Az óriás

"Az óriások valának a földön abban az idõben, sõt még azután is, mikor az Isten fiai
bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik.
Ezek ama hatalmasok, kik eleitõl fogva híres-neves emberek voltak."
(Mózes 1. könyve, 6,4.)

Már alkonyodni kezdett a szíriai sivatagban, mikor munkához láttak. A hõmérséklet nem sokat csökkent a déli rekkenõ hõséghez viszonyítva, viszont északról, az Eufrátesz és a török határ irányából gyenge szellõ kerekedett, kellemesen hûsítve az izzadó emberek bõrét. Felhõ nem volt az égen, csak az aranysárga napkorong ontotta gyilkos sugarait a kiszáradt földre, próbára téve a helyi élõvilágot és a nemrég érkezett idegeneket egyaránt.
A csoport radieszteziológusa reggel pontosan bemérte a területet, ahol majd ásniuk kell, alig kétszáz méterre az ideiglenes tábortól, egy bokrokkal övezett magaslat tetején. A délelõtt java részét így azzal töltötték, hogy teherautóra rakták a felszerelést és átköltöztek a kutatási terület közvetlen szomszédságába, a domb északi oldalához. Utána csak pihegtek a sátraik árnyékában, várva az enyhülést. Nyár dereka volt, a legkedvezõtlenebb idõpont egy régészeti ásatáshoz.
Az expedíció vezetõje az öreg, szakállas régészprofesszor egy európai egyetemrõl csak a legjobb barátait hozta el magával erre az útra, gondosan titokban tartva kutatásuk igazi célját mind az emberei, mind pedig a helyi hatóságok elõtt. Egyedül õ és a radiesztéziai szakember tudták csak, mit keresnek a sivatagnak ezen a tökéletesen jellegtelen pontján, ahol látszólag semmi érdekes településmaradvány vagy más ismert régészeti lelõhely nem volt fellelhetõ.
-Körülbelül két méter mélyen lehetnek a csontok.-mondta a varázsvesszõs ember, a spárgával körbehúzott terület közepére sétálva. Lazán tartotta maga elõtt a fémbõl készült, vékony pálcát, arcán koncentrált figyelem ült. Összpontosított.
-Gondolja professzor úr, hogy mûködik ez a dolog?-kérdezte az expedíciót kisérõ helyi vezetõ, egy ravasz tekintetû arab férfi, a szakállát vakargatva látszólag unott képpel.
-Egyiptomban mûködött, tehát itt is mûködnie kell.-szúrta bele az ásóját a homokba a régész.-Innen kezdjük, egy méteres sávban fogunk haladni délrõl északnak. Lássunk neki!
A történész és az antropológus nem voltak hozzászokva a terepmunkához, õk most jártak elõször Szíriában. Természetesen nem tetszett nekik, hogy lapátolniuk kell ebben a forróságban, de ha már idáig eljöttek, nem akartak szégyenszemre visszafordulni.
-Embereket kellett volna fogadnunk a városban!-állapította meg a történész.
-Úgy bizony! Nagyon remélem, hogy megtaláljuk azokat az õsember maradványokat, amiket a haverod fedezett föl a pálcájával, és csakugyan világra szólóak lesznek, különben nem állok többé szóba veled!-nyögte az antropológus szintén a régész fülébe. A professzor nem mentegetõzött, csak dolgozott, összeszorított foggal.
Rövidesen lebukott a Nap a látóhatár mögé és rájuk zuhant a sivatagi éjszaka szürkébõl gyorsan feketébe hajló fátyla. Az arab erõs fényû petróleum lámpákat hozott a teherautóról, körbe állította õket a kutatóárok mentén, majd átvette a történésztõl a lapátot.
-Pihenjen uram! Úgy látom alig áll a lábán!
-Köszönöm. Nyolc éve nem voltam régészeti feltáráson, szinte már elfelejtettem, milyen nehéz dolog a földet túrni naphosszat!
-A sikerért meg kell dolgozni barátaim!-a régész megmérte az elkészült árok mélységét, aztán kimászott a gödörbõl, hogy igyon egy bögre teát.
-Szerencsére puha a talaj errefelé, és nem olyan omlékony, mint délebbre a völgyben. Azt javaslom fejezzük be mára, hajnalban folytatjuk. Ötkor fogok ébreszteni.
-Ötkor?-jajdult fel az antropológus a sötétben.
-Kilencig dolgozunk, utána estig aludhattok. Szeretném mielõbb elérni a leletek szintjét, hogy pontosíthassuk az ásás irányát.
-Arra nem lesz szükség!-jelentette ki a radiesztéta magabiztosan.-Centi pontossággal behatároltam az egészet, itt van alattunk, ni!-azzal ásóját belevágta a gödör fenekébe és õ is kimászott a többiek mellé.
-Hisszük ha látjuk!-dünnyögte a történész és a sátra felé indult.-Akkor jó éjszakát mindenkinek!

Másnap hajnalban dideregve és ásítozva, zsibbadt tagokkal vonultak föl a dombra, hogy folytassák a munkát. Csaknem fagypontig süllyedt a hõmérõ higanyszála az éjszakai órákban, valósággal sokkoló élmény volt kimászni a takaró alól. Keleten már derengeni kezdett az ég alja, de néhány csillag még tartotta magát a fényesebbek közül. Aztán hirtelen megjelent egy vörös csík a távoli hegyek peremén és kékbe fordult az elõbb még szürke mennyboltozat.
Másfél órai kitartó munka után érték el az elsõ csontokat. Mintha kõbe ütközött volna az ásó éle, mikor a történész belenyomta a száraz, agyagos talajba. Gondosan körbe ásta, majd letérdelt, hogy tisztára söpörje kis ecsetjével a görbült felületet.
-Gyertek csak! Találtam valamit!-szólt az árok másik végében cigarettázó társainak, akik halkan diskuráltak egymás között bizonyos szakmai kérdésekrõl.
-Mutasd!-sietett oda hozzá a régész éledõ izgalommal. Egyesült erõvel kezdték félre lapátolni a földet, most már óvatosan nyomva az ásót, nehogy megrongálják az alattuk rejtõzõ leleteket. A többiek köréjük gyûltek, de túl keskeny volt az árok, ezért csak felülrõl nézhették a munkájukat.
-Mi a jó franc ez!-meresztett nagy szemeket a történész, ahogy fokozatosan kibontakozott elõttük a hatalmas csontdarab.-Ez legalább egy méteres! Csak nem dinoszaurusz csontvázra bukkantunk?!
-Meglehet.-dünnyögte elégedett tekintettel a professzor, és megtapogatta a gömbszerû lelet oldalát.-Itt lejjebb egy másik csatlakozik hozzá. És a másik oldalon is. Elõször arrafelé folytassuk!
-Szóval nem õsember maradványok!-biggyesztette le a száját az antropológus, és kritikus tekintetet vetett a radiesztétára, aki csak vigyorgott, roppant mód elégedetten az eredménnyel.
-Még azt is találhatunk!-jegyezte meg az arab ártatlanul, mire a tudósoknak igen jó kedve kerekedett hirtelenjében.
-Ha valóban találunk egy emberi csontvázat abban a rétegben, ahol dinoszauruszok is vannak, akkor az valóban világraszóló esemény lesz!-nevetett a történész, majd elmagyarázta az arabnak, hogy a kérdéses õshüllõk jóval az elsõ emberek megjelenése elõtt kihaltak már.
-Egy paleontológust kellett volna magaddal hoznod, nem engem!-állapította meg az õsember kutató, mikor teljes hosszában kiásták azt a csaknem nyolc méter hosszú, masszív csontot, ami a gömbhöz és az alatta lévõ kisebb csontokhoz kapcsolódott.
-Talán igen, talán nem!-törölgette izzadó homlokát a régész, és az órájára pillantott.
-Mindjárt tíz óra van. Itt fejezzük be és menjünk pihenni!
-Takarjuk le a leletet egy ponyvával!-javasolta a történész, amit meg is tettek, miután a radieszteziológus készített néhány fényképet a csontok mellett ácsorgó piszkos, de vidám kis társaságról.

Késõ délután volt, mikor folytatták a munkát. A déli órákat mindenki alvással töltötte, a régészprofesszort kivéve, aki sátrának magányában oldalszámra készítette jegyzeteit az eddig történtekrõl, és a térképen méricskélt, az elõttük álló munka nagyságát próbálva felbecsülni. Õszintén kiváncsi volt rá, mikor jönnek rá a társai, hogy minek a maradványa az, amit olyan nagy igyekezettel próbálnak felszínre hozni.
Elõször ki kellett szélesíteniük az árkot, majd meghosszabbítani, mert a feltárás során kiderült, hogy a talajban fekvõ csontmaradványok meglepõen messzire nyúlnak észak-déli irányban. Mivel õslénykutató nem volt a csoportban, csupán találgatni tudták, miféle dinoszauruszt rejthet maga alatt a domb. Mindenesetre hatalmas lehetett életében, és az elõttük álló nehézségektõl megriadva az antropológus javasolta, hogy fejezzék be a munkát és térjenek vissza a közeli városba munkásokat toborozni. A professzor végül kénytelen volt megmagyarázni neki, hogy ezt az expedíciót nem az egyetem vagy valamely alapítvány fizeti.
-A saját költségemre hoztalak ide benneteket és nincs több pénzem. Ezért vagyunk csak öten.
-Hé! Ezt eddig nem is mondtad! Én azt hittem az egyetem pénzeli az expedíciót!-kiáltotta felháborodottan a történész és letette a lapátot. Mindenki abbahagyta a munkát, a régészt bámulták. Õ mosolyogva megtörölte kezét mocskos nadrágjában és vállat vont.
-Ha tõlük vagy bárki mástól kértem volna pénzt erre az ásatásra, el kellett volna árulnom, mit akarok megtalálni. És, hogy honnan szereztem az információimat, amelyek alapján ide jöttünk a világ végére!
-Azt pedig nem akartuk!-bólintott a radiesztéta, és a markába köpve folytatta a munkát.
-Dehát mirõl van szó?-kérdezte dühösen az antropológus.-Azt hittem barátok vagyunk! Nyögd már ki végre, mi ez az egész? Miért rángattál bele minket ebbe a buliba? Néhány vacak dinó csont miatt?
-Nem dinó csont ez fiúk! Nézzétek csak meg alaposabban!-mutatott a professzor a gödör alján fekvõ maradványokra. Mostanra jó tizenöt méternyit kiástak a leletbõl, és végre feltûnt az õsember kutatónak, hogy valami nem stimmel azokkal a csontokkal.
-Igazad van. Ezek nem lehetnek dinó maradványok. Ez itt egy lábnak néz ki, ha az ott a talpa, viszont egyetlen ismert dinoszaurusznak sincs tizenöt méteres lába.
-Egyetlen ismert dinoszaurusznak sem, úgy bizony!-csillant fel végre a történész szeme is, aki szintén kezdte felfogni, hogy valami nagyon szokatlan dologra bukkantak.
-De akkor mi a franc lehet ez?!
-Ha kiássuk, megtudjuk.-bólintott a régész és folytatta a munkát.

Másnap reggelre az árok kiterjedése elérte a harminc métert hosszában és a hat métert széltében. Mindannyian kimerültek voltak és sokat vitatkoztak a leletrõl, de nem tudták eldönteni, mi lehetett az a lény, amit találtak. A régész és a varázsvesszõs ember nem árulták el, csak mosolyogtak. Sejtelmesen, akár a szfinx.
Estére további nyolc méterrel kellett meghosszabbítaniuk a gödröt, a radiesztéta méréseinek megfelelõen, aki körülbelül harminchat méteresre becsülte az ismeretlen lény testhosszát. Mint késõbb kiderült, nem tévedett.
-Valami szokatlan õshüllõ lesz ez, fogadjunk!-makacskodott a történész, fogadásokat kötve az arabbal, aki valamiért bálnának vélte a rejtélyes monstrumot. Tekintettel a gödör méreteire, külön lépcsõt kellett vájniuk az oldalába, hogy kényelmesen megközelíthessék a leletet. Miután befejezték a munkát, a magukkal hozott kevéske víz nagy részét arra használták fel, hogy megfürödjenek. Másnap az arab a teherautóval berobogott a legközelebbi településre vízért és élelemért. A professzor elõtte határozottan megkérte, hogy senkinek ne említse mit találtak.
-Semmi szükségünk bámészkodókra és a hatóság érdeklõdésére! Ennek a leletnek csak tudományos szempontból van jelentõsége! Rendben?
-Hát persze!-nevetett az arab, mint aki érti a dörgést és ott hagyta õket. A négy férfi folytatta a lapátolást.
-Hát én még ilyet nem pipáltam!-sóhajtott az antropológus, mikor sötétedéskor végeztek az utolsó földréteg elhordásával és kibukkantak az agyagból az ismeretlen lény bordái.
-Valahol itt lesz a feje!-mutatta a régész izgatottan. Már alig bírt magával. Kezdeti nyugalma mostanra teljesen elhagyta, s viselkedésével alaposan felcsigázta a társait is.
-Holnapra az egészet letakarítjuk.-vélte a radiesztéta. Tülkölést hallottak a tábor felöl, megérkezett a teherautó.
-Reggel folytatjuk. Azt javaslom pihenjük ki magunkat a döntõ pillanat elõtt!

-A zsidók megint bombázták Libanont!-mondta az arab összevont szemöldökkel a vacsora közben.-A helyi csendõrörs kapitánya pedig érdeklõdött, hogy mit keresünk itt a sivatagban. Nagyon gyanakvó ember.
-És? Mit mondtál neki?-kérdezte a professzor sajgó homlokát masszírozva. Az állandó megterhelés nem tett jót az egészségének, bõre a napolaj ellenére vörösre égett a tûzõ napon. Minden tagja fájt, reszketett a keze és szaggatottan kalapált a szíve. Hiába, elmúlt már ötven éves, ebben a korban veszélyes így meghajtania magát az embernek.
-Az igazat. Néhány õrült európai tudós a nyár közepén akar romokat ásni a semmi közepén. A hatóság engedélyezte, a papírjaink rendben vannak.
-Gondolod, hogy látogatókat kapunk?-érdeklõdött a történész bágyadtan.
-Sosem lehet tudni. Allah útjai kifürkészhetetlenek!-vonogatta a vállát az arab.-De nem valószínû.-tette hozzá gyorsan.-Csak a bolondok mászkálnak ilyenkor a sivatagban, már elnézést a kijelentésemért!
-Éppen azért kellett most jönnünk!-a radiesztéta alig evett húst, inkább a frissen hozott gyümölcsöket részesítette elõnyben. Ez meg is látszott vékony, inas alakján, viszont érdekes módon õ bírta a legjobban a munkát, az arabot is beleértve.
-Megmagyaráznád? Én azt hittem azért, mert szünet van az egyetemen!-az antropológus megint nem értett semmit. Egyre több rejtéllyel talákozott ezen az expedíción, de már alig volt ereje, hogy meglepõdjék bármin is. A lapát nyele feltörte a tenyerét, most a hólyagot piszkálgatta fáradtan.
-Is! Meg azért, hogy egyedül legyünk.-mondta a régész türelmesen.-Arra észak felé nagy ásatást folytatnak a britek évek óta, de mindig csak a téli hónapokban vannak kint a terepen. Õk ráérnek feltárni azt az õsi zsidó települést, van pénzük dögivel. Nem szerettük volna, ha beleütik az orrukat a mi kis akciónkba.
-Te nagyon jól tudod mi az a lelet a gödörben, mégsem vagy hajlandó elárulni!-szögezte neki a villáját az asztal felett a történész.-Csak egyet kérdezek! Miért?
-Mert nem vagyok biztos benne és nem akarok hülyét csinálni magamból.-mondta alig hallhatóan a professzor, és ezzel be is fejezték aznapra a beszélgetést.

A régész óvatosan kapargatta a hatalmas koponya szemgödreibõl az agyagot. A Nap már magasan állt, hátára tapadt a könnyû fehér ing az izzadtságtól. Arca csatakos volt a verejtéktõl, mely a szemébe csorgott a szalmakalap alól, nem gyõzte törölgetni a zsebkendõjével. Ha legalább lett volna egy kis szellõ a gödör fenekén, jobban érezte volna magát, de sajnos állt a levegõ a sivatagban, így kénytelen volt befejezni a munkát, mielõtt teljesen végezhetett volna vele.
Háta mögött a társai bíbelõdtek a bordák és a medencecsont kiszabadításával, spaknival, majd kislapáttal csupaszítva le a megkövesedett csontokat.
-Na, ezzel megvagyunk!-nyögte a történész és feltápászkodott, kóvályogva a melegtõl.
-Most már látszik belõle annyi, hogy eldöntsük, dinoszauruszt vagy bálnát találtunk-e!
A régész kimászott a gödörbõl és odaállt a déli végébe, hogy fentrõl rálásson a teljes csontvázra, mely békésen tûrte a rajta matató szakemberek vitáját.
-Gyertek ki mindannyian!-kiáltotta ahogy a torkán kifért, majd nevetni kezdett.-Ide...! Ide...!
-Na, szerinted mi lehet ez?-az õsember kutató ért fel elsõnek, a nadrágját porolgatta.
-Nézd meg! Végül is te vagy az antropológus a csapatban!-vihogott az öreg szédelegve.
-Neked kell a legjobban tudnod, mi ez!-azzal összerogyott, most már valósággal röhögve.
-Még, hogy bálna! Szentséges egek! Meg dinoszaurusz! Hát hogy adhattak nektek diplomát az egyetemen pupákok!
És akkor végre meglátták a társai is, mi fekszik elõttük az úszómedencényi árokban. Eltekintve a csontváz irdatlan méreteitõl, mindannyiuk számára egyértelmûvé vált, hogy a lény csakis egy hajdanán élt gigantikus, mindazonáltal arányos testfelépítésû és két lábon járó ember lehetett.

-Ezt egyszerûen nem tudom elhinni!-dünnyögte az antropológus a feltárásról készült térképet nézegetve.-Ellent mond mindennek amit tanultam az egyetemen...! Képtelenség!
A fõsátorban voltak várva az ebédet, amit az arab kotyvasztott a sarokban elhelyezett tábori fõzõn. Nem törõdvén a tikkasztó forrósággal, azon nyomban lefényképezték az óriás maradványait, egészében és testrészenként külön-külön. Az õsember kutató mérõszalaggal rohangált az árokban, minden szabadra került csontot megvizsgálva és pontosan berajzolva a térképére. Végül letakarták a leleteket és visszavonultak az árnyékba, hogy megtárgyalják a további teendõket.
-Pedig nem az. A sejtésünk helyes volt!-vigyorgott a professzor diadalmasan.-Találtunk egy óriási emberi csontvázat, meglepõen jó állapotban. Legalább ötezer éve feküdhet a domb alatt, úgy saccolom. Nyilván ide temették a társai.
-A kislány akkora lehetett, mint egy tizenkét emeletes lakóház!-tette hozzá a radieszteziológus, töredezett körmeit vizsgálgatva.
-Igen, a medencecsontok szélessége egyértelmûen nõre utal.-bólogatott az antropológus.
-Bár megnézném én azt a bébit, akit egy ilyen behemót anya hozott a világra!
-Hát, ha ez nem valami gigantikus beugratás fiúk, akkor az évszázad felfedezése hever a gödörben!-szólalt meg hosszú hallgatás után a történész.-Gondoljatok csak bele! Nyilván nem õ volt az egyetlen óriás akkoriban a világon! Vajon hányan lehettek? És miért nem találtunk eddig egy ilyen csontvázat sem? Kialakulhatott ekkora emberszabású lény egyáltalán a Földön vagy máshonnan került ide, egy másik bolygóról? Hogy tudott felegyenesedve járni? Ez statikai képtelenség!-folytatta volna még a kérdések felsorolását, de a professzor leintette.
-Nyugalom, ne akarjunk most mindenre egybõl választ kapni! A részleteken ráérünk gondolkodni azután is, hogy biztonságba helyeztük a leletet. Ha ennek híre megy, nagyobb lesz a népvándorlás a környéken, mint Mekkában az éves zarándoklat idején.
-Akkor világhírûek leszünk!-örvendezett az arab, az asztalra téve a leveses lábost.-Jó étvágyat mindenkinek! A hús mindjárt megsül.
-Egy valamit azért elmondhatnál.-nézett a régész szemébe az antropológus keményen.
-Honnan tudtad, hogy itt kell keresnünk? Hogy egyáltalán létezik ilyesmi?
A professzor összenézett a radiesztétával, majd látva annak beleegyezõ tekintetét, mély lélegzetet vett és belekezdett a mondókájába.

-Régóta érdekelnek bizonyos szokatlan régészeti leletek, melyekrõl a szakemberek kevés kivételtõl eltekintve próbálnak nem tudomást venni. Számos kutatásban részt vettem már a Közel-Keleten, Törökországtól Egyiptomig, Ciprustól Afganisztánig. Fõként városmaradványokat és temetõket tártunk fel az egyetemi kollégáimmal, ókori sírokat és katakombákat. Tizenegy éve találtuk meg az elsõ óriás koponyát egy iraki sumér településen, Ur közelében. Az állkapcsa hiányzott és össze volt törve a koponyája. Több mázsányi követ kellett eltávolítanunk, mire rábukkantunk, merõ véletlenségbõl. Elõször természetesen azt hittük, dinoszaurusz csontokról van szó, de az összeillesztéskor kiderült, hogy kisértetiesen hasonlít egy emberi koponyára. Csak éppen az volt a bibi, hogy meghaladta a másfél métert az átmérõje. A kollégám, aki összeragasztotta, persze jót röhögött lányos zavarában az egészen és végül ráragasztott egy cimkét, hogy ókori agyagból égetett szobormaradvány.
-Szobor?-hûlt el a történész kerekre tágult szemekkel.-Legalább megvizsgáltátok az anyagát?
-Persze.-bólintott a professzor.-Megkövesedett csontmaradványok voltak. Az an-nasiriyai múzeumba került a lelet, amit az Öböl háború idején aztán rendesen szétbombáztak a szövetségesek. Állítólag semmi sem maradt belõle. Az elsõ számú bizonyíték így elveszett a tudomány számára. Akkor még meglehetõsen naív voltam az új felfedezésekkel kapcsolatban, és elmeséltem a dolgot odahaza több kollégámnak és az akkori fõnökömnek, aki rögtön lebeszélt arról, hogy a téma kutatásába kezdjek. Óriások nincsenek és soha nem is voltak, mese az egész, szóval hagyjam a fenébe. Ezt mondta jóindulatúan, és elküldött Egyiptomba, túrni egy kicsit a homokot a piramisok lábánál.
-Hallottam már ilyenrõl, hogy eltussolnak bizonyos felfedezéseket, mert azok megdöntenék valamely akadémiai professzor konzervatív elméleteit az emberiség történelmével kapcsolatban.-bólintott megértõen a történész.-Nem ez az elsõ eset. Folytasd!
-Ott ismerkedtem össze a varázsvesszõs barátunkkal, akit egy magánalapítvány alkalmazott a föld alatt rejtõzõ üregek, sírok felderítése érdekében. És persze az egyik sírkamrában megint találtunk valamit.
-Egy õrlõfogat.-dünnyögte evés közben a radieszteziológus.-Amit elefántfogként katalogizáltak az egyiptomiak.
-Csakhogy nem az volt. Alaposan utána néztem a szakkönyvekben, még néhány állatorvost és fogászt is megkérdeztem, de semmilyen használható választ nem tudtak adni az eredetével kapcsolatban. Így hát ez a lelet is kikerült a kezembõl. Ekkor akadt meg a szemem teljesen véletlenül egy kairói újságcikken. Egy önmagát médiumnak valló öreg pasas állítólag megjósolta a rendõrségnek, hová ásták el egy rablógyilkosság tettesei a zsákmányt és az áldozatukat. Így hát elmentünk a fickóhoz és megkértük, hogy keressen meg valamit, amit elõzõ nap rejtettünk el a sivatagban, és jelölje be pontosan a térképen, majd mondja meg mi az.
-Egy vízzel teli kulacs volt.-mondta a radiesztéta.-Gyorsan megtalálta a pasas.
-Kiderült, hogy tényleg rendelkezik valamiféle misztikus képességgel, bár keményen megkérte az árát az együttmûködésnek.-folytatta a professzor mosolyogva.-És ekkor jött a nagy ötlet. Térképeket mutattam neki és kértem, hogy találjon nekünk olyan csontvázat, ami egy óriásé volt. Persze szívta a fogát, és az isteneket emlegette, hogy jobb lenne békén hagyni azokat a hatalmasságokat, akik a mondák szerint egykoron itt éltek a Földön az emberek között. De pár száz piaszter megoldotta a nyelvét.
-Hát ez nem lehet igaz!-kiáltott fel az antropológus döbbenten.-Ne haragudj, de ha ezt odahaza elmeséled, sültbolondnak fognak nézni! Varázsvesszõ és parafenomének! Röhej!
-Csak amíg ki nem állítjuk az óriás csontvázát a múzeumban!-kacsintott rá kedélyesen a professzor.-Az ellenõrzõ teszt meggyõzött minket arról, hogy érdemes megpróbálni a dolgot. Kerestethettünk volna vele fáraó sírokat is a királyok völgyében vagy kincseskamrákat, de én valami sokkal nagyobbat akartam. Egy világra szóló fölfedezést. Végül két pontot jelölt meg a fickó, hosszas erõlködés után. Az egyiket a Vörös-tenger fenekén, messze a parttól, a másikat itt, Szíriában. Kizárásos alapon döntöttünk az utóbbi helyszín mellett, mivel a víz alatti régészet költséges mulatság. Két évig készültünk erre az expedícióra, a legnagyobb titokban természetesen. Nem kérhettem anyagi támogatást senkitõl, mert hát mit is mondtam volna, ha megkérdezik, hogy mire kell a pénz? Hogy egy bibliai óriást akarok kiásni, amelynek a sírját egy írástudatlan kairói paraszt jelölte be a térképen? Szóval minden megtakarított pénzünket beleöltük ebbe a vállalkozásba, idecsábítottunk benneteket azzal a mesével, hogy õsember csontokat találtunk, és lám igazunk lett!
Befejezte, várakozóan nézett a társaira. Az arab elébük tette a sült bárányhúst, melynek illata betöltötte a levegõt. Jó étvággyal falatoztak, sokáig senki nem szólt semmit. Aztán a történész lenyelte az utolsó falatot, és a fogát piszkálva, óvatosan megjegyezte.:
-Hát akkor itt az ideje alaposan felülvizsgálnunk a népmeséket és a mondákat barátaim!

-Szóval, mi legyen a neve az asszonyságnak?-kérdezte az arab vidáman. Az árok szélén álltak, az óriás feje felöli részen. A délutánt hosszas vitákkal töltötték, megpróbálván válaszokat találni az elméjüket izgató ezernyi kérdésre. Vajon mit ehetett egy ekkora lény? Mennyire volt értelmes és a csontjai hogy bírták el a saját testsúlyát?
-Szerintem hívjuk gigantropusz maximusznak.-felelte a régészprofesszor határozottan.
-A legfontosabb most az, hogy gondoskodjunk a csontváz védelmérõl. Vissza kell mennünk az egyetemre és bejelenteni a felfedezést, majd megszervezni egy expedíciót a csontok kiemelésére. Közben publikálni a fényképeket és megvizsgálni a csontokból vett mintákat, stb. Egyszóval rengeteg dolgunk lesz!
-Temessük be?-kérdezte az antropológus a szakállát babrálva.-Így nem hagyhatjuk itt!
-El kell rejtenünk, nehogy megtalálja véletlenül egy erre tévedõ bennszülött. Lehetnek még lejjebb használati tárgyak, amiket a nõvel együtt temettek el. Távol kell tartanunk a sírrablókat, tudjátok!
-Akkor lássunk neki!-nyögte a derekát tapogatva a történész és felsóhajtott.-Kiássuk, betemetjük, feltúrjuk és megpiszkáljuk a múlt emlékeit! Óriási tudományos szenzáció lesz belõle, a kollégáink átkozni és isteníteni fognak egyszerre, amiért újra kell írniuk a történelemkönyveket! Remélem az én síromat azért békén fogja hagyni az utókor pár évezred múlva!
-Ne nyavajogj annyit, inkább lapátolj!-intette az antropológus.-Még két nap, mire eltüntetjük a nyomokat és elindulhatunk haza! Szeretnék végre rendesen megfürödni egy kádban!
A Nap lassan lenyugodott a horizonton, õk pedig a késõ éjszakába nyúlóan dolgoztak, visszahányva a földet az óriás testére.

Azok a férfiak azután érkeztek, hogy az expedíció tábort bontott és elhagyta a körzetet. Tízen voltak, három jól felszerelt terepjáróval és ásókat hoztak magukkal. Már napok óta figyelték tisztes távolból a régészek ténykedését. Éjjelente a legjobb felderítõjük odakúszott a gödörhöz, hogy megnézze mi után kutatnak az idegenek.
A csoport parancsnoka mûholdas összeköttetésben állt egy londoni székhelyû magáncéggel, melynek utasítására idejöttek, követvén az expedíciót. Kódolt üzenetek szálltak az ûrben oda-vissza, majd megszületett a döntés. Az óriás csontváza nem kerülhet a nyilvánosság elé. A férfiak azonnal munkához láttak, ásóik a frissen visszalapátolt homokba méllyedtek.

-Csak egy lehetõsége van uram!-mondta az ismeretlen a telefonban. A régészprofesszor döbbent arccal hallgatta szavait. Az imént érkeztek meg Damaszkuszba, ahol szobát béreltek egy szállodában, hogy kipihenjék magukat, mielõtt repülõre ülnének Európa felé.
-Hallgatniuk kell a felfedezésükrõl! Az óriás csontvázát már eltüntettük, csak a fényképek maradtak önöknél. Tehát nincs semmi tárgyi bizonyítékuk! Felejtsék el az ügyet, a saját érdekükben!
-És ha nem?!-kérdezte kihívóan a professzor. Tehetetlen harag ébredt benne, egyszerûen képtelen volt felfogni a történteket. Elõször kapott egy névtelen levelet a portán, amelyben valaki értesítette, hogy kiásták és elszállították a csontokat. Majd fél óra múlva felhívja õt telefonon ugyanezzel a szöveggel. A gondolatra tompa szúrás hasított a szívébe. De hát miért? És hogy jöttek rá?
-Ki maga és honnan tud a felfedezésünkrõl? Mit akar egyáltalán?
-Azok a csontok nem fognak soha a nyilvánosság elé kerülni. Maguk pedig vagy hallgatnak a dologról vagy...
-Vagy?
-Nos, akkor igen rövid életûek lesznek uram! Veszélyes világban élünk, tudja! Ne szívóskodjon se maga, se a barátai, mert kíméletlenek leszünk! És persze gondoljon a családjára! Figyeljük minden lépésüket, ezt ne feledjék!-egy kattanás, az idegen letette a kagylót.
A professzor lassan odafordult az ablakhoz, egy hosszú pillantást vetve az alant elterülõ fõváros tornyos, kupolás épületeire, és könnycseppek kezdtek csorogni ráncoktól szabdalt, megfáradt arcán.