Frank Mobile

GONDOLATLEHALLGATÁS

(A Parahadtest sorozat 12. része.)

Amikor Melinda és én beléptünk a Szingularitásba, Balogh professzor már ott ült az egyik hátsó asztalnál és az étlapot nézegette. A Szingularitásról azt kell tudni, hogy nem valamiféle különleges, csak matematikusok számára fenntartott étterem a tengerparton, amint azt a neve sejtetné, hanem egy olyan csehó, ahová fõként egyetemisták járnak dorbézolni. Ebben az órában meglehetõsen elhagyatott volt, lévén kora délelõtt.
A professzor egy órával ezelõtt telefonált nekünk, hogy jöjjünk ki ide, mielõtt közösen besétálnánk a kutató laboratóriumba dolgozni. Nem tudtuk mit akar az öreg, de mivel máskor is elõfordult már, hogy itt reggeliztünk vagy ebédeltünk, megbeszélve az újonnan felmerült ötleteinket, azonnal kocsiba szálltunk és kimentünk a partra.
-De rég jártunk itt Nick!-sóhajtott fel a menyasszonyom, nosztalgiával pillantva körül az étteremben. Látszólag semmi sem változott, csak az ártáblán növekedtek szigorúan monoton ütemben a számok.
Melindával két hete költöztünk össze egy közösen vásárolt kertesházba, a fõváros déli részén magasodó domboldalon. Másfél hónappal az apja temetése után jegyeztük el egymást, szûk családi körben és most a jövõnket tervezgettük. Bevallom õszintén, a szerelem kissé elvette az eszemet, mert az utóbbi idõben a munkámmal sem törõdtem olyan intenzitással, mint kellett volna. A társainknak ez persze szemet szúrt, de még nem tették szóvá nyíltan. Egyelõre nélkülünk is jól elboldogultak a laborban.
-Üdv az ifjú párnak!-köszöntött minket a prof mosolyogva. Félig felállva megszorította a kezemet, puszit adott Melindának és hellyel kínált bennünket.
-Foglaljatok helyet! Reggeliztetek már?
-Szervusz Andrew! Nem, még nem volt rá idõnk. Egy pirítós jól esne... Meg egy forró tea.
Azonnal jött a pincér, mivel hármónkon kívül csak két unatkozó nyugdíjas üldögélt a dohányfüsttõl megbarnult tölgyfa padokon. Rendeltünk, aztán Balogh elõvett a zsebébõl egy kicsiny készüléket, ami leginkább sugárzásmérõre emlékeztetett engem. Bekapcsolta és körbepásztázott vele az asztal fölött, alatt. Végighúzta a padoknál, a lambériás fal mentén, önmaga elõtt, végül rajtam és Melinda teste körül is.
-Szép idõnk van igaz?-kérdezte közben semleges hangon.-Azt hiszem délután lejövök a partra úszni egyet. Ti mit fogtok csinálni?
Nem elõször láttunk nála poloska keresõ mûszert, így szótlanul tûrtük a biztonsági ellenõrzést. A készülék nem villogott fel, ami azt jelenti, hogy valószínûleg nincs a közelünkben aktív lehallgató mikrofon. Ebbõl az óvatossági rendszabályból már tudtuk, hogy fontos megbeszélés következik, amit maximálisan titokban kell tartanunk mindenki elõtt.
-Elmegyünk bútort venni a nagyszobába.-válaszolt dallamos hangon Melinda, megszorítva kezemet az asztal alatt. Az otthonunkon még rengeteg alakítani való akad, de már nincs akkora felfordulás, mint az elsõ héten volt.
-Ha készen lesztek, majd benéznék hozzátok.
-Persze, nyugodtan Andrew!-bólintottam.-Lesz házavató buli, csak még nem tûztük ki az idõpontját.
A professzor eltette az érzékelõt és egy zsebrádiót helyezett az asztal közepére, pontosan hármónk közé.
-Mindjárt mondják a híreket, azt feltétlenül szeretném meghallgatni. Nem baj ha fölhangosítom?
Bekapcsolta és felcsavarta a hangerõt. Éppen annyira, hogy halljuk egymás beszédét a zene közben.
-Nem, dehogy! Szeretem ezt a muzsikát!-kacsintott rá Melinda, mindent értve.
Komoly következményekkel jár az, ha valaki a hadsereg szigorúan titkos kutatási programjaiban dolgozik. A Központi Információ Gyûjtõ Hivatal által mûködtetett Paratechnológiai Kutatások Részlege a legszigorúbban õrzött intézmények közé tartozik az országban, sõt hivatalosan nem is létezik ezen a néven. A mi dolgunk stratégiai fontosságú alapkutatásokat és mûszaki fejlesztéseket végezni a katonaság, valamint a titkosszolgálat számára, ezért természetes, hogy állandó megfigyelés alatt vagyunk. Egy csomó kémelhárító, különleges ügynök és álcázott testõr nyüzsög körülöttünk mikrofonokkal és csõre töltött stukkerrel, nehogy titkos információkat szivárogtassunk ki vagy megkörnyékezzenek minket az ellenség ipari kémei. A jelenlétük nem igazán feltûnõ, de egy idõ után észreveszi az ember. Én még mindig nem szoktam meg teljesen ezt a diszkrét kiséretet, és gyakran azon kapom magam, hogy az utcán nézelõdöm, az engem követõ gyanús fickókat keresve.
Ha Balogh ennyire tart a lehallgatástól, akkor valószínûleg olyan témáról akar beszélni, amit nem szabad a hivatalból kirendelt testõreinknek és azok fõnökeinek orrára kötnünk.
Azt mindannyian tudtuk, hogy a lakásaink és a laboratóriumok teljesen be vannak poloskázva. Lehallgatják a telefonunkat, belenéznek a postaládánkba és az internetes levelezésünkbe. Diszkréten, de nem észrevehetetlenül. Egy idõ után idegesítõvé válik a dolog, fõleg ha intim témákra terelõdik a szó. Érdekes módon Melindát nem zavarja ez a rejtett figyelem. Egyszer még viccelõdött is a megfigyelõinken, amikor meztelenül sétálgatni kezdett a régi lakásomban, egy vérforraló szeretkezés után.
-Mit gondolsz, van a szobában rejtett kamerájuk? Kukkol most valaki engem? Vagy csak hallották amit az elõbb mûveltünk?-kacsintott rám akkor, szemérmetlenül simogatva gyönyörû testének gömbölyded vonalait. Bársonyos bõrének hamvas simasága egy kõsziklát is begerjesztett volna szerintem. Olyan bosszantó volt a viselkedése, hogy szó nélkül visszarántottam az ágyba, és hiába sikítozott, meg rúgkapált, a fejére borítottam a takarót. Az én nõmet ne nézegesse egy rakás titkosügynök, csorgó nyállal csámcsogva az idomain.
-Fontos dolog történt tegnap, amit feltétlenül meg kell beszélnem veletek is.-kezdett bele a mondókájába Balogh, bizalmasan közelebb hajolva hozzánk. Most vettem csak észre, hogy olyan asztalt választott az étteremben, amelyet kívülrõl, az utcáról nem lehet befogni puskamikrofonnal egy ott parkoló autóból. Remélhetõleg a kisrádióból áradó slágerek elnyomják annyira a hangunkat, hogy nem tûnik föl a közelben tartózkodó megfigyelõknek a szövegelésünk.
-Szó szerint életbevágó az ügy és nem tûr halasztást. Úgy néz ki, mindannyian életveszélyben vagyunk.
Láttuk a szemén, hogy nem tréfál, s ettõl egybõl kiszáradt a szám. Valami nagy baj történhetett, ha Andrew ezzel kezdi, ráadásul ilyen körülmények között.
-Biztos forrásból tudom, hogy rövidesen likvidálni fognak bennünket. A részleg összes tagját, tehát titeket is, meg az MTR paramágusait... Bert Conradékat. Alig tudom elhinni ami történt, de nincs tévedés a dologban. Tegnap este kronovizorral ellenõriztem az információt. Már kiadták a parancsot az elpusztításunkra. A saját fõnökeink akarnak kinyírni...!
-Micsoda? De hát miért?-nem értettem semmit, csak a félelem ólmos dermedtsége kezdett felkúszni a gerincem mentén, arra késztetve, hogy körülnézzek a helyiségben. Lelki szemeim elõtt máris megjelent egy bérgyilkos képe, amint odajön hozzánk, kezében mattfekete hangtompítóssal, mint a filmeken és pontot tesz a szépen alakuló életünk végére. Persze senki sem jött be az étterembe, csak a pincér piszmogott a pultnál a poharakkal.
-Hogy miért, azt rögtön elmondom, de elõbb tudnotok kell, hogyan jutottam erre a felismerésre. Nem az ujjamból szoptam, elhihetitek!
Andrew most egy gyûrödt papirost húzott elõ a táskájából és megmutatta nekünk. A tervrajz bonyolult mûszaki eszközt ábrázolt, amihez tõle szokatlan módon nem mellékelt semmiféle leírást vagy tájékoztatót sem. Így persze nem tudtam azonnal megállapítani, mirõl van szó, de a prof rögtön elmagyarázta a lényegét.
-Ez itt a legújabb találmányom vázlata. Már hónapok óta dolgozom rajta, de senkinek sem mutattam meg eddig, annyira nagy horderejû dologról van szó... Ez egy telepatikus képességet, fogékonyságot erõsítõ szerkezet, amivel végsõsoron bele lehet látni az emberek lelkébe. Megfelelõen behangolva, minimális távolságról precíz gondolatolvasó készülékként mûködik a gyakorlatban. Körülbelül két méter a hatótávolsága. Ideavizornak neveztem el és tegnap próbáltam ki elõször az irodámban.
-És ezért akarnak minket megölni a fõnökeink?-Melinda még nem értett semmit, akárcsak én. De rövidesen minden megvilágosodott elõttünk, ahogy Balogh tömören összefoglalta a történteket.
-Most nincs idõm elmondani, hogyan mûködik. Egy a lényeg, fel kell tenni a fejre ezt a pántot, ami bekapcsoláskor olyan hullámteret kelt maga körül, ami megváltoztatja az ember tudatállapotát. Egyfajta irányított transzba viszi a lelket, aminek hatására fokozottan tudatosulnak benne a nem anyagi érzékszervei által közvetített információk. Amolyan póterõsítõ, lélekhangoló gép ez vagy mi. Conrad szerint hasonló a hatása a hallucinogén gombák fogyasztásához, amivel a sámánok tuningolják magukat. Lehet vele a távolba vagy múltba látni, érzékelni az élõlények auráját, érzéseit. A gondolatokat csak akkor, ha összeér az aurád a célszemélyével
-Itt van most nálad ez az ideavizor?-súgtam izgatottan. Balogh nemet intett, eldugva a tervrajzot. Megérkezett a pincér és letette elénk a tányérokat. Pirítós, vaj, lekvár, sajt, tea és Melindának egy kávé volt a menû. Láttuk a fickón, hogy kicsit furcsálja a középen recsegõ rádiót, de nem szólt semmit. Miután elment, Balogh megint elõvette a poloskakeresõjét és ellenõrizte a tányérokat, poharakat. Ha a pincér is a "kígyónak" dolgozik... de nem. Nekiláttunk az evésnek, vegyes érzelmekkel bámulva egymásra.
-Szóval tegnap reggel sikerült elõször úgy bekalibrálnom, hogy tûrhetõen mûködjön. Próbaképpen behívtam Petert, nem árulva el neki, mire készülök. Azt mondtam neki, egy auraerõsítõ és védõpajzs generátoron dolgozom a Mágikus Technológiai Részlegnek. Õk adták kölcsön a cuccot, hogy javítsak rajta, mert nem igazán mûködik...
Balogh rövid hatásszünetet tartott, aztán vegyes érzelmekkel folytatta ismertetését.
-Számomra különösen megdöbbentõ volt belelátni a legjobb barátom fejébe. Anélkül, hogy õ bármit is sejtett volna a dologból... Olyan érzés ez, mintha a saját gondolataim lennének, de mégis idegenek tõlem. Képszerû látomások is bevillannak idõnként, meg hangok, szagok, furcsa érzetek. Minden, ami a célszemélybõl árad... Teljesen skizofrén állapot, bele is sajdult a fejem késõbb.
-Bert kipróbálta? Mi az õ véleménye?
Eszembe jutott, hogy az NVP parafelderítõi képesek belelátni az emberek fejébe és bizonyos gondolatokat onnan kiolvasni. Ha mindezt mûszeresen is lehet reprodukálni, akkor az óriási eredmény a parapszichológiai kutatásban. Ugyanakkor felmérhetetlen veszélyeket hordoz az egész emberiségre nézve. Talán még nagyobbakat, mint a kronovizor. Mert ha egy géppel olvasni lehet a gondolatok közt, akkor hová lesz a privát szféránk? Mi lesz a titkokkal, kisebb nagyobb hazugságokkal? No és mi lesz akkor, ha ezek után rövidesen kifejlesztünk egy olyan gépet, amivel manipulálni lehet távolról az emberek gondolatait? Nagyjából ezek a felismerések futottak át rajtam pillanatok alatt, miközben a professzor magyarázatát hallgattam a készülékrõl.
-Áthívattam még abban az órában és õ is kipróbálta. Azt mondta, nagy bajok lesznek ebbõl, úgyhogy gondoljam meg, átadom-e a katonáknak. Bertnek még sokkal intenzívebben mûködött, mint nekem... Aztán nagy meglepetésemre, az õ távozása után néhány perccel meglátogatott Coward ezredes. A fluidkommal kapcsolatban szeretett volna kérdezni néhány apróságot, így rajta is kipróbáltam az ideavizort. És ekkor jött a meglepetés!
-Coward...?-Melinda még mindig nem tudta elhinni, hogy veszélyben az életünk. Én viszont kezdtem sejteni, mi következik és remegõ kézzel emeltem a számhoz a teásbögrémet.
-Az ezredes gondolatai mindent elárultak! Fontos információkat akart még kiszedni belõlem, mielõtt meghalok. Úgy megdöbbentem, hogy majdnem elárultam magam! Képzelhetitek! Utána egész nap dolgozni sem tudtam, csak járkáltam fel és alá az irodámban. Végül bementem az egyes laborba és bekapcsoltam a kronovizorunkat, hogy utána járjak a részleteknek... Sajnos nem tévedtem a fõnökünk szándékait illetõen, valóban el akarnak tenni minket láb alól, méghozzá egy-két napon belül!
-Miért Andrew? Kire jelentünk veszélyt?-suttogtam tanácstalanul és rémülten. Nem is magamat féltettem elsõsorban, hanem a szerelmemet. Ha ez igaz, akkor most azonnal hazamegyünk, összepakolunk és megpróbáljuk elhagyni az országot, mielõtt végeznének velünk az ezredes pribékjei. Kérdéses persze, hogy hová menekülhetünk elõlük egy olyan világban, ahol a KIGYH ügynökei úgy hemzsegnek, mint bolhák a kutyában.
-Rájöttem, hogy nyakig vagyunk a kulimászban gyerekek!-Balogh most nagyon kétségbeesettnek tûnt, ahogy tömören ismertette az események okait.
-Létezik egy titkos összeesküvés, egy belsõ csoportosulás a hadseregben, amely belõlünk akar hasznot húzni. Olyan ez, mint a maffia. Saját maguknak dolgoznak, az ország érdekeit csak másodlagosnak tekintve. Tábornokok és politikusok alkotják a magját és messzire elér a kezük. Õk úgy gondolják, hogy épp elég stratégiai fontosságú dolgot találtunk fel a PKR-nél ahhoz, hogy ne legyen ránk a továbbiakban szükségük... A mór megtette a kötelességét, a mór mehet... Úgy döntöttek, rövidesen megszüntetik a részlegeinket és a találmányokat a maguk javára fogják felhasználni ezentúl. Megzsarolták az elnököt és a vezérkar több tagját a kronovizorok segítségével. Tudjátok, hogy aki keres, az talál, vagyis mindenkinek a múltjában vannak olyan epizódok, amelyek nem volna jó, ha kiderülnének.
-Senki sem ártatlan ezen a világon!-mondtam ki azt a bölcsességet, ami miatt végül kiléptem a kronovizoros részlegtõl és visszakértem magam Balogh kutatócsoportjához. Az idõtelevízió túl sok disznóságot és bûntényt derített fel elõttünk ahhoz, hogy igazán örülni tudjunk a pozitív eredményeinek. A mindentudáshoz való korlátlan hozzáférés egyszerûen túl sokkoló volt a tudatom számára, ezért zárkóztam el az eseménytárosi munka elöl.
-Így van. Minket pedig eltesznek láb alól, nehogy eljárjon a szánk, amikor visszamegyünk a civil életbe. Valószínûleg az a tervük, hogy teljesen átveszik az ország irányítását, felosztva egymás közt a hatalmat, a gazdaságot, meg mindent. Ezzel a csúcstechnológiával, amit sajnos mi adtunk naívan a kezükbe, simán megtehetik. Akár az egész világot is az uralmuk alá hajthatják a késõbbiekben...
-Ez tisztára úgy hangzik, mint valami orwelli sci-fi!-fanyalgott Melinda.-Nem ölhetnek meg minket Andrew! Akkor ki fog tovább kutatni? Talán õk...?
Ebben az érvelésben lehetett valami, Balogh mégsem szállt vele vitába. Ehelyett felpattant, izgatottan a hátunk mögé mutatva. Innentõl kezdve felgyorsultak az események.
-Tûnjünk innét!
Megfordultam, embereket keresve az étteremben, de senki sem közeledett felénk. Csak egy ballonkabátos férfi lépett ki az ajtón, futólag visszanézve ránk.
-Mi az, mi történt?-kérdeztem, de a professzor akkor már a hátsó ajtó felé rohant. Melindát is magával rántotta, meglehetõsen brutálisan, a csuklójánál fogva.
-Hé! Jaj! De hát mi van fõnök...?-méltatlankodott a nõm, nem értve a hirtelen reakciót.
-Az a fickó egy táskával jött be alig öt perce! Most pedig a táska nélkül ment ki...!
Az agyam ekkor már úgy járt, mint a csúcsra járatott sugárhajtómû. Azonnal felfogtam, milyen veszélyben lehetünk, ha Baloghnak igaza van. Magam is felpattantam, a derekánál kapva el a menyasszonyomat. A hátsó ajtó szerencsére csak pár lépésre volt. Az étterem mögötti, szemeteskukákkal végigpakolt sikátorra nyílt, ahonnan ki lehetett jutni a parttal párhuzamosan futó sétáló utcára.
-Ha bomba van az épületben, azt rövidesen megtudjuk!-magyarázta a prof idegesen, az ajtóban végre elengedve Melinda kezét. Két méterre sem távolodhattunk el azonban a Szingularitástól, amikor egy iszonyatos erejû lökéshullám az aszfaltra döntött minket.
A robbanást furcsa módon nem hallottam, de a hátamon éreztem a szanaszét repülõ ajtóforgácsok és törmelékdarabok záporát. A professzort a kukák közé dobta a detonáció, ahonnan késõbb felsebzett, kormos képpel mászott elõ a kiáltásaimra válaszul. Sûrû füst borította el a környéket percekre.
Négykézláb kúsztam oda Melindához, ügyet sem vetve a vérzõ tenyeremre és a közelben felcsapó forró lángokra. Valahogy olyan valószerûtlennek tûnt az egész szituáció, hogy sokáig fel sem fogtam mi történt velünk.
-Melinda! Jól vagy? Drágám...!
A lány rendben volt, csak elkábította a hirtelen légnyomás. Értetlenül bámult rám, aztán a mögöttünk lobogó tûzre. Egy perccel késõbb végre kidugult a fülem és meghallottam az étterem tetejét tartó fagerendák recsegését. A Szingularitás lángokban állva omlott össze. Bárki intézte ellenünk a merényletet, láthatóan túlméretezte a bombát. Ennyi robbanóanyaggal egy szupermarketet is el lehetne törölni a föld színérõl, nemhogy ezt az apró csehót.
-Felrobbant...!-csodálkozott a menyasszonyom kifejezéstelen arccal.
-El kell tûnnünk innen Nick! Gyorsan!-motyogta a fülembe Balogh, a derekát tapogatva fájdalmas képpel.
A következõ órákra csak homályosan emlékszem, ahogy feltámogattuk egymást és elsántikáltunk a közelbõl, mielõtt a tûzoltók és a rendõrség kiérkezett volna a helyszínre. A szomszédos utcában bementünk egy italmérésbe, azzal a mesével, hogy a közelben sétáltunk, amikor elkapott a robbanás. Az emberek többsége persze azonnal odasereglett, inkább bámulni a tüzet mintsem, hogy segítsenek az oltásban. A mosdóban letisztogattuk magunkról a kormot és égésnyomokat, majd feltûnés nélkül elindultunk a belváros irányába.
-Van egy ötletem Nick...!-a professzor komoran ölelt meg bennünket, mielõtt szétváltunk volna egy játszótér közelében. Néhány szóban ismertette a tervét, nem volt erõnk tiltakozni a javaslatai ellen.
Melinda szótlanul, kifejezéstelen képpel bámult ránk, szemében mintha kialudtak volna a fények. Én sem voltam sokkal jobb állapotban, miközben a gondolataim még egyre a Szingularitás körül jártak, ahol valószínûleg most emelik ki a romok közül a személyzetet és a két nyugdíjast. Illetve azt, ami megmaradt belõlük. Szólhattunk volna nekik...
Valószínûleg órákon belül kiderül, hogy nem vagyunk az áldozatok között, holott elsõsorban nekünk szánták a pokolgépet. Akkor valószínûleg a nyomunkba erednek és újra megpróbálják. Tisztára, mint egy kemény akciófilmben.
Gyalog siettünk haza Melindával, a hátsó ajtón keresztül lopakodva be az otthonunkba. Lehet, hogy itt is vár ránk egy bomba és öngyilkosság amit csinálunk, de kockáztatnunk kellett. Csak a legszükségesebb holmikat pakoltuk össze két hátizsákba, ahogy a prof utasított minket. Ahová rövidesen menni fogunk, ott senki emberfia nem talál ránk, még a titkosszolgálat sem. Késõbb talán visszajöhetünk éjszaka, ha nagyon fontos lesz, de most az a fõ, hogy épségben kiérjünk a város szélére, egy elõre megbeszélt helyre, ahol Balogh és a többiek a részlegtõl várni fognak minket.
Mielõtt elhagytam volna a lakásunkat, amit olyan nagy szeretettel újítottunk fel és rendeztünk be az elmúlt hetekben, még összeszedtem a jegyzeteimet. Az évek során több füzetet írtam tele a laborban végzett munkámról és a felfedezéseinkrõl, terveinkrõl. Nem akartam, hogy az üldözõink kezébe kerüljenek ezek az anyagok. A CD-n és floppyn tárolt írásokat is begyûjtöttem a fiókokból a biztonság kedvéért.
-Miért nem megyünk a rendõrséghez? Védelmet kellene kérnünk!-rontott nekem hirtelen a menyasszonyom hisztérikusan.
-A rendõrség is ki van szolgáltatva a "kígyónak" drágám. Azonnal átadnának nekik és akkor tudod mit fognak csinálni velünk...!-nem folytattam, Melinda okos nõ volt.
-Félek Nick!-fordult hozzám, mikor kiléptünk a hátsó ajtón. Szemében õszinte fájdalom keveredett a kitörni készülõ rettegéssel. Gyorsan átöleltem, szorosan magamhoz húzva, hogy megnyugtassam valamelyest. Közben engem is rázott a hideg, mert arra gondoltam, nemrég csupán másodperceken múlott az életünk.
-Nyugi kislány! Minden rendben lesz! Andrew tudja mit csinál, rövidesen lelépünk innen és biztonságos helyre megyünk!
-Hová? Ezek mindenhol megtalálnak minket!
Nem álltam le vele vitatkozni, mert vészhelyzetben ez õrültség lett volna. Most minden azon múlik, hogy a professzor be tud-e jutni a kilences laborba. A megmenekülésünk eszköze ugyanis ott parkol a helyiség közepén, ponyvával letakarva.
Két órával késõbb a fõvárosból dél felé kivezetõ, négysávos út szélén lapultunk az árokban. Mögöttünk egy fasor húzódott, azon túl pedig kaszálásra váró lucernás, egészen a város szélén álló parasztházakig. Nagyon figyeltem idefelé jövet, de senki sem követett minket. Úgy néztünk ki, mint két fiatal turista, akik gyalogosan akarják fölfedezni a közeli természetvédelmi területet.
-Gondolod, hogy mûködni fog a kamra?-kérdezte a lány a zsákjában turkálva céltalanul.
Természetesen nem tudtam rá válaszolni, mivel csak egyszer láttam eddig, futólag a térugró hajtómûvet hetekkel ezelõtt. Amikor legutóbb rákérdeztem Baloghnál, még azt mondta, nem jutottak elõbbre semmivel. Persze lehet, hogy azóta megváltozott a helyzet. Ha a prof gondolatlehallgató készüléket tudott csinálni, akkor a térváltó masina megvalósítása sem tûnik lehetetlennek.
Tíz percnyi türelmetlen várakozás után jelent meg a lucernásban a kérdéses jármû. Egy szürkére festett, mikrobusznyi fémdoboz, az oldalán ajtóval, ablakokkal és kiálló antennákkal. Körülbelül fél méterrel a talaj fölé érkezett, így nagyot huppanva zuhant a lucernára. Nem hittem a szememnek, mikor odanéztem a szokatlan zajra.
-Hát mégis megcsinálták!-kiáltottam rekedten az izgalomtól és egyben a megkönnyebbüléstõl.-Mûködik!
Az ajtó félresiklott, a professzor és Erwin Dexter ugrottak ki a fûbe. Úgy rohantunk oda hozzájuk, mint akiket a tatárok nyilai kergetnek.
-Hová megyünk fiúk?-kérdezte Melinda, egyenesen Erwin nyakába ugorva, örömtõl sugárzó tekintettel.
-Az üveghegyen is túlra kislány!-dörmögte Dexter, vidáman a fejét ingatva.
Nem ácsorogtunk sokáig a helyszínen, nehogy meglássanak. A fiúk berántottak minket a gépbe, ahol már ott szorongott Peter Farkas egy csomó személyes holmi és alkatrészes doboz tetején. Erwin zárta az ajtót, Balogh a kamra egyik végében kialakított mûszerpulthoz ült és bepötyögött néhány utasítást a számítógépnek. Transzformátorok zúgtak fel a térváltógép egyik felét kitöltõ motorházban, aztán egyszerûen leálltak. Erwin kinyitotta az ajtót és egy egészen másik helyen találtuk magunkat, mint ahonnan elindultunk. Az egész nem tartott tovább hat másodpercnél.
-Kiszállás!-vezényelte a professzor türelmetlenül.-Még mennem kell néhány kört! Itt várjatok, a barlangban!
Csak álltunk a sûrû fûben mi hárman, Melinda, Peter meg én. Fogalmunk sem volt, hol lehetünk, mert sûrû trópusi erdõ ölelte körbe azt a tisztást, ahová rejtélyes módon megérkeztünk. Lehetett vagy harminc fok, a levegõ folytogatóan párás volt és virágillattól terhes. Apró bogarak rajzottak a fejünk körül, madarak kuvikkoltak a lombok közt és civilizációnak nyoma sem volt.
-Afrikában vagyunk, egy párhuzamos dimenziórendszerben.-tájékoztatott tömören Erwin, mielõtt otthagytak volna minket.
A kamra minden különösebb vizuális effektus, fényjelenség és hanghatás nélkül felszívódott, eltûnt a hátunk mögül. Ott álltunk az ismeretlen közepén, csomagok és alkatrészes ládák társaságában, mint a döbbenet élõ szobrai.
-A múlt héten sikerült elõször áttörnünk a dimenzióhatárt.-jegyezte meg percekkel késõbb Farkas, mikor magunkhoz tértünk annyira, hogy elinduljunk a közeli hegyoldal felé. Egy széles barlangszájat láttunk magunk elõtt, ahol már több láda sorakozott nagy kupacban.
-Igazából csak Andrew érti, hogy mûködik. De a lényeg a jármûvet alkotó atomok ciklikus keltési rendszereinek szinkronizált fázis eltolása. Szóval térugrás... na!
-Miért nem szóltatok róla?-ez volt az elsõ értelmes gondolatom. Az események túl gyorsan követték egymást, idõre volt szükségem, hogy alkalmazkodjak a változásokhoz.
-Andrew meglepetésnek szánta... Tényleg fel akartak robbantani benneteket? Hát ez hihetetlen! Ne aggódjatok, a vidék eléggé biztonságos. Kronovizorral már felderítettük, ezer kilométeres körzetben nem élnek emberek. Csak az állatok jelenthetnek veszélyt... Nézzétek meg hová léptek! Sok itt a kígyó!
Behurcolkodtunk a barlangba, felzavarva egy csapat álmos denevért. Melindát persze kiverte tõlük a frász. Azonnal elõkereste a baseball sapkáját, nehogy valamelyik dög beleakadjon a hajába és megcibálja. Fél óra múlva megérkezett a varázsdoboz, Bert Conradot, Angelica Yorkint és Alfonso Corbuccit hagyva a tisztáson egy újabb rakás holmival. Estig még háromszor fordult a Balogh féle dimenzióváltó szerkezet, takarókat, élelmet, sátrakat és tudományos berendezéseket hozva át a mi világunkból, aztán tüzet gyújtottunk a barlang elõtt és nekiláttunk a jobbára konzervekbõl álló vacsoránknak.
Michael Broughton, a fejlesztõcsapatunk technikusa nem volt köztünk. Mire Balogh figyelmeztethette volna a veszélyre, a srácot már elgázolták a belvárosban és azonnal meghalt. A kocsi lopott volt, a sofõr elmenekült a rendõrök elöl.
Azon az estén sokáig beszélgettünk a tûz körül, egyre újabb fahasábokat rakva a máglyára, hogy távol tartsuk a dzsungelben üvöltõ, hörgõ, sziszegõ rémségeket. Ebben a dimenzióvilágban nem csak a nálunk megszokott állatok éltek, hanem egészen furcsa, kisértetiesnek ható létformák is. Mintha egy fantasztikus film elevenedett volna meg körülöttünk az éjszakában. Mi idegenek voltunk itt, és ezt a vadak folyamatosan éreztették is velünk a maguk módján.
Ennél többet nem akarok elmondani arról, mit csináltunk a késõbbiekben. Balogh professzor megkért, hogy töröljem a jegyzeteimbõl az erre a világra vonatkozó részletesebb információkat, nehogy ránk találhassanak a titkosszolgálat ügynökei, ha netán valamikor majd megépítik a maguk térváltógépét. Sajnos nem sikerült az összes tervrajzot elhoznunk a PKR laborjaiból, mert az õrség észbe kapott, és majdnem elfogták a fiúkat az utolsó alkalommal, amikor a kutatóközpontban jártak. A találmányaink többségének mûszaki leírásait azért magunkkal hoztuk, továbbá számos gépet, mûszert, számítógépet és pótalkatrészt, ami mozdítható volt és befért a kamrába.
Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk visszatérni a mi világunkba. Ez a dimenzió sokkal tisztább és békésebb, mint ahonnan jöttünk. Itt sokkal kevesebb az ember és ismeretlen fogalom a globális környezetszennyezés. A parafenomén társainknak sikerült telepatikus kapcsolatba lépniük a helyi civilizáció bölcseivel. Politikai menedéket kértünk náluk, így pár nappal késõbb áthelyezhettük a táborunkat Afrikából egy másik, hûvösebb kontinensre. Nem árulom el, hogy hová.
Mindazokat a jegyzeteket, amiket én és Bert Conrad barátom készítettünk az elmúlt években a munkánkról, alaposan megvágva számítógépre vittük, és egy mágneslemezen átjuttattuk a mi dimenziónkba, egy távoli ismerõsünkhöz. Úgy döntöttünk, tudja csak meg az emberiség, milyen találmányok kerültek a katonaság birtokába, részben a mi munkánknak köszönhetõen.
Nem akarjuk mentegetni magunkat senki elõtt. Igen, felelõsek vagyunk azért, ami történt, mert a tudományos kiváncsiságot fontosabbnak tartottuk az etikai óvatosságnál. Ha gátlásosabbak lettünk volna, sosem készülnek el azok a gépek, amiket az írásainkban megemlítettünk és talán nekünk sem kellett volna örökre elhagynunk a világunkat.
Az emberiség a jelenlegi fejlettségi szintjén még tökéletesen alkalmatlan az ilyen nagy horderejû, forradalmi változásokat hozó találmányok elfogadására és megfelelõ használatára. Amíg olyan emberek kezében vannak a hatalom kulcsai, akik készek habozás nélkül bárkit feláldozni a saját önzõ terveik érdekében, a tudás halálos fegyver a közösség számára. Lám, mi sem tudtunk ellenállni a kisértésnek és nem tartottunk mértéket a világ megismerésében. Életünk hátralévõ részében ezért egy idegen Földön kell boldogulnunk, de talán így van ez jól. Legyen meg az istenek akarata.
Bert Conrad megkért rá, hogy ennek az írásomnak a végére tegyem oda az alábbi mondatot, végsõ tanulságként a majdani olvasók számára.: "A tudást csak a bölcsességgel lehet kordában tartani és erkölcs nélkül mit sem ér az egész."
Aláírás: Nick Vesco, a gravitációs hullámok egykori szörföse.

VÉGE

következő novella

vissza a listához