Frank Mobile

AZ ISTENPROGRAM
 

1.

Éjfél is elmúlt már, mikor végre befejezték az utolsó unitok betöltését a kijelölt memóriába. Mostanra mindenki eltávozott az intézetbõl, csak a takarítónõk és az õrség maradt rajtuk kívül az épületszárnyban. A folyadékkristályos képernyõn futó számoszlopok lassan elfogytak és a gép jelentette, hogy készen áll a program futtatására.
Robert Lendon kitörölte a csipát gyulladt szemébõl és nyögve feltápászkodott rozoga forgószékébõl. Sötétfehér köpenye zsebébõl elõhalászott egy cukorkás zsacskót, de mivel az már régen kiürült, most csalódottan dobta a konzol melletti szemeteskosárba.
-Elkészültünk. Hihetetlen, de kész van!-nyújtózkodott, ásított és bágyadt tekintetet vetett a mellette ülõ társára.-Mikor indítjuk el Emory?
Emory Wessmann professzor az asztalra tette drótkeretes szemüvegét és elgondolkodva babrálta göndör, csillogóan fekete szakállát. Késõ van, jóval túllépték a munkaidejüket és ráadásul megígérte a feleségének, hogy ma este idõben hazaér. Nos, jó lenne legalább felhívnia az asszonyt és elnézést kérnie, nem elõször és nem utoljára a késésért.
-Ma éjjel már semmiképpen. Menjünk haza Rob és aludjunk egyet. Majd holnap elindítjuk a programot.
Bezárták a terminálon még futó alkalmazásokat és kikapcsolták a gépet. Lendon kinézett a terem ablakán az egyetemi parkra, melynek ritkásan ültetett fáin túl narancssárga fényárban úszott a város és felsóhajtott. Milyen nap is van ma? Odakint zajlik az élet, õk meg hónapok óta ki sem mozdultak már a mûszaki egyetem virtuálkibernetikai részlegének képernyõkkel teleaggatott falai közül. Amióta szakított vele a legutóbbi barátnõje egy nála pénzesebb és rámenõsebb pasas miatt, még nem járt kinn az éjszakában. Kezdte hiányolni a lányokat és a régi haverokat az iskolából.
-Gyere, hazaviszlek!-szólt rá Wessmann az ajtóban topogva, kezében rádiótelefonjával. A feleségét hívta, de senki sem vette fel a készüléket. Ez töprengésre késztette volna, ha némiképp frissebb az agya, de Wessmann most mindennek érezte magát, csak frissnek nem.
-Pontban délre legyél bent, akkor szeretném elindítani a GENGOD-ot.
-Itt leszek.-mosolygott Lendon magára kapva dzsekijét.-Nem azért dolgoztam négy hónapig, hogy lemaradjak a teremtés elsõ pillanatairól!

2.

Valóban az évtized számítástechnikai bravúrja lenne a GENGOD program? Márha egyáltalán megvalósítható és nem fogunk vele ismét befürödni. Tûnõdött Wessmann, mikor másnap délben leült a klaviatúra elé és belépett az egyetem belsõ hálózatába.
A korábbi látványos kudarcokra emlékezve ezúttal senkinek sem szólt az újabb indítási próbáról, még a tanszékvezetõnek sem. Csak õk ketten voltak az egész teremben aznap. Hétvége lévén a többi programozó odahaza pihent a családjával, sokan nyaralni mentek a tengerpartra, õk meg most is itt ülnek és reménykedve várják, hogy végre beérjen a munkájuk gyümölcse.
Lendon már jóval elõtte megérkezett. Az egyik fiatal és szemlátomást csinos, elsõéves asszisztensnõvel folytatott lebilincselõ társalgást a kávézóban, majd fülig érõ vigyorral telepedett oda a professzor mellé, kezében egy elegáns névjegykártyával.
-Meg van a ma esti parti.
-Gratulálok.-mordult föl Wessmann. Õ nem volt valami rózsás kedvében.
Az éjjel üres lakásban kellett nyugovóra térnie, mert a felesége szó nélkül hazautazott a szüleihez. Csak egy cetlit hagyott hátra az asztalon azzal, hogy elege van az egészbõl. Wessmann tudta ugyan, mit érthetett ezalatt a nõ, de úgy döntött nem törõdik vele. A program most mindennél fontosabb. Ha sikerül, annak nemzetközi elismerés lesz a következménye és talán némi fizetésemelés is. Majd utána rendezi a viszonyát élete párjával.
-No lássuk az aranyost! Kapcsold be a fõmonitort, azon többet fogunk látni.
Az ablakkal szemközti falra akasztott képernyõ kivilágosodott, majd elsötétült, mikor a professzor elindította a programot.
Az évtizedes kutatómunka és a hónapokig tartó kisérletezés után végre megszületett az elsõ hosszú futásidejû, önteremtõ és önfejlesztõ Istenprogram a mûszaki egyetem központi szuperszámítógépének külön erre a célra elkülönített, zárt virtuális memóriaterében. Az ötlet még a múlt évezredben fogant meg Wessmann agyában, aki frissen szerzett professzori címével végre hozzáférhetett az egyetem vadonatúj, holografikus kristálymemóriával mûködõ HCM-2002-es komputeréhez. Nagyon várta már ezt a pillanatot, hogy végre a gyakorlatban is kipróbálhassa elképzelését, mellyel modellezni szerette volna az Istent.
A korábbi próbálkozások, még a XX. század utolsó éveiben rendre kudarcba fulladtak az elektronikus számítógépek véges mûveleti kapacitása miatt. A teremtés végtelen bonyolultsági fokú hiperfraktális algoritmusainak feldolgozásához szükséges memória és mûveleti sebesség ugyanis csak a kristályalapú számítógépek megjelenésével vált elérhetõvé. A majdnem végtelen befogadó képességû, másodpercenkénti trillió mûvelet elvégzésére képes HCM-ek elsõ nemzedéke azonban sokáig nem volt elérhetõ a Wessmann féle egyszerû fickók számára. Évekbe tellett, mire a hadsereg átengedte õket polgári alkalmazásra a tudományos kutatóintézeteknek és az egyetemeknek. A rossznyelvek szerint valószínûleg azért, mert addigra a katonai fejlesztõk sokkal jobb gépekkel álltak elõ a DARPA-nál.
Wessmannt mindez nem érdekelte, õ csak egy dologra koncentrált. Az Istenprogram megvalósításán dolgozó tudóscsoportok közül elsõként akarta áttörni a bizonytalansági faktor határát, és ezzel bevonulni a számítástechnika panteonjába.
A különféle vallások vezetõi, kevés kivételtõl eltekintve, természetesen nem nézték jó szemmel az ilyen kutatásokat, mert veszélyeztetve érezték a hagyományos, konzervatív Istenképüket. A teofizikai megközelítés egyszerre erõsítette és gyengítette a vallási ideológiákat, mert igyekezett tudományos alapokra helyezni az istentant. Ráadásul alaposan feladta a leckét a materialistáknak is, és ezért sok támadásnak volt kitéve mindkét fél részérõl.
Az egyetemen belül szerencsére nagyon liberálisak voltak az új kor eszmeáramlataival szemben, bár igyekeztek ezt nem nagy dobra verni. A GENGOD Istenprogramot éppen ezért senki sem nevezte néven az egyetemen belül, bár mindenki tudta, mire megy ki a játék. Az egyéb programokon dolgozó matematikus kollégák idõnként benéztek hozzájuk érdeklõdve, hol tartanak a virtuális paradicsom fejlesztésével. Ez volt ugyanis az Istenprogram általánosan elterjedt beceneve a tanszéken.
A létfizika legfrissebb eredményeinek felhasználásával megalkotott modell a teremtés folyamatát hivatott volna utánozni a kibertérben, mintegy bizonyítandó a legújabb tudományos elméleteket az univerzum keletkezésével és fejlõdésével kapcsolatban. Lendon, mint szakképzett kozmofizikus így került a professzor mellé és látta el õt a munkája során észrevételeivel, késõbb pedig saját gyártmányú unitjaival, melyeket a munka hevében agyalt ki a programhoz. Gyorsan összebarátkoztak õk ketten az évtizednyi korkülönbség ellenére, és éjt nappallá téve, lelkesen dolgoztak az okforrás megalkotásán.
A lét- vagy teofizika kiindulási alapja egy olyan létezõ idõforrás, amely mint abszolút ok generálja magából az egész mindenséget, folyamatosan és végtelen változatosságban teremtve a megnyilvánulásokat. Ennek legfontosabb tulajdonságait már régen kidolgozták a kutatók, de gépre átültetni õket, és pláne egy használható programot alkotni belõlük még senkinek sem sikerült. Egészen mostanáig.
Wessmannéknek egy olyan algoritmust kellett kifejleszteniük, mely úgy mûködõképes a kibertérben, hogy semmilyen külsõ kapcsolata nincs más programokkal, tehát input és output nélküli. Csak saját magára támaszkodhat, magából, magában, magának kell megteremtenie mindent, amit csak lehet. Egy egész kis univerzumot a virtuális semmiben. Ez az okforrás az ekvitemporiális felülettel jellemezhetõ, egyoldalú és pontnyi geometria, a megnyilvánulatlan õsparadicsom.
Az elsõ hat próbálkozásuk rendre kudarcot vallott, mert képtelenek voltak megoldani a program elindításához szükséges paraméterek összehangolását. A virtuális paradicsomba annyi tulajdonságot kellett belegyömöszölniük, több egymásba ágyazott ciklus keretein belül, hogy azzal megsértették magát a kiindulási axiómát. Az okforrásnak ciklikusan önfenntartónak kellett volna lennie, de eddig ezt sem sikerült megvalósítaniuk.
Ám most, hosszas kisérletezés és újrakezdés után végre elkészült a program. Tartalmazta mindazon jellemzõket, melyek a létezési axiómából következtek. Volt belsõ idõtartama, forgása, geometriája, továbbá rekurzív ciklikussággal hozta létre önnön kettõs egységét. Emanációt árasztott magából és a múltszférái taszítólag hatottak a másolati rendszereire. Ez így már garantáltan mûködõképes volt és megfelelt a létfizikusok elvárásainak. A gépben életre kelt az Isten.
-A kibertér elszigetelve.-mondta Wessmann a képernyõt uraló feketeségre bökve.
-Semmilyen külsõ behatás nem éri a forrást.
A feketeség közepén egzisztáló kronoblaszt fehér volt, elmosódott felületû, de térhatású és sebesen örvénylett a tengelye körül. A két tudós meredten bámulta a torroid képét, izgalmuk kezdett a tetõfokára hágni.
-Kezdetben vala az ige... Eddig a múltkor is eljutottunk.-jegyezte meg Lendon.-Lássuk, képes lesz e megnyilvánulni!
-Még nem kapcsoltam be az egészet, ez csak az alapszoftver... Szemléltetésül.
Wessmann a terminálhoz fordult és bepötyögte az utolsó parancsot a gépbe.
-A lét pedig kietlen, és puszta vala és sötétség vala a mélység színén. Az Isten Lelke meg csak lebeg a kezdeti emanáció vizeiben...
Abban a pillanatban kivilágosodott a képernyõ, ahogy a forrás a belsõ instabilitásának köszönhetõen megduplázódott és elkezdte felfújni önmagát, eseményhorizontokat lehellve ki magából a végtelenbe. Az oldalsó kis képernyõn futó számláló, mely azt mutatta, hogy mekkora memóriát foglal el a HCM kapacitásából a GENGOD program, most megugrott. Õrületes sebességgel nõni kezdett a holografikus tárolóba kerülõ bájtok száma és a futási sebesség egyre gyorsult.
-Ez igen! Áttörtük a bizonytalansági faktor határát!-lelkendezett Lendon a képernyõt elborító hullámtengert szemlélve.-Ez már a megnyilvánult állapota, az õskáosz! Az originális okforrások sorra realizálódnak egymás számára. Az emanációs taszítás meg felfújja az egészet, mint a habot.
Wessmann kifürkészhetetlen arccal nézte a folyamatot, aztán szelíden elmosolyodott.
-Nagy a jövés menés igaz?
-Megcsináltuk Emory! És lõn világosság! Megcsináltuk! Hú...! És pont most nincs itt senki a fiúk közül, hogy lássa ezt az egészet!
-Majd késõbb megnézik a rögzítõrõl. Mi van a kölcsönhatásokkal? Ezek mind tardionok.
-Tágítsd a látómezõt úgy, hogy az egészet befoghassuk. Igen, ez itt már egy tachion, bár úgy saccolom nem éri el a szükséges sebességet. Már nem gyõzi a képernyõ, összeolvad az egész.
A kibertérben fortyogó kaotikus hullámkavalkád bonyolultsági foka mostanra elérte azt a szintet, hogy egyetlen hófehér fénygömbben látszottak összeolvadni az eseményterek és az õket generáló források, ezért Wessmann újra nagyítani kezdte a képet, hogy belenézhessenek a káosz belsejébe.
-A kölcsönös realizációk száma elérte a tízet, a jelenek múltszférái szépen tologatják egymást a hullámtérben.-kommentálta Lendon mutogatva.
-Látom, de ne hadonássz elõttem! Teremtõ tachiont látsz valahol?-Wessmann hiába forgatta a látómezõt, semmi ismerõset nem tudott kivenni a képen.
-Nem. De ha megszületik a téridõ, azt észre fogjuk venni a hullámterérõl.
-Meghaladtuk az egymilliárd bájtot. A növekedés egyre gyorsul. Mit gondolsz, mikorra fogja számottevõ mértékben lelassítani a mûveleti sebességet?
-Talán tíz perc múlva, nem tudom. Be kell tartanunk az információmegmaradási törvényt, semmit sem emelhetünk ki a rendszerbõl. Mennyi szabad kapacitása van még a HCM-nek?
Lendon egy oldalsó terminálon pötyögött, a terhelési mutatókat elemezve.
-Jelenleg 4%-on van. Ez máris több, mint amire a régi elektronikus Cray komputerek képesek voltak!
-Hát igen, ez itt a XXI. század! Micsoda szenzáció lesz, ha túlcsordul a HCM a paradicsomunktól! A jó öreg Smith professzor idegrohamot fog kapni, hogy lebénítjuk a hálózatot.
-Talán nem lesz rá szükség.-Wessmann visszafordult a konzolhoz, és kinyitva egy másik alkalmazást utasította a gépet, hogy próbálja meg kiszámolni a túlcsordulás bekövetkeztének várható idõtartamát.
Lendon bámulta egy darabig az állandóan új formákat produkáló, önmagát sosem ismételõ hullámtengert, azután maga is leült az egyik terminálhoz és beindította a GENGOD-ot figyelõ, de attól független keresõprogramot. Mostanra meg kellett jelennie a rendszerben az elsõ stabil, önfenntartó okságsértésnek, a térszeránnak. Ezt akarta megkerestetni a géppel.
-Körülbelül holnap délelõttre csordul túl a HCM.-mondta kis idõ múlva Wessmann, és elégedett pillantást vetett a társára.-Találtál valami érdekeset?
-Meghiszem azt!-mutatta Lendon nyomban, ráközelítve a nagyképernyõvel a kiszemelt területre a káoszon belül.-Íme az elsõ téridõ szimmetria. Oktaéder, öt virtuális forrás hat helyen. Ez jobbos csavarodású monász, benne több másodlagos oktaéderrel. Másolati mindenhatókat készít, idõszálakkal kapcsolva õket magához... És itt megjelennek a fotinók, a hét forrás nyolc helyen egy kocka alakú geometriában! Mindjárt kész az univerzumunk! Már csak az anyag hiányzik...
-A neutron kialakulásához szükséges, megfelelõ számú forrásrandevú bele fog telni még egy pár órába.-Wessmann felállt, a kijárat felé indult.-Elszaladok ebédelni, tartsd addig a frontot. Ha bármi történne, hívj a csipogóval.

3.

Esteledett már, mikor megjelent a programban az anyag fraktálja. Addigra a HCM 37%-át foglalta le a GENGOD futtatása, és a memóriában lévõ adatmennyiség meghaladta a tíz harmincadik hatványát.
Wessmann és Lendon rendíthetetlen nyugalommal ültek foteljeikben és a kisérlet következményeirõl beszélgettek. Néha benézett hozzájuk a folyosókon cirkáló valamelyik biztonsági õr, egyébként senki sem zavarta õket.
-Ez az áttörés minden bizonnyal új lendületet ad majd a létfizikai kutatásoknak. És persze demonstrációs eszköznek sem utolsó.-állapította meg Lendon.
-Engem sokkal jobban érdekelnek a matematikai és a gyakorlati vonatkozások, mint a filozófiai következmények.-Wessmann a szakállát babrálta, szeme a képernyõt uraló színpompás képekre tapadt.-Talán kifejleszthetünk ebbõl olyan programokat, melyek hozzásegítenek a térugrás és az idõutazás megvalósításához. Aztán ott van a gondolatvezérléses számítógép, a teremtõgép, meg a jó ég tudja mi minden. És talán levezethetõvé válik az n tényezõs bizonytalansági faktorú nyílt részhalmaz Andrew Balogh féle elmélete is.
-Vajon mit szólnak majd hozzá a keresztények? Meg a mohamedánok, a buddhisták és a többi vallásos fickó, hogy matematikai problémát csináltunk az Istenbõl?
-Azt talán még a HCM kártyavetõ jósprogramja sem tudná elõre megmondani!-vigyorodott el Wessmann jókedvûen.-Én mindenesetre egész éjjelre bent maradok. Te haza mégy aludni?
-Maradok.-döntötte el határozottan a társa.
-No és mi lesz az esti flörttel? A kislány névjegykártyájáról megfeledkeztél?
-Húú... jó, hogy említed! Akkor mégiscsak megyek... de reggelre itt vagyok Emory!-pattant fel Lendon megélénkülve, fölöttébb izgatottan.
-Menj csak Rob, és mulass jól!-intett még utána a professzor, magában somolyogva a fiatalember sietõs távozásán. Aztán eszébe jutott a felesége és lehervadt arcáról a mosoly.
Elõvette kabátzsebébõl a rádiótelefonját és lassan, elgondolkodva beütötte a megfelelõ számokat.

4.

Hajnalodott, mikor Wessmann felébredt, nyögve tápászkodva fel a karosszékébõl, ahol valamikor éjfél után elnyomta az álom. A feleségével folytatott hosszú, metszõ hangú beszélgetés nem tett túl jót a hangulatának. Egyedül a GENGOD program tudta csak felvidítani, amely változatlan sebességgel örvénylett és terebélyesedett a számítógép memóriájában.
Gyorsan csinált néhány fejkörzést, majd ellenõrizte a kiegészítõ terminálon futó jelzéseket. Az éjszaka folyamán az Istenprogram folyamatosan gyártotta magában a neutronokat és fénykvantumokat, létrehozva mostanra az anyagi világot a virtuális teremtésen belül. A fotinók gerjesztésének köszönhetõen sok neutron elbomlott protonra és elektronra, megjelentek az elsõ hidrogén atomok, majd a csavarodott téridõben forgásba jövõ porfelhõkben megszülettek a csillagok.
A képernyõn egy galaxis formálódását figyelhette épp, kis felbontásban. Ez a kép már nem volt egészen monokróm, mert idõközben egy segédprogrammal színeket rendelt az egyes ponthalmazokhoz, hogy látványosabbá tegye õket.
Wessmann átballagott a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét, majd az ablakhoz sétált a csészével. A keleti égboltra akkortájt kezdett felkúszni a Nap, álmos pillantásokat vetve a város gyorsan kihúnyó fényeire. Az egyetemi park teljesen néptelen volt, a rövidre nyírt füvön harmatcseppek fehérlettek. Hûvös volt az éjszaka.
-Professzor úr! Ön itt?-hallott egy meglepett kiáltást az ajtó felöl. Wessmann sarkon perdült, majdnem kiejtve kezébõl a kávéscsészét.
Az egyik biztonsági õr volt az, akinek a fia egykoron ide járt az egyetemre. Wessmann már nem emlékezett a férfi nevére, csak arra, hogy alighanem mexikói származású lehet.
-Jó reggelt! Bent maradtam éjszakára, egy fontos tesztelés kedvéért. Kér kávét?
-Köszönöm nem.-mosolyodott el a férfi barátságosan.-Szóval mégiscsak igaz a hír, hogy a professzor úr rendszeresen itt marad esténként az õsparadicsom kedvéért!
-Való igaz, szoktam túlórázni, de ez volt az elsõ alkalom, hogy nem mentem haza.-mentegetõzött Wessmann kényszeredetten.
-No és a kedves felesége mit szól hozzá?-érdeklõdött a biztonsági õr hamiskásan.
-Azt inkább nem részletezném.-vonta össze a professzor a szemöldökét. Leült a konzol elé jelezvén, hogy nem kívánja folytatni a társalgást. Az õr mondott még valamit, aztán tovább sétált a folyosón.
Beletelt néhány percbe, mire Wessmann össze tudta szedni annyira a gondolatait, hogy ismét a munkájára koncentrálhasson. Az éjjeli õr szavai, mitagadás szíven ütötték. Felidézõdtek benne azok a szavak, amiket a feleségétõl hallott a telefonban, és arra gondolt, vajon mikorra fog elterjedni az egyetemen a válásuk híre. Sosem kedvelte az intézeten belül terjedõ pletykákat, pláne ha azok õróla szóltak. Tudta, sokan megszállottnak tartják, amiért mindenki másnál több idõt tölt a gép elõtt, még a nyári szünetben is, de nem érdekelte túlságosan. Neki a munkája volt az élete.
Némi tétovázás után a klaviatúrára fektette ujjait és sebesen gépelni kezdett egy matematikai értekezést.

5.

Robert Lendon tíz óra után ért vissza a tanszékre, álmosan ábrándos képpel fütyörészve valami új slágert. Wessmannt a képernyõ elõtt ácsorogva találta, amint egy szendvicset majszolt komótosan.
-Szép jó reggelt! Hogy állunk a paradicsommal?-állt oda mellé zsebre dugott kézzel, szemügyre véve a monitoron uralkodó képet. A világûr mélyfekete bársonyán örvénylõ galaxis fennséges látványa aztán belé folytotta a szót.
-Így.
Wessmann lenyelte az utolsó falatokat, odasétált a konzolhoz és lenyomott rajta egy billentyût.
-Épp idõben értél vissza, már csak pár percünk maradt a túlcsordulásig. A HCM telítettsége 97%-os, a memóriában tíz a negyvenkettediken bájt információ perturbálódik eszméletlen sebességgel. Rövidesen lebénul a hálózat.
-Milyen látványt nyújt közelrõl ez a galaxis?-jött meg nagysokára Lendon hangja.-Már kezdem bánni, hogy leléptem az este Emory. Mirõl maradtam le?
-Az univerzum születésérõl.-mosolygott szélesen a prof.-A számláló szerint a téridõ rendszerben kiépülõ galaxisok száma elérte a hétszáznegyvenezer nyolcvannyolcat!
-Vagyis annyit, ahány virtuális forrás kelti a neutront belülrõl!-tette hozzá Lendon szinte suttogva.-Lenyûgözõ! Amilyen fent, olyan lent! A csillagok körül kialakultak a bolygók?
-Ki.-bólintott Wessmann.-És nem csak azok. Figyelj...!
Mindketten a képernyõre meredtek, ahol gyors változások indultak meg idõközben. A GENGOD-ot figyelõ program elõször ráközelített a galaxisra, majd belehatolt és kiválasztott egy csillagot a milliárdnyi fénypont közül.
-Ez egy átlagos csillagrendszer.-kommentálta Wessmann.-Vagy egy tucatot megnéztem már ma délelõtt.
-Bolygók.-állapította meg Lendon, amint kivehetõvé váltak a Nap körül keringõ parányi sárgolyók.
-A harmadikra közelítek rá, úgy néz ki vizes bolygó lesz.-a professzor újabb utasításokat adott a gépnek, s közben aggódva figyelte a túlcsordulást jelzõ alkalmazást. Vajon lesz elég idejük vizsgálódni a kiválasztott égitesten, mielõtt leáll az egész? Õszintén remélte, hogy igen.
-Az is az! Óceánok! Nitrogén tartalmú légkör! Szárazföldek!-lelkendezett mellette a társa, és alig bírt megmaradni a foteljében. A képernyõt már teljesen kitöltötte a bolygó, belemerültek az atmoszférájába.
-A vízben egészen biztosan van élet, fél órája néztem meg. Porcos halak, cápák, medúzák és más lények úszkáltak benne.-Wessmann az egyik kontinens fölé irányította a fókuszt.
-Már a szárazföldet is meghódították, az a zöld ott egy erdõ lesz.
-Élet van a gépben! Igazi élet!- Lendon a fejét ingatta, hol a monitort nézte, hol a professzort.
-Ez felülmúlja a legvadabb álmaimat is.
-És látá Isten, hogy ez ímé igen jó?-nevetett rá a prof.-Most figyelj, a java még hátra van!
Egy település bukkant fel a látómezõben, közvetlenül a tengerparton. Egészen modern toronyházak, sûrû úthálózat, a tetõkön antennák, a kikötõben nagy acélhajók.
-Emberi lények. Hasonlóak hozzánk.-mondta Wessmann elégedetten.-Ez a legvégsõ bizonyíték, hogy jó a programunk! Megfogtuk az Isten lábát Rob! Értelmes életet hoztunk létre a virtuáltérben!
-Nézzünk be valamelyik épületbe!-javasolta Lendon, hirtelen támadt ötlettõl hajtva.-Mondjuk abba az iskolaszerûségbe, ott a parkban!
Wessmann ráközelített a kérdéses épületre, és közben az a furcsa gondolat ötlött fel benne, hogy mintha látta volna már valahol ezt az egészet. A fókuszt óvatosan ráállította az egyik ablakra, majd belépett a szobába.
Egy számítógépteremben voltak. Villogó terminálok között ült két férfi, a falon függõ nagy képernyõt figyelték kitartóan. A monitoron egy okforrás örvénylett tisztán kivehetõen, majd elkezdett megnyilvánulni, felfúvódni.
-De hiszen... ezek azt csinálják, amit mi...!-nyögte elsápadva Lendon. Összenézett a professzorral, és meglátta szemében a felismerés szikráit.
-Igen.-suttogta rekedten Wessmann.-Õk is a maguk Istenprogramján dolgoznak.
Hátuk mögött a konzolon ekkor sivított fel egy kijelzõ, tudtukra adva a HCM hálózat teljes túlcsordulását és lebénulását. A GENGOD program futása megszakadt, a kép a két virtuális tudóssal a számítógépteremben eltûnt a monitorról.
Eltelt néhány másodperc, majd a teremben ülõ két férfi egyszerre fordult meg, hogy hosszú pillantást vessen az ablakon túl ragyogó tiszta, azúrkék égboltra.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához