Frank Mobile

LÉLEKCSAPDA

(A Parahadtest sorozat 2. része.)

Miután kiléptem a testembõl, felröppentem a plafonon keresztül az épület fölé, ki a szabadba. Ma délelõtt több helyszínt is be kell járnunk Jeanne-nal a bolygó különbözõ részein, úgyhogy nem fogunk unatkozni. Megálltam jó tíz méterrel a talaj fölött, arra várva, hogy a földalatti komplexum mélyén, a meditációs kamrájában fekvõ társam csatlakozzon hozzám. Jobb ha együtt megyünk mindenhová. Neki úgy tûnik több idõre van szüksége a kellõ tudati állapot behangolásához és a bilokációs utazás megkezdéséhez. Addig is, hogy ne unatkozzak, a lelki érzékszerveimet tornáztatva körbepásztáztam a fókuszommal az alant elterülõ tájon.
Késõ õsz volt már, a Parakutató Kisérleti Központot övezõ erdõ javában hullatta sárguló lombjait. Hûvös szellõ sodorta tova a parkoló betonjára esett leveleket, nagy kupacokba gyûjtve õket a gépkocsik kerekeinél. A körbezárt területre vezetõ mûúton felirat nélküli teherautó közeledett a sorompó felé. A drótkerítés mögött sétálgató, barna dzsekis biztonsági õrök egykedvûen tapodtak a korhadó avaron. Egyikük pórázon vezetett egy farkaskutyát, az állat unottan szimatolta az ösvény közelében tenyészõ gombák kalapjait. Itt akkora a titkolózás, hogy még a területet õrzõ katonák parancsnoka sem tudja, valójában milyen munkát végeznek a jellegtelen, hosszú betonépület mélyén az ide érkezõ civilek.
-Itt vagyok Bert!-jelent meg a közelemben Jeanne Maurer asztrálteste, fényesen lebegõ kisértetként a kéklõ ég alatt. Elindultunk.
-Az elsõ helyszín a G-9-es négyzet.-hallottam közben a meditációs kamrában hátrahagyott fizikai testemen keresztül Steve Deakin hadnagyot. A segédtisztem dolga ott ülni a lassan kihûlõ testem mellett, és figyelni a rám kapcsolt életfunkció követõ rendszerek adatait. Õ az összekötõm az anyagi világgal, aki magnóra veszi a testemmel elmondatott beszámolómat, miközben lélekben valahol messze járok, parasíkon kémkedve a hadseregnek. Steve segít a felderítésben, megadva az eredményes kutatáshoz szükséges háttér információkat is.
-Ázsiában vagyunk.-állapította meg mellettem Jeanne, mikor egy csupán másodpercekig tartó, észtvesztõ rohanás után lefékeztünk az óceán túloldalán. Alattunk nagyvárosok, erdõk, teraszos rizsföldek, legelõk, hegyek, majd sivatagok maradtak el gyors ütemben, aztán elértük a célkörzetet és lejjebb ereszkedtünk.
-Az itt található vegyifegyver gyár raktárkészletét kell felderítened.-mondta Deakin a magnófelvétel kedvéért.-Nézz körül odabent és mondd el, mit látsz.
A sivatagos felszínen csupán néhány jellegtelen építmény árulkodott arról, hogy a mélyben komoly tevékenység folyik már hónapok óta. A Központi Információ Gyûjtõ Hivataltól kapott mûholdas felvételek alapján könnyedén megtaláltuk a gyárat, s mindjárt le is merültünk az egyik felszínre nyíló szellõzõjárat rácsain keresztül a komplexumba.
Egy kisértet számára nincsenek akadályok a fizikai világban. Szabadon átjárhatók az anyagi testek, beleértve a legsûrûbb fémpáncélzatokat is. A lelki érzékszerveim bevetés közben fokozott érzékenységgel mûködnek, szó szerint mindent látok magam körül, a teljes létezési spektrumban. Aranyfényben ragyognak a tárgyak, a számomra ilyenkor minden atom jellegzetes módon világító, apró pontocskaként realizálódik a tudatomban. Olyannak látom a világot, amilyen az valójában, s ez sokkal több és szebb, mint a fizikai testbe zártan azt bárki képzelné. Ezért jó sámánnak lenni. Elõttem nincsenek titok ebben a dimenziórendszerben.
-A gyártó részlegben vagyok. Piros védõruhás emberek dolgoznak a teremben.-ezzel kezdtem a beszámolómat, lassan körberepülve a plafon alatt, hogy mindent pontosan megnézhessek. Jeanne az ellenkezõ irányba indult el, az õ teste mellett ülõ Estelle Hohenberg hadnagy szövegelését azonban nem hallottam, mert õk egy másik kamrában voltak odahaza. Feltételeztem, hogy a raktárba ment a nõ, felmérni az ott tárolt készleteket.
-Ahogy elnézem, elég modern gépeket használnak. Minden vadonat újnak látszik.
-Felismered a gépeket?-kérdezte Steve, majd mikor nemet mondtam, rávett, hogy próbáljam leírni a kinézetüket. Ez elég nehezen ment, mivel nem vagyok kémikus. A számomra ez az egész csak egy nagy halom csõ, meg tartály, mindenféle drótokkal és szelepekkel tarkítva.
-Látom a mûszereken a feliratokat, de ezen a nyelven nem tudok olvasni.-mondtam végül, feladva a próbálkozást, hogy használható leírást adjak a technológiáról.
-Akkor menj Jeanne után és nézd meg a tartályokban tárolt anyagokat.
-Na, ez már könnyebb lesz!-állapítottam meg, teljesen belemerülve egy nagy nyomású gáztartály belsejébe. Rákoncentráltam a kérdéses kotyvalékra, ami valószínûleg halálos idegméreg lehetett és kinagyítottam magamnak a molekulák képét.
-Nem ismerõs ez a gáz, de meg tudom mondani az alkotóit.
-Hallgatlak Bert!-Steve elégedett volt az ajánlatommal. Elkezdtem sorolni neki a molekulát alkotó atomokat, a kémiai kötéseket és egyéb látható jellemzõket. A korábbi felderítéseim során megtanultam pontosan felismerni az egyes elemek hullámképét. Így nem okoz majd gondot bármilyen bonyolult vegyület azonosítása a magnófelvételt késõbb meghallgató szakembereknek. Õk ki fogják találni a leírásom alapján, mibe csöppentem bele ezen a nem túl szívderítõ helyen.
-Kétszáz tonnára becsülöm a készleteket. Mit gondolsz mi ez?-ugrott be mellém a gázba Jeanne hirtelen.
-Fogalmam sincs. Voltál az alsóbb szinteken?
-Három raktárcsarnok van alattunk, tele acélpalackokkal. Rákerestem erre a méregre az akashában. Szaringáznak hívják és elég durva anyag. Kétkomponensû idegméreg, csak összekeverve halálos. Ez itt az egyik alkotója, amiben lebegünk.
-Remek!-abbahagytam a molekulák nézegetését. Jeanne felismerése fölöslegessé tette az aprólékos leírásomat, de sebaj. Jobb két külön bilokációs jelentés ugyanarról, mint egy sem. Minden felderítõ szokott tévedni vagy elnéz valamit idõnként. Ezért járunk kémkedni párban, hogy egymást átfedõ információkat szolgáltassunk a feletteseinknek. Már a Rómaiak is tudták gyakorlatból, hogy egy tanú nem tanú. Ez az asztrális hírszerzõkre fokozottan érvényes megállapítás.
-Jeanne szerint szaringázban úszkálunk Steve!-mondtam a segítõmnek kedélyesen.
-Akkor megtudtuk amit akartunk. Gyertek ki onnan!
Keresztül ugrottunk az acélfödémek és a rászórt homok vastag rétegein, fölemelkedve a felhõk közé. Emlékeimben felbukkant egy évekkel ezelõtti merénylet képe, amit az újságban olvastam nyaralás közben. Egy õrült szekta szaringázzal árasztotta el a tokiói metrót, hogy elõsegítse a világvége beköszöntét. Elképesztõen barom emberek vannak ezen a bolygón. Nem szívesen szoktam belenézni mások fejébe, mert visszataszítónak találom az ott kavargó primitív és zavaros gondolatokat, érzéseket.
Két héttel ezelõtt azt a feladatot kaptuk a parancsnokságtól, hogy próbáljuk meg kifürkészni egy ellenséges ország diktátorának legbelsõbb gondolatait. Egyes stratégiai elemzõk ugyanis arra következtettek a vezérkarnál, hogy a fickó meg fogja támadni a legkisebb szomszédját, annektálva annak területét a birodalmába. Ez pedig háborúval fenyeget bennünket is, fõként az ott lévõ gazdasági érdekeltségeink miatt. Akkor Alfonso Corbuccival, az olasz származású és igen tehetséges parafenoménnel voltam párban. Iszonyú élmény volt látni és érezni, mi van annak az idióta diktátornak a lelkében. Még szerencse, hogy csak gyakorlatoztatta a hadseregét és valójában esze ágában sem volt megtámadni a szomszédját. Így, a mi jelentésünknek hála, megmenekült attól, hogy megelõzõ légicsapást mérjünk a palotájára meg a hadvezetési pontjaira.
-A levegõben vagyunk... Megyünk a kikötõbe!
A második helyszín, amit ma fel kellett derítenünk, egy tengerparti ország konténer kikötõje volt. Ezt a célpontot a hivatal a rendõrség javaslatára jelölte ki. A kábítószer kereskedelem ezer karú polipja ellen hadakozó rendõri osztagok feltételezése szerint itt rakják át a hazánkba irányuló kokó nagy részét. Ahhoz viszont, hogy akcióba kezdhessenek az ottani embereink, tuti tippekre volna szükségük az árú pozíciójáról. A kikötõ óriási területen fekszik, az egyik legnagyobb a világon. Ezernyi hajó fordul meg itt naponta, konténerek milliói vándorolnak egyik rakodóhelyrõl a másikra.
-Ha odaértetek, keressétek meg elõször a 89-es dokkot!-mormolta Steve türelmesen.-Valahol ott kell lennie az árúnak!
-Fölötte vagyok.-a területen épp szakadt az esõ, de minket ez a legkevésbé sem zavart a munkában. Láttam, hogy Jeanne összevont szemöldökkel koncentrál, kihegyezve érzékszerveit a keresett anyag hullámképére. Én is így cselekedtem, felidézve lelkemben a különféle kábítószerek kinézetét.
Lawson vezérõrnagy volt annyira elõzékeny, és szerzett nekünk a különféle drogokból mintát a tanuláshoz. Az volt a dolgunk, hogy felismerjük az egyéb tárgyak közé, dobozba rejtett kábítószeres zacskókat a harmadik szemünk segítségével. Minden anyagnak a szellemi világból nézve jellegzetes, egyedi hullámképe van, az õt alkotó atomok szerkezetének megfelelõen. Gyerekjáték volt beazonosítani azt a konténert, amelyikben ott világított nekünk a gondosan csomagolt, álcázott heroin.
-Megvan az anyag Steve! Mondom a konténer sorszámát...! Itt áll a dokk kapujától balra, a második sorban, legfelül...!
-Bert...! Figyelj csak!
Jeanne odébb röppent, megállva egy másik acéldoboz fölött a levegõben. Tudtam, hogy fölfedezett valami különöset, ezért amint befejeztem a szövegelést, átugrottam hozzá. Belemerültünk a társam által jelzett konténerbe, ahol tucatnyi fáradt ember ücsörgött a vaksötétben némán.
-Illegális bevándorlók!-állapította meg a társam szomorúan. A férfiak elég rossz bõrben voltak, halványan pislákoló aurájuk alultápláltságra vallott. Kitartóan várták, hogy az embercsempészek teherautóra rakják a rejtekhelyüket és elinduljanak velük egy jobbnak hitt világ felé.
-Mit csinálsz Bert?-érdeklõdött Deakin hadnagy odahaza, mert feltûnt neki, hogy nem indultam tovább a harmadik helyszínre.
-Megéreztem a fájdalmukat.-közölte Jeanne, mikor visszatértünk a szabad ég alá, a sûrûn zuhogó esõcseppek közé.-Elmondjuk nekik?
Tudtam mire gondol. Amit felfedeztünk, végülis nem tartozik a feladataink közé. Ha magnóra mondom a dolgot, ezeket valószínûleg lesittelik és visszatoloncolják valami fejlõdõ országba, ahol naponta ezrek halnak éhen a teljes reménytelenségben.
-Nem a mi dolgunk.-válaszoltam kisvártatva.-Talán túlélik az utazást és célba érnek álmaik földjén. Hagyjuk õket!
-Rendben van. Ahogy gondolod Bert!-Jeanne nem ellenkezett velem, õ is hasonlóan vélekedett a kérdésrõl. A Föld tele van bûnnel és gazsággal. Minden nap ezernyi csibészséget követnek el a világ számtalan pontján, és mi nem vagyunk istenek, hogy ítélkezzünk felettük. Hiábavaló erõlködés lenne minden ügyet felderíteni és beavatkozni, csinálni valamit a törvény nevében. A paraképességeink különben sem elegendõek rá, hogy a bolti lopástól a korrupciós ügyleteken át a gyilkosságokig állandóan ilyesmikkel foglalkozzunk. Nem ezért kapjuk a fizetésünket a Nemzetvédelmi Parahadtestnél.
-Itt vagyok Steve! Csak lazítottunk egy kicsit... Kezdek fáradni. Mennyi ideje vagyunk úton?
-Még csak tizenhat perce Bert! Menjetek a harmadik helyszínre! Ez régészeti meló, szerintem élvezni fogod!
Úgy is volt. Átröppentünk a tengeren, egy másik sivatagi ország területére. Afrikában voltunk, a Nílus alsó folyásánál. Egyiptom azon kevés helyek egyike a Földön, ahová egyszer a fizikai testemben is szeretnék elutazni. Igaz, hogy nagyon ölik mostanában arrafelé a turistákat, mégis érdemes lenne meglátogatni a piramisokat, a Királyok völgyét és a számtalan múzeumot, ahol több évezred emlékei láthatók összegyûjtve.
A képességeinket nem csak katonai és bûnügyi téren igyekeztünk kamatoztatni, hanem szívesen elmerültünk idõnként a régészet, a nyersanyag kutatás, sõt a kincskeresés apró örömeiben is. Három hete például atlantiszi romokat térképeztünk a Bahamáknál, lent a tengerfenéken, majd a Földközi-tengeren nézegettük egy görög gálya aranypénz rakományát. Mit össze tudnánk keresni bilokációval, ha alapítanánk egy kincsvadász céget a társaimmal! Vagy megvennénk a koncessziót arra az aranyérc lelõhelyre, amit múlt hónapban fedeztünk fel a dzsungel mélyén.
-Szeretek régészkedni.-jelentette ki a társnõm elégedetten, miközben a felhõk közt suhantunk a Nílus mentén.
Hat napja történt, hogy Jeanne rátalált Jemenben egy óriás emberi lény csontvázára a sivatagban. A Földön hajdanán élt istenségek egyike lehetett az a csaknem 160 méter magas testû nõ, akinek sírja fölé az utókor egy gigantikus kõtemplomot emelt, tisztelete jeléül. Egészen mostanáig sértetlenül állt az épület, aztán a hatalomra kerülõ kommunisták porig rombolták, mint a vallási elnyomás jelképét. Még szerencse, hogy nem nyitották fel a sírt, különben világgá szaladtak volna a látványtól. A csontváz, úgy láttuk teljes épségben megmaradt a forró és száraz éghajlaton, rajta néhány gigantikus fém ékszerrel. Valószínûleg öt dimenziós teste lehetett ennek az õsanyának, akitõl a mai emberiség származhatott a paradicsomból. Õ volt Éva, de Ádámot még nem sikerült megtalálnunk sehol.
Másnap Jeanne javaslatára újabb óriásokat kerestünk a sivatagban, ám csak egyet találtunk az akasha számunkra hozzáférhetõ területein böngészve. Szíriában pár évvel ezelõtt egy európai régész professzor kiásott a sivatagban egy 36 méter magas óriás csontvázat. Ez is nõ volt, legalább 5000 éves, de sajnos a fanatikus helybéli történészek eltussoltatták az ügyet, mert zavarta a világképüket a felfedezés. Ezt a csontvázat akkor elszállították és összetörték, hogy garantáltan eltüntessenek minden nyomot, de mi azért megnéztük az univerzum nagy eseménytárában a leletet. A mindentudás egyetemes könyvtárából szerencsére nem lehet kitörölni az igazságot, Istennek hála.
-Itt vagyok a piramisoknál.-közöltem Steve érdeklõdésére a helyzetemet. Nagyjából egy magasságban lebegtem a késõ délutáni forróságban a Kheopsz piramis csúcsával és az odalent mászkáló turistákat figyeltem. Jeanne valamivel lejjebb ereszkedett, hogy jobban lássa a kõgúla belsejében zajló energetikai folyamatokat.
-Mit gondolsz, bemenjünk?-kérdezte a nõ félénken. Egyikõnknek sem akaródzott betenni a lelkét ebbe az ókori erõmûbe. Elutasítólag intettem gondolatban Jeanne-nak, és igyekeztem inkább kívülrõl megfigyelni az építmény belsõ szerkezetét.
Múlt héten kezdtük el vizsgálni az egyiptomi piramisokat, Goch doki javaslatára, aki több könyvet olvasott már ezekrõl a csodálatos építményekrõl és szerette volna, ha utána nézünk néhány dolognak a kedvéért. Ezúttal a saját szakállunkra dolgoztunk, de Lawson hírét vette a kitérõnek és úgy döntött, beveszi ezt is a hivatalos felderítõi munkák közé. Minden második nap így elrepültünk Egyiptomba, vizsgálgatni az irdatlan kõhalmokat.
Azt már tudtuk, hogy a piramisok valójában oktaéderek. Mindegyik építmény alatt, a talajba méllyesztve ott láttuk a lefelé fordított gúlákat is, ugyanabból a kõzetbõl, mint a felszíni rész. Az oktaéder legalján, a több millió tonna kõ alatt pedig óriási, mesterségesen növesztett gyémánt egykristály helyezkedett el, stabilan beágyazva a földkéregbe. Ennek alapján feltételeztük, hogy a Kheopsz csúcsán is lennie kellett valamikor egy hasonló, millió karátos drágakõnek, hisz pontosan annyi hiányzott a rendszer tetejébõl. Régi ábrázolásokon valóban egy világító kõ látható a piramis tetején, benne a Napisten szemével.
A piramis a mi meglátásaink szerint minden volt, csak temetkezési hely nem. Átnézve az akashában fellelhetõ adatokat úgy találtuk, hogy még a vízözön elõtt építették, körülbelül 5700 éve. És egyetlen fáraó sem volt olyan hülye, hogy a múmiáját ebbe a feltûnõ kõrakásba helyeztesse el. Arra a célra ott volt a Királyok völgye, amit azóta is túrnak a kincsvadászok és az archeológusok, perverz kiváncsiságtól hajtva.
Most újra itt lebegtünk a legnagyobb piramis elõtt, és a belsejében forgó energiaáramlást bámultuk, próbálva kitalálni, mi célt szolgálhat. Az oktaéder alsó és felsõ csúcsa között ugyanis egy piszkosfehér fényben világító, spirális örvény kavargott, mint valami gigantikus dugóhúzó, órairányban forogva a tengelye körül.
-A régészek szerint vannak még feltáratlan kamrák a nagy piramis belsejében.-hallottam közben Deakin szövegelését, de ki kellett ábrándítanom ez ügyben.
-Sajnálom Steve, már próbáltuk megnézni õket. Mentális zárlatok vannak a piramisban, azokon a helyeken, ahol elvileg a kamráknak lenniük kell. Információs zárványokat telepítettek a rendszerbe a készítõi... Nem tudunk átjutni rajtuk.
-Ez isteni technológia lesz Bert.-állapította meg nyugodtan Jeanne, a piramis csúcsa fölé röppenve. Nem mertünk belemenni a kõzetbe, mert az õrangyalaink már elsõ itt jártunkkor figyelmeztettek, hogy veszélyes mágikus csapdák vannak az építményekben. Meg kellett elégednünk azzal, hogy távolról szondázzuk az erõmûveket.
-Talán ha visszamennétek az akashában arra az évre, amikor építették a piramist!-próbálkozott tovább a segédtisztem kitartóan.
-Jó ötlet...! Megnézem!-elkezdtem visszafelé haladni az idõben, tudatommal átkutatva az akashát a pontos dátum után. Jeanne is hasonlóképp cselekedett, aztán ledermedtünk a látványtól. Sikerült meglátnunk az építésének kezdetét. Gyorsított felvételen követtük figyelemmel a folyamatot, ezért nem is fáradtunk azzal, hogy magnóra mondjuk az eseményeket. Ráérünk utólag elmesélni a társainknak és Goch dokinak az igazságot.
Földönkívüli testben élõ istenségek tervezték és építették a piramisokat. Hárman voltak, kezükben ankh keresztekkel. Ezek olyan tudatmegvalósító eszközök lehettek a régmúltban, mint a mágusok varázspálcája a mesékben, csak sokkal jobb kivitelben. A kilométerekre lévõ bányából termelték ki a köveket, dematerializációs technikával. Egyszerûen feldaraboltak egy dombot az akaratukat felerõsítõ pálcákkal, majd a sziklákról addig faragták annihilációval az anyagot, amíg kockává nem zsugorodott a maradék. Akkor rátûztek egy cédulát, amin a kõ sorszáma szerepelt a tervrajzoknak megfelelõen, majd az ankh-kal rákoppintottak.
Huss! A kövek sorra a levegõbe emelkedtek, odaröppenve a helyszínre és lecsüccsentek, pontosan a megfelelõ helyre. Minden kõsor után homokkal körbedúrták az egészet, hogy az oktaéder teteje egy szintben legyen a talajjal, majd a legvégén lefújták róla a homokhegyet. Így akadályozták meg, hogy a legalul lévõ sziklák összeroppanjanak az iszonyatos nyomástól, és darabokra robbantsák az egész gúlát, mielõtt egyáltalán felépült volna. A kövek nyomószilárdsága ugyanis kevesebb, mint amennyi súly nehezedik rájuk. Ettõl sok mai építész megõrült már, nem értve a titkát a jelenségnek. A kész piramis aztán már stabilan egyben maradt, mert a formája és a tájolása alapján rezonanciába került a téridõvel és ezért úgy viselkedett, mintha egyetlen monolit lenne.
Bonyolult, számunkra teljesen ismeretlen gépeket szereltek bele a piramisba, valószínûleg a rendszer szabályozásához szükséges eszközöket. Aztán évekig mûködtették, mint valami sokfeladatú erõmûvet. Szabályozták vele a vidék idõjárását, hipertéri dimenziókaput nyitottak a csúcsa fölött, meg egyéb furcsaságokat is mûveltek, amit nem értettünk. Végül valamiért leállították a rendszert és kiszereltek belõle minden mozdíthatót.
-Szerinted miért csinálták?-kérdezte Jeanne a holografikus emlékfilm bámulása közben.
-Azt keresem.-hárítottam el a választ egy idõre.
-Huszonnyolc perce vagytok úton Bert! Van valami eredmény?
Most nem törõdtem Deakinnal, csak a böngészésre koncentráltam. Elvileg van rá engedélyem, hogy megnézhessem a piramis építésének okait, de megtalálni az információt az univerzum adattárában már más kérdés. Rövidesen kifutunk az idõbõl és vissza kell bújnunk a testünkbe, mielõtt károsodnának a sejtjeink.
-Az jól látszik, hogy a Föld akkori egyenlítõje máshol húzódott, mint napjainkban.-mutattam Jeanne-nak egy holografikus glóbuszt.
A vízözönt okozó katasztrófa tolta el a forgástengelyt 5000 évvel ezelõtt. Az istenségek rengeteg piramist építettek körben a szárazföldeken, a régi egyenlítõ vonalában. Ázsiában, Óceániában és Amerikában is készítettek ilyen erõmûveket. Pontosabban szólva térrezonátorokat, amelyeket a Naprendszer egyes bolygóira és holdjaira hangoltak valamilyen mágikus technikával. Egy perc múlva beugrott a tudatomba a megoldás. Át akarták rendezni a Naprendszert, új pályákra kényszerítve az égitesteket!
-De miért nem tették meg?
Jeanne figyelte a munkámat és követte a lelkemben futó képeket. Erre a kérdésre azonban nem találtuk meg a választ. Alighanem zárolták az istenek ezt az adatot.
-Bert! Mondj már valamit! Lejárt az idõtök!
Steve noszogatása kizökkentett az elmélkedésbõl. Visszapozícionáltuk magunkat a jelenbe. Ideje tovább ugranunk a következõ feladathoz. A piramisok elvégre megvárnak, hagyni kell valami felfedezni valót a következõ alkalomra is.
-Jól van, majd részletezem a visszatérés után. Most inkább átmegyünk a négyes helyszínre.
Öt másodperc múlva az óceán fenekén voltunk, több ezer méteres mélységben.
-Ahogy gondolod Bert! De igyekezzetek!-Deakin nem erõsködött, hogy fejezzük be a melót. Rám bízta meddig maradok távol hazulról, elvégre a saját bõrömet kockáztatom akció közben.
-Az utolsó feladat egy vélhetõen földönkívüli támaszpont szemrevételezése a K-1-es négyzetben. Ezen a ponton négyezerötszáz méter mély a tenger. Láttok valamit?
A hadnagy kérdése más körülmények között nevetésre ingerelt volna. Látszik, hogy a srác nem ért a bilokációhoz, bár sokmindenre megtanítottam az elmúlt hónapokban, amióta együtt dolgozunk. A lelkem számára nincs sötétség se itt, se a Föld belsejében. Egyszer, még azelõtt, hogy az NVP-hez csatlakoztam volna, csak úgy szórakozásból keresztül repültem a bolygó magján, megszemlélve az ottani folyékony kõzeteket.
-Egy csomó vizet Steve!
Van egy sámán ismerõsöm, akivel a fizikai síkon még nem találkoztam, mert egy másik kontinensen él, de az asztráltérben idõnként összejárunk, beszélgetni a tapasztalatainkról. Sahadevának hívják a fickót és nagyon ért a tudati technológiákhoz. Õ mesélte nekem, hogy egyszer még a Nap belsejében is járt, igaz nem önállóan, hanem arkangyali kisérettel, mert berendelte meghallgatásra a Mindenható kihelyezett térszeránja. Egyszóval megfordult a Napisten székhelyén, amit Aranyvárosnak neveznek a beavatott misztikusok. Páratlanul szerencsés ember az, aki oda beteheti a lelkét, ezt minden sámán tudja. Én és Alfonso még a Marsra sem tudtunk bejutni, mert a bolygót védõ mágikus elhárítórendszer kifogott rajtunk. Számos olyan hely van a Naprendszerben, amit komolyan védenek parafelderítés ellen a fenntartóik. Szóval nem kukucskálhatunk be mindenhová csak úgy, lazán.
-Ott van a támaszpont!-mutatta Jeanne, elõre rebbenve az iszapos fenék fölött. Nem törõdtünk a magányos mélytengeri halakkal és egyéb állatkákkal, hanem nyomban lemerültünk a talajba, hogy közelebb férkõzzünk a keresett barlanghoz. Alfonso és Thomas találtak rá a múlt héten erre az idegen bázisra, de nem volt már idejük alaposabban megszemlélni, ezért Lawson ránk bízta a melót.
-Csak óvatosan Jeanne! Figyelj az asztrális érzékelõkre!
Tapasztalatból tudtuk, hogy a fejlettebb földönkívüli fajok, már amelyek itt tevékenykednek a Naprendszerben, képesek észlelni a spirituális behatolókat. Vannak rá mûszereik, hogy kiszúrják a kisérteteket és mentális pajzsokkal el tudnak ûzni bennünket bizonyos helyekrõl. Láttam, hogy Jeanne a figyelmeztetésem ellenére túlságosan elõre húzódik, annyira lekötötte a barlang belsejébõl áradó kékeszöld sugárzás. Aztán egyszercsak megtorpant.
-Hé...! Mi ez? Nem tudok tovább menni!
-Lélekvisszatartó pajzs lehet elõtted!-véltem hirtelen, de azonnal kiderült, hogy ezúttal valami másról van szó. Jeanne megpróbált hátrébb húzódni, de a lelke nem mozdult a helyérõl.
-Olyan érzésem van, mintha ideragadtam volna! Bert...! Nem tudok mozogni!
-Ugorj ki a negyedik dimenzióba!-tanácsoltam neki, nem közeledve hozzá, nehogy én is lebénuljak. Már sejtettem, mi történhetett és nyomban belém hasított az aggodalom.
-Nem megy! Valami megfogott...! Egy picit sem tudok elmozdulni, csak forgok itt egyhelyben, tehetetlenül! Bert...!
-Lélekcsapdába estél szívem!-ránagyítottam arra a területre, ahol õ lebegett a barlang falához közel és keresni kezdtem a csapda hardverjét. Nem sokat láttam belõle, mert álcázórendszer volt rajta, de az jól látszott, hogy kemény dió lesz feltörni kívülrõl.
-A francba! most mi lesz? Estelle azt mondja, öt percen belül vissza kell térnem, mert nagyon leesett a hõmérsékletem!
-Nyugi Jeanne, már dolgozom rajta! Sikeresen belemásztál egy fogdába, de talán ki tudom nyitni!
A tudatom teljes sebességre kapcsoltam. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a helyzet rövidesen komolyra fordulhat, hacsak nem tudom kiszabadítani innen valahogyan a társam. Átgondoltam az erre a helyzetre kifejlesztett módszereinket, aztán döntöttem.
-Steve, riaszd az orvosokat! Jeanne lélekcsapdába esett!
-Komoly a helyzet?-fél füllel hallottam, hogy a hadnagy elõveszi a mobilját és szaporán pötyögtet rajta.
-Úgy néz ki. Visszamegyek egy percre!
-Bert! Ne hagyj itt!-kiáltott utánam Jeanne rémülten. A lelkét övezõ aura egészen elszínezõdött a félelemtõl, amikor látta, hogy távolodni kezdek fölfelé.
-Semmi pánik kislány, csak elszaladok intézkedni! Mindjárt jövök, addig imádkozz a feletteseidhez!-üzentem neki menet közben, hogy megnyugtassam valamelyest.
-Oké!-ez volt a nõ utolsó gondolata, amit még hallottam repülés közben.
Õrült tempóban tértem vissza a testembe, s ugrasztottam fel az agytevékenységemet az ébrenléti, béta szint frekvenciájára.
-Itt vagyok!-kinyitottam a szemem, felültem és letéptem magamról az elektródákat, hõmérõket. Deakin meglepve nézett rám, nem tudva mit csináljon. Mindketten tudtuk, hogy Jeanne rövidesen életveszélyben lesz és órákon belül meghal, hacsak ki nem szabadítjuk abból a rohadt lyukból.
A testem olyan hideg volt, akár a jég. Valóságos kínszenvedést okozott minden mozdulat, de most nem értem rá ilyen apróságokkal törõdni. A faliórára nézve úgy találtam, bõ harmincöt percig voltam távol. Lerúgtam didergõ végtagjaimról a takarókat és tántorogva fölálltam, hogy az ajtóhoz lépjek.
-Mit csináljak fõnök?-kérdezte a segédtisztem rémülten. Végre kezdte felfogni, hogy nagy baj van a társunkkal.
-Hívd azonnal Alfonsót! Mondd meg neki, hogy bárhol is van, azonnal ugorjon ki a testébõl és jöjjön ide, hozzám! Mindkettõnk erejére szükség lesz ahhoz, hogy kinyithassuk a csapdát!
Azzal kitámolyogtam a folyosóra és berontottam a szomszédos helyiségbe. Maurer meditációs kamrája pont olyan volt, mint az enyém. Hidegtõl elszürkült teste mozdulatlanul hevert egy döntött támlájú fotelben, szorosan bebugyolálva takarókba. Estelle Hohenberg, a segítõje rémülten ücsörgött mellette, nem tudva mit csináljon. Még egyszer sem találkozott ilyen helyzettel és most a társa vállát rázogatta, mintha ezzel visszahozhatná ebbe a világba.
-Hagyja! Ott rekedt egy lélekcsapdában!
-Igen, az elõbb mondta, de elég halkan! Most mi lesz, Mr. Conrad?
-Megoldjuk, ne aggódjon!-intettem türelmetlenül, aztán hirtelen támadt ötlettel rákiáltottam.
-Hasaljon rá...! Ölelje át szorosan és el ne engedje, amíg magához nem tér! Megértette?!
Hohenberg értetlenül meredt rám. Neki nem fogott olyan gyorsan az agya, mint nekem.
-Tessék? De miért?
-Hogy belül legyen a maga auráján! A sejtek azért rákosodnak el egy idõ után, ha valaki tartósan magán kívül van, mert nem kapnak tanácsadó teret...! Aurát! Hologramot! Érti már?
-Persze!-azzal a nõ óvón ráborult Jeanne-ra, óvatosan átölelve, mint anya a gyermekét.
-Ezzel nyerünk vagy fél órát! Remélem!-s visszabukdácsoltam a szobámba.
-Alfonso épp egy bevásárlóközpontban van, de azt üzente, öt perc múlva jelentkezik...! Kirohan a kocsijához és hátradönti az ülést...
Vállon veregettem Deakint és visszahanyatlottam az ágyamra. Testben fogom megvárni Alfonso bejelentkezését, hogy addig felmelegedjek valamennyire. A tudatom közben egyre Jeanne körül forgott, amint ott lebeg az óceán medre alatt egy földönkívüli bázis közelében. Szerencsétlen helyzet. Kár, hogy nem tudjuk telefonon elérni Takcer Tobgyal szerzetes barátomat. Bhutánban sajnos máig sem vezették be a telefont a buddhista kolostorokba. Pedig õ segíthetne, mert nagy szabadító és szabaduló mûvész.
Albert Cohen százados, a Bilokációs Távérzékelési Részleg éppen ügyeletes orvosfõtisztje rontott be az ajtón. Kezében mentõtáska, a szemében aggodalom, bár tudtuk jól, hogy hagyományos eszközökkel, injekciókkal és ráolvasással itt most semmire sem megyünk.
-Törõdj Maurerrel, én jól vagyok! Tartsátok melegen!-csak ennyit mondtam neki. Cohen tudta a dolgát.
-Hozzátok vissza jó?-azzal átment Jeanne-hoz segíteni.
Teltek a percek, én pedig egyre türelmetlenebb lettem. Hol a francban van Alfonso? Az óra szerint Jeanne már negyven perce van odakint. Deakinnel egymást bámultuk és fölöslegesen idegeskedtünk.
Végre megéreztem Corbucci százados jelenlétét a szobában. Ez az! Megérkezett a felmentõ sereg!
-Kívánj szerencsét!-vigyorogtam a segédemre, mielõtt lehunytam volna fáradó szemeimet. Alámerültem a théta szintre és kiugrottam magamból.
-Biztos, hogy elegen leszünk ketten?-érdeklõdött gyakorlatiasan olasz származású barátom, miközben csúcssebességgel döngettünk Jeanne felé.
-Majd meglátjuk!
-Helló fiúk! Mi tartott ennyi ideig?-fogadott minket reszketeg tudattal a nõ. Óvatosan araszoltunk közelebb az utolsó métereken, további álcázott csapdák után kutatva, majd odaálltunk a lélekfogó hardver mellé. Szerencsére az ilyen vendégmarasztaló rendszereket nem telepítették a bázis építõi túl sûrûre. Azt viszont láttuk, hogy ezen a csapdamezõn belül további meglepetések találhatók, mentális zárványok és térzavaró anomáliák például. Ide sem fogunk ezentúl betörni, hogy adatokat szerezzünk az idegenek technológiájáról! Csak Jeanne-t szabadítsuk ki élve. Ha elszakad a fluidszála, neki annyi. Mehet a halál angyala után ítéletre.
-Te arról, én errõl!-mutattam Alfonsónak a kérdéses pontokat. Kölcsönösen vizualizáltuk egymás számára a hardvert, hogy pontosan tudjuk, mit csinál a másik és összehangolhassuk a munkánkat. Elég egy hiba és mi is beleragadunk ebbe az interferencia gödörbe, akkor pedig lõttek a hétvégi közös horgászatnak!
-Megvan?-kérdezte Corbucci, erõsen koncentrálva a csapda zárszerkezetére. Pszichokinézist kell alkalmaznunk, egyesítve erõinket, hogy felnyithassuk a csapda száját annyi idõre, amíg a társunk kiröppen belõle.
-Oké! Jeanne figyelem! Megtörjük a csapdamezõt! Amint érzed, hogy szabad az út, azonnal kiugrassz és rohansz vissza a testedhez! Világos?
-Igen! Estelle azt mondja, negyvenöt perce vagyok kívül! Nem érzem a végtagjaimat a fotelben! Jaj...!
-Majd fogod, ha benne leszel a husikádban!-nevettem rá bíztatóan, mire hevesen pulzálni kezdtek benne az érzések. Azt hiszem ezt nevezik nõi duzzogásnak, a színe alapján legalábbis.
-Akkor kezdjük!-parancsolta Alfonso, akinek nem volt türelme fecserészni. Bármikor kijöhetnek az idegenek megnézni, milyen lepke akadt a hálójukba és akkor még nagyobb bajban leszünk. Egyesítettük az akaratunkat, és minden belsõ energiánkat beleadva felszakítottuk a csapda erõterét.
Jeanne a gondolatnál is sebesebben pattant ki középrõl, s meg sem köszönve a segítséget, rohant vissza a központba, újramelegíteni a testét.
-Szép munka volt!-állapította meg Alfonso, majd mi is leléptünk a helyszínrõl. Ezt most megúsztuk tragédia nélkül.
-Köszönöm, hogy kiugrottál segíteni!-búcsúztam el tõle, mielõtt szétváltunk volna a tenger felett. Alfonso erre csak legyintett gondolatban, s együttérzõ pillantást vetve rám elszáguldott a saját testéhez. Tudtam mire gondol. A nõk nem igazán alkalmasak ilyen veszélyes munkára, még akkor is, ha született boszorkányok.
Fél órával késõbb ott ültem az orvosi szobában Jeanne ágya mellett és elgondolkodva bámultam vértõl vöröslõ orcáját. Cohen doki belenyomott egy serkentõ injekciót a visszatérése után, majd átcipelte a nõi öltözõbe és utasította Estellét, vetkõztesse le a lányt és dugja a forró zuhany alá. Nem kimondottan tudományos eljárás, de jobb a semminél. Jeanne most izzadt a takarója alatt és szuszogott, mint akit megkergettek.
-Óvatosabbnak kellett volna lennem.-suttogta halkan. Sötétkék szemeiben a szeretet fényét láttam hunyorogni halványan.
-Mindenki követ el hibákat kedvesem!-fogtam meg ernyedt kezét, hogy egy hatásos mágia technikával feltöltsem az auráját fénnyel. Boldogan szívták magukba a csakrái az isteni energiát.
-Ez rázós volt! Nagyon megijedtem Bert!
-Én is!-bólogattam türelmesen.-Szerencsére nem voltál kint túl sokáig. Cohen doki szerint megúszod láb és fej amputáció nélkül...
-Te olyan hülye vagy Bert!-nézett rám elképedve a nõ, mintha most venné észre elõször, hogy kissé sajátos stílusom eltér az enyhén szólva is normálistól. Aztán összenevettünk, átölelve egymást, és én úgy döntöttem, aznap már nem fogok elsütni több viccet senki kedvéért.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához