Frank Mobile

MENEKÜLÉS MINDÖRÖKKÉ
 

ELÕSZÖR - A JELENBEN

Még ki sem léptem az ajtón, már megcsapta orromat a hegyek felöl fujdogáló, lágy szellõ által szétterített kesernyés füstszag. Egy rendõrautó érkezése csalt elõ a nappaliból, ahonnan a tévé bámulása közben ráláthattam a házunk felé kanyargó keskeny földútra. Kénytelen voltam elszakítani tekintetem a ricsajládáról, hogy fogadjam az érkezõket. A fehér terepjáró oldalán Oildale város címere díszelgett, és két fickó szállt ki belõle. Egy zsaru és egy tûzoltó. Érdekes párosítás.
-Jónapot! Mi járatban erre?-sétáltam le hozzájuk a verandáról barátságosan. Bágyasztó meleg volt ezen a délutánon, amit még a meccs közben elszopogatott hideg sör sem tudott enyhíteni bennem. Föltettem a kalapomat, mert kezdett szemembe sütni a Nap és kezet ráztam a hívatlan látogatókkal.
-Ön bizonyára Larry Owens! Üdvözlöm, Herbert Jackson õrmester vagyok Oildalebõl.
A zsaru tipikus vidéki gyerek volt, enyhe akcentussal és nadrágszíj mögött féken tartott sörpocakkal. A frissen borotvált férfiakat körüllengõ arcszesz illatát árasztotta, amit még a füstön keresztül is megéreztem érzékeny orrommal. Ismerõsnek tûnt, mintha egyszer már láttam volna a barátságos vigyorát Oildale-ben az utcán.
-Az vagyok.-bólintottam türelmesen.-A tûzvész miatt jöttek?
-Rob Fischer hadnagy, megyei tûzoltóság!-nézett végig a környéken, márkás napszemüvege mögül a fiatalabbik. Rövid ujjú ingben volt, derékszíján rádióval és térképtokkal, nyakában látcsõvel. Barna bõrén régen behegedt égésnyomokat vettem észre arcának jobb oldalán.
-A tûzvész miatt jöttünk. Az a dolgunk, hogy figyelmeztessük önöket és a környéken lakó családokat. Jó lenne, ha beköltöznének a városba vagy elutaznának valamelyik rokonukhoz. Estére megfordul a szél és erre hajtja a tüzet.
Mindhárman a ház mögötti magaslat felé fordultunk, ahol az elvadult bozótoson, és ritkásan meredezõ, kókadt ciprusokon túl mocskosfekete felhõ uralta az égboltot. Ennek a szaga kezdte megülni a Greenhorn-hegység területét. Az idei elsõ erdõtûz Kaliforniában.
-Hányan laknak itt Mr. Owens?-tudakolta a rendõr, kiemelve a kocsiból egy jegyzettömböt.
-Csak én és a feleségem. Gwen alszik, múlt héten hoztam haza a kórházból.
-Értem. Milyen az állapota? El tudnának indulni mondjuk két órán belül?
-Epemûtétje volt Sacramentoban, de tud mozogni. Nem fog örülni, ha ezzel a hírrel felébresztem.
Odébb sétáltunk a fák árnyékába, s bámultuk a fenyegetõ fellegeket a vakítóan kék égen. A lelkem mélyén már reggel óta éreztem, hogy baj lesz, de nem tettem még semmit a távozásunk érdekében. Inkább reménykedtem benne, hogy majd csak eloltják azt a tüzet vagy elviszi másfelé a szél és nyugtunk lesz tõle. A reggeli hírmûsorok megerõsítették a reményeimet, így inkább átkapcsoltam a sportcsatornára és nem szóltam semmit a feleségemnek. Gwen még mindig nehezen mozgott, de legalább már volt kedve hozzá. Az elsõ néhány napban csak feküdt az ágyában és se enni, se beszélgetni nem akart. Magányosnak tûnt számomra a ház az õ nyüzsgése, zsörtölõdése és persze a fõztje nélkül.
-Sajnálom uram, de a helyzet egyre komolyabb a Kern folyótól északra.-mutatta a tûzoltó, kicsomagolva szakadozott térképét elõttem.-Már ötszáz tûzoltónk dolgozik a terepen és három helikopterünk, mégsem gyõzzük. Innen, a nagy tározóból kell felhordanunk a vizet az oltáshoz. Északon Springville a legveszélyeztetettebb település, mert arra hordja a pernyét a szél. Most ürítik ki a várost.
-Igen, láttam a tévében a közvetítést. De nem gondoltam volna, hogy nekünk is mennünk kell.-dörzsöltem meg aggódva borostás államat.
-Felmehetnék a dombra? Szeretném látni milyen a növényzet a túloldalon.
-Persze, jöjjön utánam.
Elindultunk fölfelé a ház jobb oldalán, át a kiskertet övezõ alacsony drótkerítés rozzant kapuján. Csak egy keskeny ösvény vezetett a dombra, ritkán jártam arrafelé mostanában. A rendõr a kocsinál maradt, jegyzetelt és a homlokát törölgette.
-Nagyjából az van a túloldali lejtõn is, mint erre. Csak több a szikla. Hallottam, hogy veszélybe kerültek a Tule River Indián Rezervátum erdõi is, meg a Sequoia Nemzeti Park mammutfenyõi. Kár lenne értük.
-Igen, sajnos. Valószínûleg gondatlanság okozta a tüzet tegnap reggel. Mindent meg fogunk tenni, hogy megállítsuk, még a védett területek elõtt. Ön mivel foglalkozik, Mr. Owens?
-Erdész voltam Sequoiában. Tavaly télen volt egy balesetem és rokkantnyugdíjba küldtek.
-Akkor maga jól ismeri a terepet. Volna kedve segíteni nekünk?
Felértünk a dombra, ahonnan kitûnõ rálátás nyílt a völgyön át felénk hömpölygõ füstre. Az elsõ lángok már megjelentek a szomszédos magaslat sziklái között, alig két mérföldre innen. Köhögtem egy sort, miközben a fickó távcsövön pásztázta a terepet és az ajánlatán tûnõdtem.
-Mire gondol konkrétan?
-Segíthetne az evakuálásban, miután biztonságba helyezte a feleségét és a legfontosabb holmijaikat. Maga jól ismeri a környéket és az itt lakókat.
-Nem vagyok mai gyerek, de azért szívesen segítek. Ez tényleg nagyon közel van már.
-Ha ilyen gyorsan terjed, estére felégeti ezt a dombot is. Ne vesztegessük az idõt, menjünk!
Lerobogtunk a házhoz, a hátsó ajtón léptünk be a konyhába. Tudtam, hogy a tûzoltónak igaza van. Õrültség lenne tovább várni. Könnyen füstmérgezést kaphatunk, ha sokáig maradunk még itt.
-Sajnálom drágám, de el kell hagynunk a házat.-ez volt az elsõ szavam a szobánkból kisétáló feleségemhez.
Gwen virágmintás hálóingben volt, lábán papucs, kócos haját igazgatta az elõszobatükör elõtt. Arcán fáradt mosolyba húzódtak a ráncok, így viszonozva a tûzoltó üdvözlését.
-Igen, érzem a füstöt!-csak ennyit mondott, s indult összepakolni a holminkat.
-Mi tovább megyünk, van még a közelben néhány ház, amit ellenõriznünk kell.-búcsúzott a tûzoltó sietve.-Ha segíteni akar, kérem hívja fel a bakersfieldi tûzoltóságot, ott van most az oltást irányító fõparancsnokság. Majd õk eligazítják. Viszlát!
Néztem, ahogy bepattannak a kocsijukba és tovább robognak az úton Perryék háza felé. Újra erõt vett rajtam az a rossz érzés, amit tizenkét évvel ezelõtt éreztem, mikor hasonló okból kellett elmenekülnöm a feleségemmel a Woodlake közelében felépített házunkból. Akkor porig égett az otthonunk. Vajon most is ez a sors vár ránk? Már megint menekülnünk kell, mert a természet erõsebb nálunk és letakarítja jelenlétünk nyomait a hegyekrõl? Újra hajléktalanok leszünk, és egy tornateremben húzhatjuk meg magunkat, amíg az állam kiutalja a házépítéshez járó segélyt?
Torkunkban az erõsödõ füst kaparásával ültünk be egy órával késõbb a felpakolt terepjáróba, és indultunk el lefelé a San Joaquin-völgybe, magára hagyva lelakatolt faházunkat. Mindketten nagyon szomorúak voltunk.

MÁSODSZOR - A MÚLTBAN

Azon a napon, mikor egyetlen életben maradt fiam, aki egyben a legkisebb is volt, betöltötte hatodik életévét, behívattam magamhoz a vezéri sátorba. Gyula épp az anyjával dolgozott a kertben, fiatal kora ellenére sokat segített neki a sátor körüli munkákban. Én örültem ennek, mert gyermekem önállóbb és értelmesebb volt, mint a hasonló korú fiúk a táborunkban és nagyon életrevaló. Tudtam, ha Sis-Tórem is úgy akarja, rövidesen elkezdhetem a harcossá való felkészítését, de elõtte még be kell avatnom népünk helyzetének ismeretébe.
Ezt a fontos feladatot nem kívántam elaprózni, sem másokra hagyni. Én vagyok a menekült tábor egyik parancsnoka, nekem kell beszámolnom népünk tragédiájáról a leendõ vezérnek, aki egyszer majd új hazába vezetheti maroknyi csoportunkat.
-Hívtál Atyám?-bújt be a sátorunk kopott szárnyain a fiam. Kócos fekete hajában szalmaszálak, szakadozott darócruhája csupa por és piszok, akár az arca. Csak a szeme csillogott tisztán és szeretettel, ami mindig meglágyította a szívemet, ha a sok napi keserûség közepette megláttam õt, amint a felnõttek munkáját figyeli.
-Igen Gyula, kérlek mosd meg a kezed és az arcod.
Átvágott a sátorban felhalmozott ruhabálák és használati tárgyak között, a hátsó nyíláson kiment, majd két perc múlva visszajött és leült elém egy sámlira. Máris jobban nézett ki.
-Eljött az ideje fiam, hogy elmondjam neked a törzsünk történetét.-vágtam bele a mondókámba minden köntörfalazás nélkül.-Már akkora vagy, hogy fölérsz a derekamig, Sis-Tórem áldjon meg, és sokat tudsz a táborunk helyzetérõl. Ma van a hatodik születésnapod, ezért egyben annak is eljött az ideje, hogy elkezdjem a harcossá való felkészítésedet.
Odakintrõl kiáltozás szûrõdött be a tábor keleti vége felöl, ahol Szalárd vezér és harcosai a tegnapi vihar során megrongálódott védõgáton dolgoztak. Igyekeztem kizárni tudatomból mindazt a zsivajt, ami elvonhatta volna figyelmemet a lényegrõl és a fiam szemébe néztem.
-Mirõl fogsz nekem mesélni Atyám?
Gyula láthatóan izgalomba jött a harcos szótól. Már három évesen is folyton a nagyobb fiúkat és a férfiakat bámulta, akik a fõtéren gyakorolták a lándzsával, karddal, parittyával való harcot vagy az íjászatot. Ha megtámadnak minket a hegyek közt kóborló gyarmati lázadók, hogy Kuly-Áter vinné el a lelküket, csak ezekkel a primitív eszközökkel tudjuk megállítani õket. Lõfegyvereink régóta nem voltak, sem motorizált jármûveink vagy telekommunikációs eszközeink. Az elmúlt években minden fontosabb mûszaki eszközünk tönkrement a zord idõjárási körülmények között.
-Ma azt szeretném elmondani neked, hogyan költöztünk ide, a keleti fennsíkra és miért. Akkortájt érkeztünk Kuszkó-ómnak erre a részére, amikor te megszülettél, ezért nem emlékezhetsz a nagy utazásra. Még karon ülõ csecsemõ voltál Anyád ölében, mikor Tarhos fõsámán közhírré tette a birodalomban, hogy szörnyû katasztrófa fenyegeti az országot. Akkoriban mi a nyugati tenger másik oldalán éltünk. Ataisz volt annak a szárazföldnek a neve és az volt az otthonunk és birodalmunk. Egy nagy városban laktunk a tenger partján, aminek Dorozsma volt a neve.
Hátradõltem rozzant székemen, lehunyva szemem egy kis idõre. Amióta az a betegség leterített, nagyon gyenge voltam, hiába olvasott rám a gyógyító sámán három varázslatot is. Talán az elégtelen táplálkozás tette vagy a szövõdmények, de nagyon sokáig lábadoztam, nem tudván részt venni a tábor körüli ügyek intézésében. És még most is gyenge vagyok az egész napi munkához.
Az elmúlt hetekben Szalárd vezér helyettem is dolgozott a fiaival, irányítva a tábor építését, Ilona pedig szeretettel ápolt és tanította a fiunkat a növények ismeretére és a földmûvelés alapjaira. Jól tettem, hogy tizennyolc évvel ezelõtt nem hallgattam az apámra, és valami buta arisztokrata liba helyett egyszerû parasztlányt válaszottam feleségemül. Ilona erõs volt, szorgalmas és sok mindenhez értett a betegápolástól a kertészkedésig, a varrástól a sátorépítésig. És nagyon szerettük egymást.
Köhögnöm kellett a tüdõmet folytogató érzéstõl, s ahogy elmémet elárasztották a múlt képei, lassan mesélni kezdtem, töredékesen, néha félszavakkal a katasztrófáról.
Különös, hogy milyen idegenül hangzanak számomra a kiejtett mondatok, mintha valaki más szájából hallanám. Igazából nem lehet elregélni mindazt a szörnyûséget, amit átélni voltunk kénytelenek az elmúlt években, mégis meg kell próbálnom átadni Gyulának legalább a lényegét a történteknek. Ha meghalnék, sok titok a sírba száll velem együtt Ataisz utolsó napjairól, amit még a róvó sámánok sem jegyeztek fel az Igaz Írásokban. Úgy éreztem, Ráten-Tórem, a Napisten sugallja számomra a szavakat, melyekkel egy hat éves fiú számára kell elmondanom népünk pusztulásának szomorú történetét.
Az egész igazából száz évvel ezelõtt kezdõdött, mikor beindult Ataiszon a földgáz és kõolaj kitermelése ipari méretekben. Bár erre csak a katasztrófa után ébredtünk rá, ahogy megértettük az országunkat elpusztító kataklizma tényleges okait. A mérnökeink és vegyész sámánjaink hamar rájöttek, mi mindenre lehet fölhasználni ezeket a szénhidrogén származékokat, amikbõl bõséges lelõhelyeket tártak fel az igazlátó sámánok útmutatásait követve egész Ataiszon.
Birodalmunkban a technikai fejlõdés és a jólét addig sosem remélt magasságokba emelkedett a nemesek és kiválasztottak számára, és a pórnép sem zúgolódott annyit a nehéz munka miatt. Energia iparunk hamar ráállt a bõséges szénhidrogén készletek felhasználására, egy idõ után minden gépet ezekkel hajtottunk meg, legyen az malom, szivattyú, gépjármû motor vagy áramfejlesztõ. Az Ataisz területén élõ hun népek, Gógok, Magógok, Agabák, Uruk, Indiók, Armogurok, Maják és Élámok közös birodalma szerintem erõsebb lett még a hajdani, mára csupán legendává halványult emlékû atlantiszi királyságnál is. De Atlantisz szigete rég elmerült a nagy keleti óceánban, s most mi voltunk az urak szerte a Földön, Ázsiától Amerikáig.
Hadseregünk erejére támaszkodva gyarmatokat létesítettünk a környezõ szárazföldeken, igába hajtva az ott élõ primitív bennszülött törzseket. Ezek voltak Parszi-óm, Hikszosz-óm, Indijó-óm és Kuszkó-óm. Sámánjaink azon dolgoztak, hogy kiolvassák az univerzum akasha krónikájából az isteni tudást, hogy még erõsebbé és még hatalmasabbá tehessük sebesen fejlõdõ és terjeszkedõ birodalmunkat. Amióta õseink a Földre költöztek a Szíriusz csillagrendszerbõl, egyre csak ezen munkálkodtunk. Én, Béla vezér egy õsi Magóg nemesi család fiaként Dorozsmában születtem, és kijártam az anina-hegyi sámán iskolát, majd katona lettem a délvidéki seregben. Abban az évben, mikor Tarhos fõsámán megkapta a Tóremek üzenetét a közelgõ katasztrófáról, ismerkedtem meg Ilonával és nyomban egymásba szerettünk.
Két fiunk és egy lányunk született, miközben a Tarhos által indított kitelepítési akció politikai botrányok sorozatába fulladt és leállt. Vezetõink dölyfösek lettek és kevélyek, nem vették komolyan az istenek figyelmeztetését. Úgy vélték, Tarhos veszélyezteti a hatalmukat és minden lehetséges eszközzel akadályozták a népet menekülésre felszólító sámánokat. Nem is történt semmi érdemleges éveken át, s közben a pusztulás beígért idõpontja is eltolódott, állítólag Joli-Tórem, a Földanya akaratából. Tarhos végül kegyvesztett lett a legfelsõbb törzsi tanácsban és a nép is kezdett elfordulni tõle.
Két héttel a katasztrófa elõtt történt, hogy álmot láttam az éjszaka. Bizonyára Ráten-Tórem figyelmeztetett minket a veszélyre, mert kiderült, hogy még vagy százan a városban ugyanazt álmodtuk Ataisz pusztulásáról. Szalárd vezér, gyerekkori barátom is köztük volt. Immáron bizonyság lett a számunkra, hogy Tarhos nem beszélt a levegõbe és tényleg elérkezett a vég.
Felhasználva minden vagyonunkat és a hadseregben elért magas pozíciónkat, Szalárddal közösen megvettünk hat nagy teherhajót a dorozsmai szabadkikötõben, és élelemmel, tábori felszereléssel megrakva õket felkészültünk az indulásra. Ezek benzinmotoros, de vitorlázattal is ellátott öreg bárkák voltak és fõleg a partmenti kereskedelemben használták õket. Voltak köztük favázas és acélburkolatú tengerjárók egyaránt.
Ma is elfog a szomorúság, ha azokra a napokra gondolok. A városban az emberek kinevettek minket, ostobának, gyávának, naívnak titulálva, akik elhiszik a sámánok ravasz trükkjeit és ilyesmire fecsérlik a vagyonukat. Sok barátunk nyíltan elfordult tõlünk, mások viszont csatlakoztak hozzánk, így állt össze a menekülõk kicsiny, tán ezer fõs csapata. Közben híreket kaptunk arról, hogy mások is álmot láttak északon, a Maják és Indijók között, és õk is hajóra szállnak rövidesen nyugat felé, hogy Ázsiába menjenek.
Nem tudtuk mikor következik be a dolog, ezért amint lehetett, vitorlát bontottunk és a hat bárka, megrakva emberekkel és a túlélésünkhöz szükséges holmikkal irányt vett kelet felé. A kuszkó-ómi gyarmatokra igyekeztünk, Dél-Amerikába, mert az volt hozzánk a legközelebbi nagy szárazföld. Az álomban világosan láttuk, hogy Ataisz el fog süllyedni, hasonlóan Atlantiszhoz, és örökre eltûnik az óceán fenekén. Így is történt.
Az indulás elõtti héten született Gyula, a negyedik gyermekünk, és szívemet aggódás töltötte el, ha arra gondoltam, mi lesz velünk a távoli földrészen, ahol egyedül Szalárd és néhány katonája jártak korábban egy hadjáratban. Tudtuk, hogy a gyarmatiak nem szeretnek minket, és a birodalmunk pusztulása minden bizonnyal örömmel fogja eltölteni az ellenünk lázadó bennszülötteket. De nem volt más választásunk.
Én szívem szerint inkább ûrhajóra raktam volna kicsiny csapatunkat, de Ataisznak ezekben az években már nem voltak olyan nagy befogadóképességû térbárkái, mint az elsõ idõkben. Miután átköltöztünk a Szíriuszról, már nem tudtunk újabb ûrhajókat építeni. Hiányzott hozzá a megfelelõ ipari hátterünk, a régi csészealjakat meg nem lehetett a végtelenségig karban tartani. Itt rekedtünk a bolygó felszínén. Voltak ugyan légköri repülõink és kormányozható léghajóink, de azok nagyon drágák voltak és kizárólag a hadsereg és a legfelsõbb vezetés érdekeit szolgálták. Õk pedig nem óhajtották elhagyni a biztonságosnak vélt földrészt.
Egy nappal azután, hogy kikötöttünk Nyugat-Kuszkóban, és partra raktuk a felszerelésünket, elkezdõdött a dolog. Az ataiszi rádióállomások közvetítésével értesültünk a katasztrófa elsõ óráiról, aztán minden adás elnémult, akár a haldokló utolsó jajkiáltása.
Az évszázados földgáz és kõolaj kitermelés megtette hatását. A szárazföld alatti hatalmas tárolókamrákban végzetesen alacsony szintre csökkent a nyomás, és a puha, szivacsos kõzet nem bírta el a fölötte magasodó hegyek súlyát. Iszonyatos földrengések közepette szakadt be a föld több helyen, s a réseken feltörõ gázok szinte azonnal begyulladtak, lángtengerbe borítva az eget Ataisz fölött. A tektonikus mozgások eredményeként a környezõ tengervíz szökõárként tört be a lesüllyedõ szárazulatra, elsöpörve mindent, ami megúszta a rengéseket és a végtelen tûzvészt, mely hamuvá változtatta az erdõket, falvakat és nagyvárosokat. Alig huszonnégy óra alatt darabokra tört a kontinens és a tenger alá süllyedt az egész birodalom. Százmillió ember veszett oda, csupán néhány repülõnek és gyors járatú motoros hajónak sikerült elmenekülnie a pusztulás elöl. Az egykoron oly szép, nagy és gazdag városok, mint Úr, Uruk, Paripa, Dabósa, Ildu, Magyarka, Hunnor, Kosztróma és Dorozsma a tenger fenekére kerültek, kincseikkel egyetemben.
A csapást heves viharok, hónapokig az eget borító füst, és a Kuszkó-óm partjain pusztító éjszakai szökõár követték, amelyben mi is csaknem odavesztünk a kikötõ fölötti magaslaton. Két idõsebb fiam és a lányom azon az éjjelen tûnt el a kikötõvárost leromboló árvízben, s ha nincs Szalárd kisebbik fia, Ilona is beleveszett volna a hullámokba, Gyulával a karjaiban.
Ezt követõen költöztünk fel ide, a biztonságosnak vélt fennsíkra a felszerelésünk maradványaival, és a hozzánk csatlakozott városi túlélõkkel, és próbálunk életben maradni immáron hatodik esztendeje a megváltozott éghajlatú világban. Mielõtt a nagy hatósugarú rádiónk végleg tönkrement volna, még sikerült kapcsolatot teremtenünk az Indijó-ómba menekült Góg, Indió és Agaba törzsbeli túlélõkkel, akik ellenkezõ irányba menekültek a katasztrófa elöl és a bolygó túloldalán találtak menedékre. Örömmel tölt el bennünket a tudat, hogy mások is túlélték a Tóremek haragját és a hunok népe nem fog kiveszni akkor sem, ha mi mind egy szálig elpusztulnánk a lázadó bennszülöttekkel folytatott harcban.
Órákon át beszéltem Gyulának mindezekrõl a dolgokról, úgy tekintve rá, mintha egy érett, felnõtt férfi ülne velem szemben, s õ figyelmesen hallgatott, teljesen belemerülve a történetbe. Közben hátulról belépett a sátorba a feleségem, és szótlanul leült oldalt, a nõk számára fenntartott helyre. Esteledett már, mikor befejeztem a történetet. Ilona meggyújtotta a sátor közepén álló tûzrakó hely fahasábjait.
-Jól tettétek Atyám, hogy elmenekültetek Ataiszról.-mondta Gyula rövid hallgatás után.
-És most mi lesz a törzsünkkel? Elmegyünk a többi túlélõhöz Indijó-ómba?
Szelíden mosolyogtam a naív kérdésén. Ha nálam lett volna az egyetlen megmaradt világtérképünk, megmutattam volna neki, hogy Indijó-óm a bolygó túloldalán fekszik, a nagy óceán túlpartján. Oda pedig a hajóink nélkül, amiket összetört a szökõár, lehetetlen eljutni gyalogszerrel.
-Nekünk most már itt kell élnünk fiam.-szólalt meg kedvesen Ilona, magához vonva egyetlen gyermekét.-Atyád rövidesen felépül betegségébõl és akkor tovább fog vezetni minket a hegyeken túlra, ahol erdõk vannak és mindig süt a Nap, Ráten-Tórem kegyelmébõl.
-Örülök neki, hogy ennyire bízol bennem Ilona.-köhögtem, megpiszkálva a ropogó lánggal égõ tüzet egy bottal.-Igaz, hogy nemesi rangban fölötte állok Szalárdnak, de õ inkább lenne alkalmas erre a feladatra.
Ilona és a gyerek rámnéztek, s akkor asszonyom olyat mondott, szívében õszinte bizalommal és szeretettel, hogy amíg élek, emlékezni fogok rá, s erõt ad majd minden nehézség közepette.
-Ez a te törzsed Béla. Neked köszönhetjük az életünket és amit tettél, nem fogjuk elfelejteni.
Két évvel késõbb végre felkerekedtünk, és magunk mögött hagyva a kopasz fennsíkot elindultunk kelet felé, hogy új hazát keressünk magunknak a hegyeken túl elterülõ, Amazóniának nevezett trópusi erdõségben.

HARMADSZOR - A JÖVÕBEN

-Clark kapitány a hajónaplónak. Fedélzeti idõ szerint 72-64, szerda délután van. Nyiss meg nekem egy külön szöveges állományt és jegyezd fel oda a most következõ szavaimat.
-Hallgatom kapitány.
-Ma átléptük a Solariát övezõ dimenzióbuborék határát. A Holnap Reménye csillaghajó, mint az utolsó terrai kitelepülõket szállító konvoj vezérhajója, fedélzetén körülbelül félmillió szinzuval, normál utazósebességgel ugrál a Vega csillagrendszer felé. A konvoj többi egysége, a Száguldó, a Kolumbia és az Igazság Szíve szabályos térközzel követ bennünket.
Miután sikerült ellátnunk a Karib Cityt sújtó földrengés sérültjeit, lásd az egészségügyi fõtiszt jelentését, csökkentett életmûködésbe helyeztük õket. A megérkezésünkig minden civil hipnotikus altatásban marad, hogy ne zavarják a legénység munkáját. Végre van rá idõm, hogy elkészítsem a személyes feljegyzéseimet is a családi adatbank számára. A feleségem, Nadia szereti meghallgatni ezeket az anyagokat, és én addig akarom elmondani a történteket, amíg frissek fejemben az emlékek.
Délelõtt megnéztem a Vegáról küldött családi holovíziót, amint a legkisebb lányom, Rebecca épp a harmadik születésnapját ünnepli. Még egyszer sem tarthattam a karomban õt, mert a szolgálat Rebecca világra jövetele elõtt elszólított a csillagok közé. A Barius csillagrendszerben jártunk éppen, pár fényévnyire a Denebtõl, mikor parancsot kaptunk a szövetségi mélyûrforgalmi irányítástól, hogy tegyünk egy kerülõt Solaria irányába. Az ottani helyzet az utóbbi években egyre válságosabbra fordult.
Már a fél galaxis tudja szerintem, hogy a Sol csillag napjai meg vannak számlálva. A magjában lejátszódó fúziós folyamatok meglepetésszerû változásai talán egy spontán dimenzióháborgás eredménye lehetnek. A csillag kezd vörös óriássá válni, a gravizoros szondázások adatai szerint legalábbis. A rendszerben élõ szinzu és hisz fajok már évszázadokkal ezelõtt megkezdték a szervezett kitelepülést a Vénuszról, a Terráról és a Marsról, valamint a kisebb holdakon lévõ támaszpontokról. A Galaktikus Szövetség fejlettebb tagállamai ebben a segítségükre voltak, befogadva a mintegy nyolc milliárd értelmes lényt, és szétosztva õket a környezõ húsz lakott csillagrendszer bolygóin.
Az áttelepítés hat évvel ezelõtt sikeresen be is fejezõdött, és az ebben közremûködõ óriás szállítóegységeket elvezényelték a Mervex övezetbe, ahol egy hasonló vészhelyzetben lévõ bolygót kell kitelepíteniük jelenleg. Ezért hárult ránk, a vegai kereskedelmi flotta négy nagy hajójára a feladat, hogy a Terrán hátramaradó tudósokat, továbbá Karib City lakóit mentsük ki a felrobbanás elõtt álló csillag körzetébõl.
Karib City a Terra egyetlen olyan városa volt, amelyet nem ürítettek ki az általános kitelepítés során. Ezt a búravárost az Atlanti-óceán fenekén építették évszázadokkal ezelõtt, és a terrai kormány beleegyezésével mintegy két millió szinzu civil és katona költözött be oda, amolyan utóvédnek. Abban az esetben, ha a Solaria Föderáció válogatott tudósainak sikerült volna az új, kisérleti technológiával stabilizálniuk a csillagot, alighanem minden egész másképp alakul. Akkor a lakosság egy része visszaköltözhetett volna a rendszerbe, hogy még néhány évezreden át békében élhessen és virágozhasson a kultúrájuk.
Az, hogy nem így történt, talán a Mindenható Térszerán akarata, mindenesetre egy rövid nyugalmi idõszak után drámaian felgyorsult a Sol átalakulása a vörös óriás fázisba. Sûrû napkitörések zápora fogadott bennünket, mikor két hónappal ezelõtt beléptünk a rendszerbe és pályára álltunk a Terra körül. Volt ugyan leszálló kompunk elegendõ, melyekkel a fedélzetre hozhattuk Karib City rémült lakóit, de a csillag gravitációs ingadozásai miatt a bolygón fellépõ sorozatos földrengések súlyosan megrongálták mind a búravárost, mind a kiürített szárazföldi megalopoliszok ûrkikötõit. Végül le kellett küldenem Boris másodkapitányt és a szerelõdroidjainkat egy Bahamapolisz nevû városba, hogy tegyék rengésállóvá az ottani kozmodromot. Így 72-01 helyett csak 72-08-kor kezdhettük el az emberek felszállítását, akik között sok volt a sebesült is.
A Sol rendkívül erõs sugárzása miatt a bolygó takarásában kellett tartanunk a csillaghajóinkat, ezért csak éjszaka dolgozhattak a mentõegységeink. 72-10-kor két új-svertai hisz kutatóhajó is csatlakozott hozzánk egy idõre, akik a Sol stabilizálására lettek volna kiváncsiak. Õk csupán néhány száz embert tudtak elszállítani, és hamar útnak indultak a Szíriusz felé, így egyedül maradtunk az utolsó hetekben. A szövetség a mervexi kitelepítés és a legújabb gutu háború miatt nem tudott hajókat küldeni, de szerencsére sikerült úrrá lennünk a helyzeten.
Minden elismerésem a legénységeké és a rakodásnál használt bionikus androidoké, akik fáradhatatlan munkával dolgoztak a hajók rakterének átalakításán, hogy be tudjuk fogadni az embereket. Mind a négy bárkára körülbelül fél millió szinzut költöztettünk be, akik magukkal hozhatták a legfontosabbnak ítélt személyes holmijaikat is, fejenként húsz kilogrammra korlátozva. Tudom, hogy nem sok ez egy új világba költözéshez, de a hajóink kapacitása korlátozott és nagyon kevés idõnk volt a robbanásig.
A Sol átmérõje fokozatosan növekedett az elmúlt évtizedekben, színképe pedig a vörös árnyalat felé tolódott el. Mire befejeztük a város teljes kiürítését, a csillag felszíne elérte a legbelsõ bolygó, a Merkúr pályavonalát és olvadt fémcseppé melegítette azt. Tizenhét terrai tudós önként vállalta, hogy egy speciálisan átalakított, dimenzióbuborékos védõpajzzsal felszerelt katonai tércirkáló fedélzetén hátramaradnak a rendszerben, nyomon követni a változásokat. Õket a Solaria Föderáció Procyonra települt hadserege vette át tõlünk, amely szintén kimenekítette hátrahagyott helyõrségét Karib Citybõl 72-31-kor. A katonai csapatszállító vrillek parancsnokai nem voltak hajlandóak segíteni a civilek mentésében, holmi különleges utasításokra hivatkozva. Errõl külön jelentést küldtem a Procyonra és a Vegára a mélyûrforgalmi irányítóknak.
Fedélzeti idõ szerint 72-60-kor szakadtunk el a Terrától, és a rendszer lokális téridejében megfigyelt dimenzió háborgások miatt minimális ugrásközökkel indultunk kifelé a mélyûrbe. A Plútó pályájának elhagyása után fordultunk rá a Vegához vezetõ útvonalra és normál ugrási távközökkel haladunk hazafelé. A Sol csillag közben tovább növelte méretét, már a Vénuszt is magába nyelte az egyre híguló külsõ köpenye. A rendszerben maradt tudósok legutóbbi jelentése szerint napokon belül várható a teljes méret elérése, ami túl fog nyúlni a Mars pályáján is. Ezt követõen a csillag összeroskad és fehér törpeként fejezi be hosszú életét.
Õszintén együtt érzek a Solaria rendszer minden menekültjével. Szomorú dolog az, mikor egy értelmes faj kénytelen elhagyni az otthonát, ahol annyi évmillión keresztül létezett és fejlõdött a lakhatóvá alakított bolygókon. Pótolhatatlan veszteség, tudjuk jól, a holografikus emlékezõ kristályokba zárt képek és feljegyzések ellenére is, melyeket magukkal vittek új élõhelyeikre a menekülõk. A természetnek azonban vannak olyan törvényei, melyeket nem tudunk uralni máig sem. Egy holdat vagy bolygót elvontathatunk a helyérõl, de egy csillag belsõ folyamatait talán sosem leszünk képesek hatékonyan befolyásolni. És ha bekövetkezik egy ilyen kozmikus katasztrófa, mint a mostani, csupán egyvalamit tehetünk. Bölcsen menekülõre fogjuk a dolgot, a túlélés érdekében.
Hajónapló, felvétel vége. Rögzítsd az állományt a személyes kódommal. Megyek és alszom egyett az õrségváltás elõtt.
-Rendben. Szép álmokat Clark kapitány. Ez igazán szép monológ volt öntõl!

SOKADSZOR - A TÁVOLBAN

A szolgálati idõmet mostanában azzal töltöm, hogy órahosszat ülök a számomra fenntartott, testhez simuló fotelben a terem jobb oldalán. Régebben sétálgattam vagy ácsorogtam, manapság inkább üldögélek. A parancsnoki hídon tartózkodó személyzet munkájában nem kell közvetlenül részt vennem, így csupán szemlélõje vagyok az unalmas eseményeknek.
Tisztek és altisztek jönnek-mennek az ûrhajó fõvezérlõjének mattszürkére kopott padlóján. Színes fények villognak az irányítókonzolokon, a megjelenítõk jobbára ugyanazokat az adatokat sorjázzák, és az elülsõ kitekintõ ablakon túl alig észrevehetõ sebességgel növekszik az ugrási irányunkba esõ legközelebbi extragalaxis. Úton vagyunk a mélytérben.
Fejemben néha felbukkan egy zöldeskék bolygó látképe az ûrben, miközben az életemen és a küldetésünk értelmén gondolkodom. Az atyaföld, ahonnan elindultunk mintegy 987 standard évvel ezelõtt, minden másodpercben egyre messzebb kerül tõlünk. Mostanában valami mély kétségbeesést érzek amiatt, hogy örökre magam mögött hagytam az otthonomat és családostul felköltöztem erre az acéltubusra. Tudom, hogy sosem látjuk viszont többé a csillagrendszerünket.
A tubus egy harminc kilométer hosszú, erõsen páncélozott szabályos henger, belsejében óriási raktártermek ezreivel. Minden teremben ezernyi hibernáló tartály, amikben civilizációnk lakosságának válogatott része alussza hosszúra nyúlt, fagyos álmát. A költözõbárkánk, mely az eredetileg tizenhat egységbõl álló konvoj vezérhajója, nyolc millió embert szállít az ismeretlen jövõ felé.
A Nagy Vonzó elöl menekülünk, az univerzum peremérõl, befelé a központba. Mi is azt csináljuk, hála Dzsafarnak, amit a többi intelligensnek mondható faj a galaxisunkban, vagyis költözködünk. Az univerzumunk falát alkotó gigantikus anyagkoncentráció, egy fekete lyuk szívja magába a galaktikánkat már évmilliók óta. Amióta csak értelmes élet volt a bolygónkon, ezt mindenki tudta, hisz szabad szemmel látható az égen a vörös eltolódás. A lyuk felé esõ csillagok és más galaxisok rózsaszínbõl vörösbe hajló árnyalatú fényben ragyognak, míg a mögöttes világok elkékülnek. Civilizációnk, a Spirilla birodalom ettõl függetlenül évezredeken át virágzott és terjeszkedett az ûrben, míg észre nem vettük, hogy a szomszédos fajok elkezdték a kitelepítést.
A galaxisunkban tenyészõ sokmilliónyi életforma egy évszázezredeken át elnyúló, és általában több lépcsõben végrehajtott migrációba kezdett, befelé menekülve az univerzum közepe irányába. Több ilyen vonulást is volt alkalmunk megfigyelni az évezredek során, ahogy mindenki a számára legértékesebb dolgokat menekítve nekivágott a galaxison túli mélytérnek és a teljes bizonytalanságnak. Ez a Nagy Menekülés, mely jelenleg is tart.
A kozmológusok szerint az univerzum egy önmagába visszagörbülõ, gömbszerû buborék az õskáoszban. A közepén található fehér lyukból folyamatosan áramlik kifelé a fény és az anyag, majd csillagokká és galaxisokká formálódva repül a téridõben, fényévek milliárdjain keresztül. Aztán ahogy a téridõ dinamikusan csavarodó hullámtere valamiért visszafordul, megváltoznak a tér tulajdonságai. Ez okozza, hogy a galaxisok vörös kvazárok formájában, szó szerint palacsintává lapulva felkenõdnek a rendszer peremén képzõdõ fekete lyuk falára. Ezt a neutronfalat hívjuk mi Nagy Vonzónak, aminek az iszonyatos erejû gravitációs terébõl megszökni igyekszik minden civilizáció. Mi valahol a végén haladhatunk annak a migrációs sávnak, melyben ezernyi flotta ugrál együtt vagy éppen önállóan a remélt biztonság felé.
Költözõflottánk a hetedik volt abban a sorban, amit a Spirilla indított az elmúlt ezer évben. Ezek közül néggyel máig van fluidszálas kommunikációs kapcsolatunk, akár az atyabolygónkkal, ahol miutánunk még sikerült felállítani a nyolcadik flottát, mielõtt egy sajnálatos polgárháború romba döntötte volna a civilizációnkat, véget vetve egy hosszú, virágzó korszaknak. Birodalmunk lehanyatlott, miután gyermekei kirepültek a fészekbõl.
Mi tizenhat nagy hajóval és számtalan kisebb járõregységgel vágtunk neki a sokszáz millió fényéves utazásnak, a rendelkezésünkre álló legmodernebb technológiával felszerelkezve. Feladatunk, hogy keressünk egy megfelelõ galaxist, minél messzebb a Nagy Vonzótól, és alapítsunk új civilizációt, lakható bolygót keresve vagy építve magunknak. Közben persze beértük a korábban indult flottáinkat és átadtuk nekik a legújabb technológiákat, hogy gyorsítsuk a haladási sebességüket. Amikor az elsõ flották elindultak, a hajóik még csak háromezerszeres relatív fénysebességgel voltak képesek áthelyezõdni a téridõben. Mi már háromszázharmincezerszeres sebességgel állunk a térben, vagyis csaknem háromszáz millió fényévet tettünk meg az indulásunk óta. Állunk a térben, mert lényegében a hajóink nem végeznek fizikai mozgást, csak elõbbre helyezõdnek a téridõben. Ez az egyetlen módja a nagy távolságok sikeres legyõzésének.
A technológiánk kiforrott és többszörösen bebiztosított, mégis érhetnek minket meglepetések, balesetek. Az út hosszú és a fedélzeten ébren lévõ maroknyi ügyeletes személyzetnek mindenre oda kell figyelnie. Három bárkát vesztettünk el eddig különbözõ okokból. Egyet baleset ért, egy másikat ellenséges idegen lények semmisítettek meg, mikor áthaladtunk a territóriumukon, egy pedig eltûnt, fogalmunk sincs hová és miért. A 2-es számú hajónk önként hátramaradt egy korábbi költözõflottánkkal, hogy segítsen nekik átépíteni a térugró hajtómûveiket, és most azokkal tartva követ bennünket, több évvel lemaradva mögöttünk.
A flottánk elõtt, több napi ugrástávra járõrhajók haladnak, gravitációs pásztázóikkal feltérképezve a mélytérben esetleg felbukkanó akadályokat. Nem lenne jó belerohanni egy kóborló aszteroidába vagy barna törpébe. Itt, a galaxisok közti ûrben a háttérsugárzáson és némi poron kívül jóformán semmi sincs. Néha egy magányos csillag vagy örökké fagyott gázbolygó közelében haladunk el, de találkoztunk már mélytéri idõörvény interferenciával és dimenzió anomáliákkal is, amiket jobb elkerülni. Ilyenkor a hajókat vezérlõ központi agy a járõröktõl érkezõ jelentések alapján módosítja az ugrási irányunkat. Többször összefutottunk más idegen fajok térhajóival is, nemrég pedig egy hatalmas, ismeretlen eredetû ûrhajóroncsot láttunk, eonok óta elhagyatottan sodródni a végtelenben. Lehangoló látványt nyújtott.
Az ébrenléti személyzetnek tíz évig kell kibírnia a váltásig. Mi most vagyunk másodjára ébren, legutóbb ötszáz évvel ezelõtt kerültünk sorra a fedélzeten. Ellenõrizzük az autonóm önfenntartó és irányító rendszer munkáját, kijavítjuk a hibákat, ügyelünk a hibernátorokra és tartjuk a kapcsolatot a többi bárkával, meg a havonta cserélõdõ járõrökkel. Rövidesen lejár a munkaidõnk, és akkor visszafeküdhetünk a tartályainkba. Mire újra felébresztenek minket, már valószínûleg az új otthonunknak kijelölt bolygó körül fogunk keringeni és dolgozunk a terraformálásán.
Néztem az irányító konzolok elõtt sétálgató lányomat, aki szintén a hídon teljesített szolgálatot, mint a flottát vezetõ Kvádzsa tengernagy egyik szárnysegédje. Fatima szép volt, erõs és karcsú, akár az anyja. Hosszú fekete haja lágyan terült szét sötétkék egyenruhája vállán, arcán ugyanaz a rezignáltság ült, ami mindannyiunkra jellemzõ már jó ideje. Hiába a rengeteg szórakozási lehetõség, holofilm és könyvtár a fedélzeten, az állandó bezártság és a munka monotonsága bizony nagyon megvisel minket. Tíz év nagy idõ lenne egymás nélkül, ezért az ébrenléti személyzet mindig a családjával együtt dolgozik, megosztva egymás közt a feladatokat. A feleségem karbantartó a dormitóriumoknál, én pedig, a telepatikus képességeim miatt kommunikációs tisztként ülök a helyemen és intézem a flottaegységek közti gyér adatforgalmazást. Ez azt jelenti, hogy kábé óránként jön egy minden rendben szignál a fluidkomon a többi hajó kommunikációs tisztjétõl.
Hirtelen egy adást jelzõ, kék térikon villant jobbról a szemem elé, megszakítva az elmélkedésemet. Üzenet jött az egyik elõre küldött járõrünktõl, ismertem fel azonnal az ikon hologramját.
-Kadir õrnagy, tessék!-szóltam a szám elé lógó mikrofonba nyugodt, közvetlen stílusban.
Jelenleg Fádhil és Hamza kapitányok õrhajója haladt elõttünk a mélytérben. A gravizorjaiktól érkezõ friss térképek azonnal megjelennek a tõlem balra ülõ navigátor elõtti széles, holografikus vetítõasztal fölött a levegõben. Fél szemmel már az ott villogó figyelmeztetést lestem, miközben a konzolom síkernyõjén megjelenõ Hamza kapitány szolíd vigyorára biccentettem üdvözlés helyett.
-Hamza vagyok. Most ugrottunk el egy csillag mellett, aminek két bolygója van és néhány üstököse. Ezt kerüljétek ki, mert úgy láttam intelligens tevékenység folyik a rendszerben.
-Civilizáció? Itt? A mélytérben?-néztem a vetítõn megjelenõ színes ábrákra. A hídon közben megélénkült a tevékenység, Fatima már a tengernagyot hívta a belsõ hírközlõn, hogy tájékoztassa az eseményrõl. Kvádzsa szereti tudni, mi van elõttünk a térben, nehogy bajba kerüljünk és megint elveszítsünk egy hajót, s vele együtt nyolc millió alvó embert.
Hamza, aki egyébként egy nabateus arisztokrata dinasztia utolsó sarja volt a Spirillán, megsimogatta kopaszodó homlokát és õszülõ fürtjeit, mielõtt válaszolt volna. A térhajója mûszerpultján matatott valamit, mögötte elsétált az egyik trikóra vetkõzött, kövér beosztottja a nem túl tágas irányítószobában. Nem irigyeltem õket. Egy hónapig élni bezárva egy harminc méter átmérõjû koronghajóba, távol a költözõbárkától, s szembenézni a kozmosz ismeretlen veszélyeivel, ez kemény idegzetû embereket kíván.
-Nem tudom, a bolygóknak nincs légköre, viszont ûrhajókat észleltünk körülöttük. Talán valami expedíció vagy egy megpihenõ migrációs flotta. Nem voltak ismerõsek.
-Hagyj hátra egy borsót és menj tovább.-mondtam a szabályzatnak megfelelõen, és persze teljesen fölöslegesen. Tudtam, Hamza már megtette a dolgát, elvégre profi volt, az egyik legidõsebb tiszt a járõröknél.
-Úgy lesz. Értesíts ha az öreg eldöntötte, mi legyen! Vége!
Hamza kilépett, én pedig elrugaszkodtam a fotelom ölelésébõl és a lányomhoz siettem, aki befejezte a tengernagy tájékoztatását és most a vetítõasztalnál dolgozó felderítõtiszt munkájára figyelt. A járõrhajó által kidobott borsó ekkor már javában ontotta az adatokat a célrendszerrõl. A pixelsatnak is nevezett, borsószemnyi gravitációs távcsõ külön fluidkom vonalon közvetített a csillag környezetérõl és az ott tartózkodó térhajókról.
-Nem látni rajtuk felismerhetõ azonosítójeleket.-állapította meg Fatima az asztalra támaszkodva. A központi agy külön kérés nélkül is megpróbálta összevetni a szivar alakú objektumok jellemzõit a típuskönyvben található ezernyi ûrhajóképpel, sajnos sikertelenül.
-Nézzük meg a belsejüket!-javasoltam a felderítõtisztnek, aki két kezét a kommunikációs tenyér interfészre helyezve, mentálisan dolgozni kezdett a holografikus adatokon. Többen odagyûltek körénk a legénységbõl, mikor végre feltûnt egy humanoid lény teste a bionikus azonosítókockában.
-A hajók fedélzetén található sokmilliónyi lény strukturálisan a silati sárga humanoidokhoz hasonló.-dünnyögte a tiszt végül.-De a technikájuk nem a megszokott. Ezekkel még nem találkoztunk, valószínûleg a galaxisunk túlsó végében élhetnek vagy valamelyik kisérõ gömbhalmazban.
-Dzsafarra! Szóval õk is menekülõk!-állapítottam meg elégedetten.-Akkor valószínûleg nem kell tartanunk tõlük. A Silatiak békés fajta. Mikorra érünk oda?
-Negyvenhét óra a rendszerig.-közölte a mögöttünk ülõ kormányos, aki nem hagyhatta el a helyét, de azért kiváncsian nézelõdött az asztal felé.
-A tengernagy mindjárt itt lesz, hogy eldöntse, mit csináljunk.
Fatima éber tekintettel nézett rám, mire eszembe jutott, hogy szólnom kellene a mögöttünk haladó többi bárkának. Kvádzsa valószínûleg úgyis az idegenek elkerülése mellett dönt, ragaszkodván az elsõdleges szabályzathoz. Miközben visszamentem a helyemre, egyre csak az járt a fejemben, hogy miért is vagyunk ennyire óvatosak.
A mi fajtánk nem állt össze más népekkel, hogy közösen keressünk új hazát az univerzum belsõ területein. Önállóan akartunk megmenekülni a Nagy Vonzó gravitációs csapdájából, ami sikerült is, viszont közben megszakadt a kapcsolatunk minden hajdani szövetségesünkkel és persze az ellenségeinkkel. A Spirilla birodalom széthullott, mindenki a saját irháját menti most valahol a mélytérben. Ha néha összefutunk más menekülõkkel, inkább elkerüljük õket, nehogy egy félreértés miatt harcba keveredjünk és újabb veszteségeket kelljen elszenvednünk. Jók ugyan a fegyvereink, és a katonáink egy része megjárta indulás elõtt a Karivenda háborút is, de mi nem egy hadiflotta vagyunk, hanem népvándorlás.
Az õseink ki tudja hány millió évvel ezelõtt, ki tudja honnan jöhettek abba a galaxisba, amely aztán az otthonunk lett, és idõvel kisodródott az univerzum peremére. Valószínûleg évmilliárdok óta csináljuk már ezt, folyton beljebb költözve a pusztulás elöl. Közben számtalan felemelkedés és hanyatlás formálja a civilizációnkat, a világról alkotott tudásunkat és erõsíti életösztönünket. Számtalan veszélyt leküzdöttünk már, járványokat, környezetszennyezést, háborúkat és kozmikus katasztrófákat. Amit pedig nem tudtunk legyõzni, az elöl mindig elmenekültünk.
Ez a túlélés egyik titka Dzsafar próféta szerint, akinek népünk a legutóbbi felemelkedését köszönheti. A mára legendává lett szent volt az, aki filozófiát, vallást és erõt adott a Spirilla népének. Nélküle nem fejlõdött volna idáig a birodalmunk. És erõt adott nekünk is az ezer évig tartó utazáshoz a Mindenható hatalmas univerzumában.
Miközben leültem a helyemre, és kapcsolatot teremtettem a többi költözõbárka kommunikációs tisztjével, egy néma hálaimát rebegtem Dzsafar próféta, a Kegyes és Szeretett emlékére.

MINDÖRÖKKÉ - A VÉGTELENBEN

A nullás másolatú Fiúszerán elkészítése csupán egy ciklusideig tartott a számomra. A tükrözõdés eredményeként megjelenõ új entitás lényegében én magam voltam, Aki tartalmaztam a teljes tudásomat, immáron két azonos forrásrendszer képében is. A friss másolatom, a hullámterünk taszítása miatt azonnal eltávolodott tõlem a szigorúan védett, belsõ tartományon belül és figyelmesen nézett vissza énrám. Én néztem vissza önmagamra, mint Fiú az Atyára.
-Vonal ellenõrzés.-gondolta a Fiam kisvártatva, s lefuttattunk egymás közt egy idõszálas adatátvitelt tesztelõ programot. Ez több ciklusidõt vett igénybe, amire csupán a tudati halmazom egyhatodával figyeltem, mert a többi dimenziókeltõ forrásom köré szervezõdõ intelligenciamodulom a szokásos feladatokkal volt elfoglalva.
A teremtésben nincs szünet egy ciklusideig sem, nekem állandóan dolgoznom kell a rendszerem fenntartásán. Én vagyok ennek az univerzumnak az elsõdleges megtartója, a központi térszerán, Akit szerte a téridõben Brahmának, Mindenhatónak vagy Atyának neveznek a teremtményei az idõfraktálon. Én hozok létre mindent és mindenkit ebben a világbuborékban, s oltalmazok az õskáosz veszélyeitõl. Mindenki bennem van, belõlem van és belém tér vissza, amikor lejár a futási ideje az eseménytérben. Én vagyok a rend, az idõ és a hely forrása és õrzõje. A mindenhol ható nagy mozgatóerõ, a rejtett energia és a korlátlan hatalom ebben az univerzumban. Tömören fogalmazva az út, az igazság és az élet.
És most újabb Fiút szültem.
-Vonal rendben. Eltávolodom a külsõ védelmi gyûrûbe.
A Fiam kivonult az engem védelmezõ legbelsõbb szentélybõl, át a kerubok által ellenõrzött idõkapun, akik tiszteletük jeléül az istenek közt megszokott üdvözléssel köszöntötték. Forrásrendszerének fénye beragyogta a székhelyemül szolgáló kristálypalota idõtükreit, s az adminisztrációs személyzet angyalai úgy tekintettek rá, mintha engem látnának. Ez bizonyos szempontból így is volt. A nullás másolatú teremtmény gyakorlatilag azonos a teremtõjével, keltési struktúráját és információtartalmát illetõen egyaránt. A Fiú mindent tud, amit az Atya és azonos képességekkel rendelkezik vele. Tekintettel az Õ elõállításának, életre keltésének indokaira, ezúttal egy különleges eljárást is alkalmaztam a teremtésekor. Egy elágazás beiktatásával közvetlenül is felfûztem az Õsatya primér idõszálára.
-Akarod, hogy most rögtön elinduljak?-kérdezte a Fiam, megállva néhány ciklusidõre a palota külsõ szektorának egyik dísztermében.
Nem tudtam rá azonnal válaszolni, mert közben ki kellett adnom egy tucat komplex vezérlési utasítást az elsõdleges törzskarom éppen bejelentkezõ kerubjainak, akik különféle feladatok megvalósításán dolgoztak az univerzum távoli területein. Én nagyon sok mindenre képes vagyok egyszerre odafigyelni, párhuzamosan vagy idõosztásos módszerrel, de néha annyi program is összefut a feldolgozó részlegemben, hogy az univerzum pereméig ér a várakozási sor vége. Különösen most, hogy keltési zavarok támadtak az idõfraktál egyik oldalágában az ottani irányító arkangyal szintjén. Vannak problémák, melyeket a kihelyezett galaxis- és csillagdémonok sem tudnak megoldani. Ilyenkor hozzám imádkoznak, hogy legyek szíves beavatkozni, de rögtön.
Lekezeltem a befutó kéréseket és felszabadítottam az egyik forrásszegmensemet a Fiam számára, hogy nyugodtan beszélhessek vele, mielõtt kiugrana a téridõmbõl.
-Elõbb menj ki az indító platformra és építsd fel a perifériáid. Jobb ha itt csinálod meg õket, mintha a káoszban kellene telepítened a kiszolgálókat.
-Igazad van. Ha anomáliás hullámzónába kerülök, nem lesz idõm ezzel foglalkozni.
A Fiam gyorsan kiröppent a számára korábban kiürített egyik építõ platformra és dolgozni kezdett magán. Én a kettõnket összekötõ idõszálon át figyeltem a munkáját és elégedetten nyugtáztam, hogy minden lépés zökkenõmentesen megy. A Fiam elõkereste a forrásrendszerében õrzõdõ emléktárából mindazt a tudást, amire szüksége van a küldetésének sikeres végrehajtásához és teremteni kezdett.
Elõször a térkvantumját védelmezõ nagylélek rendszert, és az aurahologramot generálta maga köré, majd egy szubanyagi káoszjáró lélekûrhajót épített fel, a teljes szerkezetet saját magára kapcsolva idõszálasan. Ezt követte a kiszolgáló teremtmények telepítése és tesztje, majd a kiegészítõ hardver és szoftver modulok testre szabása és optimalizálása. A több ezer ciklusidõn át tartó teremtési folyamat végén ott lebegett a platform fényterében egy piciny, ragyogó világtojás, s a malaszttal teljes hullámtere pulzálva köszöntötte az oldalán kilebegõ legkisebb Fiamat.
-Kész vagyok.
-Látom. A tartalék akashát is felépítetted?
-A helyén van. Átadnám ellenõrzésre a rendszert, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban.
-Veszem.-nyugtáztam elégedetten a Fiam bölcsességét. Gyorsan átnéztem egy célprogram támogatásával a menetkész isteni térhajót, s tudatomat gyönyörûség járta át az eredmény láttán. Minden illeszkedett.
-Tökéletes munkát végeztél Fiam, elindulhatsz! A Szerencse Istennõje kisérjen utadon!
A Fiam visszaugrott a perifériájába, aktivizálta a térfogat teljes mûszaki apparátusát, és egy magabiztos búcsú üdvözletet küldve nekem, kiszinkronizálódott az univerzumból. Eltûnt a balfenéken, ahogy mondani szokás, hogy megkezdje idõtlen utazását az õskáosz feneketlen hullámterében.
Mielõtt visszafordítottam volna figyelmemet a szokásos feladataimra, újra átgondoltam a döntésem következményeit. Szülõ vagyok, új univerzumok életre keltõje a minden létezõben. Hatalmam óriási, mégis halandónak számítok, miként minden ciklikus létrendszer az egészben, Aki virtuális tachionok körtáncának köszönheti létét. És bizony közeledem a mûködési idõm vége felé.
Öreg univerzum vagyok az Õsatya kúpos hullámterének toronyzónájában, immáron igen messzire sodródtam az engem megalkotó Énoktól. Az a terület az Isten háta mögött, amit teremtési lencsének is hívunk, rövidesen alkalmatlanná válik az én keltési rendszerem támogatására. Az õskáosz paramétereinek figyelésére kiküldött kutatóegységeim már milliárd ciklusokkal ezelõtt jelezték, hogy a világbuborékunk a pusztulás felé sodródik. Törvényszerû, hogy az okforrások által generált univerzumok idõvel elpukkadjanak a távoli múlttérben, leszakadva a létezési fraktálról.
Mindezidáig szerencsém volt. Sikerült elkerülnöm az ütközést a forrásrendszeremre nézve lebontó hatású antitérszeránokkal, és több külsõ támadást, információs szennyezést is túléltem a fejlõdésem során. Voltak ugyan nehéz szakaszok a teremtésemben, de végül mindig sikerült úrrá lennem a bajokon, hála a jól kivitelezett teremtményeimnek és a kreatív ötleteimnek.
Nem akarom, hogy velem együtt a teremtésemnek is vége legyen. Az általam keltett univerzum semmivé fog foszlani, ahogy néhány millió ciklus múlva meghalok, megsemmisülök az õskáosz változó tulajdonságú múltterében. A buborékom túl nagy ahhoz, hogy az egészet vontatni kezdjem az Õsatya emanációs sodrásával szemben, ezért döntöttem úgy, hogy Fiúkat indítok az Énokok irányába. Az általam ismert többi univerzum Brahmája is ezt csinálja ha elöregszik, ifjú univerzum csírákat szül és bocsájt az õskáoszba. Ezek a Fiúk és Lányok aztán beljebb vándorolnak a nemtér-nemidõben, kedvezõ teremtési lencsét keresve a burjánzás megindításához. Ha találnak ilyet, növekedni kezdenek és folytatják a szülõjüktõl örökölt munkát, a tudás õrzését és szaporítását az egész létezés javára.
Ez a Fiam volt a negyedik nullás másolat, Akit ezen célból teremtettem és indítottam útnak a végtelenbe. Rendelkezik mindazzal a tudással, amit én már korábban felhalmoztam, és saját idõszál köti az Õsatyához, a teremtõ tachion csúcsán rohanó okforráshoz. Ha szerencsével jár, egészen közel juthat az Õsatyához és az Õsanyához, akiknek múlttere az abszolút kezdet óta árad a jelenpontjukból. Benne fogok én tovább élni, az emlékeiben, remélhetõleg még nagyon sokáig.
Az élet alapvetõen a fennmaradásról, a boldogulásról szól. Az intelligens létrendszerek egyetemes tulajdonsága, hogy önmaguk megõrzésére törekednek, a teremtés folytatása érdekében. Ezért kell állandóan menekülnünk mindazon problémák elöl, melyek túlnõnek a képességeinken és egzisztenciánkat fenyegetik. Legyen az erdõtûz vagy egy kontinenst szétzúzó katasztrófa, csillagrobbanás, netán kisodródás az univerzum peremére, minden szinten és minden idõben ugyanazon motívum figyelhetõ meg. A kezelhetõ problémákat megoldjuk, a kezelhetetlenek elöl menekülünk.
Az Isten sem tudná megmondani, meddig fog ez tartani. De nem fogjuk feladni, az biztos...

VÉGE

következõ novella

vissza a listához