Frank Mobile

EGY KÉJANDROID KARJAIBAN

(Megjelent a Cherubion Kiadó: Fényözön c. SF kötetében 2003-ban.)

1. HÉTKÖZNAPI NUMERA - A 495. NAPON

Arra ébredtem, hogy Paul halkan belép a helyiségbe. Úgy tűnik, elszenderedhettem a film vége felé, mert a szobában sötét volt, körben a mattfekete falakon semmi sem látszott. Fejem fölött türelmesen villogott a holografikus vetítő lencserendszere, arra várva, hogy a fotel karfájából kiálló érintőpanelen megnyomjam valamelyik négyzetet. Lejátszás, visszatekerés, filmlista, hangolómenű, kilépés. Nem volt kedvem egy újabb filmhez, ezért a kilépésre nyomtam a hüvelykujjam. A vetítő villogása abbamaradt.
-Felébresztettelek Erica?-kérdezte Paul kedvesen, megállva a bejáratnál.
Félre kellett simítanom arcomból a kósza hajfürtjeimet, melyek hosszú, szőke indákként hullottak a mellkasomra abból a kócos boglyából, ami a fejemet borította.
-Igen. De nem baj! Örülök neki, hogy itt vagy... Gyere ide!-parancsoltam halkan, kifejezéstelenül. Felültem a fotelben, amelyről alvás közben majdnem lecsúsztam, s kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Jöhet a mai numera az én fáradhatatlan szeretőmmel.
A férfi szinte nesztelenül, puha léptekkel sietett hozzám, türelmesen megállva előttem. Rövid ideig tanulmányozott, felmérve gesztusaimat, aztán arcán a jól ismert félmosollyal letérdelt, kezét a combjaimra helyezve. Engedtem, hogy finoman széttolja a lábaimat, s közelebb hajoljon. Ujjai lágyan végigsiklottak a nadrágomon, a csípőmnél oldalra csúszva, hogy megmarkolja a derekamat.
-Szeretkezni akarok veled, édesem!-mondta szuggesztív, átható hangon, nekem pedig elszorult a torkom az izgalomtól és a feltoluló érzésektől. De sokszor hallottam már tőle ilyen és ehhez hasonló mondatokat! Mégis fel tudott velük izgatni, aminek őszintén örültem. A kedvessége és célratörő stílusa szerintem minden nőnél biztos befutó lenne.
-Én is!-suttogtam válaszul, s előre hajolva szenvedélyesen megcsókoltam érzékien puha, forró ajkát. Nem néztem közben a szemébe, csak a testét figyeltem. A vékony, rövid ujjú póló alatt feszülő, csodálatosan kidolgozott izmokat, az elővillanó napbarnított bőrt.
Régen leszoktam arról, hogy Paul szemébe nézzek, amikor találkozunk. Úgy sincs bennük más, csak lelketlen üresség, fénytelen csillogás, mely emberszerűvé, de nem emberivé teszi őt a számomra. A teste viszont hibátlan, egyszerűen tökéletes, amilyen még egy szeretőm sem volt a katasztrófa előtti években. Igazi Adonisz ő, a szó szoros értelmében. A férfi szépség megtestesülése, aki állandóan csak engem akar.
-Itt jó lesz...? Mondjuk a földön!-döntötte el a párom, miután a nyelvek vad játéka véget ért, s átöleltük egymást, szorosan összesimulva. A karjaival közben annyira előre húzott a székben, hogy majdnem leestem róla, viszont így nyomban megéreztem az ágyékomat bökdöső férfiasságát.
-Jó! Csak csináld!-nyögtem, a hátizmait simogatva. Ő visszatartott lélegzettel belenyalt a jobb fülembe, és elkezdte lehúzni rólam a csíkos, kötött pulóvert. Felemeltem a karjaim, hogy gyorsabban lejöjjön a ruha. Alatta csak egy selyemtrikót viseltem, mert az űrhajónak ebben a részében kellemesen meleg légáramlatok uralkodnak. Én állítottam be így a fűtést, hónapokkal ezelőtt, hogy amikor szeretkezünk, a hálószobámban, a konyhában, a folyosón, a fürdőben vagy akár itt, a holografikus filmvetítő szoba foteljében, ne fázzunk meztelenül sem. Energia végülis volt bőven, szinte kifogyhatatlan mennyiségben, akkor meg minek vele takarékoskodni?
-Gyors legyek vagy ne?-érdeklődött Paul, félredobva a pulóvert és elkezdte lehúzni rólam a vászonnadrágot. Megemeltem neki a fenekemet, majd hagytam, hogy szelíden lefejtse lábaimról az elnyűtt ruhadarabot. Hirtelen előrehajolt, lágyan beleharapva a bal karomba, majd a vállamba, nyakamba. Közben az ágyékom takaró fehérneműhöz siklottak vágyakozó ujjai. Felálltam, hogy könnyebb dolga legyen velem, izmos vállaira támaszkodva. A vékony csipkebugyi lecsúszott a lábamon, csatlakozva a padlószőnyeget beborító ruhakupachoz. Tudtam, mit akarok, és ezzel a férfival sohasem haboztam megtenni azt, amire a vágy sarkalt.
-Legyél gyors és alapos Paul!-adtam ki az utasítást, nagyot nyelve izgalmamban. Jól tudtam, ezután mi következik. Egy ilyen pasasnak, mint ő, az alapos szó azt jelenti, hogy negyed óra alatt csúcsra pörgeti majd a testemet, addig ingerelve, míg valósággal hörögni fogok az élvezettől.
Az előzetes szóbeli megállapodásunk szerint ezek a szavak egyben azt is jelentették, hogy nem kell az előjátékkal sokat bíbelődnie, mert már teljesen felizgultam. Ettől függetlenül persze benyúlt a lábam közé és megsimogatta szemérmemet. Paul szerette simogatni a bőrömet, különösen ott, ahol annyira érzékeny vagyok.
Segítettem neki levetni a pólóját, majd ő is felállt, lazán átfogva derekamat, én pedig a nadrágját kezdtem gombolni türelmetlenül.
-Alig várod már... igaz?-kérdezte az arcomat, nyakamat csókolgatva, miközben benyúltam a sliccén, hogy megragadjam ott, ahol a legkeményebb.
Paul tökéletesen ismerte a lelkem minden rezdülését, elvégre lassan másfél éve már, hogy összezárva élünk ebben a roncsban, s egymáson kívül gyakorlatilag nincs más társaságunk. Tudta, mert megtanulta, milyen szexuális vágyak borzolják fel a kedélyemet, s a maga hatásos módján igyekezett még tovább fokozni ezt, minden rezdülésével.
-Aha!
-Mindjárt meg fogod kapni...!-nyögte elégedetten, mikor megszorítottam a férfiasságát.
Elengedett, hogy kibújhasson a nadrágból, én pedig ott álltam előtte, az egy szál trikómban, őt bámulva meredten. A tökéletesen kidolgozott férfitest harmónikus szépsége mindig lenyűgözött és beindította a fantáziámat. Paul a maga nemében hibátlan alkatú volt, valamivel magasabb nálam és arányosan izmos, napbarnított bőrű. Szőrtelen mellkasa ütemesen emelkedett, mert ilyenkor mindig mélyebben kezdett lélegezni, ha szeretkezésre került a sor. Akár egy atléta, aki bemelegít a nagy verseny előtt.
Újra összesimultunk, kezei besiklottak a trikóm alá és rátaláltak puhán gömbölyödő kebleimre. Jóleső morranással adta tudtomra, mennyire elégedett az idomaimmal.
Futólag eszembe jutott, talán bekapcsolhatnám az audio lejátszót, hogy kiválasszak valami kellemes, andalító zenét, de aztán inkább a párom testére koncentráltam. A csöndben szeretkezésnek is megvan a maga sajátos hangulata, időnként kimondottan jól esik felajzott tudatomnak. Az űrhajóban egyébként rémisztően nagy csönd van. Néha kifejezetten folytogatónak érzem a régebben megszokott mechanikus zajok hiányát. Nem zúgnak a motorok, a csövekben áll a levegő és a víz, még az elektromos relék ismétlődő kattogását sem hallani. Süket csönd ül a térbárkánkon a katasztrófa napja óta, amit csak a kettőnk tevékenysége tör meg, no és az életfenntartó rendszer alkalomadtán beinduló szivattyúinak sejtelmes süvítése.
A következő percek egymás testének kölcsönös felfedezésével teltek, s ezzel együtt valahogy vízszintesbe fordult köröttünk a világ. Paul hangos szuszogással adta tudtomra, mennyire elragadta az izgalom, miközben fölém került. Alattunk összegyűrődtek a szétdobált ruhák. A szőnyegpadló nem tartozik a legpuhább fekvőhelyek közé a fedélzeten, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Pillekönnyű csókok leheletét éreztem futkározni nyakam feszülő ívén, majd a kulcscsontok alatti gödröcskékben.
-Ez az!-suttogtam elégedetten, lelkemben kéjes gyötrelemmel. Szemeim a plafon feketeségébe merültek, ahogy beleszédültem a testem eluraló ingerek árjába, tűrve a pasim kitartó csókjait.
Paul mestere volt az izgatásnak. Számára én egy élő anatómiai térkép voltam, amit minden egyes alkalommal, amikor összebújtunk, precízen föl kellett derítenie. Mintha nem tudná, hogy nézek ki az utolsó porcikámig, úgy ténykedett a domborulataimon, érzésem szerint legalábbis. Az volt benne a jó, s ezt máig nagyon élvezem, hogy mindig teljes odaadással és feltétlen hévvel, szinte követelődző mohósággal kívánta a testemet, soha nem unva bele a rendszeres szerelmeskedés ismétlődő pillanataiba. Minden nap, általában egyszer, de előfordult, hogy kétszer is a magáévá tett engem az űrhajó legkülönfélébb helyiségeiben, s mindig úgy, ahogy kértem. És sosem fáradt el, mint az igazi férfiak. Egyedül havivérzéskor mentesültem az aktivitásától, olyankor csak beszélgettünk vagy valamelyik holografikus társasjátékkal szórakoztunk az étkezőben.
A mai nap viszont nem a beszélgetésé volt. Ennek ellenére mégse lehetett sokáig kibírni hangos vélemény nyilvánítás nélkül azt, amit művelt velem a kedvesem. Nem sikoltottam, csupán türelmetlen vinnyogás hagyta el összepréselt ajkam, mintha szűkölő kutya lennék a gazdi keze alatt. Hátam ívben megfeszült a zihálástól, éreztem, hogy izzadni kezdek, miközben közeledünk a csúcshoz. Lehunyt szemekkel tűrtem, hogy tegye a dolgát rajtam.
-Jó!-hörögtem Paul fülébe. Ennél többet nem tudtam kinyögni, inkább átöleltem a nyakát, engedve, hogy magával ragadjon az orgazmus közelinek tetsző csúcsaira.
Ez az, ezt akartam! Alig öt percnyi bemelegítés után egy intenzív közösüléssel száguldani a gyönyör felé, mellőzve ezúttal mindenféle hosszas gyakorlatozást. Ma nem volt kedvem az órákig tartó finomkodáshoz, az erotikus játszadozáshoz Paullal. A hátam ugyan erősen nyomta a padló, főleg a rajtam mozgolódó férfitestnek köszönhetően, de engedelmesen tűrtem ezt az apró kényelmetlenséget, mely egy időre elterelte figyelmemet az űrhajó fedélzetén telő napok egyhangúságáról. Most semmi sem számított, csak én és a szeretőm, nomeg az a gyors dugás, amiben részesített, kívánságom szerint.
Úgy élveztem el alatta, ahogy bármely más napon általában. Jó volt és a zsigereimig hatolt a szétáradó gyönyör energiája. Függetlenül a körülményektől, mégis jóleső érzéssel szolgált számomra a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Van itt velem, rajtam, bennem valaki, akivel megoszthatom az életem, és kilátástalannak tűnő magányomat a Concario teherűrhajó fedélzetén.
A tudatomat elborító élvezetóceán hullámai közé merülve szinte észre sem vettem az idő múlását. Valamivel később aztán Paul abbahagyta a mozgást. Elégedetten fújtatott és nyögött, majd még jobban rám borult, egészen betakarva, a földhöz szögezve remegő testemet.
-Nehéz vagy...!-figyelmeztettem józanul, mire lehengeredett rólam és mellém húzódva átölelt. Mindketten kifáradtunk, orromban éreztem jellegzetesen férfias illatát. Csendben teltek a percek, egyikünknek sem volt sürgős megtörni a pihenés nyugalmát. Nem volt hová és nem volt miért sietnünk.
-Elégedett vagy, szépségem?-kérdezte később, mikor feltápászkodtunk, hogy magunkra vegyük összegyűrt ruháinkat. Tettem néhány bágyadt kisérletet rá, hogy kisimítsam a nadrágom ráncait. Végül feladtam a hiábavaló erőlködést. Így is jó, nem bálba készülök.
-Igen, Paul!
Átfutott rajtam a gondolat, miközben lustán magamra cibáltam a pulóverem, hogy ennyi erővel maradhattam volna pucéran is. Elvégre nem lenne muszáj felöltöznünk. Kettőnkön kívül senki más nincs a Concario fedélzetén, jó ideje. Sajnos.
Egy időben azt találtam ki, hogy ősemberesdit játszottunk Paullal, ruhátlanul mászkálva egész nap a fedélzeten, élvezve a légkondicionálóból áradó szellő enyhe simogatását. A tornateremben, a kvarclámpák fényében kifejezetten öröm volt órák hosszat együtt nudizni, míg sötétbarnára nem váltott a bőrszínünk. Aztán valahogy meguntam, talán szégyelve magam az űrhajóshoz méltatlan viselkedésemért, és attól fogva újra civilizáltak lettünk. Ruhát viselő kultúrlények a semmi közepén. Több fényéves körzetben nincs a közelünkben senki emberfia, de még egy tisztességes bolygó vagy csillag sem. Annyira egyedül vagyunk, hogy szinte fáj ha rágondolok. És talán akkor is egyedül leszünk, ha eljön majd a halálunk napja. De erre nagyon nem szeretek gondolni.
-Gyere, menjünk át a konyhába. Éhes vagyok!
-Tanultál ma valamit?-kérdezte ő, a holovetítő felé intve. Nem válaszoltam, csak intettem a fejemmel, miközben kiléptünk a folyosóra. Már arra sem emlékeztem, mit bámultam elalvás előtt a készüléken.
Elvileg tartanom kellett volna magam azon elhatározásomhoz, hogy rendszeresen művelődök, képzem magam az űrhajó könyvtára segítségével, de ezt is hetek óta hanyagoltam. A kilátástalannak tűnő várakozás fokozatosan felőrölte szellemi tartásomat. Tudtam, hogy itt fogok meghalni, ebben az átkozott fémdobozban, s a menetrendszerűen rámtörő depresszió elöl a szórakoztató holofilmek bámulásába és a túlhajszolt szexbe menekültem. Az orvosi szoba antidepresszáns készítményei már az első hónapban elfogytak, aztán az altatók, végül a serkentők is. Az ételautomatával pedig nem lehetett alkoholt előállítani, hiába próbálkoztam az átprogramozásával. Szörnyű, hogy egy űrhajó fedélzetén még berúgni sem lehet. A Concario tervezői gondoskodtak róla, hogy a legénység minden körülmények között megőrizhesse józanságát. Most meg tudtam volna folytani őket ezért.
-Nem volt kedvem asztrofizikával bajlódni. Talán majd holnap...
-Rendben. Holnap bepótolod Erica!
Még jó, hogy itt van a fedélzeten Paul. Nélküle rég feladtam volna a reményt, és kilépek a raktárzsilipen a kozmosz halálos sötétjébe, űrruha nélkül. Ha nem az lenne a srác, ami, valószínűleg rég beleszerettem volna.
Miközben a konyha felé sétáltunk, bámulva a fémfalakra mázolt vidám firkákat, eklektikus rajzolatokat, amiket együtt készítettünk pár hónapja, gondolataimban újra megjelentek a múlt tragikus képei. Álmomban sem tudok szabadulni némelyiktől.

2. A CONCARIO BALESETE - AZ ELSŐ HÁROM NAPON

Még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, amikor bekövetkezett a tragédia, utunk kilencedik napjának délelőttjén. Fedélzeti idő szerint tizenegy óra tízkor Vint kapitány átszólt nekem a személyi adatközlőn, hogy menjek le a négyes raktárba, és vigyek fel a parancsnoki hídra egy manuális emelőbakot. Ford és ő épp akkor törték el a hídon, szerelés közben a náluk lévő szerszámot, és nem akartak újra végiggyalogolni az egész hajón.
Én hátul voltam az egyes raktér melletti konyhában, ahol javában programoztam az ételmaterializáló automatába az ebédet. A kapitány, Ford és Igor a parancsnoki hídon dolgoztak egy sérült szigetelés megjavításán, ami egy nehezen hozzáférhető helyen futott a navigációs pult alatt. Ennél többet nem tudok az ott történtekről, talán az űrhajó fekete dobozából kiderülnek majd a részletek, ha egyszer megtalálják a mentőosztagok.
Az EDSN-322 Concario teherűrhajó egy ötszáz méter hosszú, szabályos fémhenger volt, amit kimondottan konténerszállításra terveztek. Egyik végében a legénység lakótere, meg az irányítóközpont, a másikon a hajtóművek és a térrezonancia generátorok, melyek az energiát szolgáltatják, gyakorlatilag korlátlan mennyiségben a fedélzeti rendszerek számára. A kettő között helyezkedik el a henger térfogatának mintegy háromnegyedét elfoglaló, nyolc szintre osztott raktér, amiben több, mint kétezer szabvány acélkonténernek jut hely. A négyes raktár elülső részén, közvetlenül a gravitációs teherliftek mellett található a hajó javítóműhelye és pótalkatrész raktára. Én, mint a hajó egészségügyi és élelmezési tisztje ritkán járok ide, ahol főként Igor, a fedélzeti mérnök, és Anette, a belső rendszerek technikusa szoktak meghitt pásztorórákat tartani munkaidő után. Mivel ők most messze voltak, a teherhajó orrában, a kapitány azt akarta, inkább én rohangáljak az emelővel. Alighanem ezzel mentette meg az életemet, amikor a baleset bekövetkezett.
Nem volt semmiféle előzetes figyelmeztetés a központi irányítórendszer részéről. Csak az összeütközés fogvacogtató rázkódását követően gyulladtak fel a vészvillogók, és zárultak össze a fedélzeti rekeszeket hermetikusan elkülönítő páncélajtók. Szerencse, hogy nem lebegtem akkor a személyzeti lift erőterében, különben ott rekedek az aknában, s talán le is zuhanok az aljára, halálra zúzva magam a csupasz fémfalak között.
A mindent elsöprő erejű rázkódás lökéshulláma oldalirányból érte a testem, vagyis a hajóorr felöl. Még sosem éltem át ilyesmit, a flotta akadémia katasztrófa szimulációs kamrájában sem. Egyszerűen a jobb oldali folyosófalhoz csapott a hirtelen fékeződés ereje, utána pedig felcsúsztam a sima műanyag falon a plafonig, a mesterséges gravitáció ellenében. A hajótest érezhetően pörögni kezdett a hossztengelye körül, számomra akkor teljesen érthetetlen okból.
Azt hiszem beverhettem fejemet a falba, mert ezután csupán arra emlékszem, hogy a számban sós ízt keltve gyűlik a vér. Cseng a fülem, a látásom pedig elsötétül. A forgás miatt fellépő centifugális erő jó tíz másodperccel később szűnt meg, én pedig nagyot huppanva, tehetetlenül visszaestem a padlóra, megütve mindkét könyökömet. A falakba rejtett, lumineszcens világító felületek rövid hunyorgás után kialudtak, s egy másodpercre dermesztő sötétség borult rám a műhelyhez vezető átjáróban.
A tudatomban csak egyetlen ösztönös, a félelemtől rettegő kérdés lüktetett, valósággal sokkolva elmémet a történtek miatt. Mi történhetett velünk? Aztán bekapcsolt a készenléti világítás. Abbamaradtak a váratlan lökések, melyek valami iszonyú katasztrófáról tanúskodtak, amit a hajótest szenvedett el a mélyűrben. Meg fogok halni! Ez volt az első értelmes gondolatom, miközben sajgó karokkal, szédülve felültem, tájékozódni próbálva.
-Vint, Ford, jelentkezzetek! Mi történt fiúk?-emeltem számhoz azonnal a csuklómra erősített adatközlőt, s rémülten láttam, hogy vajszínű hajózó egyenruhámra csorog a vérem. Elharaptam az alsóajkamat a falnak csapódáskor.
Válasz nem jött a rádióból, hiába hívtam sorra a társaimat többször is. Még a hajó központi agya sem jelentkezett a jól ismert, kellemes bariton hangján. Akkor pedig nagyon nagy baj van a Concario fedélzetén.
Sajgó tagokkal tápászkodtam fel, kezemmel a falnak támaszkodva. Éreztem, hogy nem tört el semmim. Főként csak a bal vállam és a fejem lüktetett a fallal való találkozástól. Ekkor vettem észre, hogy az adatközlőm felülete csúnyán behorpadt a csuklómon. Talán azért nem válaszol senki, mert a készülék összetört a kezemen. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy keresnem kell egy fali kommunikációs konzolt, s akkor végre elindultam a műhely felé. Tudtam, hogy van arra egy belső terminál, amivel kapcsolatba léphetek a parancsnoki híddal, s megtudhatom mi történt.
A központi számítógépnek katasztrófa esetén az adatközlőn, és a mindenhová beépített hangszórókon keresztül tájékoztatnia kellene a legénységet a történtekről, de ez most egyszerűen elmaradt. A csend és az egyedüllét, továbbá az információk hiánya lassan fokozódó pánikot keltett bennem. Szorongásomat az a tény sem csökkentette számottevően, hogy a műhelybe vezető zsilipajtón megnyugtatóan világítottak a vezérlőfények. A túloldalon is van levegő, tehát nyitható. Besiettem a javítóműhelybe, hogy rávessem magam a falba épített számítógépre.
A teremben persze teljes volt a rendetlenség. A szerelőpadok felborultak, a szekrényajtók kinyíltak, és a padlóra öntötték tartalmukat, fiókokat, polcokat egyaránt. Mindenfelé halomban álltak az alkatrészek, célszerszámok és összetört javítóberendezések. Alig tudtam átvergődni rajtuk. Egy űrhajó fedélzetén természetesen minden holmit rögzítve kell tárolni, hirtelen gravitáció kiesések esetére, de ilyen földrengésre nem számítottak a tervezők. Akkor még nem jutott eszembe, hogy a konténerek is elmozdulhattak, komoly pusztítást végezve a raktérben parkoló robottargoncák és szerelődroidok között.
Az érintőképernyő szerencsére nem sérült meg, viszont hibajelzés villogott rajta. Rátenyereltem a tájékoztatást kérő négyzetre, mire közölte velem, hogy megszakadt a kapcsolat a hajót irányító központi aggyal. Az agy a parancsnoki hídon található, a legénység másik hat tagjával egyetemben. Amennyiben még élnek, valószínűleg megpróbálnak értesíteni valahogy engem, de addig sem várhatok ölbetett kezekkel.
-Jól van Erica, ne ess pánikba! Csak nyugi!-motyogtam magam elé, letörölve számról a vért.
-Csináljunk valamit...! Meg kell keresnem a többieket!
A pultnak támaszkodva mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapodjon szívemben a félsz és újra logikusan tudjak gondolkodni. Levegő, álgravitáció, világítás és fűtés volt a hajónak abban a részében, ahol én tartózkodtam. A rázkódás abbamaradt, csupán a kapcsolatom szakadt meg valamiért a társaimmal. Amennyiben egy kósza aszteroida csapódott a Concariónak, úgy a közvetlen veszély talán már elmúlt. Kivéve, ha egy nagyobb meteorrajba ugrottunk bele.
Végre eszembe jutott, hogy a számítógépes terminálok önálló működésre kapcsolhatók, s ekkor a központi agy kiesése esetén is dolgozni lehet velük. A konstruktőrök mindenre gondoltak, többszörösen bebiztosították a fedélzeti rendszereket vészhelyzet esetére. Ha kint a csillagközi mélytérben bajba kerülünk, senkire sem számíthatunk önmagunkon kívül.
Remegő ujjal kezdtem nyomogatni a tapilapon világító négyzeteket. Kiválasztottam a legördülő menűből a futási módok megválasztását és önálló működésre kapcsoltam a terminált. Végre elkezdtek befutni a kárjelentések a hajótest minden részéből, kivéve az elülső négy szektort.
Nem akarom részletezni azt az órákig tartó munkát, mire a képernyő előtt állva, időnként megbicsakló térdekkel, és a kétségbeesés határán egyensúlyozva végre felfogtam, hogy egyedül maradtam a Concario fedélzetén. A kárjelentések összegzése, majd később a saját személyes, szkafanderben tett felderítéseim alapján rá kellett döbbennem, hogy a hajótest elülső része, beleértve a parancsnoki hidat, a navigációs és kommunikációs rendszereket, az elülső dokkoló szelvényt, továbbá a mentőhajó hangárját, teljesen szétroncsolódtak egy valószínűleg több tonnás meteorit frontális becsapódása következtében. A levegő ezekből a szektorokból szinte azonnal megszökött, s a becsapódás ereje megpörgette az ötszázezer tonnás hajótestet, mint valami búgócsigát. A központi agy is megsemmisült, akárcsak a hajtóműveket vezérlő alrendszerek. Szerencse, hogy a tartalék stabilizátorok gyűrűlézeres giroszkópjai, észlelve a kritikus mértékű forgást, automatikusan lefékezték azt a manőverező motorokkal. Ezt követően a gravitációs hajtóművek leálltak, és megfelelő irányítás nélkül most már soha nem is fognak újra elindulni.
Itt maradtam egyedül egy mozgásképtelen, sodródó űrhajó roncsában, valahol félúton az Ecdulon és Aspadit csillagrendszerek közti mélyűrben. A megmenekülésre csekély esélyem van, mivel kábé nyolc fényévre vagyok a legközelebbi lakott bolygótól.
Persze már az is napokba tellett, hogy erre rájöjjek. Nem fognak mentőhajót küldeni értem, mivel a fluidszálas távközlési rendszer modulja megsemmisült, sok egyéb pótolhatatlan berendezéssel egyetemben. A hajótörzsön oldalt azért megmaradt annyi navigációs műszer, távcső, és követővizor, hogy megállapíthassam a körülbelüli helyzetem a galaxisban. A Nascela csillagrendszer csak két fényévnyire van, de majdnem sugárirányban távolodom tőle, a Sapasani köd irányába, amit ezzel a sebességgel úgy tízezer év múlva érhetek el. A Nascela lakatlan, csupán automata megfigyelőállomás működik a közelében, amit a Bialode Konföderáció csillagászai telepítettek oda, a navigációs atlasz legutóbbi bejegyzése szerint legalábbis.
Az atlasz tartalék példánya épen maradt a legénységi könyvtárban, ezt hosszú órákig bújtam, magam körül forgatva a hologramját. A vetítőszoba később a kedvenc tartózkodási helyeim egyikévé vált, ahogy teltek a hetek, hónapok, s én a depresszió elöl ide menekültem, az ecduloni holofilmek és oktatóanyagok élethű világába.
-Muszáj lesz körülnéznem az orrban!-biztattam magamat, miután körbejártam a bárkának azt a részét, amelyből nem szökött el a levegő. Az első napot kárfelméréssel, illetve a hajó helyzetének megállapításával töltöttem. Hamar rájöttem, hogy a legénység többi tagja, Vint, Ford, Igor, Ben, Robert és Anette szörnyet haltak a becsapódás pillanatában vagy a közvetlenül utána fellépő dekompresszió során. Valószínűleg annyi idejük sem volt, hogy felfogják mi történik velük.
A második napon rövid alvás, és a létfenntartó rendszerek átvizsgálása után rendet raktam a műhelyben, s előcibáltam a raktárból egy tartalék szkafandert. Ezt röpke hat óra alatt sikerült feltöltenem energiával és levegővel, miután megjavítottam egy alaposan összetört karbantartó droidot, amelyik segített ebben. Közben alig ettem valamit, így a nap végére annyira kimerültem, hogy le kellett dőlnöm pihenni. A legénységi hálók a kilences szektorban vannak, közvetlenül a konyha előtt, ezért viszonylag egészben maradtak. Persze a holmijaim festői rendetlenségben borították a padlót, és az anyámtól kapott, értékes terrai porcelán vázám apró darabokra tört.
Tíz órával később ébredtem, egész tűrhető állapotban. Ajkamon a seb behegedt, a könyökömben alábbhagyott a fájdalom, és ezt megünneplendő, rendesen letusoltam a legénységi fürdőben. Tisztában voltam vele, hogy bizonytalan ideig kuksolhatok majd a fedélzeten, mire rám akad egy űrhajó. Takarékoskodnom kell a vízzel, akárcsak a levegővel, de muszáj volt megfürödnöm, hogy valamennyire embernek érezhessem magam. Normál körülmények között mi, teherűrhajósok csak három naponta fürdünk, a köztes időben nedves kendőkkel törölgetve magunkról az izzadtságot, a port. Ez nem egy luxusűrhajó, a Concario utasok szállítására nem alkalmas. Az ételprogramok is szolidak, viszont a materializáló automata akár tíz évig elműködhet hiba nélkül.
Ezt nyomban ellenőriztem, teletömve magam azzal az ebéddel, amit a katasztrófa napján programoztam a többieknek, s ami azóta kihűlt a tárolótérben. Nem volt már friss, de nem akartam pusztán ezért az újrahasznosítóba dobni. A gyümölcsleves hidegen is jó, a rántott húst és a rizst bedugtam a mikróba és máris jobb hangulatom kerekedett az orromat megcsapó, ismerős illatoktól.
Két órával később, gondos előkészületeket követően zsilipeltem ki a nyolcas szektoron át, a négyesbe vezető összekötő válaszfalon, s előre óvakodtam a sérült hajórészbe. Sötét volt a folyosókon, a különféle helyiségekben. Sisaklámpáim fénye idegesítően ugrált minden mozdulatomra a falakon. Holttesteket, megmenthető holmikat kerestem, de csak szétforgácsolódott, megolvadt, össze-vissza görbült fémlemezeket találtam, meg rengeteg jeget, ami részben a vízvezetékekből származott. Csákánnyal kellett utat törnöm magamnak a roncsok között, úgy feltorlódtak egyes helyeken.
Az aszteroida valószínűleg jégből és porból állhatott, mert az ütközéskor felszabaduló hő a javát felolvasztotta, s ennek gőze az elillanó levegővel együtt azonnal újra megfagyott a vákuumban. Milliárd apró jégkristályból álló, üstökösszerű felhő burkolta be a teherűrhajót, fokozatosan szétszóródva a végtelenben. Egy apró, három méter körüli, fémszürke mag maradt vissza csupán az aszteroidából a kettes szektor belső, titánium válaszfalánál. Ezt szinte pattanásig görbítette a szikla becsapódása. A mögötte húzódó hatos szektort később ki kellett ürítenem, minden használható holmit átcipelve a tízesbe. Teljesen lezártam azt a részt, a levegőt is kiszivattyúzva a keringtető rendszerrel onnan. Ha nem bírná tovább a feszültséget a válaszfal és valamikor átszakad, ne vesszen el több oxigén a fedélzetről.
A parancsnoki hídból és a kommunikációs teremből gyakorlatilag semmi sem maradt, ahogy a társaim jéggé fagyott, felfúvódott tetemeit sem találtam meg. Valószínűleg a felismerhetetlenségig szétroncsolódtak, és elpárologtak abban a robbanásban, ami az egyes és kettes szektort teljesen kisöpörte az űrbe.
A mentőcsónak indítóhelye viszont elérhető volt. Ez egy hétszemélyes, diszkosz alakú űrladik, ami épp csak arra alkalmas, hogy két hétig gondoskodjék emberi rakományáról és szükség esetén biztonságosan leszálljon egy átlagos méretű holdra vagy bolygóra. Nem lenne értelme kilőnöm magam vele, mert fényévekre nincs a Concarión kívül említésre méltó objektum az űrben, ráadásul a tetejét megsértette a robbanás, használhatatlanná téve a fedélzeti komputerét és a fluidkomját. Így ezzel sem hívhatok segítséget. A csillagközi űrtérforgalmi irányítók számára gyakorlatilag nyom nélkül tűntünk el a végtelenben, s még azt sem tudják, nagyjából hol lehetünk.
Fogalmam sincs, hogyan történhetett meg az ütközés, hisz a mélyűrben térugrással közlekedünk, felvezető szondát ugráltatva magunk előtt, pontosan az ilyen kellemetlenségek kivédése érdekében. Talán nem működött jól a szonda érzékelője, s nem jelezte a vezérlésnek, hogy a térbe való beugráskor összecsókolózunk egy meteorral. Ha tíz nap múlva nem érkezünk meg az Aspadit rendszer átrakóállomására, várnak két napot, majd rákérdeznek az ecduloni irányításnál az utolsó ismert helyzetünkre és kiküldenek egy kutatóhajót. Hónapokba fog telni, mire átfésülik a lehetséges tartózkodási helyeinket. És nem fognak megtalálni a hivatalos útvonalunkon!
Csak most ébredtem rá, milyen reménytelen a helyzetem, miközben a sérült mentőcsónak utasterében nézelődtem, felidézve magamban Vint kapitány sejtelmes vigyorgását az indulás utáni napon.
Az étkezőben voltunk, ahol Ben, a navigátor elkottyantotta, hogy egy nappal korábban érkezünk majd az Aspadithoz.
-Nem a kijelölt útvonalon fogjuk megkerülni a Nascela közelében húzódó mélyűri porfelhőt, hanem a régi hajózó ösvényen, amit a múlt században használtak.-magyarázta a kapitány Anette kérdésére, amit meglehetősen vegyes érzésekkel fogadott a társaság.
-Az nem lesz veszélytelen menet főnök!-állapította meg Igor, összevonva dús, fekete szemöldökét. Napbarnította arcán elméllyültek a ráncok, miközben sorolta indokait.
-Azon a vonalon több térhajó eltűnt már a kiszámíthatatlan mélyűri anomáliák miatt az elmúlt évszázadokban!
-Tudom, de ne aggódjatok!-legyintett Ben magabiztosan.-Rövidebbre vettem az ugrási térközöket és megnöveltem a hajtómű relaxációs idejét. Ezzel lelassulunk ugyan, viszont még így is nyerünk egy teljes napot.
-Miért olyan sürgős az Aspaditra érnünk Vint?-kérdezte Robert, a rakodótiszt aggódva. Idegesen babrált ujjaival, nem osztva a navigátorunk optimizmusát.
-Nem mindegy, hogy tizenkilenc vagy húsz nap múlva érünk oda?
-Nem.
Vint sosem vitte túlzásba a magyarázkodást, ha arra került a sor. Második éve hajóztunk a Concarióval, és a kapitányunknak még nem kellett változtatást eszközölnie a legénység összetételében. Vagyis egy jól összeszokott, vidám kis csapatot alkottunk mi heten az ecduloni kereskedelmi flottánál. Ha a főnök így döntött, akkor nyilván jó oka van rá, ezt éreztük mindannyian.
-Indulás előtt elkaptam egy nyilvános közlést az Aspaditról, hogy általános sztrájkot szerveznek a dokkmunkások huszonkettedikétől. Valami politikai zűrzavar van náluk és ez a gazdasági elemzők szerint hetekre megbéníthatja a forgalmukat. Ha tizennyolcadikán érünk oda, egy nap a kirakodás, egy nap a berakodás és még huszonegyedikén tovább indulhatunk a Molabeda Kalifátus felé. Gondolom ti sem akartok hetekig üldögélni a tranzitjukban és nézni a szakszervezeti cécót.
-Bizony! Az Aspaditiak heves népek és könnyen eljár a kezük! Én csak tudom!-bólogatott Ford, a hajó kormányosa. Róla tudtuk, hogy régebben évekig élt az Aspadit-IV.-en, mielőtt jelentkezett volna űrpilótának.
-Nem csodálkoznék rajta, ha zavargások is kitörnének emiatt. Arrafelé mindenki lézerbicskát vagy villanyboxert hord a zsebében.
Az érvek meggyőzőek voltak, mindenki bízott a kapitányban, valamint a hajónk kiváló műszaki állapotában, így nem beszéltünk többet a dologról. Most pedig itt állok egy szál egyedül, szkafanderben a roncsá lett teherszállítóban és sírok fájdalmamban.
-Vint! Te idióta...!-nyögtem szipogva. Aztán földhöz csaptam a kezemben tartott, törött kommunikációs panelt és kimásztam a mentőhajóból. Szememet elhomályosították a könnyek.
Másfél fényévre vagyok a legális útvonaltól, a Nascela anomália peremén. Nem fogok belesodródni az intersztelláris porfelhőbe, viszont ebben a körzetben gyakorlatilag kizárt, hogy bárki rámtaláljon.
Visszamentem a zsiliphez, leráncigáltam magamról az űrruhát, és végső kétségbeesésemben ott helyben lerogytam a padlóra, szinte bénán a tudatomat kitöltő sokktól. A halál lopva közeledő réme borzongatta végig bőrömet a kezeslábasom alatt.
Ezen a napon kezdtem kifosztani az orvosi szoba gyógyszer szekrényét, hátha a különféle hangulatjavító szerek képesek lesznek oldani a depressziómat. Négy napig csak mászkáltam a hajóban, céltalanul és bambán, meg aludtam és igyekeztem rendet rakni a helyiségekben. A társaim szobáiba nem mertem bemenni, sőt a kilences szektor fölött húzódó megfigyelőfedélzetet is kerültem. Ott ugyanis panoráma ablakok vannak a hajótest páncélzatán, ahonnan kiválóan lehetett korábban látni a Concario dokkolását valamely orbitális térállomáson. Most csak a végtelen ürességet látnám, benne az elérhetetlen távolságba süllyedt csillagpettyekkel.
Két hét alatt teljesen lezüllöttem és csak az öngyilkosságra tudtam gondolni. Mocskos voltam és kába a gyógyszerektől, akár egy elmeháborodott. Időnként elsírtam magam vagy a holmijaimat dobáltam dühömben, szidva Vintet és a navigátort a valószínű mulasztásért, ami nekik az életükbe került. Később, magam sem tudom miért, leültem a műhelyben világító terminál elé egy szerszámosládára. Lekértem az aktuális rakománylistát, amit Robert lenyűgöző precízséggel vezetett egy külön memóriarekeszben. Ez a biztonsági mentések miatt nem csak a központi agy holokristályaiban került eltárolásra, hanem a hajókönyvtárban is, ezért maradhatott meg épségben.
Örültem neki, hogy végre akad valamilyen értelmesnek tetsző munkám, amivel kitölthetem az időmet. Öt napig böngésztem a kétezer konténer tartalmáról összeállított adathalmazt, s több reménykeltő tételre bukkantam. A Concario ezen az útján főként gépalkatrészeket, vetőmagvakat és csillagközi postát szállított, de akadt ott más is. És nekem most pont erre a másra volt szükségem.
Határozottan új erő költözött belém, ahogy végre összeszedtem magam, nekiállva a raktár átkutatásának. Az ütközés ereje mindössze tizennyolc konténert szakított le a rögzítő hevedereiről, ezeket az egyetlen épen maradt rakodórobottal visszapakoltattam a helyükre. Utána megkerestem a 99-57-41-08-10-es számú acéldobozt és egy ötkilós kalapáccsal levertem róla a mágneses zárat.
Egy repülőtéri irányítótoronynak szánt elektronikai rendszer berendezéseit halásztam elő a rengeteg kisebb csomag közül. Nyolc műanyag ládában volt a cucc, gondosan felcímkézve. Az Aspadit-IV.-re vittük egy távoli bányatelepnek, amelyet a tulajdonos korszerűsíteni szeretett volna. Fényszámítógépek, gravitációs légtérfigyelő detektorok, egy forgalomirányító műszerpult és több pótalkatrész volt a készlet, továbbá egy elektromágneses körsugárzó antenna, a hozzávaló kábelekkel és adókészülékkel. Valószínűleg széles sávú, külső helyzetjelző lehetett, annyira nem értettem az ilyen készülékekhez. Ennek csak az a dolga, hogy folyamatosan sugározzon, mint egy űrhajó traszpondere, mutatva az utat a szállítórepülőknek.
A hajó könyvtárában alaposan utánanéztem az elektromágneses rádiózás műszaki részleteinek, továbbá a segélykérő mélyűri rádiószolgálat által folyamatosan figyelt frekvenciáknak. Ez a technológia legalább nyolcszáz éve elavult a galaxis innenső fertályán, mégsem tűnt el teljesen, mert bizonyos célokra kiválóan használható. És talán ez fogja most megmenteni az életemet.
Három heti munkával szereltem föl az 1,8 méter hosszúra kurtított botantennát az egyes raktárzsilip mellett, a külső burkolatra. Az akadémián tanították ugyan a hajótesten kívüli tevékenységeket, de mostanra szinte elfelejtettem a fontos részleteket. Például több szerszámot elszórtam a világűrbe, mert nem kötöttem őket a szkafanderemhez. Aztán lyukat kellett fúrnom a zsilipvezérlő panel foglalatába, hogy átvezethessem rajta a csatlakozókábelt, majd belülről hermetikusan leszigeteltem tömítőpasztával. Utána a négyes raktárban össze kellett szerelnem az adókészüléket. Az áramot a hajó térgenerátorai szolgáltatták, s önfeledt kiáltásokra sarkallt a győzelem, mikor végre bekapcsoltam az összebuherált helyzetjelző markert és meghallottam a külső vevőkben a csipogását.
Hat további napig tartott megtanulni, hogyan forraszthatom át úgy az adó áramköri tábláját, hogy ne egyenletesen bip-eljen, hanem a szabvány SOS jelzés három rövid, három hosszú, három rövid sorozatát ismételgesse. Itt már nagyon óvatos voltam, mert csak egy tartalék panelom volt hozzá. Ha mindkettőt elrontom, kárba veszett a munkám.
A katasztrófát követő negyvenharmadik napon csendült fel az éterben a Concario 156,8 MHz-es segélykérő szignálja, maximális teljesítménnyel sugározva a végtelenbe talán az utolsó kiáltásomat. Elvileg elég erős lesz a jel ahhoz, hogy másfél év múlva, mikor eléri a kereskedelmi útvonalat, ahol haladnunk kellett volna, még tisztán fogható legyen. Remélhetőleg észreveszi egy arra járó űrhajó és akkor megmenekültem. Ha mégsem hallanák meg valamiért, mert nem figyelik az elektromágneses spektrumnak ezt a tartományát, még mindig észlelheti a Nascela két fényévre lévő automata állomása. Igaz, hogy a rendszert eltakarja előlem a csillagközi porfelhő, továbbá a térháborgásokat okozó interdimenzionális anomália, de talán átjut rajta a jel. Amennyiben nem, úgy még mindig ott a harmadik lehetőség, a Bialode rendszer, ami csekély nyolc fényévre van tőlem és nincs takarásban. Ott máig használnak URH rádiókat az aszteroida farmerek és üstökös bányászok.
A teherhajó életfenntartó rendszereinek átvizsgálásakor úgy találtam, rendszeres karbantartással akár tíz évig is életben maradhatok, mire halálos mértékben elmérgeződik a levegőm. A víz és az ennivaló egyébként ötven évig kitartana, az energia pedig százig. Szóval van némi esélyem, hogy kimentenek innen. Most már csak azt kellene eldöntenem, mit fogok csinálni a rám váró hosszú kényszerpihenő alatt.

3. TÁRS A RAKTÉRBEN - A 45. NAPON

Nem akartam újra teret engedni elmémben a kétségeknek, ezért tovább folytattam a rakománylista böngészését. Hátha ráakadok valamelyik dobozban egy működőképes fluidszálas telefonra, aminek aktív a túloldali vevődugasza. Ilyet sajnos nem találtam, viszont a negyvenötödik napon megakadt a szemem egy furcsa feliraton.
A kérdéses szállítólevél a 99-57-41-32-30-as számú konténerben lapult, egy jókora fémláda oldalára biggyesztve. A csomag olyan nehéz volt, hogy a targoncával kellett kivontatnom az összekötő folyosóra, ahol alaposan szemügyre vettem. A rakománylistán az állt, hogy az Élvezhető Biotechnológia Rt. szervesanyag tartálya utazik benne az Ecdulonról a Molabedára, az ottani kereskedelmi kirendeltséghez. A szállítólevélen viszont az állt nagy, piros betűkkel, hogy humán kriosztát, folyékony nitrogénnel feltöltve. Mi az ördögért tesznek ezek valami szerves trutymót egy emberi hibernátorba és hűtik le mínusz kétszáz fokra?
A talány megfejtéséhez csak le kellett vernem a szarkofág oldaláról a zárat. Közben persze eszembe jutott, hogy ha megtalálnak a mélyűri mentők, és bevontatják a Concariót az Aspaditra vagy máshová, nekem felelnem kell a rakomány engedély nélküli megbontásáért. Elvégre több százmilliós érték van a fedélzeten, aminek csak egy részét biztosították a tulajdonosok indulás előtt, pechjükre. Az adóantenna használatba vételével nem lesz baj, elvégre ez volt az egyetlen módja annak, hogy jelt adjak magamról, de a hűtőláda már egészen más tészta.
-Na mindegy, majd azt mondom szivárgott a tartály, és meg akartam nézni, mi lötyög benne!-dünnyögtem magam elé morcosan. Aztán odacsaptam a kalapáccsal és szó szerint leesett az állam a csodálkozástól.
A ládában egy üvegkoporsó hevert, két nagy kiegyenlítő tartály és egy életfunkció figyelő berendezés társaságában. A folyékony nitrogénben úszva pedig ott feküdt Paul.
Ekkor természetesen még nem tudtam, hogy hívják, és kicsoda, micsoda ő. Pusztán elállt a lélegzetem a meztelen férfi látványától. A kereskedelmi szabályzat tiltja, hogy embereket közönséges rakományként szállítsanak egy konténerben. Még akkor is, ha le vannak fagyasztva, azaz felfüggesztett életműködésbe helyezték őket.
-Hát te meg ki vagy?-bámultam meg az üvegtartályban heverő potyautast. Némiképp felvillanyozott a felismerés, hogy mégsem leszek egyedül a következő hónapokban. Talán sikerül felébresztenem a pasast, megszakítva békés szendergését a hidegben.
Nem az a fajta nő vagyok, aki sokat filózik a döntésein. Bevontattam a fél tonnás hibernátort a műhelybe és alaposan átvizsgáltam a kezelőfelületét. Elfelejtettek használati utasítást mellékelni hozzá, de a könyvtárban szerencsére találtam egy útmutatót hasonló rendszerekhez. Rákapcsoltam egy szabvány energiakábelt, majd egy piros kapcsoló benyomására elindult a kiolvasztási művelet. A digitális kijelző szerint ez tizenkét órát vesz igénybe, utána mesterséges lélegeztetéssel és szívmasszázzsal kell életre pofoznom a fickót. Nos, időm az volt bőven. Amíg Paul olvadt, én ruhákat keresgéltem neki a társaim kabinjaiban.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felkavar majd az a holofénykép, amit a kapitány holmijai között találtam. Az illuzogram engem és Vintet ábrázolt az Ecdulonon, a Concarióra való kinevezésünk után pár héttel. Hamar összejöttünk és jó volt vele az ágyban, de nem voltam belé szerelmes. A főváros egyik gyönyörű parkjában készült a térbeli felvétel, amint nevetve átöleljük egymást. Azt hiszem Igor készíthette vagy talán Anette. Nem akartam a társaim elvesztése miatt sírni, ezért gyorsan visszatettem a fiókjába a képet és visszaloholtam a felnyalábolt ruhákkal a műhelybe.
Szakképzett fedélzeti űrorvos vagyok, ezért nem okozott nehézséget életet vernem a pasasba. Gyönyörű, izmos teste volt, a lába között jókora szerszámmal. Rövid fekete haja kócosan emelkedett ki a tartályból, miután vagy öt perces kemény munkával beindítottam a szívműködését, és oxigént nyomattam a tüdejébe, hogy gyorsítsam az ébredést. Hunyorogva, köhécselve tért magához, görcsösen remegő izmokkal. Eddig csak filmen láttam dehibernációs folyamatot, mert az eljárást nagyon kivételes esetekben alkalmazzák az ember lakta övezetekben, az idegrendszerre gyakorolt káros hatásai miatt. Az én útitársamat viszont láthatóan nem zavarta a mélyfagyasztás. Óvatosan felült és köhécselve kidörgölte szeméből a könnyeket.
Ott ültem mellette és nem szóltam semmit. Vártam, hogy agyilag is magához térjen és feltegye az első kérdést. Pszichológiai tanulmányaimból úgy emlékeztem, nem tanácsos fölösleges szövegeléssel zavarni a frissen kiolvasztott pácienst, mert az első percekben még erősen dezorientált az elméje és nem képes figyelni a külvilágra. Hát Paul nem ilyen volt, annyi szent.
-Helló! Hol vagyok...? Megmondaná a nevét hölgyem?-kérdezte lassan, tagoltan, amikor észrevett. Sötétkék szemei voltak, a hangja kellemesen csábító, mondhatni érzéki tónusú.
-Szia! Erica vagyok! A Concario teherűrhajó fedélzetén vagyunk. Fel kellett, hogy ébresszelek a hibernációból. Hogy hívnak?
A férfi nyögve megmarkolta a kriosztát gőzölgő peremét és felegyenesedett. Nem zavarta a saját meztelensége, én viszont enyhén feszélyezve éreztem magam az elém táruló látványtól. A pasinak ugyanis kezdődő erekciója volt. Elakadt a lélegzetem a látványától, pedig láttam már néhány csinos hímtagot felmeredni rövid, de mozgalmas életem során.
-Nincs nevem.-dünnyögte az ember. Alaposan megszemlélte a testét, majd engem és a helyiséget. Volt valami idegenszerű a mozdulataiban, amit nem tudtam hová tenni. Miközben kilépett a szarkofágból, hogy a dereka köré csavarja a felkínált törölközőt, furcsa érzések támadtak bennem.
Csak nem egy illegális klónszolgát próbáltak kicsempészni az Ecdulonról? Vagy megsérült a férfi idegrendszere a fagyasztás közben? Jó lenne megnézni egy MMR-rel az agyát.
-Nem emlékszel a nevedre?-kérdeztem közben automatikusan. A kapott válaszra egyáltalán nem számítottam.
-Nincs nevem. Az úrnőmnek kell nevet adnia nekem az ébredésem után. Kérlek adj valami nevet Erica!-azzal türelmesen bámulni kezdett, időnként felköhögve némi nyálkát a tüdejéből.
-Micsoda? Én nem vagyok az úrnőd! Ki vagy te? Honnan jöttél?
A férfi ezen láthatóan meghökkent, apró fintor futott át markáns arcán, majd sorolni kezdte a rá vonatkozó adatokat. Nekem pedig végre leesett, hogy mégsincsen szerencsém, mert a frigóból frissiben előhúzott társam a szó szoros értelmében nem tekinthető embernek.
-Az Élvezhető Biotechnológia Részvénytársaság genetikailag módosított, gyorsklónozású terméke vagyok. A típusom PL-31E. A sorozatszámom 495172. A funkcionális besorolásom félautonóm szexuális partner android és betanítható háziszolga. Készen állok a működésre. Kérlek mutass be az úrnőmnek!
Kellett néhány másodperc, mire magamhoz tértem a meglepetéstől. Szóval egy méregdrága kéjandroid lapult a rakományunkban, ami mellesleg rajta van a kiviteli tilalom alá eső ecduloni termékek listáján. Egy csinos fiatalemberről klónozták a testét, bizonyos célirányos genetikai beavatkozásokkal feljavítva a belső, és hmm... külső szerveit, hogy tökéletesen megfeleljen a kívánt célnak. Évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet ezekről a szexrobotokról, amiket csak a leggazdagabb emberek engedhetnek meg maguknak a galaxis innenső csücskében. Az ilyen élőlényekben nincs lélek. A helyén egy kockacukor nagyságú holoszámítógép ketyeg a talamuszban, működésben tartva a biológiai funkcióikat. Szóval ezért tért olyan gyorsan magához a fagyasztásból!
-Sajnálom robot, de nem tudok segíteni. Engedd meg, hogy részletesen elmagyarázzam neked a helyzetünket... Mert nem ott vagy, ahová a gyártóid szántak téged...!
Mutattam a férfinak, hogy vegye föl a kikészített ruhákat, s üljön le egy műanyag ládára. Utána megpróbáltam elmagyarázni neki, mi történt a Concarióval és mire számíthatunk a közeljövőben. Az android türelmesen, sőt kifejezetten érdeklődő arccal hallgatott, de nem kérdezett semmit.
-Ez van robot. Megértetted amit mondtam?
-Igen Erica. Az emlékezetemben szerepelnek alapszintű információk az űrhajózásról és a kozmoszról. Tehát nem a tulajdonosomnál vagyok.
-Sajnálom. Azt reméltem, együtt talán könnyebben fog telni az idő a mentőcsapatok megérkezéséig. Nem tudtam, hogy mesterséges lény vagy.
-Rendkívüli helyzetekben alá kell rendelnem magam a környezetemben lévő legmagasabb hatalmi pozíciójú, domináns embernek. Amennyiben te vagy az egyetlen emberi lény ennek az űrhajónak a fedélzetén, úgy mostantól te vagy az úrnőm. Várom az utasításaidat Erica!
Ez kellemes meglepetés volt, bár gondolatban számítottam rá. Még ha nem is vehetem hasznát a fedélzeti karbantartási munkákban, de legalább lesz kivel beszélgetnem. Jobb, mint csendben megőrülni a puszta falak között.
-Akkor először is, adok neked egy nevet. Jó?
-Jó.-biccentett udvariasan, én pedig némi tétovázás után annak a férfinak a nevét ajánlottam, aki először gyújtotta lángra szívemet a szerelmével.
-Mit szólnál a Paulhoz?
-Paul? Rendben. Akkor mostantól Paul vagyok, ahogy parancsolod. Tegezhetlek Erica?
-Persze! Nálunk, űrhajósoknál mindenki tegeződik!
-Úgy érzem, éhes vagyok. Tápanyagokra lenne szükségem.-nézett körül kiváncsian a klóndroid.
Nagyot kordult a gyomrom, jelezve, hogy bizony a nagy munkában megfeledkeztem az evésről. Egyre csak a srác arcélét bámultam és a tökéletesen emberi mozdulatait. Annyira igazi volt, hogy komoly nehézséget okozott megbarátkoznom a gondolattal, ő nem olyan ember, mint én.
-Nekem is... Paul. Gyere, menjünk fel a konyhába! Eszünk valami finomat, utána pedig megmutatom neked a hajót.
Olyan éhes voltam, hogy ekkor még eszembe sem jutott, mi mindenre használható a társalgáson kívül egy ilyen formás testű kéjandroid.

4. EGY IGAZÁN ÜNNEPI NUMERA - A 496. NAPON

-Boldog születésnapot Erica!-ölelt meg lágyan a klónozott szeretőm, s kedves mosollyal puszit nyomott az arcom két felére.
-Köszönöm Paul!-bújtam oda hozzá egy pillanatra, szívemben szomorkás örömmel, majd leültünk a konyhaasztalhoz. A mai napon töltöttem be a huszonnyolcat, s lassan másfél éve sodródunk a csillagközi mélyűrben a Concarióval. Az életemmel kapcsolatos szorongásom egy rövid időre alább hagyott, ahogy végignéztem a díszesen megterített ebédlőasztalon. Most pedig ünnepelünk, és jól érezzük magunkat, mert erre van szükségem.
Paul állított valamit a konyhaszekrényre erősített videokamera pozícióján, hogy mindketten benne legyünk a képben, majd töltött nekem a műanyag kancsóból. Narancslét generáltattam erre az alkalomra az automatával, mert hetek óta nem ittam ilyet. Az asztal közepén, kerek tálcán virító dobostorta határozottan csábítónak tűnt, tetején a kemény mázzal, ezért gyorsan feldaraboltam egy hosszú késsel és mindkettőnknek szedtem a tányérkákba.
-Tudom, hogy ilyenkor valami ajándékkal kellene kedveskednem neked, de a jelen körülmények között nem volt lehetőségem elugrani a boltba.-közölte Paul, sikeresen alkalmazva a humorgeneráló személyiségmodulját.
A viselkedése lenyűgözően emberi, sőt eredeti volt általában, mert a programozói alapos munkát végeztek rajta, és a felébresztése óta folyamatosan tanult tőlem. Persze nem vette át a szóhasználatomat vagy a különféle, idegesítő szokásaimat, viszont kiismerte őket és alkalmazkodott hozzájuk. Teljesen igyekezett úgy tenni, mintha egy tőlem független, önálló, értelmes lény lenne. Én is sokat figyeltem őt a közösen töltött hónapjaink során, mint a modern klóntechnika csodáját.
-Semmi baj drágám!-kacsintottam vigyorogva, és megemeltem felé, majd a videokamera irányába a poharamat.-Némely korábbi barátom még akkor sem volt képes meglepni engem valami aprósággal, ha véletlenül egy bevásárlóközpont mellett szálltunk meg a szabadnapjainkon.
Nem mintha olyan sok férfi lett volna korábban az életemben, de a figyelmességük azért sokszor hiányzott nekem. A férfiak, egyes népszerű női magazinok pszichológiai elemzései szerint legalábbis, az elmúlt évszázadokban sem szoktak rá arra, hogy túlzottan elkényeztessék a barátnőiket. Jobbára kereskedelmi űrhajósokkal jártam, és kikötői tisztviselőkkel, de volt egy festő barátom is, akivel a bátyám névnapi buliján ismerkedtem össze, mikor épp szabadságon voltunk odahaza. Túl későn jöttem rá, hogy csak a meztelen testem kell neki, amire felmázolhatja a legújabb művét, egy rendhagyó holografikus felvétel kedvéért. Ő "nőidomfestészetnek" nevezte a dolgot, én meg lépre mentem, mint az egyszeri kislány. Aztán a kiállításon, ahol bemutatták a hologramom, égtem mint a rongy, a kaján megjegyzések hallatán.
-Az előző születésnapodat nem ünnepeltük meg, ezért most kétszeresen is megérdemled, hogy minden jóval elhalmozzalak!-mondta sejtelmesen a párom, mielőtt villát ragadott volna, hogy bekebelezze a tortaszeletét. Jóleső izgalom fogott el a gondolatra, vajon milyen szerelmi praktikával fog ezúttal megörvendeztetni, ajándék gyanánt a kéjdroidom.
-Mindenre gondoltam akkor, csak erre nem.-legyintettem szomorkásan, és megkóstoltam a süteményt. Sokminden nem jutott eszembe az első hetekben, de most már késő ezen rágódni.
Például csak a katasztrófát követő ötvenedik napon döntöttem úgy, hogy naplót fogok vezetni az életemről. Ez segített fenntartani az időérzékemet és rendszeres elfoglaltságul szolgált a nagy semmittevések közepette. Volt egy elektronikus könyvem a holmijaim közt, amit rákapcsoltam a műhely termináljára és letöröltem a lapok tartalmát. Ecduloni szépirodalmi művekkel, versekkel és novellákkal volt feltöltve, amiket hamar kiolvastam. Ebbe kezdtem el minden este feljegyezni a történteket és a gondolataimat. Később eszembe jutott, hogy készíthetnék filmfelvételeket az életemről, ezért egyes eseményeket megörökítettem a navigátor kabinjában talált hordozható felvevővel. A születésnapomról is készítek anyagot, amit műkristályra másolva egy acélládában fogok elhelyezni. Ha meghalnék és egyszer valaki megtalálja a Concario roncsát, legalább tudni fogják, mi történt velem.
-Finom ez a süti. Mit szólnál hozzá, ha délután lejátszanánk egy sakkpartit?
-Azért, hogy ismét megverj? Nem Paul, inkább nézzünk meg valami romantikus filmet!-tiltakoztam határozottan, mire ő beleegyezően bólintott.
Én voltam az úrnője és egyben az ünnepelt, ezért ma az fog történni, amit én akarok. Nem mintha máskor ez máshogy lett volna, de nagyon megszoktam már, hogy szabadon parancsolgathatok az androidomnak, aki egyben a szolgám is ebben a lebegő koporsóban. Paul egyedül akkor vette át az irányítást, amikor az elhatalmasodó depressziós rohamaim arra késztettek, hogy szado üzemmódra utasítsam szex közben.
Valószínűleg a mardosó önvád lehet az oka annak, hogy arra vágytam, büntessen meg, okozzon fájdalmat nekem a fickó. Egyszer eljátszadoztam a gondolattal, hogy megkérem őt, végezzen velem. Elég erős hozzá a keze, hogy lazán megfolythasson vagy kitörje a nyakamat. Mert az öngyilkosság az valami olyan dolog, amitől minden ezirányú vágyam ellenére is idegenkedtem. Ha Paul szabadít meg az életem szenvedéseitől, a lassú haláltól ezen a roncson, az más. De persze a beleprogramozott biztonsági fékek miatt sosem engedelmeskedne nekem, inkább rövidre zárná a saját áramköreit. A szexuális perverziók megvalósításával viszont nem voltak gondjai. Az alkotói gondoltak erre is, és részletes utasításkészlettel látták el, ha a majdani úrnője netán ilyen hajlamokat mutatna.
Először nagyon féltem, sőt szégyeltem magam a felmerülő mazochista fantáziáimért. Aztán győzött a kiváncsiság és kifaggattam Pault a programozásáról. Amit mondott, elég megnyugtatóan hangzott ahhoz, hogy alávessem magam egy könnyed szadizásnak, mikor a depressziótól már sehogy sem tudtam szabadulni. Döbbenetesnek tűnt az emberem átalakulása arra az időre, amíg az uram és parancsolóm lett az ágyban, kikötve meztelen testemet a falból kitépett, fölösleges elektromos kábelekkel. Akkor olyan oldaláról ismerhettem meg ezt a klónozott kanrobotot, ami szöges ellentétben állt a korábbiakkal. Mintha egy kegyetlen, primitív és agresszív állat lenne, aki nyílt gonoszsággal viseltetik áldozata iránt, s alázza padlóig az önérzetét kifinomult módszerekkel.
Nem vert meg nagyon, de azért jó darabig sajgott az ülepem utána. Kielégített ugyan a fenyítést követően, és simán visszakapcsolt normál üzemmódba, amikor kinyögtem a kulcsszót, mégis megváltozott valami köztünk. Már nem úgy tekintettem rá, mint egy élvezeti cikkre, egy két lábon járó, fáradhatatlan vibrátorra, hanem az emberi perverzség tökéletes megvalósulását láttam benne. Majdnem félni kezdtem tőle.
Paul maga volt az ideális szexpartner. Tudtam, hogy más körülmények közt sosem csalna meg, nem hagyna ott, nem unná meg velem a szerelmeskedést, és a fülébe súgott titkaimat sem osztaná meg a barátaival sörözés közben. A tökéletesen idomított papucsférj szerepében inkább egy megszokott bútordarabra kezdett hasonlítani az életemben, mint önálló társra. De azért jó volt vele, csak a szado üzemmódot nem aktiváltam többé, okulva a fájdalmas tapasztalatból.
-Van még olyan romantikus film a könyvtárban, amit nem láttunk legalább háromszor?-tette fel a merőben szónoki kérdést Paul, miután lenyelte az utolsó adag süteményt. A dobostorta nem volt hosszú életű az asztalon, mindketten degeszre faltuk magunkat belőle.
A klónozott robotembernek ugyanannyi táplálékra, vízre és levegőre van szüksége, mint egy rendes élőlénynek. Viszont nem szokott aludni, csak időnként leheveredik a rendelkezésére bocsátott hálófülkében, hogy felfrissítse a szervezetét. Így amikor éppen nem velem foglalkozott -hűségesen teljesítve a kívánságaimat-, akkor szorgalmasan elvégezte a ház körüli teendőket. Takarított, mosott, megvarrta a feslésnek induló ruházatomat és ellenőrizte az életfenntartó rendszereket. A bonyolultabb szerelési műveletekre nem tanítottam meg, hogy nekem is maradjon azért némi meló időnként. Így azután akkor sem vettem sok hasznát, mikor tűz ütött ki a műhelyben egy elektromos zárlat miatt és sok oxigén kárba veszett abban a szekcióban.
-A Molabeda háremhölgyét csak kétszer láttuk, azt hiszem!-vélekedtem a számat törölgetve, de Paulnak tökéletes volt az emlékezete.
-Azt négyszer láttuk. Amiben a katonatiszt jegyesét elrabolja a sejk és elveszi a szüzességét a háremében. Elég unalmas film volt.
-Miért, te tudsz jobbat?-szálltam vele azonnal vitába, mivel meglepett a sommás értékítélete.
Paul időnként teljesen meglepő kijelentéseket produkált. Azt mondta erről, hogy a programozói beépítettek a rendszermagjába egy finomhangoló algoritmust, ami véletlenszerűen új motívumokat adagol a személyiségéhez, hogy életszerűbbnek tűnjön a viselkedése és kevésbé legyen unalmasan kiszámítható. Átlag hetente kétszer produkált ilyen furcsaságokat, amikből többnyire jókora beszélgetéseket tudtunk kerekíteni egymással.
-Éppenséggel tudnék, de az élő műsor lenne, nem holofelvétel.-a tekintete egyértelművé tette, hogy már megint a szexre gondol. Nincs is jobb foglalkozási ártalom ennél, azt hiszem.
-És miről fog szólni a történet?-igazgattam meg a hajamat kacéran, futó pillantást vetve a videokamera felé. Talán ki kellene kapcsolni, mielőtt nekilátunk a kefélésnek. Ugyanakkor ott mocorgott bennem a kisördög, hogy ugyan, miért ne csinálhatnánk róla felvételt? Egy könnyed pornófilm kellemes változatosságot jelentene azoknak, akik majdan végignézik a műkristályaimat. Lehet, hogy csak évszázadok vagy évezredek múlva bukkannak rá a roncsra, szóval nincs értelme szégyenlősködnöm. Ha meg kimentenek ebből a kriptából, letörlöm a filmet és kész. Vagy eladom egy holostúdiónak, drága hitelegységekért a naplómmal együtt. Biztos elég izgalmasnak találnák ahhoz, hogy megfilmesítsék.
-Rólam és rólad. Itt, helyben!-Paul megitta a maradék narancslét, felállt és odalépett hozzám.
-Jól hangzik. De előbb pakoljuk le az asztalt és hozz egy takarót légyszives!-emeltem fel a mutatóujjam figyelmeztetően, mikor már nyúlt volna az arcom felé.
Öt perccel később ott álltunk az asztal szélének támaszkodva és vadul csókolóztunk. A videokamerát nem kapcsoltam ki, Paulnak pedig nem volt, nem lehetett ellenvetése emiatt. Ráterítette a szobámból hozott meleg takarót az asztalra és erősen megmarkolva az hátsómat, felrakott a szélére. Férfiassága kemény volt most is, mint mindig aktus előtt.
Egy zseni lehetett az a géntechnikus, aki rájött arra, hogyan kell felfokozni a klónok szexuális potenciálját a normálisnak tekintett emberi libidó két-háromszorosára. Paul képes volt naponta négyszer, ötször elélvezni, a farka pedig alig tizenöt perces ingerelhetetlenségi szakasz után újra peckesen megállt ha hozzáértem. És mindig bőségesen volt ondója, bár a heréi nem termeltek spermiumokat, csak valami finom, ragadós, cukros lét, amit kedvemre kóstolgathattam orális szex közben.
-Most legyen mondjuk huszonnyolc perces az előjáték! Jó?-suttogta kéjesen a bal fülembe, mire elnevettem magam. Tehát minden évemről egy percben fogunk megemlékezni!
-Kösz! A tiéd vagyok csődöröm!-gomboltam ki a nadrágomat, elakadó lélegzettel tűrve, hogy fürge ujjai becsússzanak a lábam közé.
Az első alkalmat, azt hiszem sosem fogom elfelejteni. A kiolvasztása utáni napon egyszerűen felajánlkozott nekem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Paulba szándékosan nem programoztak prűdséget, bár parancsra tudott volna szemérmesen viselkedni. Megfogta a kezemet, simogatni kezdett, majd átölelt és puszit nyomott az arcomra. Kivert a frász a közeledésétől. Hogy én egy robottal...? Arról szó sem lehet!
A kisértésnek azonban nehéz volt ellenállni. Paul nagyon kedves volt hozzám és gyakorlatilag minden nap próbálkozott. Erre lett teremtve. Bennem pedig fokozatosan csökkent az ellenállás a robotos szexszel szemben. Végtére nem vagyok fából, ő pedig nagyon vonzó megjelenésű férfi, tetőtől talpig. És nem műanyagból van a teste. Igazi hús-vér pasas, csak lelketlen szegény. Mint egyes faragatlan teherűrhajósok a peremvidéki szektorok kocsmáiban.
Egyszer a konyhában véletlenül megvágta az ujját, ami ugyanúgy vérzett, mint az igazi embereké, fokozatosan gyógyulva be. Kérdeztem tőle, fáj-e neki a seb. Azt mondta, tudja mi a fájdalom, de nem zavarja a vezérlőközpontját. Kicsit irigyeltem ezért a tulajdonságáért.
Régebben, mielőtt a Concarióra kerültem volna, még a virtuálpartnert generáló projektoroktól is idegenkedtem. Az Ecdulonnak abban a részében, ahonnan származom, a természetesség volt a divat, sőt követendő értékrend. De aztán Paul egy alkalommal megcsókolt és én nem húzódtam el tőle. Ha annyira akarja, hát legyen! Engedtem neki. Az élmény döbbenetesen jó volt, sőt később még fokozódott, ahogy összeszoktunk.
Ajka végigsiklott a nyakam ívén, majd újra a számat kereste, s halmozta el puha érintésekkel. Közben kigomboltam az ingem, és hátradőlve az asztalon a könyökömre támaszkodtam, tűrve, hogy széttárt combjaim között útjára induljon a gyönyör. Paul addig masszírozta az ágyékomat, míg át nem nedvesedett a bugyim, aztán megragadta a derekam és lehúzott az asztalról.
-Az enyém vagy, szépséges kancám! Levetkőztetlek, utána visszafekhetsz...!
Lefejtette rólam az inget, tenyerében dédelgetve fedetlen kebleimet, mint két érett almát. Imádom, ahogy a mellbimbóimmal játszik, hagytam hát hosszan kényeztetni őket. Ma egyikőnk sem sietett. Az is lehet, hogy késő estig fogunk szeretkezni, türelmesen elnyújtva az élvezet megúnhatatlan óráit a végkimerülésig. Egyszer rendeztem vele egy egész napos szexcsatát, csak úgy kiváncsiságból. Aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy elsőként dőltem ki a küzdelemből, totálisan eltelve az intenzív élményektől. Az összes pozitúrát végigvettük, amit csak ismerek, majd pár olyat, amit ő javasolt. Egészen hihetetlen módon összegabalyodott végtagokkal tudtuk csak megvalósítani némelyiket.
Paul kibújt a ruháiból, az egyik székre dobva őket. Engem is gyorsan megszabadított a nadrágomtól és a bugyimtól. Nem mertem közben a kamera felé pillantani, nehogy eluralkodjanak rajtam holmi természetes gátlások és rászánjam magam a kikapcsolására. Az orcámat alighanem elöntötte addigra a pír, miközben a klónférfi hozzám simult. Te jó ég, mit fognak rólam gondolni azok az űrhajósok, akik megnézik ezt a felvételt? Oly szorosan öleltük egymást, hogy szinte fájt, s egymás hajába túrtunk csókolózás közben, egyre vadabbul és szenvedélyesebben.
Mikor ismét megragadott, segítve felfeküdni az asztalra, már nem törődtem a kamerával.
-Úgy akarlak!-nyögtem hátraszegett fejjel, ő pedig tette, amit egy hímnek tennie kell. A hőmérséklet mintha tovább emelkedett volna a helyiségben, csak kapkodtam a levegőt perceken keresztül.
-Még! Még!
Összehangolt mozdulatokkal szerettük egymást, pontosabban most csak ő engemet, szülinapi ajándék gyanánt babusgatva verejtékező testem erogén zónáit. Én pedig engedelmesen tűrtem, vártam, óhajtottam az élvezetet, magamban azt kívánva, bárcsak egész hátralévő életemben ezt érezhetném, ilyen tökéletesen túláradó feszültséggel lebegve az orgazmust megelőző pillanatok szüntelen megújuló hullámain.
-Imádom megizzasztani azt a karcsú testedet Erica!-mondta Paul a combomat simogatva, karmolászva lassú mozdulatokkal.-A bőröd olyan hamvas, mintha még ártatlan kislány lennél, aki nem ismeri a szerelem tüzének perzselő forróságát...
-Hé! Ez nem a Sapasani éjszakák című holofilmből van?-kérdeztem közbevágva.
Gyanakodva pislogtam a szexdroidra. Egyszer Paul kitalálta, hogy eljátszhatnánk a közösen látott romantikus filmek legizgalmasabb jeleneteit. Sosem voltak színésznői ambícióim, de mivel nem közönségnek szólt a darab, hanem a saját szórakozásunkra, belementem a mókába. Aztán valahogy abbamaradt pár hete ez a fajta műsor, talán mert végigjátszottuk az összes fellelhető történetet a filmtárból és beleuntam az előadásba.
-Jobb, mint a Molabeda háremhölgye! Neked csak nyögnöd kell, a retorikai bravúr az én felelősségem.
-Jó! Hát csináld...!-kuncogtam elégedetten, s próbáltam visszaemlékezni, mit is művelt a kéjvágyó nemesember a konyhaasztalra fektetett szívehölgyével abban a szirupos filmecskében. Épp súrolta a lágy pornó határát a produkció színvonala, de mi most alaposan túltettünk rajta, azt hiszem.
-Ez az...! Jól van szépségem!-hallottam később a tudatomat elöntő furcsa kábulaton túlról Paul szavait. A kéjandroid teljes gőzzel dolgozott, alaposan megszolgálva minden hitelegységet, amit a készítői belefektettek az előállításába. Belső forróságom tovább növekedett, ahogy egyre gyorsult a tempó, míg mindketten feljutottunk a gyönyör csúcsaira.
Egy számítógép persze nem érezhet sosem úgy, mint én, a lélekkel rendelkező élőlény, csak imitálhatja a külső biológiai szimptómákat, de most mégis felötlött bennem a kósza gondolat. Hátha ő is komolyan élvezi a munkáját, s megelégedést lel az aktus során. Végülis ki láthat bele egy ilyen bonyolult szerkezet mikroholocelláiba? Paul majdnem olyan bonyolult intelligencia, mint én. Azt hiszem beleszerettem a hónapok során a fickóba. Hozzám illő szerkezet volt, mintha kifejezetten nekem szánta volna a sors.
-Pihenjünk egy kicsit!-sóhajtottam utána fáradtan, s lemásztam az asztalról.
-Jó. Nem vagy szomjas úrnőm?-húzta oda az egyik széket, hogy leülhessek.
-De. Kérek narancslét. Tudod mit? Menjünk át a szobámba és folytassuk ott!
Úgy gondoltam, az ágyamon heverészve mégiscsak kényelmesebb lesz átadnom magam a hedonizmusnak. Aztán közbeszólt a sors, meghiúsítva úrnői parancsomat, és buja terveimet a nap hátralévő részére, sőt talán mindörökre. Mert hirtelen, minden átmenet nélkül egészen más, újszerű fordulatot vettek a dolgok. S bevallom, később egyáltalán nem bántam, hogy így alakult a helyzet.
Az űrhajó minden helyiségében megtalálható belső hangszórók ugyanis recsegni kezdtek, egy markáns férfihangot továbbítva a döbbenettől megdermedt agyamnak. Először fel sem fogtam, mi az, amit hallok, csak a társam megjegyzése térített észhez.
-Figyelem, figyelem! Itt az Ubarim mentőhajó legénysége! Kérem a fedélzeten lévőket, hogy adjanak életjelt magukról!
-Valaki van a fedélzeten Erica!-ragadta meg a karomat Paul, a meglepetéstől elkerekedő szemmel.
-Mi? Micsoda...?
-Figyelem, figyelem! Itt az Ubarim mentőhajó legénysége! Kérem a fedélzeten lévőket...
Akkor már rohantam, őrülten zakatoló szívvel, kapkodva, lázas örömmel és gyakorlatilag teljesen mezítelenül, végig a főfolyosón. Paul ott caplatott a nyomomban, ugyanolyan kiváncsisággal, mint én. Szinte egyszerre értünk a gravitációs lift aknája melletti számítógépes terminálhoz. Ez volt a legközelebb a konyhához.
Szinte beszakadt az üveglap, mikor rátenyereltem, hogy kapcsolatot létesítsek a hajónak azzal a részével. Két pillanat volt csupán a monitorra varázsolni a raktárzsilipben lévő kamerák képeit. A zsilip belső acélajtaja nyitva volt! Elfúló sóhajjal váltottam képet, a szekció alig megvilágított átjáróját keresve. És ott voltak! Nem képzelődtem, valóban megérkezett a segítség, hamarább mint remélni mertem volna.
Három narancssárga mentőszkafandert viselő férfi ácsorgott az egyes raktérben, nyitott sisakkal. Megtalálták a zsilip melletti egyik hangszóródugaszt és azon keresztül szóltak hozzám.
-Megmenekültünk!-motyogtam kislányos örömmel. Oldalba böktem Pault, aztán kiválasztottam a kameramenűből a külső burkolatra szerelt megfigyelővizorok egyikét.
Acélkék színű, lapos, csészealj alakú űrhajó lebegett a Concario hengeres törzse mellett, pár tucat méterre a raktér zsilipjétől. Szemre úgy hetven méter átmérőjűnek becsültem, oldalán Bialode felségjel világított. A mentőjármű eltörpült a teherhajó robusztus tömegéhez képest, nyitott oldalzsilipjéből vékony kábel kígyózott felénk hívogatóan.
-Ez nagyszerű!-állapította meg Paul, akire szintén átragadt az izgalmam.-Akkor elvisznek minket az Aspaditra?
-Ahová akarod szívem!-azzal bekapcsoltam a terminálból kiálló mikrofont és belekiáltottam.
-Üdv a fedélzeten fiúk! Örülök, hogy végre ideértetek!
Szavaim visszhangot vertek az egész hajón. Amazok jól láthatóan meglepődtek, mert már abba akarták hagyni a hívogatást, hogy gyalogosan vágjanak neki a folyosók és átjárók labirintusának.
-Üdvözlöm asszonyom! A Nascela anomália szélén gyakorlatoztunk, mikor meghallottuk a segélykérésüket. Nem kaptunk választ a rádióhívásainkra, ezért zsilipeltünk át. Kérem adja meg a túlélők számát és ismertesse az egészségi állapotukat! Vétel!
-Csak én maradtam életben egyedül! Meg őő... egy android a személyzetből! Erica vagyok, mindjárt lemegyek hozzátok! Egy perc...!
Nem akartam az időt fölösleges szövegelésre pazarolni. Hosszúra nyúlt kényszertartózkodásom íme véget ért, s visszatérhetek az emberek világába. A kéjandroidhoz fordultam, aki lihegve ácsorgott mellettem, verejtéktől iszamos bőrrel, szintén meztelenül. Ekkor döbbentem rá, mielőtt beléptem volna a liftbe, hogy én is pucér vagyok. Hoppá! Ebben az évakosztümben mégsem fogadhatom a megmentőimet! A fejem máris ezernyi teendőtől nyüzsgött, s mindent egyszerre akartam csinálni.
-Fel kellene öltöznünk. Esetleg le is tusolhatnánk úrnőm!-nézett rám kedvesen a klónszolgám, várva parancsaimat.
-Igazad van! Hozd a ruháim a fürdőbe, én tusolok először!-elrohantam mellette, futás közben kiáltva még vissza, hogy tegyen rendet a konyhában. Ha a mentőcsapatok elözönlik a fedélzetet, ne tegyenek majd fel kínos kérdéseket az asztalon felejtett foltos takaróval kapcsolatban.
S miközben beugrottam a mosdóba, és tisztítóhabot fröcsköltem magamra, megengedve a vizet, amivel nem kell többé takarékoskodnom, végre az is eszembe jutott, hogy a mai nappal valószínűleg véget értek a nagy és rendszeres dugások az én hűséges Paulommal. Elvégre nem a tulajdonom, hanem a rakományunk egyik darabja. Kár, hogy az androidoknak nincsenek szabadságjogaik. Az a nőszemély, aki illegálisan megvásárolta őt az Élvezhető Biotechnológia Rt.-től, valószínűleg szerzett magának másik játszótársat azóta. Talán megtarthatnám őt valami furfanggal... Mert egy szexdroid, ezt nyugodt szívvel mondhatom, mégiscsak messze jobb a világ minden tróger űrhajós pasijánál. Bevallom őszintén, megszoktam őt az eltelt másfél év során. Nem szeretném elveszíteni.
-Hát, ennél szebb születésnapom nemigen lehetett volna!-nevettem vidáman a tus alatt.
Jókedvem akkor is széles mosolygásra késztetett, mikor két órával később, Paul társaságában az Ubarim mentőhajó fedélzetére léptem, tisztán és illatosan, a legszebb ruhámban pompázva a marcona űrmentősök között. Végre rájöttem, hogy tarthatom meg klónozott szeretőmet a saját szolgálatomban.
Ha eladom egy pornó holostúdiónak a naplófeljegyzéseim, meg a videokristályokat, különösen a legutóbbit, csak összejön annyi hitelegység a számlámon, amiből megvásárolhatom a jog szerinti tulajdonosától. Vagy egy másik, hasonlóan csinos kéjandroidot a gyártó cégtől.
Majd meglátjuk...

VÉGE

következő novella

vissza a listához