Frank Mobile

A LÉLEK SZÍNE

(A Parahadtest sorozat 5. része.)

1.

Késõ délután érkeztem meg az Életforma táborba, annak harmadik napján. Öröm volt számomra kimászni a gépkocsi volánja mögül és nagyot nyújtózkodni a tölgyerdõ lombjainak árnyékában. Reggel óta fõttem az országúton, rövidujjú ingem nedvesen tapadt a hátamra. Augusztus elején járt az idõ, az országnak ebben a részében ilyenkor szinte ismeretlenek az égen bóklászó bárányfelhõk.
A parkolóõr elõzékenyen odasietett hozzám, magára hagyva rozzant bodegája közepén bömbölõ rádióját és bezsebelte tõlem a "védelmi pénzt". Ha az elkövetkezõ négy napban mégis megfújnának valamit a járgányomból, netán az egésznek lába kél, õ majd tanúsítja, hogy semmit sem látott vagy hallott. Azért mondom ezt, mert szegény elmúlt már hetven éves és vaksin hunyorgott rám drótkeretes szemüvege takarásából.
Kirámoltam a csomagtartóból súlyosan pöffeszkedõ bõröndömet, a tarisznyámat és egy élelmiszeres dobozt, majd vidáman elindultam a táborhoz vezetõ úton. A kanyargó ösvény két oldalán õrt álló fák és gondozatlan bokrok ismerõsként üdvözöltek. Tavaly még elejétõl a végéig résztvettem Julia Cavaluzzi asszony Életforma táborán, amely rendszeresen ebben a félreesõ völgyben, egy névtelen tavacska partján került megrendezésre évek óta. A program jobbára ezoterikus és misztikus elõadásokból, kirándulásokból és reggeli, valamint esti meditációs gyakorlatokból állt, amiket nem kötelezõ, de ajánlott volt végigcsinálni.
Az elsõ, akivel a nyaralótelep bádogtetõs faházai közt összefutottam, természetesen régi barátom, Takcer Tobgyal volt. A bhutáni születésû buddhista szerzetes az út közepén állt, szertartásosan meghajolva elõttem, mikor felismertük egymás auráját. Kopaszra borotvált fején megcsillant a lombokon átszûrõdõ napsugarak csalóka fénye, s arcán megnyerõ mosoly ömlött szét.
-Bert Conrad...! A Magasztos áldása legyen rajtad, kedves barátom!-dörmögte összetéve kezeit, majd nyomban átvette tõlem az élelmiszeres dobozt. Együtt indultunk tovább a fõépülethez, ahol jelentkeznem kellett Cavaluzzi asszonynál, hogy megkaphassam a szobám kulcsát és az étkezési jegyeket.
-Örülök, hogy újra látlak Takcer...! Jó a szerkód!
-Egy tanítványomtól kaptam nemrég.-nevetett õ hunyorogva.
Takcer tûzpiros melegítõruhában volt, ami nem éppen bhutáni szerzeteshez illõ megjelenés, viszont jobban passzol a nyugati környezethez, mint a szerzetesi csuha. Lábán márkás sportcipõvel tapodta a kavicsos utat, figyelmesen szemlélve fáradt arcomat mélyen ülõ szemével.
-Csak mostanra tudtam elszabadulni a munkahelyemrõl. Sokan vagyunk idén?
-Hetven fõ körül, azt hiszem. Megéreztem a jöttödet, ezért sétáltam eléd, hogy fogadjalak. A többiek most Stan elõadásán vannak, aki a szibériai sámánok szertartásairól beszél.
Mivel mindketten gyakorlott látók vagyunk, nem okozott nehézséget felismerni a másik közeledését már negyven-ötven méterrõl. Tobgyal aurája hasonló kék színû volt az enyémhez, csak több lilás árnyalattal a fej magasságában. Apró lángnyelvek, opálos fényfoltok övezték bölcsességtõl ragyogó energiaburkát, árulkodva derûs hangulatáról.
Én is megéreztem, hogy valószínûleg a táborban van, holott amikor utoljára beszéltem telefonon Cavaluzzi asszonnyal, még õ sem tudta, vajon a szerzetes részt kíván-e venni az idei rendezvényen. Az emberi aura jellegzetes, egyéni kisugárzásának észlelete fõleg akkor hasznos, ha ismeretlen terepen vagyok és nem tudom, kivel fogok összefutni a következõ pillanatban.
-Akkor jobb lesz, ha megvárom a szünetet idekint.-beléptünk a fõépület halljába. Az üvegablakra ragasztott plakáton a tábor programja virított, ezt már fejbõl tudtam. A portán unatkozó fiatal srác köszönt nekünk, egyébként teljes csend fogadott a légkondicionált teremben. Csak a folyosó túlvégén nyíló elõadóterembõl szûrõdött ide némi halk beszéd, mert valaki résnyire hagyta az ajtót. Leültem a középen sorakozó fotelek egyikére, Takcer mellém telepedett.
-Jó, hogy itt vagy. Komolyan aggódtam érted Bert.-közölte halk megfontoltsággal szerzetes barátom, s én nyomban tudtam, mire céloz ezúttal.
Tobgyal, sok egyéb mágikus képessége mellett a gondolatolvasásnak is mestere volt, bár ezt csak ritkán használta a másokkal való beszélgetései során. Mint az országunkban mûködõ legnagyobb buddhista közösség egyik tanítója, évek óta dolgozott a hazájától távol, egyházi feletteseinek jóváhagyásával. Három éve ismerkedtünk meg Cavaluzzi asszony egyik ezoterikus elõadásán, s mivel több elõzõ reinkarnáció óta voltunk barátok, gyorsan újra összehaverkodtunk. A rokonlelkek megismerik egymást, és segítenek a másiknak ha bajba kerül. Tudtam, fölösleges lenne titkolóznom elõtte, ezért néhány szóban beszámoltam neki az elmúlt hónapok eseményeirõl.
-Nem lett volna szabad hagynod, hogy belerángassanak ebbe a háborúba.
Takcer csak ennyit mondott hosszú töprengés után, aztán nyílt az elõadóterem ajtaja és kiözönlött rajta a nyújtózkodó, fecsegõ hallgatóság. Elindultam megkeresni Cavaluzzi asszonyt, társamra bízva a csomagjaimat, majd fél óra múlva behurcolkodtunk a tábor túlsó szélén álló hosszú faház utolsó szobájába.
Szerencsém volt, mert üres hálót kaptam Juliától. A puritán berendezésû lakások többsége négy vagy hatágyas volt, s mivel én késõbb érkeztem, egy üres szobába helyeztek a következõ négy napra. A fõnökasszony persze közölte velem, hogy a hétvégéig legalább tíz embert vár még, de emiatt nem izgattam magam. Bárkivel jól megférek egy szobában, feltéve, hogy nem horkol túl hangosan.
-Most mennem kell. Az esti meditáció után majd beszélünk.-biccentett Tobgyal udvariasan, s nyomban elsietett a tópart irányába.
Komótosan kirámoltam holmijaim egy részét a pozdorja szekrénybe, majd kulcsra zárva az ajtót elindultam megkeresni azon ismerõseimet, akikrõl tudtam, hogy szintén itt vannak valahol a táborban.

2.

Az esti meditációt természetesen Tobgyal vezette a légkondicionált elõadóiban. Vacsora után tettem még egy sétát két régi barátommal, Sophie Piersszel és Harry Bensonnal, majd sötétedéskor csatlakoztunk a többiekhez. Hátul ültünk le, kényelmesen elhelyezkedve párnázott székeinken, s várva, hogy a késõn érkezõk is megtalálják helyüket.
-A ma esti meditáció kicsit más lesz, mint az eddigiek.-kezdte a dobogóra állva Takcer. A testét övezõ fénytojás megduzzadt, kivilágosodott, valóságos reflektorként árasztva el maga körül a teret. Futólag végigpásztáztam a harmadik szememmel a közönséget, de kettõnkön kívül csak három látót találtam a helyiségben. Julia Cavaluzzit, a táborvezetõt, Stanislaw Wadowskyt, a sámánkutatót, és egy fiatal kislányt, aki a szülei mellett üldögélt türelmesen. Lehetett vagy tizenkét éves, biztosan nem járt még az Életforma táborban azelõtt.
-Engedélyt kértem az égi hatalmasságoktól, hogy a megvilágosodáshoz vezetõ úton járó lelkek számára megmutathassam az egyik oktáv templomot a negyedik dimenzióban.
-Életemben nem találkoztam még ilyen különös buddhistával.-súgta fülembe Sophie balról.
-Más szerzetesek folyton Buddha tanairól beszélnek, meg a tudat kiüresítésérõl, õ viszont misztikus technikákat tanít, és a tegnapi meditáció során is a testbõl való kilépést, meg a távolba látást gyakoroltatta velünk.
-Erre van szüksége ezeknek az embereknek.-válaszoltam a nõnek türelmesen.-Takcer látja a résztvevõk személyes akasháját és el tudja dönteni, mit kell tanítania nekik. Azért mester.
Sophie Piers, aki neves költõ és mûfordító volt a fõvárosban, s élénken tanulmányozta az ezoterikus szakirodalmat, most rám vetette türkizzöld szemeit. Szeplõs arcán alig látható türelmetlenség jelent meg, fintorgott.
-Figyelj Bert! Beszéltem itt egy csomó emberrel a csapatból. Egyikük sem látott semmit meditáció közben. Akkor meg minek csináljuk?
Sokszor hallottam ezt a kérdést mások szájából is, ezért azonnal kész indokkal tudtam szolgálni neki. A másik oldalamon ülõ Benson közben egészen hátradõlt, s érezni lehetett rajta, hogy máris alfa állapotba merült, pedig még el sem kezdtük a gyakorlatot. Egyszerûen legyûrte az egész napos fáradtság.
-Csak az fog látni, akinek látnia kell. Egyébként sem ez a lényeg, hanem a technika ismerete, amire a lelkeknek van szükségük.
-Az Élet templomába megyünk.-mondta Takcer rövid hallgatás után, s becsukta a terem ajtaját, hogy senki se zavarhasson bennünket.
-Helyezkedjetek el kényelmesen és hunyjátok be a szemeteket.
Ezen az estén nagyon jól mûködött a látásom, mert azonnal észrevettem a teremben megjelenõ segítõ angyalokat, amint körülvesznek minket a levegõben. Tobgyal egy mágikus védõgömböt vetített a közönség köré, s békés, szelíd hangon mondani kezdte az ilyenkor szokásos vezetõ szöveget.
-Nézz egy kissé felfelé a szemhéjad alatt. Egy lépcsõt látsz magad elõtt, indulj el rajta lefelé. Tizenöt, tizennégy, tizenhárom...
Én azonnal lent voltam, s kiugrottam a testembõl, mert szólítottak. A szellemi vezetõm jelenléte hívott a dimenzióalagútból, amin keresztül az egész csapatot megelõzve átléptem a szellemi világba. Éreztem, hogy valakinek szüksége van rám. A vezetõm nem jelent meg számomra vizuálisan. Hagyta, hogy legjobb belátásom szerint cselekedjek.
-Üzeneted van.-futott át rajtam a gondolat, mire belenéztem az asztrális rögzítõmbe. Ez akkor mûködik, ha a tudatom valamiért nem ér rá odafigyelni a befutó hívásokra. Többször elõfordult már, hogy alvás közben testen kívül voltam valahol, s többen kerestek, hogy beszéljenek velem. Ilyenkor a testemet õrzõ alrendszeremnek hagyhatnak üzenetet, amit visszatéréskor elolvasok.
-Megint megtámadtak bennünket az ellenség mágusai. Áttörték a védelmi rendszert, amit telepítettél. Légyszives segíts Bert!
Az üzenet Jeanne Maurertõl jött, egyik kollégámtól a Nemzetvédelmi Parahadtestnél. A nõ ugyan profi látó és igazi dörzsölt boszorkány volt, mégsem tudott annyit a paraszintû elhárító technikákról, mint én. Lassan egy éve már, hogy kihasználva szorult anyagi helyzetemet, beszerveztek ebbe a szigorúan titkos katonai programba. A hadtest képzett parafelderítõk segítségével kémkedett szerte a világban a Központi Információ Gyûjtõ Hivatal számára. Jól fizettek és mellesleg jól behúztak a csõbe. Egyetlen civil barátomnak sem mesélhettem errõl a dologról, mert aláírtam a titoktartási szerzõdést, és tisztában voltam vele, hogy ennek megszegése esetén nem leszek hosszú életû e földön. Takcer mégis azonnal kitalálta mi történt. Bizonyára olvasott az akashámban és megnézte a gondolataimat. Tudtam, hogy nem örül annak amit csinálok, de pillanatnyilag nem voltam abban a helyzetben, hogy simán hátat fordíthassak a kémkedésbõl élõ kollégáimnak.
Felvontam a harci helyzetekre tartogatott védõpajzsaimat és átugrottam a Bilokációs Távérzékelési Részleg központjába, ahol Jeanne és Alfonso dolgoztak éppen a támadás elhárításán. Az egyik meditációs kamrában ültek mindketten, beleméllyülve a védelmi modulok foltozgatásába.
A testemben maradó alrendszerem közben jelezte, hogy Tobgyal rendben folytatja a meditációt, türelmesen átterelve a paratechnikákban járatlan lelkeket a negyedik dimenzióba. Amíg én kénytelen vagyok most is melózni, pedig elvileg szabadságon lennék, õk szépen meglátogatják az Élet templomát és sétálgatnak egy kicsit a mennyei parkban.
-Szia Bert!-köszöntött Jeanne, mikor beléptem a tudatába.
-Mi történt?-kértem egy állapotjelentést a két napja felrakott védelmi rendszertõl, de az nem reagált a hívásomra. Kénytelen voltam megállapítani, hogy az intézet épületét árnyékoló mágikus gömböt valaki feltörte és egy mantra vírussal lebénította az autonóm vezérlõjét.
-Intenzíven akadályozzák a munkánkat.-közölte Alfonso Corbucci tömören.-Valamiért nagyon nem akarják, hogy megnézzünk egy katonai létesítményt a sivatagban.
-Látom!-átfutottam az akashában õrzõdõ képeket a támadásról és az életfán keresztül visszakövettem a támadó fegyver idõszálait a küldõjéhez.
Nem vagyok harcos lélek és kifejezetten utálok másoknak kárt okozni. Én tanítani születtem le erre a világra, most mégis kénytelen voltam tenni valamit annak az ellenséges országnak a fekete sámánjai ellen, akikkel nemrég összeakasztottuk a bajuszt parasíkon. Az elmúlt években szinte minden katonailag erõs ország létrehozta a saját parapszichológiai hadviselésre szakosodott alakulatát, s ezek állandóan kémkedtek az asztráltérben mindenfelé. Idõnként pedig összecsaptak, átkokat, rontást és egyéb kellemetlenségeket hajigálva egymáshoz.
-Megint ugyanaz a fickó.-közöltem a társaimmal, mikor az idõszálas nyomkövetésben megakasztott egy ismerõsnek tûnõ mentális védõpajzs. Az ellenséges paramágus a bolygó túloldalán dolgozott egy diktatórikus berendezkedésû állam hadseregének és sok borsot tört már az orrunk alá. Ettõl függetlenül nem állt szándékomban kicsinálni az illetõt.
A megfelelõ technika ismeretében több ezer kilométerrõl meg lehet ölni bárkit egyetlen tudati paranccsal, de ez, amellett, hogy bûncselekmény, nem oldja meg az ember problémáit. Azzal, hogy elveszem valakinek a testét, csak a fizikai síkról ûzöm el. A lelke sértetlen marad és attól fogva méginkább azon lesz, hogy a szellemi világból visszatérve, bosszúálló kisértetként rohangáljon a gyilkosa körül. Ebbõl pedig nem kérek.
-Ha ennyire erõsen védik azt a bázist, akkor okosabb lesz hagynunk az egészet.
Jeanne egyetértett a döntésemmel, csak Alfonso morgolódott egy kicsit amiatt, hogy már megint a visszavonulást tanácsolom nekik ahelyett, hogy odalõnék a piszkoknak.
-Mit fogunk mondani Mike Lawsonnak?-kérdezte Corbucci, miután újratelepítettem a védõgömböt és átkonfiguráltam, hogy immúnis legyen a hasonló gondolatvírusokra.
A felettesünk a bilokációs csoportnál természetesen dühös lesz, amiért ismét eredménytelenségrõl kell beszámolnia a hírszerzés felé. Ez kétségtelenül ront az imázsunkon, viszont megúszunk egy bizonytalan kimenetelû és ki tudja meddig elhúzódó paraháborút amazokkal.
-Az igazat. Emlékezzetek Vincent Stark esetére!
Gyorsan összeállítottam egy udvarias hangú holografikus üzenetet a minket támadó fekete mágusnak, amelyben közöltem, hogy ha békén hagy minket, mi sem fogjuk piszkálni az általa védett területet, majd elpostáztam neki az idõszál vonalon keresztül. Fél perc múlva abbamaradt a támadás és a csata véget ért. Ez a diplomáciai megoldás asztrálsíkon.
Vincent Stark a kollégánk volt a részlegnél, egy jó képességû parafelderítõ, akit valaki hat hónapja eltett láb alól egy mágikus rácsapással. A boncolóorvos szívrohamot állapított meg, amely reggeli közben végzett a sráccal, de én beszéltem odaát az elhunyt lelkével, és õ sajnálkozva közölte, hogy nem tudta megvédeni magát egy ellene megidézett démon támadásától. Azóta Jeanne bizalmasan többször közölte velem, hogy le fog lépni az alakulattól, mert semmi kedve idõ elõtt kinyiffanni, de egyelõre nem lépett olajra valamiért.
-Jó pihenést és bocsi, hogy iderángattunk!-jelezte elégedetten a nõ, én pedig visszarohantam Takcerékhez, s csatlakoztam a mennyei parkban kószáló csapathoz.
-Te meg hol voltál Bert?-kérdezte csodálkozva Sophie, aki egy patak partján ücsörgött elégedetten. Letelepedtem mellé a jadezöld fûbe és nem szóltam semmit. A csaj most persze mindent látott, mégsem fog emlékezni semmire ha visszatér a testébe, ezt jól láttam a tudati mûködését tükrözõ energiamezõkön.
-Igyál a vízbõl. Meggyógyít téged.-repült oda hozzánk Tobgyal egy világító, sárga fénygolyó formájában, mire Sophie belenyúlt a patakba.
-Nahát! Ez kocsonya?
A négy térkiteljesedéses valóságban kicsit másképp viselkednek az anyagok, mint az anyagi világban. Annak, aki nem gyakorlott asztrális utazó, kétségtelenül furcsa élmény szembesülni azzal, hogy a víz például nem folyik ki a kezébõl. Itt más a molekulák közti hatóerõ, így remegõ kocsonyaként egyben marad, ha merítenek belõle. Sophie inni próbált a kezében csillogó hûs vízbõl, de végül kénytelen volt beleharapni, hogy lenyelhesse.
Körbepillantva láttam, a többi újonc is hasonló gondokkal küszködik. Többen a réten nyíló kristályos szerkezetû, áttetszõ virágokat tanulmányozták elméllyült figyelemmel. Itt nincs hangos beszéd, mert mindenki a gondolataival kommunikál. Az égbolt ragyogó kék, bár hiányzik róla a Nap. A fény magukból a tárgyakból, az atomokból árad, ezért állandóan világos van. A szivárvány színeinek száma nem hét, hanem tizenkettõ, és a levegõ törésmutatója is alaposan eltér a földi atmoszféráétól.
-Jó döntés volt Bert, elkerülni a harcot amazokkal.-Takcer finoman kommentálta az iménti kiruccanásomat a csoportból.
-Hogy tetszett nekik az Élet temploma?
-Páran még mindig ott vannak. Rövidesen lejár az idõnk, akkor visszamegyünk a Földre.
Ismét elõre siettem, elsõként nyitva ki szememet az elõadóiban ücsörgõ, elgémberedett testembe ugorva. Jobbomon Harry Benson, az indián néprajzkutató az igazak álmát aludta. Neki nem engedélyezték az égiek, hogy részt vegyen ezen a mennyei sétán. Úgy szunyált a fickó, mint akire álomport öntöttek a pajkos angyalok.
-Jaj, a nyakam!-suttogta fájdalmas fintorral Sophie, miközben általános lett a mocorgás a teremben. Tobgyal minden lelket visszaterelt a testébe, jóságos óvóbácsiként felügyelve ránk. Serkentõ energiával töltötte fel a gyengélkedõket, s levette rólunk a védõmezõt.
-...Nyisd ki a szemed, megérkeztél.-a meditáció ezzel véget ért.
-Na, milyen volt?-kérdeztem Sophiet, barátságosan rákacsintva. Õ unott pofival nyújtózkodott és pontosan azt mondta, amire számítottam.
-Egész kellemes, de most sem láttam semmit.

3.

Másnap délelõtt Martha Segedi, egy idõsödõ pszichológus tartott elõadást a gyermeknevelésrõl, amin én nem kívántam részt venni. Tobgyal barátommal ezért kivonultunk a parkba és letelepedtünk egy durván ácsolt fapadra, élvezettel hallgatva a lombok közt csicsergõ madarakat.
-Tegnap gyorsan leléptél a csapattól.-állapította meg Takcer higgadtan.
-Segítenem kellett a kollégáimon.-nem akartam túlragozni a dolgot, inkább élveztem a viszonylagos hûvösséget. A fák takarásában még órákig elüldögélhetünk anélkül, hogy megéreznénk a nyíltabb részekre lecsapó folytott meleget.
-Mondani szeretnék valamit Bert.
-Igen?
-Azt hiszem rövidesen újra hazautazom Bhutánba.
Tobgyal a shongari kolostor közösségének tagja volt, egyszer jártam nála ott parasíkon. A Bhutáni Királyság a legszegényebb országok egyike Ázsiában, gyakorlatilag ma is középkori viszonyok uralkodnak a területén. A lakossága kevesebb, mint másfél millió, s a Himalája magas hegyeivel borított, erdõs vagy sziklás területek szinte teljesen mentesek a környezetszennyezés terheitõl. Ez az utolsó szakrális királyság ma a Földön.
-Akkor biztos örülsz, hogy találkozhatsz a szerzetes társaiddal és láthatod a családodat.
-Igen. De valószínûleg nem jövök többé vissza.
Ez a bejelentése õszinte meglepetésként ért. Tobgyalnak több tucat tanítványa van ebben az országban és fontos személyiség, népszerû tanítómester, akit a társai tulkuként tisztelnek. Shongar fõapátja az angol nyelvtudása és mágikus képességei miatt bízta meg azzal, hogy menjen nyugatra és legyen terjesztõje a buddhista tanoknak.
-Biztos komoly okai vannak, hogy így döntöttél barátom.-bólintottam megértõen.
-Nemrég álmot láttam. Közeleg az eltávozásom napja. Szeretném az addig hátralévõ idõmet a szülõföldemen tölteni, távol a ti zajos civilizációtoktól, hogy felkészülhessek a nirvánába lépésre. Csak neked mondom el, mert tudom, hogy megérted.
-Megértem.
Ültünk egy darabig, aztán Tobgyal hirtelen felpattant és sétára invitált a tópart felé. Nem volt olyan szerencsénk, hogy magunk legyünk, mert három ismerõs alak sietett utánunk a fõépület irányából. Sophie Piers, Harry Benson és Julia Cavaluzzi voltak azok.
-Üdvözlöm az urakat ezen a szép délelõttön!-köszöntött minket Cavaluzzi asszony kedvesen, összetett kezekkel Tobgyal felé.
-Úgy döntöttünk, hogy nem kívánunk elmerülni a gyermeknevelés részleteiben, ezért sétálni indultunk a tópartra. Ti is oda igyekeztek?-Sophie könnyedén belém karolt, míg Julia a másik oldalamra került, elejét véve minden szabódásnak.
-Természetesen.-biccentett Takcer, s egy szemöldök rándítással jelezte, majd késõbb folytatjuk bizalmas beszélgetésünket. Elindultunk az ösvényen a tábor melletti tó irányába.
A két nõ semmiségekrõl csevegett, Benson kérdéseket tett föl Tobgyalnak Buddha tanításaival kapcsolatban, aztán kiértünk a partra és elindultunk bal kéz felé, a tavat megkerülõ néptelen sétányon. Szemügyre vettem Juliát, mert feltûnt, mennyire le van merülve vöröses aurája a tegnapi frissességéhez képest.
Julia Cavaluzzi fáradhatatlan ember volt, túl az ötödik x-en, aki lelke és motorja annak az ezoterikus társaságnak, mely az Életforma tábort szervezte az elmúlt években. A mai napon õszülõ barna haját hátul kontyba kötve viselte, virágmintás szoknyája szabadon libegett vékonyka lábai körül. Látszólag vidám és elégedett arccal sétált mellettem, mégis éreztem rajta, hogy szomorú valami miatt. Julia fiatal kora óta tehetséges médiumként dolgozott, számos könyvet publikálva a túlvilági szellemekkel történt társalgásairól. Õ jött oda hozzám az egyik elõadásának szünetében, amin egy barátnõm kérésére vettem részt. Lazán "lemesterezett" és holmi elõzõ életeinkre hivatkozott, amikor együtt dolgoztunk, réges rég a történelem homályba veszõ évszázadaiban. Így kezdõdött a barátságunk.
A gondolataimat és a két nõ csevejét Benson zavarta meg, hozzám fordulva nagy hirtelen.
-Bert! Nemrégiben a kezembe akadt egy könyv, amiben több indián sámánnal készített beszélgetés anyagát találtam.
Harry, tudtán kívül lehetõséget adott arra, hogy a társalgás vonalát eltereljem a "ki milyen lelkesedéssel jegyzetel az elõadásokon és mi a véleménye az ebédrõl" szintû üres szövegelésrõl. Én és Takcer nem szerettünk sokáig olyan emberek között lenni, akik végeérhetetlen szóáradatba burkolják embertársaikat, többszörösen körbejárva fecsegésükkel a nagy semmit. Mi vagy hallgattunk mások elõtt vagy mondtunk valamit, de akkor annak súlya volt az emberi agyakban.
-Érdeklõdve olvastam az anyagot és megfogott benne egy többszöri utalás a lélek színével kapcsolatban. Tudnál nekünk mondani valamit errõl? Milyen színe van a léleknek? Te látó vagy Bert...!
Ez utóbbit úgy mondta, mintha okleveles képesítésem volna ebben a szakmában. Persze volt az is, csak nem a fizikai síkon szereztem.
-Én és Takcer barátom évekkel ezelõtt elvégeztünk néhány kisérletet, amikor az emberi lélek felépítését és mûködését tanulmányoztuk. Ha akarjátok, elmondhatom mire jutottunk akkor.
Természetesen akarták, ezért behúzódva a fák árnyékába letelepedtünk egy széles padra. Mesélni kezdtem nekik a misztikusokat leginkább izgató témáról.
-Ma a tudományban és a népszerûbb vallásokban egyaránt sok félreértés kering az emberi lélek felépítésérõl és tulajdonságairól. Ezt azóta tudjuk, mióta alaposan utána néztünk az akashában a lélek leírásának a számunkra elérhetõ adatok között.
Tudatomban kristálytisztán jelent meg annak a szentséget sugárzó könyvnek a borítója, amelyet egyszer az akashában nézegettem, információkat gyûjtve a lélekrõl, mint isteni eredetû fenomenáról. Takcer lényegesen gyakorlatiasabb volt, mert azt javasolta, nézzem inkább meg az õ lelkét a harmadik szememmel egy meditáció során.
Az õrangyalom persze figyelmeztetett, hogy az Atya Isten rendelkezése szerint a lélek, mint szent megnyilvánulás csak bizonyos korlátok között kutatható, de mi már akkor sem törõdtünk a szabályokkal. Kiváncsiak voltunk és merészek, s talán meggondolatlanok is.
Máig nevethetnékem támad, ha például arra az esetre gondolok, amikor egyik alkalommal tiltott információt böngésztem elõ az Univerzum Nagy Könyvtárából testen kívüli élmény során. A tiltott azt jelentette, hogy megnézhetem ugyan, de nem vihetem vissza magammal az anyagi testembe. Én mégis megpróbálkoztam az információ csempészésével, mire az ébredési gát elõtt, amit egyébként Tiferet fátylának neveznek a kabalisták, elkapott egy határõr szolgálaton lévõ arkangyal. A fináncokat a fizikai síkon sem könnyû kikerülni, a szellemi világban pedig jóformán lehetetlen. Kénytelen voltam hagyni, hogy precízen törölje a feltudatomból a kérdéses emléket, csupán azt hagyva meg, hogy kérdõre von a nem éppen törvénytisztelõ viselkedésemért.
-Úgy találtuk, hogy a teremtésben vannak állati és növényi, továbbá emberi és isteni lelkek. Ezek a méretükben, a belsõ geometriai szerkezetükben és információ tartalmukban, továbbá a képességeikben különböznek egymástól. Mert más és más célra lettek teremtve. Az Atya Isten csinálja õket, szüli magából mindegyiket. Az isteni lelkeket osztódással, az emberi és állati, növényi lelkeket bimbózással. Ennél pontosabb szóval nem tudom nektek körülírni, bár belül értem mirõl van szó, de itt természetesen nem biológiai folyamatra gondolok. Hisz a lélek annak ellenére, hogy élõlény, mégsem valami sejtszerû jelenség...
-Tehát egy konkrét dolog.-állapította meg Julia.
-Nagyon sajátos, kis világító porszemnek látszik a számunkra. Az átmérõje körülbelül a milliméter ezred része lehet. Az isteni lelkek nagyobbak valamivel, mint az emberi, az állati és növényi lelkek pedig kisebbek... És különbözõ színûek. Ezt látják a sámánok, látók többnyire... Mi Takcerrel úgy találtuk, hogy az állati és növényi lelkek szürkés árnyalatú pontocskák. Az emberi lelkek viszont színesek. A negyedik dimenzióban észlelhetõ összes színben elõfordulnak, tehát mi itt a Földön tizenkét féle színû emberi lélekkel találkoztunk eddig.
-Itt a Földön csak hét féle természetes színû fényt látunk.-mondta Tobgyal türelmesen.
-Most a szivárvány színeire gondolsz?-kérdezte Benson felcsillanó szemmel.
-Igen.-biccentettem én.-A négy D-ben van ezüst, arany, gyémánt, infravörös és ultraibolya színû fény is ezeken kívül. A tegnap esti meditáción láthattátok ezeket az Élet templomában.
-Nem láttam semmit.-Sophie láthatóan morcos volt emiatt.
-De láttad, csak nem emlékezhetsz rá.-vigyorgott barátságosan Tobgyal a nõre.
-A lélek transzcendens jelenség. Furcsa módon mégis van anyagi része, egy gyapjúszerûen fodrozódó burkolata.-folytattam a magyarázatomat.-Gyakorlatilag egy óriási anyagi részecskére, például neutronra emlékeztetett engem. De ez csak a héjazat, a lényeg belül van.
-A lelkeket szabad szemmel is lehet látni?
Bensont láthatóan a lélek átmérõjével kapcsolatos észrevételem izgatta fel.
-Persze. Csak nem mutatkoznak testen kívül itt, a három D-s világban. Akik testben vannak, mint mi, azokat azért nem látod... Szóval megcsináltuk azt Takcerrel, hogy õ kilépett a testébõl egy meditáció során, és odalebegett elém a levegõben. Egy pirinyó, sárga fényû porszemecskét láttam, amely szabadon mozgott, láthatóan fütyülve a légáramlatokra és a gravitációra. Telepatikusan társalogtunk közben és megkértem, hogy lassan repülje körbe a fejemet. Elképesztõ látvány volt!
-Hûha! Ez komoly?-Julia izzadó homlokát törölgette.-Én is szeretném látni!
-Ezt nem a hecc kedvéért csináltuk, hanem hogy megnézhessem a szerkezetét.-mondtam határozottan, hogy tudatosítsam benne, nem vásári mutatványról van szó. Az emberek, még az okosabbak is, idõnként elképesztõen gyerekes módon viselkednek. Sokan közülük állandóan csodákat akarnak látni, mint a cirkuszban. Pedig mi nem vagyunk bûvészek, hogy másokat szórakoztassunk.
-A lélek körül egy hét rétegû, halovány fátyolrendszert vettem észre. Ez lehet a saját aurája, védelmi rendszere. Az emberi test hologramja végsõsoron ugyanez, csak jóval nagyobb. Mindkettõt a lélek vetíti, sugározza magából, és a feladatuk az, hogy védjék a háttérzajtól a bennük õrzõdõ információkat. Ha megsérül az aurád, a sejtjeid nem kapják meg azt a tanácsadó és vezérlõ teret, ami irányítja õket, ezért rákosodnak el nagyon hamar. A paragyógyítások mind arról szólnak, hogy helyre kell állítani az aura sérülését, ami maga után vonja a test gyógyulását is.
-És hogy néz ki ez a porszem, ha kinagyítod Bert?-Julia szintén értett valamit a harmadik szemének használatához. Neki nem kellett semmit elmagyaráznom, világos volt a számára az egész.
-Egy gömbszerû, de nem tökéletesen golyó alakú, hanem inkább körtére emlékeztetõ valami, amibõl tüskék állnak ki. Ezek az interfészei, amikkel rákapcsolódik az agy megfelelõ idegsejtjeire, hogy vezérelhesse a testet. A talamuszban helyezkedik el, vagyis pontosan a fejed közepén. Talán komputer tomográffal is látni lehetne, megfelelõ nagyításban. De csak az élõ emberben van benne.
-A nyugati orvostudomány a halottak tudománya.-dörmögte Takcer higgadtan.-Az orvosaitok halottakat boncolnak és keresik benne az értelmet. Pedig láthatóan nem az agyban tárolódik a tudás, a személyiség. És mivel a lelket meg nem találják, mert a halálkor az eltávozik, azt mondják rá, hogy nincs is. Ilyen okosak ezek a materialisták!
Jót nevettünk az elmés megállapításán, aztán folytattam az ismertetésem.
-Láttam a felületén apró, hajszálvékony vonalakat is, mintha repedések lettek volna, nem tudom. Amikor belementem a figyelmemmel, hogy megnézzem mi tölti ki ezt a bogyót, már nagyon kellett koncentrálnom... Odabent rengeteg kristályos szerkezetet láttam. Teljesen kitöltik belül a szabályos, átlátszó kristályok, mint valami hab. Sokszögletûek, de nem tudom a nevét ennek a fajta geometriai testnek. Majd lerajzolom nektek ebéd után... Szóval mindegyik közepén egy nagyon pici, kék színû pontocska világít és egy másik, szintén kék színû, amõbára emlékeztetõ felhõ úszik a lélek belsejében, keresztül ezeken az információ tároló cellákon. Ez lehet az illetõ személy tudati fókusza, amire éppen figyel. Az információk, amiknek együttesét inkább szellemnek nevezik a beavatottak, ezekben a kristályokban õrzõdnek. Amire gondolsz vagy emlékezel, arra a cellára úszik rá ez az amõba. Ennyit tudtam csak megállapítani egyelõre.
-Mint valami spéci, nanotechnológiás komputer.-állapította meg Benson, aki a társaságban a legtöbbet értett a számítástechnikához.
-A különbség csak annyi, hogy a lélek intelligens és holografikusan tárolja az információt. A számítógépeink meg buta, lélektelen gépek, értelem nélkül. Az emlékeink képek, hangok, érzések és benyomások formájában tárolódnak, a gondolatok pedig az ezekhez fûzött kommentárok, hogy késõbb a visszakeresésnél könnyebb legyen megtalálni õket. A szellemi vezetõmtõl tudom, hogy a léleknél nincs jobb információ tároló rendszer az univerzumban. A legjobb technikával készülünk, amit csak képes az Isten megteremteni.
Ezt a nõk nagyon mulatságosnak találták, fülig ért a szájuk.
-Az akashában azt találtam, hogy nagyjából 5760 teljes emberi élet minden információjának eltárolására van hely a lélek belsõ, centrális magjában. A lélek közepén ugyanis van egy nagyon pici, magányos fénygolyó. Ugyanolyan, mint a kristályok közepén és ezt hívják tudatalattinak. Ez a bennünk lévõ isteni jelenlét, a szentély vagy paramatma a hindu filozófiában, ami ténylegesen reinkarnálódik és semmi anyagi nincs benne. Ezért megfoghatatlan. A körülötte lévõ nagyobb részt, a feltudatot a halál után nem sokkal le szokta bontani magáról, és újat épít, ha megint testet akar ölteni. Mûszeresen, például mikroszkóp alatt csak ezt a nagy bogyót lehet látni, a lélek anyagi burkolatát.
-Láttad mikroszkóp alatt is?-döbbent meg Benson a hírre.-Takcer berepült a lencse alá?
-Igen. Hatszázas nagyításánál már egész tûrhetõ látványt nyújt, csak nem tudtuk lefényképezni, mert ránk szóltak a felsõbb hierarchiából, hogy ne csináljunk ilyet. Védelmi okokból tilos az emberiségnek többet megtudnia a lélekrõl, nehogy visszaéljünk a tudásunkkal.
-Az a baj az emberrel, hogy mindent igyekszik rossz célra is felhasználni.-tette hozzá Tobgyal felélénkülve. Aztán eszébe jutott egy régi ígéretem, amit neki tettem.
-Tényleg, Bert...! Mi van azzal a könyvvel, amit a lélekrõl akartál írni? Amiben összefoglalnád ezeket a dolgokat?
-Még nem kezdtem bele.-válaszoltam röstellkedve.-Túl sok minden történt mostanában, nem tudtam rá idõt szakítani. De talán majd jövõre nekiülök és megcsinálom.
-Arra nagyon kiváncsi leszek Bert! Segítek hozzá kiadót találni jó?
Juliának nagyon tetszett az ötletem, s egybõl láttam, mindenben támogatni fog, ha egyszer nekilátok az írásnak.
-Kezd itt meleg lenni és rövidesen ebédidõ. Szerintem menjünk vissza az épületbe.-javasolta Sophie, mert õ a padnak azon a szélén ült, ahonnan már elmászott a közeli fák árnyéka.
Nem volt ellenvetés, ezért nekivágtunk az erdõnek. Az utolsó kérdést Benson tette föl, mielõtt elvegyültünk volna az elõadásról kisereglõ táborlakók között.
-És mitõl függ a lélek színe Bert?
-Több mindentõl. Tizenkét csoportra vannak osztva a lelkek itt a Földön. Ezeket tizenkét arkangyal vezeti, és a szín elsõsorban a könnyebb azonosítást szolgálja. Ugyanakkor tükrözi a lélek fejlettségi szintjét és belsõ tisztaságát is. A mestereket onnan lehet felismeni, hogy szép, erõs fényben ragyognak. Nem véletlen az a mondás, hogy "ti vagytok a világ világossága". Tényleg lámpások vagyunk a teremtésben, és az eredeti, isteni fényt tükrözzük magunkban mindannyian. Végsõsoron fénylények vagyunk, akiket az anyagi világ csapdába ejtett és beburkol. A buddhizmus lényege pedig az, hogy kiszabaduljunk innen és újra egyesüljünk a teremtõnkkel. Ez a legvégsõ célja mindenkinek.
Takcert néztem, amint türelmesen válaszolgat az elõtérben néhány fiatalnak, és furcsán elszomorodtam, emlékezve a négyszemközti beszélgetésünkre. Volt egy olyan érzésem, hogy most látom õt utoljára ebben az életben. Testvérek voltunk, egyazon lélekcsoport idõsebb, sok életet megélt tagjai, akik azért születtünk meg, hogy tanítsuk a többieket, akik mélyen elmerültek az anyagi illúziók világában. S neki máris mennie kell. Pedig mennyi feladatunk lenne még ebben az óvodában!
-Hiányozni fogsz.-suttogtam csak úgy, magamnak, szeretettel gondolva rá. Aztán hozzátettem a buddhizmus 13. pátriárkájának, Jézusnak talán legbölcsebb tanítását, amit valaha is adott az emberiségnek, mielõtt hagyta volna, hogy beteljesedjék a sorsa.
-Legyen meg a te akaratod Uram!

VÉGE

következõ novella

vissza a listához