Frank Mobile

A TITKOK SZIKLÁJA
 

1.

Törzsünknek van egy õsi mondája. A legöregebb vének, a tudás õrzõi mesélik ezt a világ kezdete óta, tovább adva mindig a történetet a következõ nemzedéknek. Valamikor régen, az idõk hajnalán történt...
Mikor a Teremtõ Nagy Szellem életet lehelt az elsõ emberekbe a Földön, megtanította õket mindenre a világ dolgaival kapcsolatban. A legvégsõ titkot azonban nem árulta el szeretett gyermekeinek. Ezt csak a legmagasabb égi szférák lakói, az Istenek ismerték és senki más rajtuk kívül a teremtett világban. Az emberek megelégedtek a tudásukkal és nem voltak kiváncsiak a legvégsõ titokra. Egy kivétel azonban akadt közöttük, aki halandó létére többet akart tudni társainál.
Minden varázsló elõdje és tanítója, az Elsõ Sámán volt az, aki a leghatalmasabb tudással rendelkezett abban az idõben a föld és az ég dolgairól. Még a holtak birodalmának szellemei is félték és tisztelték bölcsességéért és hatalmáért. Egy valami volt csak, amit még õ sem tudott, és pedig a legvégsõ választ az élet nagy kérdésére. Így aztán, hogy tudása felérjen az Istenekével, az Elsõ Sámán évekig imádkozott és könyörgött az égiekhez, súgják meg neki a titkot, hogy teljes legyen az õ tudása is és ezáltal egyenrangúvá váljon az Istenekkel még életében. Azok végül megszánták az Elsõ Sámánt, látván mennyire óhajtja az isteni tudást, és a Nagy Szellem beleegyezésével egy hatalmas kõsziklára vésték a legvégsõ választ, majd lehajították azt a Földre. A kõ egy hegy tetején állapodott meg, melyet késõbb a Titkok Sziklájának neveztek el az emberek.
Három napi járóföldre a Nagy Folyó kanyarulatától, ahol északon véget ér a szavanna hullámzó fûtengere, és helyét fokozatosan átveszi a végtelen kõsivatag, áll egy kopár hegy a pusztaságban. Hatalmas kõszikla, valódi mogul, melyen túl már csak a holtak birodalma lakozik és a mindenség pereme, mely a semmibe vezet. Ez a hegy a legendás Titkok Sziklája, ahová minden varázslónak életében egyszer, magányosan el kell zarándokolnia, hogy megkapja a végsõ, nagy beavatást az élet misztériumába.
Az Elsõ Sámán óta szokás a törzsünknél, hogy egy varázsló csak akkor válik teljes jogú beavatottá és sámánná, ha a tanulmányai végeztével elmegy a Titkok Sziklájához és elolvassa a legvégsõ választ. Senki emberfiának, még a legkedvesebb tanítványának sem beszélhet késõbb errõl, mert ez a legnagyobb és legszentebb titok, melyrõl beszélni tabu. Aki megszegi a tiltást, az az Istenek szörnyû átkát vonja magára és egész törzsére. A monda szerint azon nyomban halálnak halálával hal és lelke sosem juthat el az égi szavannákra.
Így rendelkeztek az Istenek az idõk hajnalán.

2.

Apám, az öreg varázsló magára öltötte hosszú, misztikus szimbólumokkal telehímzett gyógyító köntösét, majd fején a szarvakkal ékesített koronával kilépett a sátorból. Betegség ûzõ botját a bal kezében tartotta, míg jobbjával az övén lógó iszákba nyúlt, hogy egy adag gyógyfüvet szórjon a sátor elõtti tûzön rotyogó forró vízbe.
A beteg ezúttal a fõnök veje volt, akit jajgatva hoztak nemrég a testvérei hazulról. A hatalmas termetû, izmos harcos a földön fetrengett és a hasát fájlalta, mint egy kisgyerek aki sok éretlen gyümölcsöt evett az erdõben. A felesége elpanaszolta, hogy még reggel lett rosszul az ura, de elõször azt gondolták, biztosan csak a vacsora ártott meg neki. Elõzõ este nagy ünnepséget csaptak a törzsfõnök kunyhójában, melyre apám is hivatalos volt, de akkor még semmi baja sem volt a fickónak.
-Mit evett az ünnepségen?-kérdezte apám, miután megvizsgálta a sátor elé terített bõrön nyögdécselõ férfit. Az részletesen felsorolta, hány szelet sült húst, lepényt, és mennyi gyümölcsöt evett, majd hány csésze erjesztett italt ivott hozzá. Mivel mostanáig senki más nem jelentkezett hasonló tünetekkel a vacsoravendégek közül, pedig már dél felé járt az idõ, és apám is jól érezte magát, elvetette a mérgezés lehetõségét. Az azonban kétségtelen volt, hogy valamiféle betegségdémon szállta meg a fõnök vejét, melyet haladéktalanul ki kell ûzni belõle. E célból parancsolt rám, hogy szítsam fel a tüzet és tegyek rá egy vízzel teli edényt, a fõzet elkészítéséhez.
Én, mint a falu varázslójának egyetlen fia és legidõsebb gyermeke inaskodtam ezidõtájt egyedül az apám mellett, már pici gyerek korom óta. Tüzet raktam, gyógynövényeket szedtem az erdõben, segítettem neki a különféle varázslatok elvégzésénél és igyekeztem mindent megtanulni tõle, amit csak lehetett.
Mire felforrt a víz, apám a sátorban megtanácskozta a segítõ szellemével a betegségdémon kiûzésének módozatait, majd gyógyító köntösébe bújva elõlépett a sötétbõl. Én a tûz mellett ültem, arcomon a sokat tudó varázslóinasok nyugalmával és magabiztosságával, szótlanul figyelve az eseményeket. A beteg rokonsága ekkor már kivétel nélkül ott tolongott a közelben, egymás közt sutyorogva, de kívül maradva a sátor köré rajzolt szent védõkörön.
Apám még egyszer megszemlélte a beteget, akinek mit sem változott az állapota az utóbbi percekben, majd varázsigéket mormolva háromszor körbeugrálta a tûzön párolgó fõzetet, és botjával többször megböködte a beteget, hogy kiûzze belõle a démont. A gyógyítás nagyon látványos volt, én a sátor falához húzódva figyeltem, igyekezvén pontosan megjegyezni a tánclépéseket és karmozdulatokat, hogy késõbb majd meg tudjam ismételni, ha eljön az ideje.
A fõnök veje rémülten hevert a földön, kezével a hasát fogva és az elõadást figyelte. Remélte, a betegség démona mielõbb kitakarodik a testébõl, és így nem kell majd meginnia a gyógyító fõzetet. Szegénynek azonban nem volt szerencséje, mert apám a démonûzés után levette a parázsról az agyagedényt, és miután elfogadható hõmérsékletre hûlt, megitatta vele az egészet. Ettõl aztán teljesen kész lett a fickó.
-Féregûzõt adtam neki.-mondta halkan apám, mikor bevonultunk a sátorba a gyógyítás végeztével. Hátamon a déli forróság ellenére végigfutott a hideg, ahogy eszembe jutott, milyen íze van a szóban forgó kotyvaléknak. Egyszer, évekkel ezelõtt nekem is meg kellett innom, mikor hasonló tünetekkel feküdtem betegen a régi kunyhónkban.
A beteg estére csakugyan jobban lett, mivel a hasfájásáról megfeledkezve egyre sûrûbben rohangált a bokrok közé könnyíteni magán. A családja fizetség gyanánt egy pár új bõrszandált hozott nekünk és egy kosár tojást. Délután apámnak még be kellett kötnie egy fiatalasszony kezét, aki megvágta magát a késével, aztán csak ült a sátorban, szótlanul magába méllyedve. Ilyenkor nem volt tanácsos zavarni õt, mivel a segítõ szellemével társalgott. Ezért aztán kívül maradtam, a napon száradó gyógyhatású leveleket és virágokat piszkálgatva. A vacsoránkat készítõ fiatalasszony a szomszéd sátor elõtt szorgoskodott, lágy éneke elveszett a vadászatról hazatérõ harcosok diadalittas kiáltásainak özönében.
Sötétedés után, mikor tábortüzek gyúltak szerte a faluban, és becsukták a falut övezõ tüskés védõsánc kapuit, apám magához hívatott és így szólt.:
-Fiam! Közeledik a férfivá avatásod napja. Sok mindent megtanítottam már neked, amit tudnod kell ahhoz, hogy jó varázslója lehess a törzsnek. Tudsz olvasni a természet jeleibõl. Ismered a betegségdémonokat és kiûzésük módját a testbõl. Képes vagy fõzeteket készíteni és sebeket bekötni. Itt az ideje, hogy megtanulj beszélgetni a segítõ szellemeddel, akihez a késõbbiek során mindig bizalommal fordulhatsz majd, ha bármi gondod akadna az életben.
Lehajtottam fejem ezekre a szavakra, hogy elrejtsem örömteli mosolygásom a szavai hallatán. Ó, mennyire vártam már ezt a pillanatot! Most végre kapcsolatba kerülhetek a szellemi világ lényeivel és ezzel az Elsõ Sámán nyomdokaiba lépek magam is. Vagyis igazi nagy varázsló lesz belõlem, minden titkok tudója égen és földön! Ezt akartam, ezért tanultam annyit éveken át. Apám következõ szavai azonban szomorúsággal töltöttek el.
-Én már nem sokáig leszek köztetek fiam. Érzem, hogy közeleg az eltávozásom napja, amikor majd lelkem útra kél az égi szavannák felé, hátrahagyva ezt az öreg és gyenge testet a ragadozók prédájául.
-Szeretném, ha még maradnál.-mondtam a szemébe nézve õszintén.-Sok minden van, amit nem tudok. Taníts még kérlek!
Õ rám nézett, szemében parányi szikrákat véltem felvillanni a félhomályban. Talán csak a sátor elõtt parázsló tûz fénye szûrõdött be az ajtónyíláson, de az is lehet, hogy az atyai szeretet lángja volt az.
-Én is ugyanezt mondtam az apámnak, mikor bejelentette, hogy eltávozik.-mondta kisvártatva, majd halkan elmagyarázta nekem a segítõ szellememmel való kapcsolattartás módozatait. Errõl nem akarok beszélni, mivel a varázslók legszentebb titkai közé tartozik és a beavatatlanok úgysem érthetik meg. A lényeg, hogy attól az estétõl kezdve én is képessé váltam arra, hogy beszéljek a szellemekkel és tanácsot, útbaigazítást kérjek tõlük a munkámhoz, ügyes bajos dolgaimhoz.
Két héttel késõbb apám a törzsfõnök társaságában lement a folyóhoz, hogy fogadják a szomszédos törzs követeit, megtárgyalandó a falvaink közti terület felosztásának kérdését. Visszafelé jövet egy oroszlán támadta meg a csapatot és ráugrott apámra, csúnyán összemarcangolva a testét. Hevenyészett hordágyon cipelték haza a harcosok egy másik fiatalemberrel együtt, aki könnyebben sérült a karján, miközben a fenevaddal harcolt, hogy megmentse a varázsló életét.
Reszketõ kezekkel tisztítottam ki apám sebeit és kötöztem be, gyógyító leveleket helyezve rájuk. Két javasasszony segített, bár tudtuk, hogy menthetetlen. A törzsfõnök sajnálkozott és az oroszlánt átkozta, a nõk hangosan jajgattak, a férfiak az esetet tárgyalták, õ pedig csak feküdt csendesen, szelíden mosolyogva a földön. Tudtam, hogy erõs fájdalmai vannak, mégsem kiabált. Szerettem volna fájdalomcsillapító fõzettel megitatni, de elutasította.
-Éberen akarok elindulni.-nyögte elhalóan, majd épen maradt bal kezével benyúlt a ruhája alá és elõvette talizmánját. Az a bõrzacskó mindig a nyakában lógott, megvédve õt a holtak szellemeitõl, a betegségdémonoktól és az ellenséges törzsek gonosz varázslóinak rontásától. A kezembe nyomta és rám mosolygott.
-Ideje mennem fiam. Most már te vagy a törzs varázslója, de az utolsó beavatás még hátra van. Ismered az Elsõ Sámán legendáját. Ha a segítõ szellemed azt mondja, hogy eljött az idõ, menj el a Titkok Sziklájához! Sok szerencsét... fiam!
Azzal lecsukódott a szeme és meghalt. Sokáig ültem mellette, hallgatva az asszonyok siránkozását és jajveszékelését. Fejemben kavarogtak a szomorúnál szomorúbb gondolatok.

3.

Egy héttel azután, hogy díszes szertartás keretében eltemettük apámat, több más fiúval együtt átestem a férfivá avatás próbáján a vének tanácsa elõtt. Ezt követõen a fõnök a falu fõterén, az egész nép elõtt ünnepélyesen a fejemre illesztette a sámánkoronát, hivatalosan is elismerve ezzel törvényes jogomat a varázslói posztra. Így léptem az apám örökébe tizennégy éves koromban.
Akkor már az én nyakamban lógott a talizmán, melyben egy tigrisfogat és egy ezüstösen csillogó, szürke kõszilánkot leltem, mikor belekukkantottam. Tudtam jól, hogy a talizmán erejét a belé zárt bûverõn kívül még az adja, hogy a viselõjén kívül senki sem tudhatja mi van benne. Ezért aztán a legnagyobb titokban, éjjel bontottam ki a bõrzacskót a sátram mélyén. A tartalma kicsit meglepett, mert valami drágakõre vagy hegyikristályra számítottam a lelkem mélyén.
Teltek az évek. Varázslóként és gyógyítóként olyan sikeresen végeztem a feladatomat, hogy mikor a segítõ szellemem javaslatára inast kezdtem keresni magamnak, sorban álltak a sátram elõtt a nálamnál nemsokkal fiatalabb fiúk. Egy éles eszû, fürge gyereket választottam, aki bár alig múlt tíz, mégis érettebbnek tûnt a jelentkezõk többségénél. Csöndes volt és éber tekintetû, fürge és szorgalmas. Olyan gyorsan tanult, hogy két év múlva már egyedül járt ki a mezõre gyógyfüveket szedni, úgy tudta mindnek a nevét és formáját, hasznosságát.
Tizennyolc éves lettem, s közben hiába vártam, hogy a segítõ szellemem azt suttogja, elindulhatok végre a Titkok Sziklájához. Hiába kérdezgettem õt rendszeresen ezügyben, folyton csak nemet mondott.
Aztán megházasodtam, a fõnök egyik csinos, hamvas fekete bõrû, fiatal lányát véve magam mellé az új kunyhóba, melyet a sátor helyére építettünk nádból a nagy nyári szélvihart követõen. A vihar a sivatag felöl érkezett, romba döntve a falu jelentõs részét és szárazságot hozva a vidékre. És akkor végre megszólalt a segítõ szellemem.
Késõ éjszaka volt, kint ültem a kunyhó elõtt a csillagokat bámulva, hátha meglátok egy Istent fénylõ csíkként alászállani az égbõl. Holdanya még nem kelt fel, csak a szúnyogok keringtek nagy csapatokban a fejem felett.
-Eljött az idõ.-szólalt meg a hang a lelkemben. Mindössze ennyit mondott, én mégis tudtam, hogy mirõl van szó.
Másnap reggel meglátogattam a törzsfõnököt és közöltem vele, az õsi tradíció megtartása érdekében el kell hagynom a falut néhány napra.
-A Sziklához mész.-állapította meg a fõnök és nem tartóztatott.-Járj szerencsével sámánunk!
A feleségem természetesen szomorú volt. Az inasom ellenben örült, hogy a távollétemben neki kell majd ellátnia a feladataim egy részét. A varázslást természetesen szigorúan megtiltottam neki, nehogy a falura találja haragítani véletlenül az Isteneket, a gyógyításra viszont engedélyt kapott tõlem, a szellemem tanácsára.
Még aznap délelõtt barna köntöst öltöttem magamra, kezembe fogtam a betegség ûzõ botot, és élelemmel megrakott táskámat a vállamra vetve nekivágtam az ismeretlennek.
Észak felé haladtam a folyóval párhuzamosan, messzire elkerülve az utamba esõ falvakat. Két alkalommal a bokrok közé kellett rejtõznöm, mert emberek haladtak el a közelemben. Más törzsek vadászai voltak azok, akik nyilván nem nézték volna jó szemmel, ha meglátnak a saját területükön. A Titkok Sziklájához vezetõ út veszélyekkel és megpróbáltatásokkal teli, tudtam jól. Mégsem jutott volna eszembe, hogy meghátráljak.
Mikor leszállt az éj, fölmásztam egy magányos fára és igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni az ágai között. Nem sokat aludtam azon az éjjelen, mivel a távolban üvöltõ sakálok és a közeli erdõ neszei nem hagytak nyugodni. Most nem a falu biztonságos falain belül voltam, hanem kint a ragadozókkal teli szavannán, messze az enyéimtõl. Könyörögtem a segítõ szellememhez, hogy védjen meg a sötétség démonaitól.
Másnap reggel még pirkadat elõtt indultam, nagyokat ásítozva a feltámadó szélben. A távolban népes zebra csapat legelészett, bizalmatlanul méregetve alakomat a száraz fûtengerben. Egy helyütt vérnyomokra bukkantam, keselyûk marakodtak az oroszlánok és hiénák által meghagyott koncon. Reméltem nem akadok össze a környék ragadozóival. A botom és a késem ugyanis vajmi kevés védelmet jelentene egy megtermett tigris meglepetésszerû támadása esetén. Errefelé már fák sem igen akadtak, ahogy a folyó elkanyarodott nyugati irányba, s én magam mögött hagytam a természet viruló zöldjét. Este már a sivatag peremén tértem nyugovóra, egy kõhalom tetején húzva meg magamat.
Mostanáig keveset ettem s tudtam, innentõl még jobban takarékoskodnom kell majd az elemózsiámmal. A kõsivatagban semmi sincs, amire vadászhatnék. Ez a holtak birodalma, melyen túl véget ér a Föld és a semmibe hajlik a világkorong pereme.
A harmadik nap reggelén fölálltam a kõhalom csúcsára és észak felé tekintve végre megpillantottam a hegyet. A Titkok Sziklája volt az. Most láttam elõször, s õszintén szólva nem csalódtam a méreteiben. Legalább ezer ölnyi magas lehetett, meredek falain repedések futottak végig. Jó egy napi járóföldre volt tõlem, orma magasan kiemelkedett a horizont vonala fölé. Megtöltöttem a kulacsaim egy közeli forrás hûs vizébõl és elindultam.
A Nap mintha minden sugarát rám irányozta volna, hogy elevenen megsüssön a kavicsokkal borított izzó talajon. Árnyék annyi volt, amennyit én vetettem magam alá a földre. Csorgott rólam a víz, tagjaim reszkettek a fáradtságtól, de kitartóan haladtam elõre a hegy felé. Mielõbb elérem, annál hamarább följutok rá és annál hamarább indulhatok vissza. Így okoskodtam, néha nagyokat kortyolva a kevéske vízbõl. Délben a botomra akasztottam a köpenyem és annak árnyékába húzódva pihegtem, teljesen kimerülve. Arra gondoltam, vajon milyen nehéz lehetett a dolga azoknak a sámánoknak, akik az elmúlt évezredek alatt erre jártak elõttem, ezeket a köveket tapodva, s talán itt pusztulva valahol az úton. Érdekes mód azonban csontvázat egyet sem láttam, pedig éberen figyeltem a környéket.
Már feljöttek a csillagok, mikor végre leheveredtem a hegy tövében, s nyomban kimerült álomba zuhantam, megfeledkezve minden óvatosságról. Csak a szellemem õrködött felettem, azt hiszem.
Másnap késõn keltem, s a reggeli után nekiláttam kaptatót keresni, mely a csúcsra visz. A sziklafal meredek volt, tövében sok helyütt omladék tornyosult, megnehezítve a dolgomat. Délben még mindig nem találtam az ösvényt, melyrõl a legendák meséltek. Pedig itt kell lennie valahol a közelben! Végül leültem egy nagyobb szikla árnyékába és megszólítottam a segítõ szellemem.
-Mutasd az utat a csúcsra fel!-kértem, s õ válaszolt kisvártatva.
-Hol a legnehezebbnek látszik, ott a legkönnyebb!-suttogta a széllel ravaszul.
Még egyszer alaposan végignéztem a hegyoldalt, s a tanácsának megfelelõen rábukkantam egy keskeny csapásra, mely egy omladékhalom tetejétõl indult. Elszántan mászni kezdtem fölfelé.
Lentrõl könnyûnek látszott, de menet közben elképesztõen nehéznek bizonyult leküzdeni az elõttem tornyosuló magasságot. A kaptató néhol alig volt szélesebb három tenyérnyinél, szorosan a sziklafalhoz tapadva mertem csak tovább araszolni rajta. Nem akarok túlzó leírásba bocsátkozni az akadályokat és veszélyeket illetõen, de tény, hogy minden erõfeszítésre szükségem volt, hogy alkonyatra feljussak a csúcsra. A lapos, tágas hegytetõn aztán kifújtam magam. Elõttem a térség közepén egy két embernyi magas, alakra szabálytalan kõtömb hevert. Végre ott álltam a Titkok Sziklája elõtt!
Remegõ inakkal botladoztam oda hozzá, keresve az Istenek írását a kövön. Most végre megtudom a legvégsõ titkot, ahogy az Elsõ Sámán óta minden nagy varázsló, és tudásom teljessé válik a mindenség dolgait illetõen! Már nyelni sem tudtam az izgalomtól.
Az írás ott volt elõttem, pontosan ahogy elképzeltem a mondák alapján. Ismertem a jeleket, a Nagy Folyó mentén minden törzs ezeket használja õsidõk óta a tudás rögzítésére. Mindössze hat szóból állt a szöveg, de többször is el kellett olvasnom, mire megértettem a jelentését. Lelkesedésem gyorsan lelohadt aztán, ahogy végre felfogtam a szavak mögött rejlõ mélységes igazságot. Õszintén megmondom, mindenre számítottam, csak erre a válaszra nem.
Utána órákig ültem a földön, hátamat a kõnek támasztva és néztem a tájat. A Nap lassan lebukott a nyugati horizonton, én pedig ledõltem, hogy kipihenjem magam. Segítõ szellemem hallgatott, akár az Istenek odafent a csillagos égen. Fejemben még mindig a legvégsõ titok jelentése körül fortyogtak a gondolatok, s nem tudtam eldönteni, most sírjak e vagy nevessek, hogy ekkora utat tettem meg mindezért. Mert ha ez a legvégsõ titok, akkor máris elmondhatom magamról, hogy nem tudok többet a világról, mint az Istenek.
A szöveg egyébként így szólt.: "A tudás a nem tudás ismerete."

VÉGE

következõ novella

vissza a listához