Frank Mobile

A NAGY MENEKÜLÉS
 

Egyre gyorsuló ütemû, mélyen zengõ dobolás kisérte a fantasztikus virtuozitásba csapó fuvola és kürtszólamokat, ahogy a csúcspontjához közeledett az elõadás. Õszinte élvezettel nyúltam el a testemhez illeszkedõ puha fotelben, s teljesen átadtam magam a muzsikának, Baháddin halhatatlan szerzeményének. Fejem fölött a legközelebbi galaxis ezüstfehér korongja uralta az ûrbe nyíló panoráma ablakot. Szinte látni véltem, ahogy forog láthatatlan tengelyén a végtelenben.
A galaxis természetesen forgott, de évezredekig kellene kitartóan bámulnom ahhoz, hogy szabad szemmel bármi változást fedezhessek fel rajta, miközben az anyagát alkotó száz milliárdnyi csillag odébb vándorol az ûrben. Tudtam, csak a képzeletem játszik velem, ahogy összehasonlítja a tíz évvel ezelõtti látvánnyal. Kereken tíz éve ugyanis, hogy utoljára láttam, pontosan ebben a fotelben ülve, s akkor még egészen más látványt nyújtott.
Néhány dallamos futamot követõen hegedûk és hárfák lágy szólama váltotta fel a dobszót, majd fokozatosan elhalkult és csönd lett a megfigyelõ fedélzeten. Véget ért a szám.
Ültem még egy darabig, nyugodtan szemlélõdve az elõttem nyújtózó univerzumban, aztán egy korong alakú, acélkékre festett térhajó érkezése zavarta meg a meditációmat. Jobbról úszott be a látóterembe, kilométeres távolságban maradva a költözõbárkától. Oldalán a civilizációnk pajzsos címere, ablakaiból aranysárga fény szüremlett elõ a végtelenbe. Alighanem az egyik õrjárat érkezett vissza a rendszer peremérõl. Egyenesen a bárka elején található hangárfedélzeti bejáró felé igyekezett, ami valahol az én megfigyelõpontomtól balra, lent helyezkedett el, jó két kilométerre innen.
Úgy gondoltam, szólok a központi agynak, indítsa el a fedélzeti akusztifonon Baháddin másik klasszikus opusát, a Mélység vonzásában-t, de megzavartak a magányos mûélvezetben. Az övemre erõsített személyi kommunikátor visszafogott csipogása tudatta velem a következõ pillanatban, hogy keresnek. Sóhajtva egyenesedtem föl, s kapcsoltam vételre.
-Mejid hadnagy!-jelentkeztem semleges udvariassággal.
-Itt Hamid kapitány. Kérlek gyere a hídra. Szükségem lehet rád.-a költözõbárka parancsnoka nyugodtan beszélt, alig érezhetõ dallamossággal ejtve a szavakat. Meglehetõsen jó a hallásom, ezért mindig megérzem a társaim hangjában megjelenõ érzelmeket, apró változásokat. Nekem, mint a 7-es számú költözõbárka kommunikációs tisztjének a munkámhoz tartozik, hogy észrevegyem a másokkal való kapcsolatteremtés közben az apró nüanszokat, nem nyelvi kifejezéseket. Mivel a kommunikátoraink képernyõjét csak indokolt esetben szoktuk használni, nem láthattam Hamid arcát, mégis sejtettem, a lelkemben éreztem, hogy történt valami.
-Máris indulok. Tíz perc!-bontottam a vonalat és felálltam. Vetettem még egy utolsó pillantást a törhetetlen üvegen túli kozmoszra, mielõtt elhagytam volna a néptelen megfigyelõ fedélzetet, ahol több sorban álltak a nemrég portalanított pihenõfotelek. A térhajó már eltûnt a látómezõbõl, csak a galaxisom maradt a feketeségben, és a körötte halványan kivehetõ gömbhalmazok parányi felhõi.
Kiléptem az összekötõ folyosóra a legközelebbi ajtón, mögöttem a központi agy automatikusan lekapcsolta az amúgy sem valami erõs világítást. Senki sem járt mostanában ebben a szektorban, így a légkondicionáló halk susogásától eltekintve teljes csend fogadott az átjáróban. Jobbra fordultam, ahol az elsõ kanyar után a fényliftek alagútrendszere húzódott keresztül ezen a szinten. Mellettük barátságosan hunyorgó, mozgó, levélzöld pászmák jelezték a fémfalon, hogy merre vezetnek innen.
Beléptem a lefelé vezetõ alagútba és nyugodtan lepillantottam a feneketlennek tûnõ aknába. Alattam több száz méternyi mélység, az alagút falán piros jelzõcsíkok és tömör feliratok jelezték, éppen hol tartok az ereszkedésben. A testemet lebegtetõ gravitációs mezõ teljesen átlátszó volt, csupán a rejtett világítótestek fénye keltette bennem azt az érzetet, mintha egy fényoszlopban süllyednék alá az alsóbb fedélzetek irányába.
Menet közben azon tûnõdtem, mi oka lehet Hamidnak, hogy engem a hídra hívjon a szolgálati idõmön kívül. Tegnap a 84. szinten dolgoztam a 19. javítóbrigáddal, és ma elvileg szabadok vagyunk. A többiek valószínûleg tanulnak vagy a játékteremben múlatják az idõt, míg a feleségem több más asszonnyal együtt a közelgõ ünnepnapra készül a lakórészlegben.
Mivel az átszállóhelyig még volt néhány percem, bekapcsoltam a kommunikátoromat és felhívtam Lailát. Várnom kellett néhány csippantásig, mire vételre állt, s az elsõ, amit meghallottam, a háttérben zajló általános zsivaj volt.
-Laila élelmezésügyi tiszt!
-Szia drágám! Hogy haladtok a búcsútortával?
-Szia Mejid. A sütõben van, most formázzuk rá a szobrocskákat.-a feleségem hangja örömöt és enyhe fáradtságot tükrözött, szeretetet ébresztve iránta a szívemben. Tudtam, hogy amíg én a zenehallgatással és a csillagok bámulásával voltam elfoglalva, õ a konyhában dolgozott reggel óta, önként és boldogan, hogy részt vehet az ébredési ünnepség elõkészületeiben.
-Mikor végeztek? Szeretnék átmenni veled a parkba.
-Hatra azt hiszem elkészülünk. Gyere értem jó? Hol vagy most?
-Úton a hídra. Hamid berendelt valamiért. Majd hívlak mielõtt odaérnék. Szia!-bontottam a vonalat. Nem szeretek hosszasan fecsegni a komon keresztül, ezért mindig csak annyit beszélek, amennyit muszáj. Tudtam, hogy Laila szeretné megkérdezni, miért hívtak, de a lift közben elérte az átszállószintet, én pedig nem akartam fölöslegesen magyarázkodni. Hisz még magam sem tudtam, mirõl lehet szó. Kiléptem a fényoszlopból.
A költözõbárkának ebben a termében mindig nagy volt a nyüzsgés, mert errõl a csomópontról lehetett a leggyorsabban eljutni mindenhová az éber szektorokba. Közvetlenül a hangárcsarnok mellett helyezkedett el a hajó jobb elsõ részén, s tucatnyi fénylift akna, közlekedõ folyosó és mozgójárda beálló indult ki belõle.
Egy kézlegyintéssel üdvözöltem a munkába igyekvõ javítóbrigádok védõruhás tagjait, a kimenõben sétálgató, szabadnapos kollégáimat és felugrottam a parancsnoki híd irányába vezetõ mozgójárdára. Út közben a folyosó bal oldalán ablaksor húzódott, amelyen túl a hangárcsarnokba lehetett kilátni. Többen álltak már elõttem a járdán, fõleg tisztek, frissen vasalt sötétkék egyenruhában, és mindannyian a kivilágított csarnokban folyó munkát figyeltük. Épp akkor vontatták el az útból az imént dokkolt járõrhajót, s két újabb egységet állítottak a fogadónégyzetekre a villogó lámpájú robot targoncák. Mögöttük a startfedélzet végét lezáró többrétegû, sárga fényben ragyogó erõtérkapu tartotta vissza a benti levegõt, nehogy elillanjon a kozmosz sötét végtelenjébe.
-A hídra mégy, Mejid?-kérdezte egy hang barátságosan a hátam mögül. Erõs kezet éreztem a vállamon, miközben félig hátrafordultam Tarhan felé, aki olajtól maszatos arccal vigyorgott rám. Úgy látszik valami komoly dologról lehet szó, mert Hamid az összes fontos embert berendelte a hídra, még a karbantartó fõtisztet is. Tarhan százados volt a felelõs a költözõbárka jelenleg esedékes generáljavításáért, és éppen munkából jött. Koszos kezeslábasán telepakolt szerszámos mellény, derékövén mûszerdobozok, a másik kezén nagy sebtapasz.
-Szia! Gondolom te is.-állapítottam meg, kezet rázva régi barátommal, akivel az elsõ ügyeletünk idején ismerkedtem össze, úgy ötszáz évvel ezelõtt. Tarhan százados kedves fickó volt, egy nabateus nemesi család sarja, és imádott komolyzenét hallgatni, akárcsak én. Rövidre nyírt, koromfekete haja néhol már õszülni kezdett, de az arcára nézve senki meg nem mondta volna, hogy bizony elmúlt háromszázötven éves. A flotta jelenleg ébren lévõ legénységének legöregebb tagjai közé tartozott, mégis olyan jó erõben volt, hogy a tornateremben eddig még nem akadt legyõzõje kedvenc sportágában, a birkózásban.
-A 7115-ös dormitóriumban voltam a brigádommal, amikor Hamid átszólt, hogy fáradjak be hozzá.-ráncolta homlokát a barátom. Mélybarna arcán vegyes érzések futottak át, én tökéletesen megértettem a gesztusnyelven közölt véleményét a történtekrõl.
-Biztos oka van rá.-vélekedtem józanul, visszafordulva a menetirányba a járdán.
-A teljes hûtõrendszert le kellett cserélnünk, mert túl sok hibát találtak benne a diagnoszták. Dzsafarra mondom, kész csoda, hogy nem romlott el egyik szarkofág sem, amíg úton voltunk!
Türelmesen hallgattam a technikai részleteket, bár nem sokat tudok a hibernációs berendezésekrõl, amikben a költözõbárka utasainak elsöprõ többsége szunnyad csaknem tíz évszázada. Amióta útrakeltünk, már kétszer voltam hidegre téve, akárcsak a társaim az ébrenléti csoportból. A vándorlás sokáig tart és veszélyekkel teli, ezért tíz évente, minden egyes megállásnál, amikor a flotta bárkái megpihennek valahol, lecseréljük az ébren lévõket. A szükséges karbantartások, és a hajó biztonsági átvizsgálása, nagyjavítása után fel fogjuk ébreszteni a következõ legénységet, mi pedig befekszünk a kriosztátjainkba, újabb ötszáz évre. Ezt az õrségváltást fogjuk megünnepelni holnap este, hacsak közbe nem jön valami.
Elhagytuk a hangárba nézõ ablakokat, majd kisvártatva megérkeztünk. A többi tisztet követve leugrottunk a járdáról, s a széles, jól kivilágított folyosón végigmasírozva beléptünk a bárka parancsnoki hídjára.
-Örülök, hogy megjöttetek!-köszöntött minket Hamid kapitány, akit hetek óta nem láttam személyesen. Õszintén szólva a hídon sem jártam már vagy két hónapja, így igencsak meglepett az a nyüzsgés, ami a helyiségben fogadott.
A falnál körbefutó vezérlõkonzolok elõtt teljes létszámban ott ült az ügyeletes személyzet, középen pedig a kormányállás és a navigáció blokkjánál szerelõk hada tevékenykedett, két diagnosztikai robot segédletével. Rajtuk kívül még vagy húsz tiszt és közösségi tanácsos toporgott a kapitány körül, aki a holografikus vetítõasztal mellett magyarázott valamit Mahmud alezredesnek, az elõörs kötelék parancsnokának.
-Menjünk át a fõ eligazítóba!-intett Hamid türelmetlenül, elõre terelve minket a jobb oldali kijárat felé. A meghívott csapat, a bárka vezérkari törzse halkan beszélgetve helyezkedett el a szomszédos helyiség nagy, ovális asztala körüli székeken. Hamid intésére a központi agy becsukta mögöttünk az ajtót, õ pedig megállt elõttünk és késlekedés nélkül magyarázni kezdett.
-Örülök, hogy végre ideértetek. Szokatlan esemény történt fél órája, amely miatt Kvádzsa tengernagy harci készültségbe szeretné helyezni a flottát. Mahmudra bízom, hogy mondja el a részleteket, mivel az õ felderítõi botlottak bele az idegenekbe.
Hamid leült, s minden szempár a mellette gubbasztó alezredesre irányult, a bejelentéssel együttjáró feszültségtõl terhesen. Láttam a kapitány arcán, hogy alighanem komoly dologról van szó, ami nem tûr halasztást. Ettõl aztán furcsa bizsergés kezdte eluralni a tudatomat, és szomorú emlékek villantak fel bennem a régmúltból.
Fedélzeti sajátidõ szerint immár 990 esztendeje, hogy a flottánk elindult otthonról. A Spirilla birodalom hanyatlóban lévõ társadalma több évszázados késlekedés után végre újra úgy döntött, hogy folytatja a kitelepülést a galaktikánkból. Már nagyon közel voltunk a gravitációs kút határához, csupán évezredeink maradtak, hogy elmeneküljünk a Nagy Vonzó elöl. Én akkor fejeztem be az extrakommunikációs fõiskolát, és habozás nélkül jelentkeztem az új flottába.
A birodalmunk a Nagy Menekülés kezdeti évezredei óta hanyatlófélben volt, és sorra veszítettük el a szövetségeseinket, majd a központtól távolabbi csatlósainkat. Mindenki a saját bõrét igyekezett menteni a közelgõ vég elöl, s szerintem nekünk is ezt kellett volna tennünk mindvégig. Az ok a galaxisunk elkerülhetetlen pusztulásának évmilliók óta köztudott ténye volt, amit a csillagászok Nagy Vonzónak neveztek a történelem hajnala óta.
A Nagy Vonzó nem más, mint az univerzumunk falát alkotó gigantikus anyagkoncentráció. Egy fekete lyuk, amelynek tulajdonképpeni belsejében helyezkedik el mindaz, amit ismert világegyetemnek nevezhetünk. Az univerzumunk gömbszerû buborékának középpontjából árad folyamatosan az anyag minden irányba, a centrális fehér lyukból, s áll össze a dinamikusan csavarodó téridõ hullámterében csillagokká, galaxisokká. Ezek nagyjából egyenletes sebességgel repülnek szerteszét, majd évmilliárdok múltán elérik az önmagába visszagörbülõ rendszer határát, ahol fénysebességre gyorsulva becsapódnak a tömör neutronfalba. A gravitációs tér itt már iszonyatos, szó szerint palacsintává lapítja a felé rohanó csillagvárosokat, melyek a távolból erõs vörös eltolódást szenvedve, kvazárok képében hullanak a pusztulásba. Itt állítólag a téridõ és az anyag is visszafordul valahogy, s újra középen bukkan elõ a fehér lyukból, puszta fény és elemi részecskék formájában.
Egyetlen intelligens faj sem akadt a galaxisunkban, amelyik szerette volna megvárni a szétkenõdést a Nagy Vonzó koromfekete felületén. Már százezer évvel azelõtt, hogy a fokozódó gyorsulás miatt torzulni kezdõ galaktikus spirálunk halója elérte volna a kritikus határt, megkezdõdött a kivándorlás az univerzum belsõ tartományai felé. Ezernyi civilizáció fogott össze kisebb-nagyobb csoportokban, hogy közös erõvel próbáljanak új életet kezdeni százmillió fényévekkel hátrébb, a Nagy Vonzótól való biztonságos távolban. Szinte ahányan voltak, annyiféle módon akarták átmenteni önmagukat az iszonyatos távolságon keresztül.
Még az indulásunk elõtt olvastam a civilizációnk fennmaradt történelmi feljegyzéseinek kivonatát, amit két csillagközi háborún kellett átmenteniük a tudósainknak. Nem értesültünk minden távozó fajról, de a nagyobb migrációkat figyelemmel kisértük, mint ürítik ki a bolygóikat.
A többség, hallgatva az istenekre, csupán a lelkeket és a bennük õrzõdõ tudást igyekezett útnak indítani. Szubanyagi lélekûrhajók egész flottái ugráltak ki a galaxisból az északi pólus irányában, ezt látták a parafelderítõink is. Elõtte a még testben élõ lelkek egyfajta kollektív öngyilkosságot elkövetve megszabadultak az anyagi testüktõl, s hátrahagyták lakatlanná váló bolygóikat, összes felhalmozott javaikkal egyetemben. Majd a célban teremtenek maguknak új világokat, új életet.
Az itt maradó szomszédaik természetesen kihasználták a zsákmányszerzés lehetõségét, és összemarakodtak a talált kincseken, ami aztán a Spirilla birodalmat is több háborúba és számtalan csetepatéba belesodorta. Más, kevésbé fejlett civilizációk nem csak lélekben távoztak a galaxisból, de ûrhajóikon idõmegállásba fagyasztva magukkal vitték a bolygójuk egész élõvilágát is, növényeket, állatokat és a saját anyagi testüket. Aztán akadtak olyan fajok, akik holdnyi méretû ûrállomásokra költöztették a népüket, s úgy vágtak neki a végtelennek. Olvastam egy néprõl, a Perdiniekrõl, akik annyira ragaszkodtak szentként tisztelt atyabolygójukhoz, hogy letérítették azt a pályájáról, és mesterséges, törpe napokkal körbevéve elindultak vele a legközelebbi galaxishalmaz irányába.
Mi a legkézenfekvõbb megoldást választottuk. Három hullámban, hat flottát indítottunk útnak ezer éven belül, rajtuk a birodalom hibernált polgáraival, a kiválasztottakkal. Mindegyik óriás költözõbárkán tíz millió személyi fagyasztórendszernek volt hely, s csupán pár ezren maradtak ébren a fedélzeten, hogy vezessék és védjék, karbantartsák az ûrhajókat a hihetetlenül hosszú úton. A legközelebbi biztonságos galaxis volt a céljuk, mivel a korabeli technológiai korlátok miatt csupán háromezerszeres relatív fénysebességgel voltak képesek ugrálni a téridõben. Aztán megszakadt velük a kapcsolatunk, mikor a birodalmunk háborúba keveredett két kiürült, de lakható bolygó megszerzése miatt a Karivenda császársággal.
A háborúk után szerencsére idõben észhez tért a fajunk, és folytatni próbálta a kitelepítést, mivel az éjszakai égbolton már igencsak erõs vörös eltolódást szenvedtek a Nagy Vonzó irányába esõ csillagok. Így épült meg a mi flottánk.
Tizenhat nagy költözõbárka, szabályos henger alakú, masszív építmények. A fedélzetükön kereken nyolc millió személyi hibernátorral, de a háborúkkal együtt járó technológiai fejlõdés eredményeképpen sokkal modernebb térugró hajtómûvekkel. Ha kilépünk a galaxis csillagoktól hemzsgõ, sûrû tartományából, a köztes térben csaknem háromszázharmincezerszeres relatív fénysebességgel helyezõdhetünk át a térben, ami korábban elképzelhetetlennek tûnt a számunkra. Persze nem fogunk tényleges fizikai mozgást végezni, csak a térugrások eredményeként ilyen távolságot megtéve helyezõdünk elõbbre és elõbbre a világûrben. Így ezer év alatt 330 millió fényévet tehetünk majd meg. Csaknem az öt százalékát annak a becsült távnak, ami bennünket az univerzum közepén egzisztáló nagy fehér lyuktól elválaszt.
Most itt voltunk, szinte egy karnyújtásnyira a célállomásként kijelölt spirálgalaxistól, de sajnos négy bárkával kevesebben. A 13-as egység az utazás 79. évében tûnt el, alighanem egy számítási hiba eredményeként, amit nem vettek észre az ugrásokat ellenõrzõ, ébren õrködõ navigátorok. Ez nekik alighanem az életükbe került, akár a lefagyasztott utasoknak, mert a visszaküldött felderítõink azt jelentették, hogy gigantikus robbanás nyomait találták meg egy magányos csillag gázbolygójának felszínén, ami épp az utunkba esett.
A 11-es hajó negyven évvel késõbb, a nemtér-nemidõben veszett oda, sejtelmünk sincs mi okból. Az 5-ös egységet a 490. évi pihenõ idején támadta meg egy agresszív faj, amely el akart bennünket ûzni a rendszerébõl. Nem állt szándékunkban az õ felségterületükön letelepedni, de a hajóink javításra szorultak és le kellett parkolnunk õket valahol. Sajnos rosszul választottunk, a magányos törpecsillag körzete így az 5-ös bárka utasainak sírhelyévé lett az összecsapás során. Megleptek minket, de gyorsan bosszút álltunk az önmagukat Poxoknak nevezõ csápos lényeken, aztán folytattuk odüsszeiánkat az univerzum belseje felé.
A 2-es számú bárkánk pedig a 4. korai költözõ flottával maradt, amellyel a 610. évben futottunk össze. Az õ valószínûsíthetõ útvonalukat követtük és egy mélyûri gömbhalmaz szélén értük utol õket.
Mivel a mi hajóink százszor gyorsabban haladtak náluk, a 2-es bárka ébren lévõ legénysége úgy döntött, elkiséri õket egy darabon, amíg átadják távoli õseinknek az új hajtómûvek építéséhez szükséges tudást. A bárkák átépítése után követni kezdtek minket, mindössze néhány éves lemaradással. Tartottuk velük az idõszálas kapcsolatot, akár az elhagyott atyabolygónkkal, ahol azóta újabb flotta építésébe kezdtek az unokáink.
Mindez alig néhány másodperc alatt futott át az agyamon, miközben Mahmud alezredes feltápászkodott a székébõl és aktiválta a tárgyalóasztal közepén lévõ holografikus vetítõgépet. Szikár, kvarcolástól barnult arcán gondosan leplezett aggodalom ült, mint aki nem képes eldönteni, mi volna a legoptimálisabb döntés az elõttünk álló helyzetben.
-Elõször megmutatnám a jelenlegi pozíciónkat!-villantott bele az interferencia keltõ ceruzájával az elõttünk lebegõ holovízióba. A környezõ univerzum csillagait láttuk, s egy ívelt, azúrkék csíkot köztük, ami a flottánk haladási útvonalát volt hivatva jelképezni.
-Itt vagyunk most, ennek a gömbhalmaznak a szélén, tíz évi utazásra a célunktól.
Ezzel nem mondott újat, mindannyian pontosan tisztában voltunk a helyzetünkkel. Három hónappal ezelõtt álltunk meg egy kettõscsillag vonzáskörzetében, hogy kijavítsuk a bárkáinkat és felébresszük a következõ útszakasz éber legénységét. Holnapra elvileg befejezõdik az általános karbantartás és az ünnepi bulit követõen megkezdhetjük a váltószemélyzet kiolvasztását.
Váltott a kép, a kettõscsillag körül parkoló költözõbárkák pillanatnyi pozícióját megjelenítve. Gyémánt alakzatban keringtünk a rendszer peremén, biztonságos távolságban az egymást kerülgetõ, sárgás fényû napoktól. Bolygók nem voltak a rendszerben, csupán néhány kisebb üstökös és kósza aszteroida. Pontosan ezért esett rá a mindig a flottánk elõtt járó felderítõink választása, mert lakatlan területnek minõsült. Nem szerettünk volna újabb háborúba keveredni a bennszülöttekkel, ezért mindig ilyen félreesõ helyeket választottunk a megálláshoz.
-Két hete elõre küldtük a járõreinket, hogy vizsgálják át a haladási irányunkba esõ szektorokat. Mindössze egy helyen találkoztak intelligens lényekkel, akik igen szelídnek bizonyultak, és nem rendelkeznek olyan fejlett technikával, ami veszélyeztethetné a hajóinkat. Viszont láttak valamit, ami teljesen meglepõ és valószínûtlen volt. Lejátszanám a felvételt, amit az 1-es bárka felderítõi készítettek, úgy tizenkétezer fényévre innen. Egy magányos, mélyûri csillagról van szó, aminek csupán egy barna törpe kisérõje van.
A gravitációs távcsõvel rögzített mélyûri holofilmet a központi agy színezte ki utólag, hogy egyértelmûbb legyen a számunkra, nem csak a puszta mindenséget látjuk, középen a kedvenc galaxisom távoli tányérjával. Sárga és zöldeskék felvillanások tucatjai csillantak meg a távolban, mint gyorsan felfúvódó és szétoszló gázfelhõk. Belsejükben erõs tömegkoncentrációt jelzõ piros területek, majd néhány szürke vonal, aztán hirtelen szertefoszlott az egész.
-Most lejátszom még egyszer, lassítva és kinagyítva.-mondta Mahmud töprengve. A központi agy teljesítette kérését, mi pedig egyszerre nyögtünk fel, ahogy megláttuk a gázfelhõk mélyén megbújó szabályos struktúrákat.
-Csupán tizedmásodpercig tartózkodtak a térben, aztán már ugrottak is tovább.-kommentálta a gömb alakú, ismeretlen ûrhajók képét az alezredes.-Sikerült még egy ponton észlelni a belépésüket. A 16-os bárka járõrei húszmilliárd kilométerrel arrébb látták õket ugyanakkor, az ennek alapján becsült pályavonaluk metszi a mi tartózkodási helyünket.
A bejelentés egyértelmû volt. Idegen ûrhajók közelednek térugrással felénk, és bármikor itt lehetnek. Összeütközni ugyan nem fogunk egymással, mert az ûrben rengeteg hely van, és a hajók elõtt ugráló felvezetõ szondák észlelik az akadályokat, de nem tudhatjuk, mi célból járnak erre. Ellenségesek vagy barátságosak? Tudnak rólunk vagy meg fognak lepõdni, ha ideérnek?
-Körülbelül hány hajóról lehet szó?-kérdezte Kábusz százados, a védelmi csoport vezetõje.
-Huszonegy kicsirõl és ugyanennyi nagyról.-állította meg a képet Mahmud ott, ahol tisztán látszott az egyik nagy gömbhajó fémes burkolata.-A kicsik nyilván a felvezetõ szondáik vagy a felderítõ egységek, a nagyok pedig akkorák, mint egy kisebb üstökös. Mindnek különbözõ a mérete, tizenhat és húsz kilométer közötti átmérõvel rendelkeznek.
-Az ugrási térköz és látszólagos idõtartam alapján úgy becsüljük, hogy valamivel gyorsabban haladhatnak, mint mi.-tette hozzá Hamid kapitány, mire többen felsóhajtottak az asztalnál. Szóval valószínûleg fejlettebbek nálunk.
-A kérdés csak az, hadihajók vagy nem.-Kábusz százados súgott valamit a mellette ülõ tanácsos társának, miközben mindketten rám pillantottak.
-Kvádzsa tengernagyot ez nem érdekli!-legyintett könnyedén Hamid.-Az idegenek várhatóan huszonkét óra múlva lépnek be a rendszerünkbe, ezért utasított minket, hogy gyorsan fejezzük be a javítási munkálatokat, és készítsük föl a bárkáinkat a menekülésre vagy a harcra. Tulajdonképpen ezért hívtalak össze benneteket. Tarhan százados? Hogy állunk?
Minden szem a karbantartók fõnökére irányult, aki erre leakasztotta övérõl a személyi komputerét és maga elé rakta az asztalra.
-Nos, mindjárt megnézem kapitány. Elvileg még ötven szekció átvizsgálása van hátra az alsóbb szinteken, hátul.
-Kérek egy tervrajzot középre!-mondta Hamid a központi agynak, amely összekapcsolódott Tarhan számítógépével, és az aktuális adatok alapján kiszínezte a levegõben megjelenõ költözõbárka átlátszó modelljét. A harminc kilométer hosszú, és mintegy negyedekkora átmérõjû henger belsejében zöld mezõk jelezték az ébrenléti szektorokat, kékek pedig a hajótest kétharmadát elfoglaló raktéren belüli hibernációs termeket. A hangárok, alkatrész raktárak és automata hulladék újrahasznosító gyáregységek barnák voltak, a taton elhelyezkedõ hajtómûvek és generátorok sárgák, a fegyvertornyok pedig a burkolaton pirosak. Néhány hibernáló szekció területén narancsszín keresztek villogtak, mutatván az ott folyó munkálatokat a hajó hátsó részén.
-Ha semmi sem jön közbe, holnap reggelre végezhetünk.-becsülte fel optimistán Tarhan a helyzetet.-De a fegyvertornyok némelyike még üzemképtelen. Tizennyolcat nem volt idõnk kijavítani, itt felül és oldalt!
A bárkának 248 önálló, komplex fegyverzettel ellátott automata lövegtornya volt a páncélozott burkolaton. Lézerágyúk, torpedóvetõk, részecskeszórók. Egyszer már szükségünk volt rájuk, amikor ránk támadtak a Poxok. Tudtuk jól, rövidesen újra kelleni fognak, ha amazok valamiért belénk kötnek.
-Akkor visszarendelem munkára a pihenõbrigádokat.-döntötte el Hamid azonnal.-Kezdjék meg a tornyok átvizsgálását. Mejid hadnagy!
Már vártam, hogy szólítani fog, a testemben mégis szétáradt az izgatottság izomfeszítõ érzése. Tisztában voltam a rám váró feladatokkal, és ez feldobta a hangulatom. Végre valami olyat kell csinálnom, ami miatt ébren vagyok a fedélzeten. Most kipróbálhatom, milyen jó vagyok extrakommunikációból.
-Igen kapitány!
-A te dolgod lesz felvenni az idegenekkel a kapcsolatot, ha belépnek a körzetünkbe. Javaslom, hogy maradj itt a hídon, mert bármikor szükség lehet rád. Remélhetõleg az idegenek közt is vannak telepátiára érzékeny lelkûek és nem okoz majd gondot a metakommunikáció. Nem tudjuk, milyen egyéb távközlési módszereket használnak a gondolatcserén kívül, ezért a gravizofonokat is széles sávú vételre kell állítanunk.
A kapitány eligazított még néhány tisztet, és utasította a tanácsosokat, hogy tájékoztassák a hajó legénységét, de én már nem figyeltem rájuk. A gondolataim az elõttem álló mentális feladat végrehajtása körül forogtak, s nyomban elkezdtem felidézni a kiképzésen tanultakat.
Véget ért az eligazítás, az emberek többsége elhagyta a hidat. Én a flottaközi fliudszál kommunikációs tiszt konzolja mellett kaptam helyet, közvetlenül a kapitány széke elõtt. A diagnosztikai robotok már elhagyták a vezérlõtermet, az utolsó technikusok most szerelték vissza a kormányállás mûszerblokkjának védõlemezeit. A költözõbárkánk irányítóközpontja kezdett teljes kapacitással mûködni, minden ember a szogálati helyén ült.
Aztán következtek a várakozás idegõrlõ órái, miközben sorra futottak be a jelentések a hajó egyes pontjain folyó munkálatokról. Az ébrenléti legénység 2500 tagja pihenés nélkül dolgozott a bárka felkészítésén, még az ünnepi elõkészületeket is félbeszakították emiatt. Laila csak egyszer keresett, közölve, hogy kirendelték õket a 139-es lövegtorony átvizsgálására. A parkba tervezett sétánkról nem esett szó. Tudtam, hogy a feleségem nem igazán profi karbantartó, de jól tudott bánni a hibakeresõ rendszerekkel, ezért egy diagnosztikai robot mellé osztotta be a fõnöke.
Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni a fotelemben és szótlanul szemléltem a parancsnoki hídon zajló munkát. Normál körülmények között én a másodvezérlõben teljesítek szolgálatot, ami innen valamivel hátrébb helyezkedett el, így az itteni férfiakat és nõket csak látásból ismertem. Ha megérkeznek az idegen térhajók, csupán le kell hunynom a szemem, és a megfelelõ tudatállapotba merülve kinyitni elmémet a külvilágra. Kevesen képesek közülünk olyan szintû telepatikus metakommunikációra, mint én, ezért lettem tulajdonképpen kommunikációs tiszt a flottánknál.
Ahogy közeledett az idegenek érkezésének várható pillanata, Hamid kapitány sorra kirendelte õrjáratba a hangárban várakozó naszádjainkat. A felderítõink, amiket elõre küldtünk, nem tértek vissza, majd bevárnak minket a mélyûrben ha folytatjuk utunkat a galaxis felé. A navigációs asztalon közben a flottánk többi egységének mozgását kisérhettük figyelemmel.
Kvádzsa tengernagy parancsára a bárkák mindössze ezer kilométerre csökkentették térközüket az alakzatban, és a szélekre küldték naszádjaikat, védelmi pozícióba. A haladási irányunktól balra, lent ragyogott a két csillag, amely körül keringtünk eddig, más említésre méltó objektum nem volt a közelünkben.
Fárasztó dolog húsz órán keresztül készültségben maradni, ezért idõnként tettem egy sétát a teremben, akárcsak a többiek, megcsodálva a fali monitorokon ragyogó kijelzéseket és holografikus ábrákat. Egyszer enni is kimentem a szomszédos pihenõszobába, ahol a tisztek a tegnapi fedélközi birkózóverseny eseményeit tárgyalták. Tarhan századosnak ezúttal sem akadt legyõzõje, úgy hallottam fél füllel.
Épp a fotelemben bóbiskoltam, valahol az álom és ébrenlét határán, amikor az egyik emanációs nyomkövetõnél az ügyeletes altiszt felkiáltott.
-Megérkeztek! Itt vannak az idegenek!
Felbolydult méhkashoz lehetne leginkább hasonlítani azt, ahogy a híd kinézett a következõ percekben. Mindenki rohant a mûszereihez, vezényszavak harsantak, rövid utasítások és kérdések szálltak a hajó belsõ hírközlõ rendszerén keresztül. Mielõtt becsuktam volna a szemem, hogy alámerüljek a metakommunikációhoz szükséges szintre, vetettem egy kiváncsi pillantást a nagy térmegjelenítõn mozgó objektumokra.
Huszonegy kis golyócska lépett be a téridõbe, tõlünk úgy két fénypercnyire. A flotta köré gömbszerûen kihelyezett, távoli idõszálas mikrokamerákon keresztül észleltük õket elõször, majd a hajónk saját gravizorai is befogták a gravitációs hullámaikat. Szinte egyszerre érkeztek, minimális kronodivergenciával, ami nagyon pontos navigációra, azaz fejlett ûrtechnikára utalt. Ezek voltak az idegenek felvezetõ szondái, amiket mindig maguk elõtt ugráltatnak az ûrhajók, hogy felderítsék velük a teret, mielõtt beugranának oda.
Mindössze egy tizedmásodperccel késõbb érkeztek meg a nagy gömbhajók, közvetlenül a szondák mögé, gyorsan oszló, halovány ködbe burkolózva. Ezüstfehér burkolatukon ismeretlen jelzések, a mûszereink nyomban nekiláttak a belsõ terük pásztázásának. Mielõbb meg kell tudnunk, milyen lények utaznak bennük, hányan vannak, milyen a hajókon alkalmazott technológia és fõként, milyenek a fegyvereik.
-Nem ugranak tovább!-állapította meg a nyomkövetõ azonnal.-Úgy látszik idáig jöttek. A nagy hajók alakzatot módosítanak, és újabb kis egységeket bocsátanak ki!
-Kezdjék sugározni a békejelzéseket!-mondta Hamid kapitány, majd egy kezet éreztem a vállamon.-Rajtad a sor Mejid, beszélj velük!
Alámerültem a telepátiához szükséges tudatállapotba. A lelkem figyelme visszavonult a testemtõl, hogy a feladatra koncentrálhasson. Aztán megnyitottam magam a külsõ gondolatok és érzések elõtt, hogy összekapcsolódhassak a többi bárkán dolgozó telepatákkal. Így együtt, egy tudati halmazban sokkal hatékonyabban tudunk kommunikálni az idegenekkel, mint ha külön próbálkoznánk vele.
Az elsõ, amit így, csoportként észleltünk, a szeretet és béke volt, telve jóindulattal irányunkban. Az idegenek legalább olyan jó pszichikai képességekkel rendelkeztek, mint mi, mert õk kezdeményezték a metakommunikációt, és meglepõ tisztasággal gondolták felénk a mondandójukat. Öröm volt számunkra átérezni az adásukat.
-Optalevon népe üdvözli a csillagrendszerben tartózkodó hajórajt! Békével jöttünk, átutazóban vagyunk a területen, távoli csillagrendszerek felé. Fogadjátok szeretetünk, várjuk válaszotokat.
-Spirilla birodalom költözõflottája vagyunk, szintén átutazóban! Üdvözlünk benneteket, békével vagyunk irántatok!-gondoltuk el közösen az ilyenkor szokásos üdvözlõ formulát.
Aztán a parancsnoki bárkán mûködõ kommunikációs fõtiszt, Kadir õrnagy átvette a szót, és attól kezdve õ tárgyalt az Optalevonokkal, mi pedig figyeltünk és félszavakkal tájékoztattuk a hajónk legénységét. Éreztem, hogy körülöttem mindenki megkönnyebbül a hírre; az idegenek szintén barátságos fajta. Aztán újra a telepatikus társalgásra koncentráltam, nehogy bármirõl is lemaradjak ebben az izgalmas pillanatban. Vajon hová tartanak ezek a lények?
Elenyészõen kicsi a valószínûsége annak, hogy összefussunk egy másik migrációval az univerzumban, ráadásul nem tûntek ismerõsnek még a központi agy adatbankja számára sem. Biztosan nem a mi galaxisunkból valók, ráadásul a haladási irányuk is ellentétes a mi útvonalunkkal. Ez mindenesetre igen elgondolkodtató tény volt, amire rövidesen meg is kaptuk a választ.
-A ... galaxis felé igyekeztek?-kérdezték az idegenek rövid szünet után. Nem értettük azt a fogalmat, amit a csillagvárosra használtak, ezért az a számunkra csupán furcsa recsegésként, sípolásként jelentkezett a lelkünkben.
-El kellett hagynunk a saját galaktikánkat, mert elértük a Nagy Vonzót.-válaszolta Kadir õrnagy.-Befelé tartunk az univerzumban, a centrum irányába. Lakható, biztonságos csillagrendszereket keresünk, ahol letelepedhetnénk és befogadnak a környezõ intelligenciák.
-A Nagy Vonzó az univerzum peremét jelenti nálatok? A külsõ falat? Belezuhan a csillagvárosotok a ...?-az idegenek érzései meglepetést és csodálkozást sugároztak.
-Igen. Minden intelligens faj menekülni kezdett a galaxisból, mi most a becsült migrációs sáv szélén vagyunk. Karbantartásra álltunk meg, rövidesen indulunk tovább. Ti hová igyekeztek?
Itt egy rövid idõre megszakadt a kapcsolat, az Optalevonok érezhetõen gondolkodóba estek. Nem tudtuk mirõl van szó, de figyeltünk tovább, várva a választ. A két flotta nem jött közelebb egymáshoz, õk is pályára álltak a két csillag tömegközéppontja körül. Aztán áradni kezdtek felénk a gondolatok, és alig gyõztem felfogni a jelentésüket.
-Mi kifelé költözünk az univerzum belsõ területeirõl. A fajunk nagyon õsi, a belsõ tartomány népeinek szabad ligájához tartozunk. Azért megyünk kifelé, a Nagy Vonzó irányába, mert túl nagy a zsúfoltság az univerzumunk belsõ tartományaiban. Évmilliárdok óta létezik ez a ... világbuborék, és a fejlett fajok száma egyre nagyobb a centrumában. Folyamatosan érkeznek új csoportok a peremterületekrõl, a falnak ütközõ galaxisokból. Egy nagy beköltözést már a mi fajunk is csinált, talán ötmilliárd éve, nem tudjuk pontosan. Azóta az élõhelyünk újra kisodródott a belsõ tartományból, de a zsúfoltság nem csökkent. Sok a konfliktus mindenfelé, mert nincs elég hely a fajoknak. Nem akartunk állandóan háborúzni a szomszédainkkal, ezért úgy döntöttünk, keresünk egy másik otthont magunknak. Hibernálva szállítjuk a lakosságot. Szeretnénk letelepedni egy olyan galaxisban, ahol van hely. A ... szerint ilyet csak a peremvidéken találunk, ahonnan már mindenki elmenekült.
-De az veszélyes!-gondolta döbbenten Kadir õrnagy.-A Nagy Vonzó gravitációs ereje beszív benneteket!
-Megállunk a határ elõtt és pár százezer évenként visszább vontatjuk majd a csillagrendszerünket. Van hozzá ... technológiánk, meg tudjuk csinálni!
-Azt mondjátok, nincs már elég hely az univerzumban?-életbevágóan fontos volt ez a kérdés a számunkra, magam is beleborzongtam a felismerésbe.
-Hely mindig van, csak jó hely nincs. Tudunk róla, hogy egyes öreg, fejlett intelligenciák idõnként elhagyják az univerzumot és kiköltöznek a káoszba. Új univerzumokat teremtenek a feneketlen mélységben, a ... tartományában. A mi vezetõink azonban úgy döntöttek, inkább maradunk ebben a világbuborékban. Nem tartottunk velük. Karbantartást végzünk, aztán megyünk tovább a Nagy Vonzó felé. Béke legyen veletek!
A kapcsolat megszakadt, az Optalevonok nem kívántak egyelõre többet beszélni velünk. Nyilván volt elég dolguk a hajóik fedélzetén.
Mi, a bárkáink telepatái váltottunk még néhány gondolatot egymással, aztán megszakítottuk a közös tudatmezõt, s én visszasüllyedtem a privát lelki szférámba.
Kinyitottam a szemem, tekintetem körbefutott az engem bámuló emberek arcán, akik végighallgatták a közvetített szavaimat a kommunikáció közben. Tudtam jól, most mindenkinek ugyanaz a kínzó gondolat kering a lelkében, miközben a holografikus vetítõernyõn látható csillagos mélyûrt bámuljuk. A kép közepén a célállomásnak kijelölt galaxis tányérja lebegett, ahová már vagy ezer éve úton vagyunk, egy szebb jövõ reményében.
Végül Hamid kapitány volt az, aki kimondta a késõbb klasszikussá váló kérdést, fáradtan masszírozva a homlokát, enyhén elkeseredett tekintettel.
-Akkor most merre meneküljünk tovább?

VÉGE

következõ novella

vissza a listához