Frank Mobile

JÉZUS ÉS A TENGERÉSZ
 

Az alábbi íráshoz megtörtént események szolgáltak alapul, tehát minden nemû hasonlóság a valósággal kifejezetten a szerzõ mûve.

Haragosszürkén gomolygó viharfelhõk takarták az égboltot azon a napon, mikor ez a történet megesett. Heves vihar tombolt a Dél-kínai-tengeren, végigrohanva a habzó, fortyogó tajtékhegyek fölött, melyeket útjában maga alá gyûrt, egyetlen hullámzó, vad kavargássá korbácsolva. Az átlagosnál valamivel nagyobb erejû nyári vihar volt ez, mely lecsapott az útjába esõ szigetekre és megtépte õket, mint farkas a bárányokat. Nyomában levelek, faágak, és mindenféle szemét uszadéka sodródott a vizen, beleveszve a tenger végtelenségébe.
A Caboclo teherhajó bevont vitorlákkal, mindössze a hajócsavar erejére támaszkodva haladt távoli célja felé, mikor belekerült a tájfun fõáramába. A kapitány már akkor fölkészítette hajóját a viharra, mikor a horizonton megjelentek az elsõ alacsonyan szálló, szürke párafoszlányok és megerõsödött a szél. Tudta, hogy úgy sem menekülhet el a vihar elöl a mély merülésû, megrakott teherhajóval, ezért inkább bevonatta a vitorlákat és igyekezett a hajó magas felépítménnyel ellátott tatját fordítani a gyorsan közeledõ toronymagas hullámok felé. Pár órával késõbb kiszakadt az árbóccsúcsot szinte súrolva száguldó felhõpaplan, és heves zápor kergette le az utasokat a fedélzetrõl.
A legénység -csupa vén tengeri medve- megszokta már, hogy a hajó szinte táncot jár a lábuk alatt, minden ízében recsegve, ropogva, nyikorogva, mert ügyet sem vetve a háborgó óceánra születésnapi ivászatot rendezett a fedélközben. Aznap volt ugyanis a kapitány ötvenedik születésnapja, és ezt vihar ide vagy oda, de meg kellett ünnepelni. A kapitány ugyan meghagyta a fõstewardnak, hogy fejenként négy deci grognál többet nem oszthat ki a legénység tagjai között, mert bármikor szüksége lehet cselekvõképes emberekre a fedélzeten, de a lelkes zugpiások valahogy megkerülték a parancsot és a szigorú tekintetû ellátótisztet. Nemsokára igencsak vidám hangulat kerekedett a fedélközben, míg a teherhajó tucatnyi utasa a kabinjába zárkózva várta, hogy alább hagyjon végre a hajót dobáló hullámok ereje.
Esteledett már, mikor az egyik fõmatróz, nevezzük Billnek, mert hiszen nyomatékosan megkért rá miután elmesélte nekem ezt a történetet, hogy senkinek se áruljam el a nevét, részegen kitámolygott a fedélzet esõáztatta deszkáira, hogy a korlátnál könnyítsen háborgó gyomrán. Valahogy nem tett neki jót azon az estén a pálinka, pedig máskor, mint például amikor elmesélte nekem az esetet évekkel késõbb egy kikötõi kocsmában, egész jól bírta az alkoholt. Miután vagy egy fél percig öklendezett eredménytelenül a korlátnál úgy döntött, hogy hagyja az egészet a fenébe. Majd kialussza magát valahogy és reggelre kutya baja. Ekkor vette észre, hogy a két keze helyett négyet lát.
Meglepetésében elengedte az árbócmerevítõ kötélzetet és fenékre esett a fedélzeten. Az esõ lassan kezdett alább hagyni, de a hullámok még mindig át-átcsaptak a tat fölött, sós permettel árasztva el a ponyvával letakart mentõcsónakokat és rakodónyílásokat, nomeg Billt, aki az egyetlen emberi lény volt azokban a percekben a Caboclo fedélzetén. Mielõtt a matróz feltápászkodhatott volna, az ellenkezõ irányba dõlõ hajótest meglódította és átszánkáztatta õt, mint valami vizes rongycsomót a fedélzet másik oldalára.
-Azt hiszem eláztam!-állapította meg Bill rezignáltan és megszemlélte mind a négy kezét. Berúgott, ez nem vitás. Valahogy vissza kéne jutnia a lépcsõlejáróhoz, mielõtt egy hullám lesodorja a fedélzetrõl. Összeszedte magát és feltérdelt, de sajnos pont rosszkor, így kénytelen volt tovább bukfencelni a fõárbóchoz, ahol igencsak beütötte a hátát.
-Jaj nekem, Jézus Istenem, de fáj!-nyögte Bill, és a fájdalom kijózanító hatása alá kerülve felismerte, hogy nemcsak a látásával, de az egyensúlyérzékével is történhetett valami, mert képtelen volt megállni a négy lábán. Kezdett megijedni, hogy most bizony mi lesz, és a félelmét még csak tovább növelte a bömbölõ tájfun hideg süvítése, ahogy cibálta rajta a tengerészkabátot, no és a rázúduló több dézsányi víz sem tett jót a hangulatának.
-Segítség! Jöjjön már valaki...!-üvöltött bele tehetetlenül az éjszakába, de hiába vetett reménykedõ pillantásokat a parancsnoki híd világossága felé, az ott szolgálatot teljesítõk valamiért nem vették észre. Újabb hullámfront érkezett, és csaknem átlökte Billt a keményfa korláton. Csak a jószerencsének, nomeg a kötélzetbe belegabalyodó lábának köszönhette, hogy nem zuhant a vízbe.
Kezdett pánikba esni, már amennyire az alkoholtól eltompult agya felfogta, hogy milyen nagy bajban van. Kétségbeesetten tántorgott a fedélzeten, próbálva visszajutni a lépcsõhöz, és hályogos szemével a kötélzetet kereste vagy valamit amiben megkapaszkodhatna. Erõfeszítései sorra kudarcot vallottak, mivel rendre mellé nyúlt a sodrott köteleknek.
-Ó jaj, szentséges Jézus Úristenem! Jaj nekem, csak most... csak most segíts drága Jézus Krisztusom, hogy elkaphassam azt a nyamvadt kötelet és ígérem, templomba járó ember leszek a holtom napjáig...!-imádkozott Bill nyöszörögve, mikor újfent a hátsó felére csüccsent. Kezdett elege lenni az esésekbõl, mindene fájt, rémült volt és elkeseredett. És akkor történt a csoda.
Hófehér fényesség támadt a fedélzeten, közvetlenül elõtte, és a vihar árnyaiból kibontakozva megjelent a levegõben maga Jézus Krisztus. Billnek leesett az álla a megdöbbenéstõl, szaporán pislogni kezdett zavarában.
-Miben segíthetek jóember?-kérdezte Jézus egy csöppet sem zavartatva magát attól, hogy esik az esõ, tombol a vihar és ugrándozik alatta a hajó. Nyugodtan lebegett a fedélzet deszkái fölött pár ujjnyival. Hófehér köntöse makulátlanul tiszta volt és száraz, arcán együttérzõ szeretet ült a szegény tengerész iránt.
Bill nyelt egyet és megvakargatta kócos kobakját, melyrõl leesett a tengerész sapka.
-Na, most kéne még egy hordó rumot meginni gyorsan!-nyögte abban a biztos tudatban, hogy halucinál.
-Azzal sajnos nem szolgálhatok.-vont vállat a mennyei jelenés és körülnézve szertefoszlott a levegõben.
Billt a fedélzetmester találta meg két órával késõbb a mentõcsónak mellett, eszelõsen vihogva. Mint említette, azóta is tûnõdik rajta, hogy mitõl kerekedett olyan jó kedve azon az estén az óceánon.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához