott elő az össze-vissza horpadozott roncsból és támasztotta meg a puskáját a lökhárítón. Őt nem emeltem ki a testéből, mert mostanáig takarásban volt a varázspálcám számára. Megperdültem, rámutatva jobb kézzel, de sajnos elkéstem egy fél másodperccel. A lézernyaláb már kivágódott a csőből. A katona láthatóan okult a történtekből, mert nem rám célzott, hanem Hardyra.
A védelmi rendszer természetesen azonnal kihelyezett az Atya elé is egy hárítómezőt, de mivel az öreg prioritása csak másodrendűnek volt definiálva a számára, nem nyomott elég energiát abba a pajzsba. Elsősorban engem védett, azt gondolván, én leszek a célpont. Mire észlelte a hibáját és módosított volna, a lézersugár átütötte a gyengének bizonyuló pajzsot és mellbe találta a férfit.
Kiütöttem az alattomos támadót, és odaugrottam Hardy Atyához, aki fájdalmas grimasszal előre dőlt, kiejtve kezéből a fegyvert. "Sérülésdiagnosztika". Átöleltem az öreget és betámogattam a liftbe, ami nyomban emelni kezdett bennünket fölfelé. Több ellenség nem mutatkozott a Teremtés parkban, vagyis átmenetileg biztonságban voltunk.
-Jaj nekem...!-nyögte fájdalmában Hardy, lepillantva hófehér papi köpenyére. A nagy energiájú koncentrált fénysugár átégette a ruháját és megperzselte a bőrét. Nem csinált nagy sebet, de ez is épp elég volt neki. Úgy láttam a gravizorban, majdnem egy centiméter mélyen szétroncsolta a szöveteket és megsértette a jobb hatos bordáját. Ha nincs előtte a pajzs, a tüdejéig hatol a lézer és talán át is lyukasztja a testét. Az egészségügyi szkenner hosszú sorokban közölte velem az öreg állapotával kapcsolatos észrevételeit. Nem volt életveszélyben, csak komoly fájdalmat okozott neki az égési sérülés.
-Semmi vész, be fogjuk stoppolni!-mondtam biztatóan, azzal átadtam Juliának és Esthernek a férfit, mikor belebegtünk az űrhajóba. Lábunk alatt nyomban zárult a zsilipkapu. Visszakapcsoltam a védelmi rendszeremet alapállapotba, hogy ne pazaroljam az energiáját. Innentől a Csillanó vigyáz ránk.
-Csillanó! Fel a világűrbe!-kiáltottam a vezérlőnek immáron szóban, azzal elindultam a pilótafülke irányába, magára hagyva frissen felszedett utastársaimat.
-Három elfogóvadászgép van lőtávolban!-felelte barátságos, nyugodt hangján a vezérlő.
-Mi történt vele?-kérdezte William, aki ott állt az átjáróban. Izgatottan figyelte az eseményeket, ahogy az öreget óvatosan a földre fektették. A falból külön kérés nélkül is előugrott az egészségügyi mentőcsomag, ebben kezdett el kotorászni a két Anya, miközben Thomas és még két férfi segített lehámozni a papról a köpenyét és az ingét.
-Óvatosan! Hardy Atyát eltalálták!
-Mindenki üljön le a szomszédos helyiségben található fotelekbe! Megtámadtak minket!
A Csillanó megrázkódott, valószínűleg a pajzsait érő intenzív találatok nyomán. Nem éreztük a gyorsulást, mert a zárt inerciarendszerű hajtóműnél ilyesmi nem lép fel a fedélzeten, viszont többen a falnak tántorodtak, amikor a csillaghajó burkolatát döngetni kezdte a Mokupini légvédelem sortüze.
-Elbírsz velük?-kérdeztem a hajót. Olyan sebesen rohantam a pilótafülke felé, ahogy csak tudtam, mintha bármit is tehetnék az érdekünkben. De a vezérlőt nem kellett félteni, minden emberi beavatkozásnál gyorsabban végezte a dolgát. Mire az elülső kitekintő ablakhoz értem, már elhagytuk a légkör alsó zónáját.
-A vadászok mögöttünk vannak, vissza akarnak kényszeríteni. Folyamatosan lőnek ránk, de a pajzsom képes hárítani a térugrásig őket. Úgy látom nem akarják bevetni a legerősebb fegyvereiket, csak pirítják a burkolatom. A légvédelem abbahagyta a követésünket. A térugrásunk célja a Vanhelle világa. Óhajtja felülbírálni a döntésemet, kapitány?
-Nem, dehogy! Menjünk csak! Jobb lesz mielőbb olajra lépni innen!-lerogytam az egyik ülésbe, összeszorított szájjal bámulva a műszereken villogó kijelzéseket.
Fél perccel később abbamaradtak az egyre gyengülő erejű rázkódások és odakint eltűntek az űrből a csillagok. Kiléptünk a téridőből az őskáoszba, magunk mögött hagyva kitartó üldözőinket és a Mokupini háborúban álló csillagrendszerét.

5.

-Hívás az egyházi flotta főparancsnokságától!-törte meg az ugrás után beállott rövid csendet a vezérlő. A konzol közepét elfoglaló holografikus megjelenítő fölött egy ismerős fej bukkant fel. III. Seranus Élnök Atya mosolygott rám elégedetten.
Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljam, valószínűleg végig figyelte az eseményeket a távolból. Az egyházunk hajóiba, illetve a Lovagrend védelmi moduljaiba beépített fluidkomok révén a főtanács tagjai bármikor megfigyelhetik, mi történik a távolban. Mit művelnek az egyes papok, utazó szerzetesek, akcióban lévő titkosügynökök a galaxis bármely pontján.
-Gratulálok Peter Atya a sikeres szökési akcióhoz!
-Élnök úr!-biccentettem tisztelettudóan, ahogy a Vanhellén szokás. Úgy helyezkedtem a pilótafülkében, hogy láthassa az arcomat az elöljáróm. Tisztában voltam vele, az elmúlt fél órában végrehajtott cselekedeteim sokat fognak lendíteni a karrieremen a beavatottak titkos közösségén belül.
-Nagyon sajnálom, ami Hardy Atyával történt! Gondoskodjatok róla, amíg a Vanhellére értek! Úgy láttam, minden a jövőterv szerint történt.
-Mit mondjak ezek után a többieknek?-érdeklődtem gyakorlatiasan. Seranus értette mire gondolok, de csak legyintett az egészre.
-Ha nagyon kiváncsiskodnának, mondd el nekik, kit szolgálsz! De csak tömören! Jobb ha minél kevesebben tudják, ki vagy!
-Persze! Valamit szeretnék kérdezni Élnök úr!
-Tessék.
-Richard Atyával mi történt? Csakugyan bújtatta a bennszülött lázadókat?
-Igen. Sajnos, ő nagy bajba keveredett a Mokupinin. Ráadásul ezzel az egyházat is kellemetlen helyzetbe hozta. Most egy rendőrségi fogdában ül, úgy látom a nyomkövetőjén.
-Tudja, hogy Jeff tábornok betiltotta a Létező egyházát?!
-Jeff tábornok nem marad sokáig hatalmon Peter Atya! Ebben biztos vagyok!-ismét az a rejtélyes, mindentudó mosoly, amit már többször megfigyeltem rajta. Biztos ezzel kapcsolatban is látott néhány dolgot az akashában.
-William és az édesanyja itt van a fedélzeten. Az anya még nem egyezett bele, hogy az egyházi iskolára bízza a fiát. Nem volt rá időnk, hogy megbeszéljük a dolgot...
-Ez már nem a te dolgod fiam! Csak hozd el őket épségben Vanhellére. Az egyház nevében köszönöm, amit tettél. Hmm! Most mennem kell...! Szólít a titkárgépem! Jó utat!
-Köszönjük Atyám!
A képernyő elsötétült, én pedig visszasiettem az utastársaimhoz, hogy megnézzem, miként boldogulnak a fedélzeten.
A Csillanó vezérlője azóta sem tétlenkedett. Részletes eligazítást adott mindenkinek a fedélzeti szolgáltatásokról a hálófülkéktől kezdve az ételautomatán át a zuhanyozásig. Hardy Atya sebét fertőtlenítették és bekötözték. Kapott néhány injekciót, aztán Esther Anya felügyelete mellett lepihent az egyik hálóban. A többiek hangosan diskurálva tárgyalták a történteket, többen élefonáltak a bolygón maradt családtagjaiknak, barátaiknak, értesítve őket hirtelen távozásukról.
-Szóltam a férjemnek, hogy rejtőzzön el az erdőben, nehogy lecsukják miattam!-közölte Julia Anya, övére akasztva élefonját. Enyhén megdöbbentem a kijelentésétől.
-Szerencsére a központ még nem tiltotta le a számomat, de biztosan lehallgatják a beszélgetést!
-Te férjhez mentél?!-pislogtam rá csodálkozva.-Ezt nem is mondtad!
-Ja! Egészen elfelejtettem!-kapott a homlokához derűsen a papnő.-Tudod, három éve összejöttem egy ornitológussal, aki a Dél-Tahatikai Nemzeti Parkban dolgozik. Martinnak hívják és nagyon jószívű férfi! Sajon még nem született gyerekünk! Pedig akkor érezném csak igazán Anyának magam!
Nevettünk a szóviccén, aztán Thomas odajött és átadta nekem a magával hozott katonai lézerkarabélyt. Láthatóan nem szívesen tartott a kezében fegyvert.
-Peter Atya! Maga úgy harcolt, mint egy létlovag!
Mindenki engem nézett, várakozásteljes csendben. Láttam a tekintetükön, hogy választ várnak tőlem a szökési akcióval kapcsolatban. Nem akartam letagadni a történteket, de a lovagi fogadalmam arra késztetett, csak egészen tömören említsem meg, ki vagyok tulajdonképpen.
-Muszáj volt kihoznom benneteket! Ezért küldtek a Mokupinire.
-Ki vagy te, Peter?-fogta meg a kezem Julia hálásan, mélyen a szemembe nézve. Mintha onnan bármit is kiolvashatna velem kapcsolatban.
-Nem mondhatok sokat. Elégedjetek meg annyival, hogy a Szent Tridzsra Őrzői közé tartozom.
-Tudtam!-hunyorgott rám a nő elégedetten.-Már akkor sejtettem, mikor elkábítottad az őreinket a katedrálisban...! Hát létlovag lett belőled az elmúlt években, Peter! Gratulálok!
-A Szent Tridzsra Őrzője!-sutyorogtak egymás közt a bennszülöttek, láthatóan teljesen lenyűgözve. Mintha Sahadeva próféta, a Lovagrend szentté avatott megalapítójának személyes ismerőse lennék. Nos, pontosan ezért kell a szűkszavúság a munkámmal kapcsolatban.
Az elmúlt évezredekben túlságosan jól ismertté vált galaxisszerte ennek a szervezetnek a neve, amely a Létező egyházának hivatalos védelmezői tisztét töltötte be Bennemel próféta halála óta. Sok tisztelőnk és még több ellenségünk van, ezért egy ideje meghúzódunk a háttérben és lehetőleg inkognitóban dolgozunk.
-Csak annyit kérek tőletek, hogy ne beszéljetek senkinek arról, ki vagyok és milyen módszerekkel szabadítottalak ki benneteket a fogságból! Remélem megértitek...!
Természetesen megértették. Mindenki járatos volt az egyházi történelemben valamennyire. William, aki épp egy adag szendvicset majszolt az ételmaterializáló készülék mellett, elégedetten bólogatott, és egy leendő buddhához illő kijelentést tett a mellette üldögélő édesanyjának.
-Látod mama, a Jóisten vigyáz ránk! Elküldi harcosát értünk, hogy oltalmazzon! Egyszer majd én is oltalmazó leszek, meglátod!
Néztem a manifesztációt, és azon tűnődtem, vajon most is látja-e már a jövőt ez a kisgyerek, mindenféle meditációs előképzettség nélkül. Monica persze mit sem tudott válaszolni a szavaira, nemúgy Julia Anya.
-Úgy legyen!-mondta a nő a fiúhoz fordulva, és a kijelentése később prófétikusnak bizonyult. Vagy legalábbis ezt súgta nekem ugyanebben a pillanatban az igazlátásom.
A Csillanó közben átlag kétezerszeres fénysebességgel helyeződött át a téridőben, hogy a szentélyek szentélyébe szállítson bennünket, haza a biztonságba.

VÉGE

következő novella

vissza a listához