Frank Mobile

NEMZETVÉDELMI PARAHADTEST

(A Parahadtest sorozat 1. része.)

1.

Az a férfi az ebédszünetben jött oda hozzám, mikor éppen leültem a parkban egy üresen álló, rozzant padra. Fejem fölött lágyan susogtak a tölgyfák, s ágaik közt apró madarak csiviteltek, élvezve a hûsítõ nyári szellõt. Egész héten nagyon meleg volt, az égen nyomát sem láttuk felhõknek. Jó, hogy a szervezõk a rendezvény helyszínéül ezt az erdei tábort választották, közel a hegyek lábánál elterülõ kisváros határához, egy sekély tó partján.
Rövidnadrágom zsebébõl komótosan elõhúztam néhány rágógumit, futó pillantást vetve a fák között kanyargó járdára, ahol egy fickó sétált felém. Az ebédlõ irányából közeledett, kettõnkön kívül épp senki sem járt a tábornak ezen a részén. Tudtam, hogy ide fog jönni, mert beszélni akar velem. Ez amolyan megérzés volt, egy tisztán tapintható belsõ sejtelem a lelkem mélyén, amiben aztán nem is csalódtam, mert a férfi megállt elõttem és megszólított.
-Mr. Conrad? Beszélhetnék önnel?-a hangja rekedtes volt és szívélyes. Gyors pillantással felmértem a személyes kisugárzását, tetõtõl talpig végignézve rajta. Mind a három szememmel.
A két hagyományos, fizikai szemem egy negyven-ötven körüli, pocakosodó, rövid fekete hajú férfit látott bõ fehér pólóban és rövid vászonnadrágban, lábán ócska szandállal. Szõrõs csuklóján méregdrága, ütésálló karóra, barna szemében érdeklõdõ figyelem ült. Többször láttam már az elõadásokon, mindig a hátsó sorokban ült és láthatóan egyedül volt ezen a rendezvényen.
A harmadik szemem, a lelki látásom egy vörös aurájú, enyhe gyomorbajjal küszködõ lényt látott, akinek tojás alakú energiamezeje harcos lelket takart. Érzõdött rajta, hogy fegyelmezett, szigorú, elszánt ember, amolyan katonás típus. És akar tõlem valamit.
-Persze. Foglaljon helyet.-a számba gyömöszöltem a rágógumikat, zsebre vágva a csomagolópapírt. Természetvédelmi területen vagyunk, itt nem szabad eldobálni semmit. A táborban sajnos csak néhány helyen volt szemeteskuka, azok is fõleg a lakóépületek és a bejárat környékén.
A férfi leült, én pedig észrevettem egy vörös bundájú mókust, amint kecses füleit hegyezve elõbukkant a szemközti tölgyfa odvából. Õ lesz a hallgatóságunk.
-Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Mike Lawson vagyok.-nyújtott kezet a fickó.
-Bert Conrad.-a szorítása erõs volt és határozott. Ez tetszett nekem.
-Elõször van az Életforma táborban?
-Igen. Julia Cavaluzzi asszony egyik elõadásán hallottam, hogy van egy ilyen nyári táboruk vidéken, ahol az egészséges életforma... õ... megvalósításával kapcsolatos elõadások mennek egész héten. Gondoltam, itt a helyem.
-No és, hogy tetszenek az elõadások?
Lawson furcsa, idegenes akcentussal beszélte a nyelvet, de nem tudtam megállapítani, milyen származású lehet. Talán egy mediterrán országból vándorolt be õ vagy a szülei.
-Nekem a sámánkutatóé tetszett eddig a legjobban. Korábban voltam már két elõadásán Stanislaw Wadowskynak a fõvárosban. Szerintem nagyon profi a fickó.
-Az.
Komótosan aprítottam fogaim közt a rágógumit, karba tett kezekkel üldögélve a padon. Velünk szemben a mókus eltûnt egy idõre, majd újra megjelent. Valahol a magasban fürge kopogások jelezték, hogy egy harkály nyûvekre vadászik a fák törzsén.
-Meg az a tibeti szerzetes is jópofa volt... hogy is hívják?
-Takcer Tobgyal. Mellesleg bhutáni.
-Ja! Igen, persze...! Mrs. Cavaluzzi viszont nem mondott semmi újat. Csak amit már tavasszal is hallottam tõle az angyalokról... meg égi hierarchiákról. Õ beszélt nekem tegnap este magáról, az elõadása után. Azt mondta, maga profi sámán.
Barátságosan visszavigyorogtam Lawsonra, de nem szóltam semmit, ezért kis idõ múlva folytatta.
-Állítólag képes kilépni a testébõl, meg lát a harmadik szemével és képes megtalálni az eltûnt személyeket. Gondoltam megkérdezem, mennyi igaz ebbõl.
-Az emberek sokmindent beszélnek. Mrs. Cavaluzzi médium, és beavatott személy... Mellesleg régóta barátok vagyunk. Egyszer tartottam is az õ felkérésére egy elõadást itt a táborban, tavaly elõtt.
-Mirõl?
-A testen kívüli élményeimrõl. Egy ismerõsömnek eltûnt a nagyapja és engem kért meg, hogy segítsek megtalálni. A rendõrség nem jutott elõre az ügyben, ezért fordult hozzám.
-Igen, ezt mesélte Mrs. Cavaluzzi.
-Elég volt a nagyapó mellényét a kezembe vennem és már tudtam, hogy meghalt. Ki sem kellett lépnem magamból hozzá. Aztán az unokája megkért, hogy találjam meg a maradványait, hogy eltemethessék, ezért elmentem megkeresni parasíkon... Két nappal késõbb találtak rá a tetemére az erdõben, nagyjából ott, ahová jeleztem. Szívrohamot kapott gombaszedés közben.
-A rendõrség mit szólt hozzá?
-Körbeszimatoltak, aztán békén hagytak. Az elmúlt húsz évben legalább ötven ilyen eset volt már a kriminalisztikában. A fõhekus szerencsére gyerekkori barátom, így nem kellett sokat bizonygatnom a képességeimet.
-És azóta kereste a rendõrség? Nem hívták, hogy dolgozzon nekik?
Nem értettem, mit akar tõlem a fickó, de éreztem, hogy fontos dologról lesz szó, ezért óvatosabb lettem. Ez vagy újságíró vagy hekus, netán a segítségemet szeretné kérni.
-Nem. Utána költöztem el a szülõvárosomból, mert új munkahelyet találtam magamnak.
-Tudja, Mr. Conrad, én sok olyan emberrel beszéltem már, aki sámánnak vagy mágusnak tartja magát és mindenféle hókuszpókusszal szédíti az embereket. De csak kevés igazi profival akadtam össze, akik tényleg tudnak valamit.
-Ez az élet minden területén így van. Tehetség nem terem minden bokorban.
-Volna kedve esetleg résztvenni paratudományos kisérletekben? Ahol laboratóriumi körülmények között vizsgálhatnák a képességeit?
-Nem vagyok fehér egér, hogy egy ketrecben ugráljak.-vontam össze a szemöldököm barátságtalanul. Csak nem valami elszánt parakutatóval vagy szkeptikussal hozott össze a sors? Egy régi kedves ismerõsöm, aki szintén nagy tehetség a látás terén, nemrég beszállt egy ilyen kisérletbe. Azóta nem találkoztam vele, és furcsa mód nem is üzent. Mintha a föld nyelte volna el, egy szó nélkül kilépett a mi ezoterikus csoportunkból. A természetgyógyászati egyetemet is félbehagyta és ismeretlen helyre költözött. Mrs. Cavaluzzi szellemei azt rebesgették a túlvilágról, hogy bizonyos mágikus erõk hatása alá került, de még él. Csak nem tudni meddig.
-Nem is kellene ketrecben ugrálnia.-morrant rám a fickó.-Természetesen nem ingyen gondoltam, hanem tisztességes honoráriumért, rendes munkaszerzõdés alapján.
Két táborlakó közeledett hangosan beszélgetve a járdán, egy fiatal házaspár kézenfogva. A mókus visszahúzódott az odvába, Lawson pedig a zsebébe nyúlt és a tárcájából kihúzott egy fényképet.
-Kérem, nézze meg ezt a nõt és mondja el, mit érez vele kapcsolatban.
A kezembe vettem a képet, amely egy középkorú, hosszú szõke hajú asszonyt ábrázolt és ráhangolódtam a tudatommal. Tisztában voltam vele, hogy Lawson tesztelni akar, mielõtt tovább mesélné a sztoriját. Az akashából a kérésemre csak annyi válasz jött, hogy az illetõ már meghalt, két hónappal ezelõtt. Miután a fiatal pár elvonult mellettünk, visszaadtam a képet.
-Nem tudom ki ez, de két hónappal ezelõtt meghalt.
Lawson elégedetten hunyorgott rám, szavak nélkül tudatva velem, hogy beletrafáltam a közepébe. Újabb sétálók tûntek fel az úton, akik az ebéd végeztével úgy döntöttek, kisétálnak a tóhoz, mielõtt beülnének a délutáni természetgyógyászati elõadásra.
-Ez a hely nem a legalkalmasabb rá, hogy elmondjam, milyen kisérletekre gondoltam. Mit szólna hozzá, ha a tábor után, mondjuk egy hét múlva meglátogatnám? Akkor részletesen el tudnám mondani az ajánlatomat.
-Mondja el most!-álltam fel nyújtózkodva, mert a pad deszkái nagyon nyomták már a fenekemet.-Sétáljunk egyet!
-Jobb szeretném inkább a jövõ héten. Most nincs nálam semmi írásos anyag, és egy kollégámat is elvinném magammal, ha megengedi. Õ szintén parafenomén.
-Hogy hívják?
Lawson talpra szökkent, követve engem a tópart felé.
-Jeanne Maurer.
Mintha egy asztrális villám csapott volna belém az égbõl. A lelkem azonnal összébb vonta a mentális védõpajzsait és teljes éberséggel kezdett figyelni a mellettem ballagó férfira. Jeanne az egyik volt barátnõm volt, egy igazi boszorkány, aki ott hagyott az egyetem után egy izmos és jóképû pasasért. Õ volt az a nõ, aki késõbb eltûnt az ezoterikus csoportunkból és ismeretlen helyre költözött. Ezek szerint mégsem sétált át egy párhuzamos dimenzióba, sõt kényszerzubbonyt sem húztak rá a pszichiáterek azért, mert belelát az emberi testbe.
-Nocsak! Jeanne magának dolgozik?
-Nem egészen nekem, inkább azt mondanám, hogy én vagyok a fõnöke a kutatócsoportban.
-Õ miért nincs itt? Évek óta nem hallottunk felõle.
-A fõvárosba költözött és van egy kislánya. Minden idejét elveszi az, hogy vele és a kutatómunkával foglalkozzon.
Ezek szerint, miután Jeanne lelépett a csapatból, született egy gyereke. Valószínûleg hozzáment ahhoz a pénzügyi szakemberhez. De akkor miért nem búcsúzott el tõlünk?
-Szeretett volna eljönni velem, csak megbetegedett a kislánya, az élettársának pedig autóbalesete volt, ezért egyedül jöttem.-folytatta Lawson türelmesen.
Kiértünk a tábor szélére, tõlünk balra a tóparton emberek sétálgattak beszélgetve. Kacsák úszkáltak a lágyan fodrozódó vízen, jobbról egy biciklis suhant el mellettünk a tavat megkerülõ mûúton. Fel kellett tennem a napszemüvegemet, olyan világos volt kint, ahogy elhagytuk az árnyékot adó fákat.
-No és mit tanulmányoznak együtt? És fõként, ki pénzeli a bulit?
-Ez egy állami kutatóintézet, ami szigorúan közpénzekbõl mûködik. A testen kívüli élményeket, távolba látást, auralátást, akashából olvasást, meg ilyeneket vizsgáljuk, laboratóriumi körülmények között. De a többit inkább akkor mondanám el, ha Ms. Maurer is ott lesz, elvégre õ az egyik legjobb alanyunk.
Lawson feltûnõen az órájára nézett és én megértettem, hogy valamiért nem akar többet beszélni most az ügyrõl. A csalit már bekaptam, most következik a fárasztás, mielõtt kifogná a zsákmányt. Szerencsére nem tegnap jöttem a falvédõrõl, így átláttam a szándékait és nem ugrottam be neki. Menjen csak ha akar, én nem tartóztatom.
-Hoppá, már három óra! Elnézést, de van még egy kis dolgom, mielõtt beülnék a délutáni elõadásra. Szeretném, ha majd megadná a lakcímét és telefonszámát.
-Most nincs nálam névjegykártya. De ha este, a közös meditáció elõtt odajön hozzám, akkor adok egyet jó?
Kezet ráztunk, Lawson mosolygott és visszaindult a táborba. Én pedig ott maradtam, fejemben egy rakás megválaszolatlan kérdéssel a tûzõ napon. Nem rajtam múlott, hogy nem tudtam átadni Lawsonnak a névjegyemet. A fickó nem volt ott a délutáni elõadáson, sõt az esti meditációs gyakorlaton sem. Másnap megkérdeztem Mrs. Cavaluzzit, a tábor fõ szervezõjét, aki azt mondta, Lawsonnak váratlanul el kellett utaznia, mert telefonon kereste valami rokona a fõvárosból. A fickó azt üzente nekem, meg fog látogatni ahogy megbeszéltük és majd felhív.
Mire véget ért a tábor, jóformán el is feledkeztem a különös pasasról és még különösebb ajánlatáról. Sikerült ugyanis összemelegednem egy fiatal és csinos nõszeméllyel, aki már másodjára vett részt az Életforma táborban és szenvedélyesen érdeklõdött a magamfajta fura fickók iránt.

2.

Egy vidéki kisvárosban lakom, a domboldalra épített új faházak egyikében. Egyedül élek, amióta a feleségem elhagyott, mert nem csípte, hogy mágusokkal, buddhista szerzetesekkel, médiumokkal, boszorkányokkal és parafenoménekkel barátkozom. Hiába, az emberek szeretik a hasonszõrûek társaságát. Ester nem volt ilyen érdeklõdésû, és extra képességei sem voltak, így rövid úton meglépett egy sármos autószerelõvel. Azóta csak alkalmi barátnõim voltak és kétszer költöztem, mindig a munkahelyem változása miatt.
Most épp a városka rádió és tévészerelõ mûhelyébõl bocsátottak el, kényszerû létszámleépítés ürügyén. Ez azt jelenti, hogy rövidesen innen is tovább kell állnom, pedig szerettem a környéket, a tiszta levegõt, a csendet és a szomszédban lakó lányokat, akik a magas sövénykerítés túloldalán melltartó nélkül szoktak napozni. Az Életforma táborban felszedett csaj az elfoglaltságaira hivatkozva két nap után lelépett tõlem, õ valahol a tengerparton lakott és igazi ezoterikus õrült volt. New Age-es lakberendezõ, meg feng-shui mûvész, ha jól emlékszem.
Épp a verandán ültem, hallgatva a szomszédban csivitelõ lányok ártatlan fecsegését a férfiakról és a sminkelésrõl, mikor nagy fékcsikorgás közepette egy fekete autó állt meg a házam elõtt. Azonnal belém hasított a felismerés, pedig még ki sem szállt a kocsiból. De a karosszérián túlnyúló aurája, az a jellegzetes kisugárzás, ami áradt belõle, kétségtelenné tette, hogy a régen látott exbarátnõm érkezett meg, Mike Lawson társaságában. Felpattantam, hogy eléjük menjek és kinyissam a derékig érõ kaput.
-Mr. Conrad! Emlékszik még rám? Üdvözlöm!-köszöntött harsányan Lawson, elsõként ugorva ki a kocsiból. A hátsó ülésrõl egy vastag diplomatatáskát emelt ki, de én nem figyeltem rá. Jeanne-t néztem, amint homlokára tûzve napszemüvegét megkerüli az autót és barátságosan rám mosolyog.
-Szia Bert!
A kézfogása lágy volt, a puszija forró és gyöngéd. Térdig érõ virágmintás szoknyát viselt és bõ, sárga inget. Barna bõre épp oly hamvasnak tûnt, mint évekkel ezelõtt, hosszú barna haját hátul masnival fogta össze, mint egy iskolás lány. Izzadtsággal keveredõ, édes parfüm illata lengte körül, jól esett beleszimatolni a felhõjébe. Nem tudtam elhinni, hogy már anya, olyan fiatalnak és ártatlannak látszott azokkal a nagy, sötétkék szemeivel.
-Szia Jeanne! Rég láttuk egymást... Gyertek be!
-Elnézést, hogy nem telefonáltam, de lerohadt a mobilom és nem akartam arra vesztegetni az idõt, hogy pénzt váltok az utcai telefonhoz.-mentegetõzött hangosan Lawson, lezárva a kocsit a csipogójával.-A fõvárosból jöttünk, reggel óta úton vagyunk. Szép háza van, Mr. Conrad!
Besétáltunk a faház verandájára, kinyitottam elõttük a szúnyoghálós ajtót. Ami most következik, azt jobb lesz odabent megbeszélni. Nem akartam, hogy a szomszéd lányok fültanúi legyenek, amint mindenféle misztikus és paratudományos dolgokról fecserészünk hármasban. Az ezoterikus témák nem a nyilvánosság elé valók.
-Szép lakásod van Bert. Egyedül élsz?-érdeklõdött Jeanne, megszemlélve a viszonylagos rendetlenséget.
-Pillanatnyilag. Hogy talált rám, Mr. Lawson?
A nappaliban ültettem le õket, majd kitrappoltam a konyhába egy üveg üdítõért és poharakért. Füllesztõen meleg volt odabent, mert a légkondicionálóm elõzõ nap elromlott és arra várt, hogy megjavítsam. Szerelõt hívni épp nem volt pénzem.
-Vannak kapcsolataim sokfelé. Sajnos hirtelen el kellett utaznom a táborból, azért nem tudtam elkérni a címét, de most itt vagyunk, ahogy ígértem, és ez a lényeg!
Lawson a dohányzóasztalra fektette a dipót és elõbányászott belõle néhány paksamétát. Én közben Jeanne-nal szemeztem, parasíkon fürkészve a szándékait, ahogy õ is az enyémeket. Szembõl szembe metakommunikáltunk örülve, hogy újra összehozott minket a sors. Aztán végre megtudtam, mit akar tõlem Lawson és miért.
-A Parakutató Kisérleti Központ állami támogatással jött létre tíz évvel ezelõtt. Több részlege van, én a Bilokációs Távérzékelési Csoport munkáját felügyelem. Ms. Maurert két éve vontuk be a munkába, több más tehetséges emberrel együtt, akik havi fix fizetésért dolgoznak nálunk különbözõ feladatokon. Itt vannak a központ tevékenységérõl készített nyilvános beszámolók és a mûködési szabályzat, továbbá egy munkaszerzõdés... Amennyiben ön csatlakozik hozzánk, csak alá kell írnia ezt a papírt, és máris átköltözhet a fõváros mellé egy szép házba, amit az állam bocsátott a rendelkezésünkre.
Megnéztem az iratokat, hogy idõt nyerjek, de közben az akashában kutakodtam a tudatommal, hogy mögéje lássak ennek az ajánlatnak. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
-Sosem hallottam még errõl a szervezetrõl. Egyetlen ezoterikus, New Age-es vagy paratudományos újságban, tévémûsorban sem szerepelt még.
Ez volt a legfeltûnõbb, ami elõször eszembe jutott az akashából. Mióta pénzel az állam parakutatásokat, amikor az akadémiai tudomány szerint az egész egy nagy marhaság, és nem is létezik, mert nem lehet, és mivel nem lehet, ezért nincs?
-Nem akarjuk nagy dobra verni az eredményeinket.-vont vállat tettetett közönnyel Lawson.
-Katonai programról van szó?-szegeztem neki a kérdést egyenesen, mert semmi kedvet nem éreztem a bújócskázáshoz.
-Mondjuk inkább úgy, hogy a hadsereg pénzébõl dolgozunk, de szigorúan civil szervezetként.-szólalt meg Jeanne kedvesen.-A titoktartás pedig azért kell, mert nagyon jók az eredményeink. De errõl csak akkor beszélhetek, ha úgy döntessz, hogy csatlakozol hozzánk.
-Tiszta sor.-bólintottam.-A Központi Információ Gyûjtõ Hivatal parafelderítésre használja a képességeiteket. Asztrálsíkon kémkedtek a hadseregnek. Igaz?
Finom bólintás jelezte Jeanne részérõl, hogy jól láttam a dolgokat. Lawson közben töltött magának egy pohár ananászdzsúzt és a homlokát törölgette.
-Úgy tudom, maga rádióelektronikai szakemberként szolgált a hadseregben.
-Szerelõ voltam.
-És most is tévészerelõként dolgozik.
-Azt nem mondhatnám. Két napja kirúgtak.
Igyekeztem könnyedén mosolyogni a bejelentéshez, mert csak a saját hülyeségemnek köszönhettem, hogy a fõnököm berágott rám. Arra használtam a mûhelyben a paraképességeimet, hogy belenézzek a sérült alkatrészekbe, akkumulátorokba, tranzisztorokba. Ez sokkal egyszerûbb volt, mint a mérõpadra tenni és úgy vizsgálgatni õket, keresgélni órahosszat a hibáikat. Aztán egyszer rajtakapott a fõnök, hogy sorra a homlokomhoz nyomom az alkatrészeket munka helyett. Kénytelen voltam bebizonyítani neki, hogy nem vagyok hülye. Tízbõl tízszer pontosan megmondtam, mi baja van a rádió, tévé és videó alkatrészeknek. Na, ezért rúgott ki. Egy vallásos ember nem tûrheti meg maga mellett a pap szerint sátáni képességekkel bíró kollégát. Búcsúzóul megmondtam neki, hogy van egy apró daganat a bal tüdõlebenyében és jó volna, ha leszokna a dohányzásról, mire hozzám vágott egy kapcsolási rajzokkal teli aktát.
-Akkor most nincs munkája igaz, Mr. Conrad?-Lawson elégedetten bámult rám, én pedig éreztem, hogy szorul a nyakam köré vetett hurok. Valóban pénzszûkében voltam, rövidesen hozzá kell majd nyúlnom a vészhelyzetek esetére tartogatott bankszámlámhoz.
-Munka az mindig akad... Maguk mennyit fizetnének azért, hogy beszálljak?
A férfi mondott egy számot, én pedig halkan füttyentettem. Soha még ennyit nem kaptam sehol, tisztességes munkáért. Talán érdemes volna fejest ugranom ebbe a buliba. Persze csak miután átrágtam magam a munkaszerzõdésem apróbetûs részén.
-Gyere velünk Bert, nem fogod megbánni! Sok jó fej van a csapatban!-invitált kedvesen Jeanne, nekem pedig eszembe ötlött az a pillanat, amikor elõször bújtunk össze az apám kocsijában, hogy csókolózzunk a diszkóból hazafelé menet. Döntöttem.
-Rendben. Na, lássuk azt a szerzõdést!

3.

A következõ hónapot azzal töltöttem, hogy összepakoltam kevéske holmimat és átköltöztem a kutató központ által számomra kiutalt kertesházba, egy a fõvárostól délre fekvõ körzetbe. Meglátogattam a szüleimet és közöltem velük, hogy ezentúl máshol fogom szerelni a televíziókat. Találkoztam Julia Cavaluzzival és Takcer Tobgyal barátommal, de a szerzõdésemben vállalt titoktartási kötelezettség miatt még nekik sem beszélhettem arról, hogy kinek fogok rövidesen dolgozni és milyen téren. Tudtam jól, a hadsereg nagyon komolyan veszi a titkolózást. Nemzetbiztonsági érdekek, az ellenséges kémek távol tartása, stb. A fizetésem bõséges lesz, de ezért keményen meg kell majd dolgoznom parasíkon.
A Parakutató Kisérleti Központ épülete a házamtól alig húsz percnyi autóútra volt egy erdõs területen, kerítéssel és kutyás õrökkel zárva el a külvilágtól. Ordított róla, hogy katonai objektumról van szó, mert a területet elektronikus alkatrészeket összeszerelõ üzemnek álcázták. A bejárat melletti tábla szerint televíziókat raknak össze az itt dolgozók. Naponta kétszer fordult egy kamion falból, üres dobozokkal megrakva a telep, és egy távoli raktárépület között, amely szintén a hadsereg egyik titkos bázisa volt a megye északi részén.
A munkám azzal kezdõdött, hogy besoroltak két újonc mellé tesztelésre. Reggel nyolcra kellett jelentkeznünk a portán, ahonnan lekisértek minket a föld alá nyúló épület egyik szintjére, egy jól felszerelt paratechnológiai laboratóriumba. Ez volt a Delta szint. A társaim egyike egy fiatal srác volt, olasz származású és Alfonso Corbuccinak hívták. A teste vékony, barna bõrû, szótlan emberke, zöldeskék aurával és görnyedt háttal. A másik Steve Deakin, egy magas, izmos, szõkésbarna hajú férfi, aki mindig Marlborot szívott és sokat idegeskedett a tesztek alatt. Nem is produkált olyan jó eredményeket, mint én és Alfonso, ezért a velünk foglalkozó katonai kutatóorvos, Hans Goch a tényleges munkára alkalmatlannak ítélte.
Goch dokinak sajátos humorérzéke volt és nagyon komolyan vette a feladatát. Lezárt dobozokba rejtett tárgyakat kellett a lelki látásunkkal felismernünk, átnéztünk egy tömör ólomfalon, diagnosztizáltuk az elõttünk álló betegeket, akiket ki tudja honnan szalajtottak Lawson beosztottai és más fantasztikus kisérleteket végeztünk el sebes tempóban. Közben persze mérték a vérnyomásunkat, a szívritmusunkat, az agyhullámainkat meg a jó ég tudja mi mindent.
Aztán fényképeket kaptunk és meg kellett találnunk a rajtuk lévõ személyeket, bejelölve a pillanatnyi helyüket az elénk rakott térképen. Elmondtuk, milyen az egészségi állapotuk és élnek-e egyáltalán. A válaszokat pontozták, de nem árulták el a megoldást csak a kisérletsorozat legvégén. Jeanne-nal hetekig nem is találkoztam, csak az eredményhírdetéskor, ahol viszont már katonai egyenruhában jelent meg Lawson társaságában. Végre megtudtam, hogy Mike Lawson vezérõrnagy a KIGYH-nál, Jeanne pedig századosi rangjelzést kapott nemrégiben a vállára. Remek. Ez azt jelenti, hogy rövidesen én is angyalbõrbe fogok bújni, amennyiben megfeleltem a felvételin.
-Pontosan az történt, amire számítottam.-kezdte vidáman Lawson, miután váltott néhány szót Goch-al az eligazítószoba ajtajában és belepillantott a doki jegyzeteibe. Leültünk a fémvázas székekre, türelmesen várva, hogy kinyilatkoztassa számunkra a hivatal döntését. A szobában volt még rajtunk kívül néhány férfi és nõ. Õket sosem láttuk azelõtt, és nem is mutatkoztak be, de valószínûleg szintén parafenomének lehettek, a lélekrezgéseik alapján legalábbis. Láttam rajtuk, hogy nyitva van a harmadik szemük, vagyis nem amatõrök.
-Mr. Conrad és Mr. Corbucci 90% fölötti eredményt produkáltak, ami elképesztõen jó arány, összehasonlítva a korábbi vizsgázókéval.-jelentette ki Lawson, megállva a falra akasztott tábla elõtt.-Mr. Deakin viszont nem érte el a minimálisnak meghatározott 75%-os pontosságot, ezért õt nem tudjuk bilokációs felderítõként alkalmazni a csapatunkban. De van benne tehetség, az kétségtelen! 61%-ot produkált...! Azért magának is fogunk majd találni valami munkát, fel a fejjel!
Deakin csak egészen kicsit volt elszontyolodva, az aurájának színeváltozása szerint legalábbis. Corbucci viszont ragyogott, mint a felgyertyázott karácsonyfa a téli éjszakában. A vezérõrnagy az írásvetítõhöz lépett és rárakott egy fóliát, amit a táskájából halászott elõ.
-Igen, Mr. Conrad?-nézett rám látva, hogy feltartottam a kezem.
-Mielõtt aláírtam volna a kutatási szerzõdést, maga azt mondta, ez itt egy civil szervezet!
-Amit a hadsereg pénzel, Mr. Conrad! A Parakutató Kisérleti Központon, mint civil fedõszervezeten keresztül toborozzuk az arra alkalmas egyéneket a Nemzetvédelmi Parahadtestbe.
-A mibe...?-nézett nagyot Corbucci. Errõl eddig nem volt szó. A vezérõrnagy válaszképpen bekapcsolta a vetítõt és egy fényceruzával a megjelenõ dokumentum címére villantott.
-Nemzetvédelmi Parahadtest. Ezt a szigorúan titkos katonai alakulatot tíz évvel ezelõtt hozta létre a Központi Információ Gyûjtõ Hivatal, azzal a céllal, hogy a parafelderítést is bevonja a hírszerzésbe. Az én feladatom idecsábítani az olyan született tehetségeket, mint maguk, és ellenõriztetni Dr. Goch-al, hogy valóban értik-e a dolgukat. Ezen az ábrán láthatják az alakulat mûködésének leírását. Pillanatnyilag mi, akik itt vagyunk ebben a szobában, képezzük az ország egyetlen igazi, bevethetõ asztrális felderítõ csoportját. Kiemelt prioritást kaptunk a KIGYH-tól, magas fizetéssel és kényelmes munkahellyel. Csak annyi a dolgunk, hogy a beérkezõ kéréseknek megfelelõen haladéktalanul akcióba lépjünk és információkat gyûjtsünk a világ bármely részérõl.
-A francba!-nyögött fel Corbucci, nem túl lelkesen.-Asztrális kémkedésre akarnak rávenni?
-Ez sokkal gyorsabb és biztonságosabb meló, mint James Bondot játszani külföldön, ellenséges területen. És sokkal olcsóbb, tegyük hozzá! Vannak dolgok, amiket sem kémek, sem mûholdak vagy radarrepülõgépek útján nem tudunk felderíteni.
Lawson barátságos hangon beszélt hozzánk, igyekezvén meggyõzni bennünket a ránk váró munka elõnyeirõl és hazafias vonatkozásairól. Értett a marketinghez, az kétségtelen.
-Itt segíthetnek a parafelderítõk. Ms. Maurer két éve dolgozik az NVP-nek, hallgassák meg õt a munkájáról és kérdezzenek tõle nyugodtan!
Lawson átadta a helyét Jeanne-nak, aki barátságosan mosolyogva mesélni kezdett a részletekrõl. Úgy hallgattuk, mint pápát a hívõk. Be kell vallanom, csodaszép volt a nõ a testre simuló, fess egyenruhájában.
-Három sikeres akcióm történetét mesélném el nektek fiúk, dióhéjban. Persze nem ennyi volt, csak a többirõl nem beszélhetek még nektek sem. Szóval... két évvel ezelõtt kaptuk azt a feladatot, hogy keressünk meg egy szerencsétlenül járt katonai repülõgépet, ami a fedélzetén három atombombával a tengerbe esett, az országunk déli partjainál. Minden ilyen feladatra több embert is ráállítunk, akik egymástól függetlenül igyekeznek megtalálni a célpontot és bejelölni a helyét a térképen. Az eredményeket összevetjük, átlagoljuk és továbbítjuk a KIGYH közvetítõ részlegének. Akkor a legpontosabb helymeghatározást nekem sikerült adnom. Csupán ötven métert tévedtem, ami nem is olyan rossz, ha belegondolunk, hogy a bombázó fesztávolsága majdnem ugyanennyi volt. A másik akció egy valahol Ázsiában fogságba esett kommandós helyzetének behatárolása volt, akit késõbb sikerült kiszabadítania egy speciális alakulatnak. Legutóbb pedig, két héttel ezelõtt elõre jeleztem, hogy az egyik, velünk szemben ellenséges ország diktátora szívrohamot kapott és váratlanul elhunyt. Csak nem merik még nyilvánosságra hozni, nehogy lázadás robbanjon ki amíg döntenek az utódáról. A tegnapi újságokban jelent meg a fickó halálhíre és az új elnök beiktatásáról szóló beszámoló. Ebbõl is láthatjátok, milyen fontos munkát végzünk a parahadtestnél.
-Mr. Conrad és Mr. Corbucci, önök századosi rangot kapnak, amennyiben csatlakoznak az alakulatunkhoz. Nem kell a frontra menniük és az életüket kockáztatniuk, csak azt csinálni, amihez értenek!-Lawson egy-egy papírlapot rakott elénk, a szolgálati szerzõdésünket.
-Kiemelt fizetés, kényelmes munkakör, fontos munka. A hazának szüksége van az önök extra képességeire! Remélem vállalják...
-Nem fogjátok megbánni! Jó buli lesz!-Jeanne olyan ennivaló volt, hogy nem lehetett ellenállni a kérésének. Mindhárman aláírtuk a papírt, bár én azért elõtte végigolvastam a paragrafusokat. Szóval ezentúl a hadsereg szolgálatába kell állítanom a spirituális tudományomat. Fejlõdik a világ. Rövidesen a parapszichológiai hadviselés épp oly fontos része lesz a háborúknak, mint a tüzérség vagy a rádió lehallgatás.
Aztán Lawson sorra bemutatta nekünk a szobában üldögélõ ismeretleneket, akik a társaink voltak, majd ismertette az alakulat elõtt álló legfontosabb feladatokat.

4.

Három nappal késõbb ebédelni hívtam Jeanne-t egy külvárosi étkezdébe. Ez volt az elsõ szabadnapom az NVP-nél és szerettem volna négyszemközt beszélni a nõvel. Mindketten a saját kocsinkkal mentünk, majdnem egyszerre érve a parkolóhoz. Korán érkeztünk, még szinte kongott az ürességtõl a tágas étterem. Legalább nem kell arra ügyelnünk, ki hallhatja a szövegelésünket.
Miután a pincér felvette a rendelést és felszívódott, egy darabig szótlanul néztük egymást. Jeanne most is szép volt, a megjelenése kifogástalan és meglehetõsen csábító. Mindketten civilben voltunk, a fejünk felett fáradtan kavargatta a meleg levegõt egy ventilátor. Örültem neki, hogy Jeanne azonnal igent mondott a meghívásomra, és nem hárította el valami kifogással a pasijára vagy a lányára hivatkozva.
-Megmutatom a családomat.-szólalt meg aztán, a tárcájából fényképeket cibálva elõ. Az élettársa ismeretlen volt a számomra, úgy látszik nem azzal a pénzügyi zsenivel állt össze, aki miatt faképnél hagyott egy csöndes tavaszi reggelen. A lánya durcás pofijú szõke szépségként bámult rám a képekrõl. Most irigyeltem õt azért, hogy van családja, akik hazavárják. Én már évek óta üres lakásba térek meg, ha este hazavánszorgok a munkából vagy egy szórakozóhelyrõl.
-Jól megvagytok? Írhattál volna, mi történt veled!
-Nem igazán volt rá idõm.-mentegetõzött szomorúan.-Egyszer nekikezdtem ugyan, de aztán összetéptem a levelet. Ne haragudj!
-Semmi gond! Biztos tudsz róla, hogy Ester ott hagyott. Nem tetszett neki, hogy egy bhutáni buddhista szerzetes barátomtól meditációs technikákat gyakorlok a hátsó udvaron.
Nevettünk, cinkosan összemosolyogva. Jeanne született boszorkány volt, profi látó és nagyon ment neki a testelhagyás. Mindig jól megértettük egymást ezen a téren, azt hiszem.
-Mirõl szeretnél velem beszélgetni Bert? Látom a fejedben kavargó kérdések fényeit!-incselkedett velem a nõ kedvesen. Hát igen, egy látó elõtt nem lehet alakoskodni.
-Felmerült bennem néhány kérdés a mi kis csoportunk mûködésének következményeirõl. Lawson azt mondja, már vagy tíz éve mûködik a hadtest. Hogy lehet akkor, hogy ilyen kevesen vagyunk? Egy ekkora országban több száz parafenoménnek kellene nyüzsögnie!
-Így igaz. Sokan is vannak, de Lawsonnak csak a legjobbak és legmegbízhatóbbak kellenek. Évek óta járja az ezoterikus csoportokat és keresi a tehetségeket. Átlag tíz jelöltbõl öt felel meg, de õk sem maradnak itt két-három évnél tovább. Kifáradnak, lecsökkennek a képességeik, megbetegednek, meg ilyesmi. Nem ismerem az orvosi hátterét a dolognak.
-Ezt meg honnan veszed?
-Albert Cohen százados, a Bilokációs Távérzékelési Részleg orvosfõtisztje mesélte egy kivizsgáláskor. Valószínûleg a gyakori testelhagyás okozhatja, de többen rákos daganatokkal kerültek tõlünk kórházba.
-Ez remek!-szívtam a fogamat bólogatva.-Azt nem tudják ezek az okostojások, hogy fél óránál tovább nem szabad kívül tartózkodni a fizikai testen, mert nagyon kihûl? A lélek magával viszi az emberi testet vezérlõ gravitációs hologramot, és csak a szinusz csomót vezérlõ alközpont marad a helyén. Az meg kevés hozzá, hogy tartósan megvédje a sejteket a maga másodlagos tanácsadó terével.
-Nézd Bert, én tudom, hogy te nagyon sokat tudsz a bilokáció élettani hatásairól, de sajnos a többiek nem jártak parasíkon olyan szellemi iskolákba, mint te. Azóta szerencsére tanultunk az esetbõl és Lawson fél órában maximalizálta a felderítés idejét. Minden parakém mellé leül bevetés közben egy segítõ, akinek csak annyi a dolga, hogy betakarja a testét és figyelje az életfunkcióit. Ha letelt az idõ, segít visszajönni a léleknek.
Ezzel én is tisztában voltam. A vezérõrnagy Steve Deakin hadnagyot osztotta be mellém segítõnek, míg Corbucci egy José Abrantes nevû spanyol tisztet kapott erre a célra. Jeanne társát Estelle Hohenbergnek hívták, és mindannyian így, párokban vonultunk félre a számunkra fenntartott hangszigetelt szobákba, hogy gyakoroljuk a meditációt és a távolbalátást. Bilokációs feladatot még nem bíztak ránk, mert a KIGYH-nak épp ezekben a napokban nem volt szüksége ránk, Lawson meg nyomós ok nélkül nem akart bennünket elküldeni sehová. Õ tudta miért.
-Azt ugye sejted, hogy ha nekünk van saját asztrális hírszerzésünk, akkor valószínûleg a többi nagyhatalomnak is lehet vagy lesz elõbb-utóbb?-szögeztem neki a kérdést határozottan. Jeanne azonban nem rettent meg, csak bólogatott a kijelentésemre.
-Már van nekik! Találkoztunk a mágusaikkal. Mi az õ támaszpontjaikat derítettük fel, õk a mieinket. Egyszer össze is csaptunk az asztráltérben velük, mert el akartak minket ûzni egy katonai kisérleti telep közelébõl. Igazi mágikus csata volt, átkokkal és rontás küldéssel!
-Már csak ez hiányzott! Nem csoda, hogy többen rákot kaptak utána! Ti tisztára meg vagytok húzatva! Ki akarjátok nyíratni magatokat?
-Nézd Bert, én is tisztában vagyok ezzel!-hajolt hozzám közelebb Jeanne, suttogóra fogva a hangját. Tekintetében gondosan titkolt félelem bújkált, s közben erõs indulati energiák futottak át a fejét övezõ aurarétegeken.
-Utána néztem az NVP személyi nyilvántartásának parasíkon. Lawson jól elrejtette, de végül csak megtaláltam egy fiókban és elolvastam. Az akasha böngészésében sajnos nem vagyok olyan jó, mint te, különben ott néztem volna utána a történteknek. Az elmúlt tíz évben három parafelderítõ halt meg rejtélyes körülmények között úgy, hogy a lelküket nem tudtuk visszahozni. Kint rekedtek a szellemi világban és idõvel kihûlt és meghalt a testük. Kilenc másik ember rákkal, keringési zavarokkal és lelki sérülésekkel került kórházba. Mindegyikük bevetés közben sérült meg, alighanem az ellenséges felderítõk mágiatechnikái miatt. Huszonegy további felderítõ pszichikai problémákra hivatkozva az állományból való kivételét kérte és Lawson nem tudta õket visszatartani. Mind leléptek a csoportból, négyen közülük mindjárt egy éven belül elhaláloztak. Csak mi öten maradtunk, a segítõket nem számolva.
-Szóval vesztésre áll a csapat. Gondolhattam volna, hogy valami nagy átverés lesz a dologból!-most nagyon haragudtam a nõre, és ezt õ is látta a fejembõl kicsapó villámok formájában. De mégjobban haragudtam magamra, amiért olyan könnyen hagytam magam lépre csalni a bájos mosolyától és a beígért mesés fizetéstõl.
-Tudom, hogy haragszol rám, amiért ide csábítottalak, de tulajdonképpen az én ötletem volt, hogy csatlakozz hozzánk! Te profi mágus vagy Bert! Megtaníthatnál minket arra, hogyan védjük meg magunkat az ellenség támadásaitól! Nem is sejted, micsoda csaták folynak már évek óta a Föld asztrális mezejében!
-De sejtem...! Idõnként szoktam látni, mit mûvelnek ezek az õrült sámánok! Szóval tanítsalak meg benneteket arra, hogyan kell hatékonyan visszalõni? Hogy gyilkolásra használjátok a spirituális tudásotokat? Te ennyire gátlástalannak és erkölcstelennek nézel? He...?
-Nem nézlek annak Bert...!
Megérkezett a pincér, letette elénk a levest, így kénytelenek voltunk elhallgatni egy idõre. Közben sorra érkeztek a vendégek az étterembe, mi pedig közelebb ültünk egymáshoz, hogy halljuk a másik suttogását evés közben. Messzirõl nézve eszményi szerelmespárnak tûnhettünk, amint kedvesen évõdve kitárgyaljuk a délutánra tervezett közös programunkat. Csak egy látó vehette volna észre, hogy összecsapnak a gondolataink, és tekergõzõ fénycsápok formájában behatolnak a másik aurája alá. Kívántam a nõt, és õ is engem, mégis harcoltunk egymással, mint két mágikus polip az örvénylõ energia óceánjában.
-Én nem harcosnak születtem le a Földre, hanem tudományos kutatónak! Neked sem itt volna a helyed!
-Lawson aggódik, hogy parasíkon megszállják az országunk vezetését az ellenségeink. Tudati manipulációra utaló jeleket észleltünk néhány vezetõ politikuson. A Parakutató Kisérleti Központ feladatai közé tartozik az is, hogy kifejlesszen valami hatásos védõernyõt ezek ellen a támadók ellen. Meg kell védenünk az országot, különben káoszba taszítanak minket Bert!
-Az nem olyan egyszerû szívem! Minél több embert befolyásolsz, annál inkább szóródik az energiád és csökken a hatásfoka! Pár embert meg lehet hülyíteni, de több száz milliót nem!
-Tavaly történt egy érdekes katonai incidens Európában. Biztosan hallottál róla!-mondta rövid hallgatás után Jeanne.-A legyõzhetetlen ország legendájaként emlegették az újságok sokáig.
Természetesen ismertem a sztorit. Egy gyenge hadsereggel rendelkezõ ország több száz fõs paramágus alakulatot képzett ki titokban a területének védelmére. Épp idejében, mert megtámadta õket az egyik szomszédjuk, hagyományos fegyverekkel. A támadó repülõgépeknek pszichokinézissel letörték a szárnyait, így azok sorra lezuhantak. A harckocsik csövei megpuhultak és lekonyultak, a rakéták irányíthatatlanná váltak, a katonák kézifegyverei csütörtököt mondtak, végül az egész inváziós sereg csúfosan megfutamodott a sámánok akarata elöl. A világsajtó hónapokig tele volt a rejtélyes eseményekkel. Én is csak onnan tudtam, kik és hogyan okozták a titokzatos anyagszerkezeti elváltozásokat, hogy elmentem megnézni parasíkon a helyszínt. Tényleg bámulatos akció volt, azt meg kell hagyni. Aztán mégis legyõzték a legyõzhetetlennek hitt országot, egy harmadik állam hasonlóan felkészült parafenoménei. Hát igen, ilyen a természet. Kedveli az egyensúlyi helyzeteket.
-Nincsenek legyõzhetetlen országok, sem emberek vagy mágia technikák. Minden fegyverre van ellenszer!-mondtam ki nyíltan a véleményemet. Jeanne csápjai megadták magukat nekem, tisztelete jeléül fejet hajtott elõttem, miközben a pincér kihozta a fõfogást.
-Tisztellek a tudásodért mester! Kérlek bocsáss meg nekem, amiért belerángattalak ebbe az ügybe. De könyörögve kérlek, hogy segíts nekünk, taníts bennünket! Szükségünk van egy mûködõképes parafelderítõ csoportra!
Nem szóltam semmit egészen addig, míg ki nem fizettem a számlát és el nem hagytuk a vendégekkel teli étkezõt. Csak a gondolataim kavarogtak, mindegyre azon bölcsességekhez kilyukadva, amiket Takcer barátomtól tanultam az elmúlt években. Végülis nem hagyhatom cserben ezeket a sámánokat. Õk legalább próbálnak tenni valamit azért, hogy a katonai egyensúly a szellemi dimenziók szintjén is megmaradjon, ne csak a fizikai világban. Az emberiség egyelõre képtelen szabályozni a saját önzõ, agresszív késztetéseit. Az egész bolygó jól láthatóan a pusztulás felé rohan, mi legfeljebb késleltethetjük a véget a beavatkozásainkkal.
-Nos, segítessz nekünk Bert?-fogta meg lágyan a kezem Jeanne és mélyen, õszintén a szemembe nézett. Már nem kívántam a nõt, a lelkemben csak hûvös nyugalom maradt és mély csendesség. Megsimogattam az arcát, s mielõtt kinyitottam volna a kocsim ajtaját, csak annyit mondtam neki.:
-Alszom rá egyet!
Jeanne értette a célzást és nem erõsködött tovább. Tudta, hogy nem befolyásolhat engem, mert képes vagyok ellenállni a csábításnak és egyéb trükköknek. El kell fogadnia a döntésemet, bármi legyen is az rövidesen. Nekünk, sámánoknak régi szokásunk, hogy a fontos döntések elõtt alszunk egyet, pihentetve a témát a tudatunkban...
Aztán másnap reggel bementem a Nemzetvédelmi Parahadtest Bilokációs Távérzékelési Részlegének hivatalába és munkához láttam. A legfelsõbb szellem akaratából fel kell készítenem ezeket a sámánfiókákat az igazán kemény helyzetek kivédésére.
De ez már egy másik történet lesz...

VÉGE

következõ novella

vissza a listához