Frank Mobile

AZ ISTEN MEG A TÖBBIEK

"Egy húron pendülünk az Istennel."
(Frank Winking)

1. A SEJT

Nem sokkal azután, hogy végrehajtottam a következõ osztódást, és ifjú másolatom eltávolodott tõlem az éltetõ közegben, valami furcsa dolog történt. Egy új ciklus kezdeténél tartottam, a magomban eltárolt programnak megfelelõen igyekeztem minél több táplálékmolekulát bekebelezni endocitózissal, hogy mihamarább meghízhassak és alkalmassá váljak az újabb osztódásra.
A testemet összetartó hártya veszélyes anyagokat észlelt a közvetlen környezetemben. Bonyolult, nagy méretû molekulákat, melyek a számomra idegen és barátságtalan tulajdonságú atomokból épültek föl. Igyekeztem elhúzódni a közelükbõl, nehogy kémiai reakcióba lépjek velük, de így is bejutott néhány a plazmámba. Kellemetlen, bizsergetõ érzés volt, szinte fájdalmasnak mondható. A behatoló gátolta az anyagcserémet, saját hullámterével belekiabálva az én információs mezõmbe. Kezdtem rosszul érezni magam emiatt.
Megpróbáltam exocitózissal körbezárni, elszigetelni és kilökni magamból az idegen testet, ami kisvártatva sikerült is. Pár pillanat múlva azonban egy másik irányból hasonló betolakodó érkezett, felsértve a sejthártyámat és odébb taszítva engemet. Ennek már a fele se tréfa! Menekülni kezdtem. Itt valami nagy zûr van, az most már biztos.
Az éltetõ közeg, mely eddig táplált és óvott engem, ideális szaporodóhelyet biztosítva a számomra és a többi sejt számára, most megtelt méreganyagokkal. Hallottam a folyadékban úszkáló társaim kétségbeesett kiáltásait és sikolyait, a számtalan figyelmeztetést. A vészjelzések minden irányból érkeztek. Mintha egyszerre kimerültek volna a tápanyagforrások szerte a világban, és a helyüket halálos veszélyt hordozó reagensek foglalták volna el. Bevallom õszintén, pánikba estem. Nem akarok elpusztulni! Én élni akarok és szaporodni, benépesíteni a mindenséget!
Kétségbeesetten küzdöttem, összevonva testemet, hogy minél kisebb felületet nyújtsak a támadóknak és teljes sebességgel menekültem. A hártyámon ütött sebet sikerült befoltoznom, nem látszott komolynak. Alig néhány molekulát vesztettem a plazmámból.
Körülöttem menekülõk ezrei úszkáltak, kiabáltak, harcoltak a közénk ereszkedõ ellenséggel, mindhiába. A mérgek legyûrték õket, szétzilálva finom belsõ struktúrájukat és kioltva életrezgéseiket. Rövidesen halottak százai torlaszolták el a környezetemet, beszorultam egy zsákutcába. Mögöttem feltûnt egy nagy, sötét árnyék. Egy óriás méregmolekula halmaz. Nincs menekvés!-jutott eszembe, és már majdnem feladtam a reményt, mikor a közeg megmozdult, és én odébb sodródtam halott társaim törmelékmezejébe kapaszkodva, biztos távolságra a méregtõl. Megmenekültem!
Keresztül verekedtem magam a holtak szétfolyó testén, jókora darabokat harapva ki útközben belõlük. Táplálék! Ezt nem hagyhatom ott, az egyre terjeszkedõ ellenségnek! Különben is éhes voltam, a halottaknak meg már úgyis mindegy. A kannibalizmus nálunk természetes jelenség, nem csinálunk belõle erkölcsi problémát. Mivel nincsenek erkölcseink, csak életösztönünk.
Végre kijutottam a szabadba, a folyadék végtelenbe nyúló tiszta térségeibe. Mögöttem sötét árnyék borult a harcmezõre, úgy tûnik nem terjedt tovább. A távolban láttam még néhány túlélõt, rémülten iszkoltak lefelé a mélybe, minél messzebb a szörnyû helytõl. Meg tudtam érteni õket, de nem követtem a példájukat. Úgy véltem nagyobb biztonságban leszek, ha egyenesen elõrefelé veszem az irányt, s nem maradok a sötét folt árnyékában. Én szeretem az égi fényt, mely a közeg határán túlról érkezik, valahonnan fentrõl a beláthatatlan végtelenbõl. Finom édességet tudok készíteni a segítségével, melyre most nagy szükségem van. Elindultam hát, ösztöneimnek engedelmeskedve egy távoli táplálékhalom felé. Úgy látszik ma szerencsés napom van. Élve megúsztam egy természeti katasztrófát.
És a sejt, maga mögött hagyva a pocsoja felszínén úszó olajcseppet tovább vándorolt.

2. AZ EMBER

A vérvétel után három órával a fõorvos úr behívatott magához. Megvallom õszintén, kissé izgatott voltam, mert nem tudtam mit várhatok a vizsgálattól. Elhagytam hát a betegszobát és az egyik fiatal ápolónõ kiséretében végigsétáltam a folyosón, egyenesen a doktor irodájához.
-Mr. Smith, kérem foglaljon helyet! -emelkedett fel ültébõl a fõorvos, és az íróasztalával szemközti fotelek egyikére bökött. A nõvér nem jött be utánam, tapintatosan becsukta mögöttem a párnázott ajtót.
-Jó napot doktor úr!-udvariasan kezet ráztunk, egy rejtett pillantást vetettem közben az asztalon heverõ iratokra. Ezek valószínûleg az én leleteim. Vajon mit jelenthetnek azok a latin nyelvû kriksz-krakszok? Nyeltem egy nagyot és lehuppantam a fenekemre. Jöjjön, aminek jönnie kell!
A fõorvos látta rajtam, milyen állapotban vagyok, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Ügyesen titkolja az érzéseit.-állapítottam meg fanyarul. Kicsit meglepett, hogy nem volt rajta fehér köpeny, csak egy bézs színû, bõ ing és vászonnadrág, de meg tudtam érteni. Rekkenõ hõség volt az épületben, hiába mûködött a légkondicionáló maximális teljesítménnyel.
-Már hetek óta ez a kánikula! Nem valami kellemes ugye?!
-Fõleg nem egy kórházban.-válaszoltam.-És fõleg nem akkor, ha fogalmam sincs, miért vagyok itt.
A fõorvos elértette a szavaimat, együttérzõen biccentett. Az orrára biggyesztette drótkeretes szemüvegét, majd belepillantott az elõtte heverõ papírokba, mintha most látná õket elõször.
-Nos, rövidesen megtudja. Elkészültünk a szükséges vizsgálatokkal, ezért hívattam ide önt. Teljes vérképelemzést végeztünk, ahogy a háziorvosa kérte... Dr. Wolden ugye?
-Igen. Amikor rosszul lettem azonnal hívta a mentõket és azt mondta, kissé tréfásan, mert tudja régi jó barátok vagyunk, hogy ezt most nem fogod néhány tablettával megúszni John!
Mindketten mosolyogtunk a rend kedvéért, de nem sokáig.
-Halljam doktor úr, mi a probléma! Megint a májam rendetlenkedik?
-Nos, azt hiszem... ezúttal valami sokkal komolyabb dologról van szó. Hány éves ön, Mr. Smith?
-Negyvennyolc. Miért?
-Hmm... Csak azért kérdeztem, mert a kórlapján olvashatatlan a születési éve. De, hogy a tárgyra térjek, az a helyzet, hogy a normálisnál sokkal kevesebb vörös vértestet lehetett csak kimutatni az ön vérében.-mondta a fõorvos körülményesen.-A fehér vérsejtek száma pedig a többszöröse a megszokottnak. Mindezen tünetek alapján, no és persze a szövettani vizsgálatok eredményeinek ismeretében azt kell, hogy mondjam, önnek leukémiája van.
-Vérrák?-kérdeztem rövid szünet után. Hátra dõltem a fotelben és kinéztem az ablakon. A szívemet valami furcsa érzés szorította össze. Mintha a saját halálos ítéletemet olvasták volna föl elõttem. Az öreg Cooley is leukémiában halt meg két éve, három házzal arrébb az utcánkban. Ott voltam a temetésén, bár nem voltunk kimondottan közeli barátok. Pár héttel a halála elõtt láttam utoljára, borzalmasan nézett ki. Az egész ember lesoványodott, a haja kihullott, a bõrét foltok borították a sugárterápiának és a gyógyszeres kezelésnek köszönhetõen. Brr! Ez nem lehet igaz!
-De hát mitõl?-nyögtem fel kétségbeesetten.
-Ennek rengeteg oka lehet az öröklött hajlamtól kezdve valamilyen rákkeltõ hatású anyaggal való érintkezésig...-kezdte el magyarázni a fõorvos, de én õszintén szólva nem tudtam odafigyelni rá. A fákon csiripelõ madarakat néztem odakint a kórház parkjában és arra gondoltam, vajon hány év, netán hónap lehet még hátra az életembõl. Pedig annyi mindent szerettem volna még csinálni. És mi lesz a gyerekekkel? Ki fog róluk gondoskodni ezután?
Arra tértem magamhoz, hogy a doki a gyógyulás esélyeit taglalja és a kezelésekrõl magyaráz valamit.
-...de szerencsére idõben felismertük a bajt. A betegség még a kezdeti stádiumában van, így körülbelül nyolcvan százalék az esélye a kombinált terápia alkalmazásával a teljes gyógyulásra. Ez körülbelül három hónapot fog igénybe venni.
-Azt mondja van esélyem?-néztem rá élénkülõ tekintettel. Gondolatban már eltemettem volna magamat, koszorúkat dobva a saját síromra, de a fõorvos szavai hirtelen visszarántottak a valóságba. Talán még sincs veszve minden reményem!
-Természetesen!-nézett rám önérzetesen a doktor, és én úgy csüngtem szavain, mint a gyermek anyja kebelén. Ez az! Nem adhatom fel! Nekem élnem kell! Valahol a testemben, a véremben alattomosan terjed a rettegett betegség, de szembe szállok vele. Nem fogom hagyni, hogy a sírba vigyen. Hiszen olyan fiatal vagyok még! Harcolni fogok, amíg csak lehet! Nem engedhetem, hogy néhány vadul burjánzó, ostoba sejt legyûrjön engem, a homo sapienst! Vagy ha mégis, hát nem fogom olcsón adni magam, annyi szent!
A fõorvos tovább magyarázott volna még, mindenféle számomra érthetetlen dolgot a sejtmûködésrõl és a legújabb gyógyszeripari kutatásokról, de félbeszakítottam.
-Rendben van! Akkor lássunk neki annak a kezelésnek minél elõbb! Szeretném még látni az unokáimat, doktor úr!
Két és fél évvel késõbb aztán, mikorra ez a beszélgetés már halovány emlékké fakult bennem, végre teljesült a kívánságom. Megszületett az elsõ unokám.

3. A FÖLD

Nemsokkal azután, hogy az önmagát bölcs embernek nevezõ, két lábon járó emlõs állat egy teremtési kisérlet eredményeképpen megjelent az ökoszisztémámban, szokatlan változásokra lettem figyelmes. Az elmúlt évmilliókat viszonylagos nyugalomban töltöttem, fokozatosan építgetve, itt-ott módosítva a felszínemen tenyészõ törékeny bioszférát, ezért õszintén szólva meglepetésként értek azok a drasztikus átalakulások, melyek megváltoztatták a hosszú ideje fennálló egyensúlyt.
Kisebb kilengésekre korábban is voltak példák, fõleg a kívülrõl érkezõ nagyobb õsmasszívumokkal, üstökösökkel, kisbolygókkal való ütközések alkalmából, de ez a mostani valami sokkal komplexebb, alattomosabb és éppen ezért veszélyesebb problémának ígérkezett. A kór belülrõl kezdte emészteni a szerveimet, fokozatosan terjedve szét a felszínemen, párhuzamosan azzal, ahogy az egyre szaporodó emberek elárasztották a nagy szárazföldi területeket.
Kezdetben a növényevõ állatok száma indult gyors csökkenésnek, majd ezt követve a ragadozóik is megfogyatkoztak. Nemsokkal késõbb kénytelen voltam felfigyelni a növénytakaró pusztulására is, mely fõként az erdõket és a bozótosokat érintette. Új, genetikailag módosított fajok jelentek meg nagy területeken, elsõsorban az emberek lakóhelyeinek közelében, melyek gomba módra szaporodtak a termékeny talajú régiókban. Ezek a két lábon járó emlõsök, mint késõbb megfigyeltem, mindenféle rafinált módokon, fõleg segédeszközök használatával irtották a számomra létfontosságú életközösségeket, hogy a helyükön a saját elképzeléseiknek megfelelõ, primitív társulásokat hozzanak létre. Õszintén szólva sokkal szegényesebbek és sérülékenyebbek voltak ezek a monokultúrák, mint az én teremtményeim, és nem is tudtak sokáig fennmaradni az alkotóik gondoskodása nélkül.
Elõször még reménykedtem abban, hogy a nagy vízfelületek megállítják majd a pusztulási folyamat tovaterjedését, és néhány kontinensre fognak korlátozódni csak, de hamar kiderült, hogy tévedtem. Az emberek az elpusztított fák anyagát fölhasználva úszó építményeket fabrikáltak, és bátran nekivágtak a tengereknek, késõbb pedig az óceánnak. Ilyesmire eddig még egyetlen teremtményem sem volt képes. Igen rövid idõ alatt eljutottak mindenhová és jelenlétükkel megfertõzték az egész környezetet.
Ettõl kezdve rettentõen felgyorsultak az események, alig tudtam nyomon követni ennek az izgága, és egyre veszélyesebbé váló fajnak az ostoba és kontrollálhatatlan lépéseit. Mocsarakat és tavakat szárítottak ki, folyókat tereltek új mederbe vagy duzzasztottak fel. Hegyeket bányásztak el és hordtak szét kavicsonként, sivatagot csináltak az egykor virágzó földekbõl, valamint gyorsan növekvõ számban építettek lakódobozokat maguknak, védekezésül a légkört uraló idõjárás szeszélyei ellen.
Mindezen változtatásokat még csak-csak el tudtam volna viselni, alkalmazkodván az új körülményekhez, de egy másik jelenség valósággal megbénította a kulcsfontosságú szabályozó rendszereimet. Villámgyorsan történt, néhány száz esztendõ alatt, és rövidesen rá kellett döbbennem, hogy halálos veszélyben vagyok. Most már a puszta fennmaradásom a tét. Harcolnom kell, méghozzá minden erõmmel az emberiség ellen, mely úgy látszik hadüzenet nélküli háborúba kezdett ellenem. Ezt a jelenséget egyetlen fogalommal tudom csak kifejezni: környezetszennyezés.
Az életmûködései során minden élõlény termel salakanyagokat, melyeket a környezetébe ürít. Normális esetben a hulladék lebontásáért felelõs szervezetek gondoskodnak a szemét eltüntetésérõl és újrahasznosításáról. Az anyag így visszakerül a körforgalomba. Eleinte az emberek által kibocsátott szennyezés olyan csekély volt, hogy a rendszereim könnyedén meg tudtak bírkózni vele. Késõbb azonban, fõleg a bányászat megindulása után hirtelen, mondhatni ugrásszerûen megnõtt a hulladék mennyisége. Ennek egy jelentõs részét, mint mesterséges anyagot képtelen voltam újrahasznosítani, az emberek pedig nem törõdtek vele, csak felhalmozták bizonyos pontokon és láthatóan megfeledkeztek róla.
A szárazföldek után így az élõvizek is elszennyezõdtek. Elõször a tavak és folyók, majd az óceánok. Ezzel párhuzamosan a légkörbe kerülõ égéstermékek, mérgezõ gázok mennyisége a több ezerszeresére nõtt. Nehezen visszafordítható változások indultak meg az atmoszféra felsõbb rétegeiben, melynek eredményeként a felszínt elérõ káros sugárzás szintje átlépte az arra érzékeny élõlények tûréshatárát. Bekövetkezett a katasztrófa.
Ekkor úgy döntöttem, hogy közbeavatkozom. A rendszereim jó része már súlyos fenntartási zavarokkal küszködött a makroszférában. A mikroszféra valamivel jobb állapotban volt, bár itt is bekövetkeztek bizonyos mértékû kedvezõtlen változások, fõképp az emberek által feltalált kémiai vegyületek roncsoló hatásának következtében. Kénytelen voltam kihasználni a mikroorganizmusok kínálta csábító lehetõséget, és ráuszítottam néhány kórokozót az emberekre. Sajnos nem tudtam a járványokkal látványos sikert elérni, mert gyorsan elhárították a támadást és pótolták veszteségeiket. Az ember olyan erõssé vált, hogy már saját fajtársainak tömeges kiirtásába is belekezdett, az ösztönei mélyén mûködõ territoriális viselkedési programjától hajtva. Minél többen lettek ezek az emlõsök a világon, és minél kevesebb lett a hely és a táplálék, a hasznosítható nyersanyag a bolygón, annál kevésbé tudták fékezni egymás ellen irányuló indulataikat. Rendszeressé váltak a határvillongások és a területi viták, megtorló akciók. Az agresszió egyre félelmetesebb méreteket öltött a társadalmukban.
Idõközben az általam teremtett fajok jó része degenerálódni kezdett, a kevésbé életképesek pedig sorra eltûntek. Az atmoszférába juttatott gázok megváltoztatták az idõjárási folyamatokat és az éghajlat egyre szélsõségesebbé kezdett válni. Szinte minden területen a fokozódó instabilitás jelei mutatkoztak. Az egész bioszférám a totális túlterhelés következményeit nyögte.
Ilyen körülmények között kértem segítséget a galaxisunkat irányító Központi Fenntartótól, aki nyomban el is küldte a megfigyelõit, hogy szemmel tarthassa a rendszeremben zajló destruktív folyamatokat. Hiába reménykedtem azonban a figyelõk beavatkozásában, õk szigorúan megmaradtak az egyetemes törvény által elõírt feladataik tárgykörén belül. A Központi Fenntartó az állapotelemzést követõen meghozta döntését, és ezzel én minden reményemet elveszítettem arra nézve, hogy megmenthetem az ökoszisztémámat.
Meg kell várnom, hogy az emberiség magától hozza helyre az általa okozott károkat vagy ha erre nem képes, akkor pusztítsa el önmagát. A Központi Fenntartó gondoskodott róla, hogy a bioszférámra jellemzõ rendszerinformációk egy biztonságos helyen eltárolásra kerüljenek. Az összes állat és növényfaj genetikai anyagát begyûjttette a figyelõkkel és vesztegzár alá helyezte a Naprendszert. Mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a homo sapiens nevezetû kórokozó kijuthasson a csillagközi térbe és megfertõzze a szomszédos bolygókat.
Ezután már csak egy dolgom maradt, végignézni a rendszerem pusztulását. Évtizedekig tartott a lények agóniája, akik végre felfogták, hogy milyen súlyos helyzetbe kerültek. A többségükkel végeztek az állandósuló belháborúk és járványok, de a sorozatos természeti csapások és a táplálékhiány is alaposan megtizedelte õket. Végül néhányan közülük elszánták magukat a menekülésre, és primitív szerkezeteken elhagyták a bolygót. Mivel a vesztegzárból természetesen nem tudtak kitörni, kénytelenek voltak letelepedni a szomszédos égitesteken, parányi mesterséges kolóniákat hozva létre a barátságtalan, halott környezetben. Láttam, tudtam, hogy nincs sok esélyük, de tehetetlen voltam. Õk idézték a saját fejükre a bajt.
Aztán egy napon a bolygón maradottak kirobbantották az utolsó háborút. Pillanatok alatt egyetlen lángoló, izzó pokollá változott a felszínem, még az óceánok is felforrtak és elpárologtak a mindent megsemmisítõ tûzözönben. A legszívósabb mikroorganizmusok sem élték túl ezt a hõséget, a talaj is megolvadt az iszonyatos forróságtól. Én szomorú voltam.
Évszázadokkal késõbb, mikor végre annyira lehûlt a légkör, hogy a Központi Fenntartó szféramegújító egységei leszállhattak a felszínre, egy tökéletesen halott világot találtak itt. Csak az én szellemem lebegett a kiégett táj fölött. Rövidesen megkezdõdött a bolygó újratelepítése.
Köbkilométer számra hordták a vizet a hajdani óceánok pótlására, kontinenseket toltak odébb, hegyeket emeltek vagy tüntettek el, és módosították a forgási periódusomat, valamint a tengelyem dõlésszögét is. Aztán megkezdték az élõlények visszatelepítését az új környezetbe. Évezredekig tartott a helyreállítás.
Végezetül szabadon engedték az újraalkotott és jelentõsen módosított felépítésû ember ifjú példányait és visszaadták nekem a felügyeleti jogot a rendszerem fölött. Megkezdõdött a következõ teremtési ciklus...
Ádám kinyitotta szemét és az égre bámult. Tekintetében az ártatlanság fénye csillant, ahogy felülve a fûben a mellette heverõ Évára nézett. A madarak csiripeltek, szél susogott a lombok között és minden olyan békés volt, megnyugtató Gaia anya ölében. Az elsõ nap a paradicsomban.

4. AZ UNIVERZUM

Nemsokkal azután, hogy az univerzum centrális forrásrendszerének idõszámítása szerinti összehúzódási ciklusba lépett a rám bízott világbuborék teremtése, ismét egy komoly válsággal kellett szembenéznem. Ez a belsõ konfliktus a kék övezetben kezdõdött, de hosszú távú kihatásait tekintve a többi dimenziórendszer harmónikus mûködését is kedvezõtlenül befolyásolta.
Abban a jobbos csavarodású téridõ esszenciában már korábban is számos probléma ütötte fel a fejét, köszönhetõen az ott tevékenykedõ, meglehetõsen izgága és ötletes teremtményeimnek, akik mindig kitaláltak valamit, amivel próbára tehették a Fenntartási Rendszerem tûrõképességét. Általában csak mosolyogtam meddõ igyekezetükön, mellyel az egyetemes törvény által megszabott korlátaikat feszegették, de a mostani válság lényegesen túlnõtt a megengedhetõség határán. Az egyik közepes méretû galaxisban, az anyagi síkon háború tört ki a különbözõ testi perifériákkal rendelkezõ lények között.
Az egyébként is forró vérmérsékletû és harcias emlõsök összehangolt támadást indítottak a velük közvetlen szomszédságban élõ hüllõk ellen. Az ok egy régi sérelem folytonos felemlegetésébõl származott, melyet az emlõsök választott vezetõi, kiélendõ a hatalmi ambícióikat, a másik közösség elleni uszításra használtak föl. A galaktikus szövetség pillanatnyi habozása, mely a faji megosztottságból származott, végzetesnek bizonyult a döntõ pillanatban. Képtelenek voltak megoldást találni a problémára és csak vádaskodtak, egymásra hárítva a felelõsséget a csillagközi idegengyûlölet eszméjének feléledéséért.
Rövidesen kitört a háború. Kisebb bolygóközi incidensekkel kezdõdött, majd egyre nagyobb flotta összpontosításokkal és ûrcsatákkal folytatódott. Tucatszámra pusztultak el a frontvonalakon fekvõ bolygók, pánikot okozva a civil lakosság körében. Milliószámra menekültek a lények a háború elöl a biztonságosabbnak tûnõ szektorokba, de a váltakozó szerencsével folyó harc gyakorta ott is utolérte õket. Állandósult a kivándorlás a galaxis belsõ zónáiból a halo és a peremvidékek felé.
Kezdetben csak a kék övezetre terjedt ki a konfliktus, és ott is mindössze egyetlen galaxisra, de pár év múltán az univerzum belsõ informatikai rendszerén, az életfán keresztül mindenhová eljutott az esemény híre. Ez rossz hatással volt az összes dimenzió politikai életére és általános nyugtalanságot, boldogtalanságot okozott. Tudtam, hogy cselekednem kell, mielõtt a háború õrülete megfertõzné a szomszédos birodalmakat is és lángba borítaná az egész, hatvannégy dimenziós világbuborékot.
A legjobb ügynökeimet küldtem a válságövezetbe, csupa tapasztalt, öreg lelket, hogy prófétáljanak a résztvevõ feleknek a békérõl és megbocsátásról. Ezzel párhuzamosan készenlétbe helyeztem a Fenntartás transzdimenzionális flottáját, hogy azonnal a helyszínre küldhessem, ha kudarcot vallanának a békéltetõ tárgyalások. Elõször úgy tûnt, az emlõsök hajlanak a visszavonulásra és feladják az elfoglalt területeket, de aztán mégis folytatták a hüllõk elleni írtó hadjáratot. Nacionalizmusnak álcázott szellemi fanatizmusuk magával ragadta a vezetõiket, akiket késõbb kénytelen voltam az isteni törvényszék elé állítani és szeparálni egy egész teremtési ciklusra az élettérbõl. Az újabb összecsapásokat megelõzendõ a körzetbe küldtem az egyik rendteremtõ flottámat és elrendeltem a kék övezet teljes információs embargóját.
Pár hónap alatt véget ért a háború és a harcoló felek letették a fegyvert a küldötteim elõtt. Ezután nyomban megkezdõdött a lerombolt szektorok újjáépítése és a háborús bûnösök felelõsségre vonása. A politikai rendezést követõen mindkét fél vezetõségét leváltották és új választásokat tartottak. A hüllõk természetesen megmaradtak a náluk hagyományosnak számító királyság mellett, az emlõsök pedig a köztársaságnál. Megindult a menekültek visszaáramlása a helyreállított bolygókra, és a galaxis lényei együtt ünnepelték a hosszú és véres háború végét.
Elégedett voltam. Sikerült idõben megfékeznem a rám bízott univerzumot fenyegetõ belsõ veszélyt, mely akár a rendszer részleges elhalásával is végzõdhetett volna, ha nem tudom megállítani az éterben terjedõ gyûlölet pusztító hullámait.
A Teremtõ Atya befejezte visszaemlékezését a történtekkel kapcsolatban és végignézett a körötte ülõ tanítványok csoportján. Rengeteg mindent kell még elmesélnie ezeknek az ifjú és tapasztalatlan teremtõ palántáknak, mire elhagyhatják a világbuborékot és saját univerzumot alapíthatnak a mindenségben.

5. AZ ISTEN

Azt hiszem általános jelenségnek tekinthetõ a mindenségben, hogy bizonyos dolgok folyton ismétlõdnek. Ez a ciklikusság az alapja többek között magának a létezésnek is, mely végtelen változatosságban nyilvánul meg bennem, a minden létezõben, az idõk kezdete óta.
Visszacsatolás nélkül nem lehetne teremteni. Sem téridõt, sem energiát, sem anyagot, sem pedig lelkeket. Ez az alapja az információmegmaradás törvényének is, mely a virtuális források közti emanációs kölcsönhatáson alapszik. De nemcsak a jó dolgok õrzõdnek meg a világéter hullámkavalkádjában, hanem a diszharmónikus, zavaró információk is. Így hát nekem, az önmagába zárt létezõnek meg kell küzdenem a saját létembõl fakadó szükségszerû instabilitási problémákkal, melyek folyton szétzilálják a teremtéseimet.
Nemcsak egy sejtnek kell egész életében küzdenie az életét fenyegetõ káros behatások ellen, és nemcsak az embernek kell harcolnia az egészségéért, de a náluk jóval nagyobb képzõdmények is állandó küzdelemre kényszerülnek. Ez még az õskáoszban felfúvódó, és buborékként tovasodródó téridõ rendszerekre, az univerzumokra is igaz. Bizony elõfordul, hogy az egyébként mérhetetlenül bölcs, és megfontolt Teremtõ Atyák is hajbakapnak valamin, és olyankor univerzumközi háborúk dúlják fel a világmindenség végtelen békéjét. Általában nincs szükség a legfejlettebb intelligenciák közösségének, az Énokok tanácsának beavatkozására, mert az ilyen viták többnyire maguktól rendezõdnek, de ha ez mégsem következne be, akkor az abszolút vezetés gyorsan és hatékonyan lerendezi õket. Nem engedhetjük meg, hogy elszabaduljon a pokol, és a destruktív erõk meghiúsítsák alapos gonddal kimunkált terveinket, melyek a teremtés szabályozott és célirányos fejlesztésére irányulnak.
A legjobbat akarjuk minden létezõnek. Figyelünk rátok, teremtményeinkre, és ifjabb testvéreinkre és készek vagyunk segíteni a nehéz pillanatokban. Bízzatok az isteni törvény helyességében és hallgassatok az idõsebb társaitok szavára. A világegyetem számtalan csodát, és meglepetést tartogat a ti számotokra is, most még elképzelhetetlen változatosságban, de távlatait csak fokozatosan, kitartó munkával tudjátok majd felfedezni.
Ne feledjétek, hogy a világotok olyan, amilyenné teszitek. Mert a valóságot is meg kell teremteni. És emlékezzetek mindig a létezés alapvetõ törvényére, melyet a bölcsek a következõképpen fogalmaztak meg.: "Amilyen fent, olyan lent."
Az Isten befejezte a diktálást és mosolyogva, szeretettel megsimogatta a próféta lehajtott fejét. A buddha letette az íróeszközt és boldogan felnézett a fõnöke szemébe.
-Ez nagyon szép befejezés volt Uram!-mondta alázattal vegyes tisztelettel.
-Szépnek szép fiam.-felelte az Úr megértõen.-De mikor fogják végre betartani az emberek a kinyilatkoztatott írásokban általam lefektetett szabályozó elveket?!

VÉGE

következõ novella

vissza a listához