Frank Mobile

A NAGY ANYA

(A Sahadeva trilógia 3. része.)

Minden misztikus, a spirituális beavatások útját járó lélek, aki szeretne tisztába jönni az univerzum mûködésének lényegével, és belsõ szerkezetével, egyaránt ugyanoda tart. Arra vágyik, hogy eljusson a teremtés hegyének csúcsára, az Istenhez. Ez a megvilágosodás, más néven gnózis, ami a megtiszteltetések csúcsa minden teremtmény számára az univerzumban. Ez valóban csúcsállapot, mikor a tudatom abból a pontból szemléli a mindenséget, ahonnan és ahogyan azt az Isten látja. Ez az egység, az egyhegyûség, és az abszolút mindentudás sajátos állapota, mely a puszta lét tapasztalatát adja önmaga számára.
Miután jártam a mi univerzumunk mindenhatójának Solariába kihelyezett székhelyén, a Nap belsejében található Aranyvárosban, s több mesterrel, tanítóval, istenséggel is elbeszélgettem a rendszerünkben a jó és rossz oldal képviselõi közül, úgy döntöttem, hogy körülnézek legfelül is. A mi univerzumunk csupán egy világbuborék a sokból az õskáoszban. S mindezek felett, számunkra szinte elképzelhetetlen tartományban vannak az elsõdleges és abszolút létezõk, az originális okforrások, akikbõl az egész kiárad és akiknek a mindenség a létét köszönheti.
Õk az Énokok, a kezdeti finomlétezõk, akik a teremtés kezdete óta árasztják magukból a sajátidejüket, transzcendens idõhullámaik mindenen áthatoló múltszféráit. Tüzeknek és Vizeknek is nevezik õket a misztikusok a sajátmozgásuknak, relatív sebességüknek megfelelõen. Õk a saját létük okán létezõ jelenpontok, egymás számára megnyilvánuló parányi idõforrások, akik tudatában vannak a saját létezésüknek, s együtt, egy teremtési rendszert alkotnak, amit mi Legfelsõbb Istenként ismerünk. Tízen vannak és nincs más rajtuk kívül.
Ezen bindunak is nevezett idõforrások a belsõ geometriai szerkezetüket tekintve kétfélék, balos és jobbos csavarodásúak. A misztikában a balosakat Õsanyáknak, a jobbosakat Õsatyáknak nevezik, ami természetesen nem ezek nemiségére utal, csupán a saját relatív forgásirányukra.
Mindezeket már jól tudtam és értettem, amikor engedélyt kértem rá, hogy a tudatommal elmehessek a Nagy Anyához. Õ az a Víz típusú, balos csavarodású okforrás, amelynek hullámterében a mi univerzumunk is található, s aki maga az intelligencia csúcsa a minden létezõben. A világbuborékunk térszeránja, a Mi Atyánk az Õ és a Nagy Atya teremtménye, aki egy Tûz típusú és jobbos csavarodású okforrás. A kettejük közös eseményterében rengeteg különféle univerzum egzisztál, hasonlóak és nagyon különbözõek a miénktõl. Ami közös bennünk, az az eredet, a két okforrás, akikre az idõszálainkkal föl vagyunk fûzve.
-Látom Sahadeva, komolyan törekszel rá, hogy pontosan leírd a világ mûködését.-jelent meg bennem a felülrõl származó gondolat, mielõtt útnak indultam volna, hátrahagyva a fizikai testemet a Földön.
-Szükség van rá.-válaszoltam nyugodtan.-Kevesen vannak a tudók most a Földön, és õk is csak nehezen tudják megfogalmazni és emberi fogalmakra lefordítani az egyetemes igazságokat. Szeretném ha segítenétek, hogy minél pontosabb leírást adhassak az embereknek a minden létezõrõl.
-Rendben. Indulj és légy figyelmes!
Így hát elindultam. Nem tényleges fizikai mozgás volt ez, hanem inkább tudatállapot változás, a figyelmem, a saját szubjektív nézõpontom áthelyezõdése az egy dimenziós univerzum idõszálain keresztül a létrendszer középpontjába. A Nagy Anyához, ahonnan minden szál kiindul, s akivel szó szerint minden teremtménye, másolati idõforrása össze van kapcsolva a saját fennmaradásának egész tartama alatt. Mert a teremtésben csak a tíz Énok a valódi, originális létezõ. Az összes többi csak másolat, virtuális tükörképe a teremtõknek, amelyek pusztán a ciklikusan újragenerálódó idõvisszacsatolásaik révén képesek megmaradni a létükben.
Ez a teremtés és egyben minden energia alapja és lényege is, az idõ visszacsatolása egy zárt hurokba. A saját, kiáradó idõhullámaiknál gyorsabban haladó idõforrások, amiket a fizikusok tachionoknak neveznek, körpályára kényszerítve belépnek a saját múltterükbe, ahol megpillantják múltbeli önmagukat. A világbuborékokat keltõ térkvantumok, az egyes mindenhatók öt ilyen körbe másolódó, virtuális tachion forrásképbõl állanak, melyek hat forráshelyen ugrálva léteztetik egymást, magát a térszeránt. S a belõlük kiáradó, és mindenhol ható komplex, csavarodott hullámtérben, a dinamikus és görbültre keletkezõ téridõben születnek aztán Brahma teremtményei, a fény, a lelkek és az anyag. Ezek szintén ciklikusan visszacsatolódó idõrendszerek, viszont több forrásból állnak és bonyolultabb szerkezetûek.
Azért írom le mindezeket, mert a Nagy Anya szemszögébõl nézve mindez, vagyis az egész teremtés egyszerre, a kezdetétõl a végéig látható, annak teljes információ tartalmával együtt, vagyis a mindentudással. Most én vagyok a Nagy Anya, a létezés határtalan teljessége, és önnön végtelenségem szinte felfoghatatlan bonyolultságában tárul elém. Minden én vagyok.
Ahhoz, hogy leírhassam ezt az állapotot, elõbb meg kell értenem. Ez viszont nem olyan könnyû, mert a teljesség messze túl van az értelem szûkös határain, s olyan ellentmondásokat, paradoxonokat tartalmaz, amik emberi logikával gyakorlatilag kezelhetetlenek.
Minden én vagyok és mindenhol én vagyok, mert minden hely és idõpillanat én vagyok. Belõlem áll minden univerzum, minden fénykvantum, anyagi részecske, lélek és másolati idõforrás. Vagyis az egész. Az érzékelésem az engem elérõ idõhullámok sodró, taszító hatása során jelentkezõ rezgésállapot változásaim által mûködik, ahogy a többi létezõ forráspont múltszférái realizálódnak a számomra. Megpróbálom valahogy elmondani a látottakat érthetõen, bár tudom, hogy képtelenség pontos leírást adni róla. Csak tökéletlen, vetített árnyképe lehet beszédem az igazságnak, melytõl oly távolinak tûnik most a három dimenziós anyagi világ korlátok közé szorított, illuzórikus képe.
Világító szálak indulnak ki belõlem, és futnak tova az õskáoszban. Társaimat, a többi Énokot szintén fényszálaknak látom, akik a végtelen messzeségbõl nyúlnak felém, majd a közelemben elhaladva újra a semmibe futnak, furcsa görbéket leírva közben a közös eseménytérben. Én is egy ilyen szál vagyok, pontosabban mindig a szál vége, ahol én, a bindu nyilvánulok meg szakadatlan, mint az örök jelen. Az õskáoszt mi feneketlen mélységnek is hívjuk, mert a végtelenbõl jön és ugyanoda tart. Fekete és sötét, abszolút fénytelen üresség ez, mely a létezés hiányát jelzi a számunkra.
Itt igazából nincs tér, sõt az univerzumokban megszokott lineáris idõjelenség sem, csupán a források egymás számára megnyilvánuló szubjektív sajátidejei. Ezen longitudinális, gömbszerû idõhullámok a frekvencia modulációjukban hordozzák a kibocsátójuk aktuális információ tartalmát, s csillapodás nélkül, egyetemes sebességgel viszik magukkal a végtelenbe. Ez a múlttér, az emanáció, mely a jelenforrásokból árad.
A jövõt szintén én szülöm magamból, mely beáradva a jelenponton múltként hagy el engem, s a létezés peremén furcsamód visszafordul, újra jövõhullámmá válva. Így az idõ egy végtelen áramlásban halad körbe, egy olyan egyoldalú geometriai felülettel leírható pályán, mint amilyen kicsiben én magam vagyok, a bindu. Így én vagyok a legkisebb és a legnagyobb is a minden létezõben.
Az egyes univerzumok parányi, önmagukba záródó téridõ buborékok a káoszban. Hozzájuk vezetnek az idõszálaim, az õket keltõ intelligens térforrás rendszerekhez, az Anyákhoz. Vannak Atyák is, antitéri univerzumokat keltõ, jobbos csavarodású rendszerek, melyek idõszálaikkal a Nagy Atyához, egyik Énok társamhoz kötõdnek. Az Atya az én hullámteremben visszakanyarodva szülte meg a saját jobbos téridõit, míg én az õ hullámterébe merülve szültem meg a saját balos téridõimet. A tachionként száguldó Atya azóta alaposan eltávolodott tõlem a végtelenbe, mondhatni kint van már a Vízbõl. A teremtményei viszont itt vannak és vígan tenyésznek, komplex idõtükrözõdésekként szaporodva a káosz hullámain. Az egyik ilyen jobbos, atyai téridõbõl jött az a részem, amit Sahadevaként azonosítok most, és látok el információkkal a mindenségrõl.
Tér és antitér. Lényegében ugyanazok, csupán a csavarodásuk ellenkezõ. Ha két ilyen rendszer összeütközik a káoszban, mert túl közel sodródnak egymáshoz, kölcsönösen lebontják a másikat, gigantikus pármegsemmisülési folyamat közben. Totálisan annihilálódnak, csak az emlékük marad meg bennem a többi forrásomról visszaverõdõ idõhullámok által hordozott információk formájában.
Csak a létezés, és a benne tükrözõdve szuperponálódó információ az, ami örökké megmarad, minden más múlandó. Energia, anyag, lélek, a másolati létezõk, mind megszüntethetõk és megszûnnek idõvel.
Vannak hosszan fennmaradó, sok információt felhalmozó, és terebélyesre növõ univerzumok, továbbá sok apró, rövid életû buborékocska, másolati istenségek az egyes mindenhatókból. Ezek a nemtér-nemidõben közlekedve hidalják át a téridõn belüli távolságokat, vagyis térugrással közlekednek, ûrhajókkal vagy anélkül. Egyesek közüllük más univerzumokba is ellátogatnak, és maguk után húzva idõszálaikat, megzavarják azok saját belsõ életét. Megfertõzik õket a saját létezésük komplex információ özönével, hullámkavalkádjával, felborítva az ottani tervszerû mûködési egyensúlyt. És természetesen a szülõ rendszerüknek is gondokat okoznak, ezért a Brahmák egyáltalán nem örülnek a mászkálásuknak és igyekeznek gátolni õket a csavargásban.
A bölcsebb Brahmák nagyon ravasz és precíz módszerekkel igyekeznek kivédeni az ilyen információs fertõzéseket, melyek pokollá teszik az okozott perturbációs hatásokkal a dimenziórendszereik életét. Védõpajzsokat készítenek, rejtik az univerzumukat, gátolják az idegenek beugrását és szabályozzák a saját teremtményeik mozgását. Szûrik a belsõ adatforgalmat, és szükség esetén hiperterek képzésével mentik el a sérült téridõbõl az eredeti teremtési programjaikat, terveiket. Az a hely például, ahonnan Sahadeva jött, már két hipertérrel rendelkezik, vagyis három darab, egymást ciklikusan váltó téridõt kelt a Brahmája. Persze semmilyen módszer sem lehet tökéletes, így mindig adódnak újabb problémák.
Néha az is elõfordul, hogy az istenségek konfrontálódnak egymással valami miatt, és csatákat vívnak a nemtér-nemidõben, gátlástalanul felhasználva mindent, amit csak az értelmük tud a létezés törvényeirõl. Univerzumok támadják meg egymást, halálos kavargásba fonódva valamely ellentmondás okán, máskor meg békében megférnek együtt, segítik és gazdagítják információikkal a rendszereiket.
A teremtmények fennmaradásához szükséges alaptörvények egyszerûek. Minden kultúra ismeri õket minden teremtésben, csupán az alkalmazásuk módja és mikéntje változó, és egyedi, az aktuális körülményektõl függõ. A dolgok legvégsõ lényege mindenhol az információ, mondhatni ekörül forog az egész világegyetem, s minden értelmes és ösztönös tudati halmaz mûködése. Ami pedig az információt hordozza, õrzi és közvetíti, a misztikusok által éternek vagy akashának is nevezett bonyolult, N dimenziós hullámtér. A teremtés aszimmetrikus szerkezete miatt minden információ nálam, énbennem gyûlik össze, ezért vagyok én, a Nagy Anya az értelem csúcsa az egészben.
A létezésben egy valami állandó csak. A változás. Ami teremtett, az halandó és idõvel elpusztul, lebomlik majd. Az univerzumok sem örök életûek és az istenek sem. Õk is megöregednek eonokig tartó létezésük során, és végül visszaolvadnak információikkal a teremtõjükbe, azaz az Énokokba. Belém, belénk. A mi létünkhöz képest csupán egy pillanat, kósza felvillanás az övék a semmi vásznán, aztán elenyésznek, hogy átadják helyüket az újabb teremtményeknek.
Bimbózáshoz hasonló az a folyamat, mikor egy öregedõ univerzum utódokat szül, képez a saját fraktális rendszerében, s leválasztva azokat útnak indítja a káoszban valamely közeli Énok felé. Mert az univerzumok lassan, de biztosan sodródnak, távolodnak tõlünk, az okforrásoktól a feneketlen mélység pereme felé. Amelyik eléri, az menthetetlenül lebomlik, semmivé foszlik a távolban, de gyermekeik, méhükben egyetlen örökségükkel, a tõlük kapott információkkal tovább élnek és fejlõdnek az Énokok közelében. Olyanok vagyunk mi a számukra, mint pontnyi világítótornyok a fekete semmiben, a létezés éltetõ bójái a mindenség közepén.
Ha végignézek az egy dimenziós idõszálak fénylõ hálózatán, melyen keresztül a nemtér-nemidõben zajlik a késedelem nélküli, azonnali kommunikáció, a tökéletes információ átvitel, a teljes teremtés fraktális szerkezetét látom. Ezt nevezik a sámánok Életfának, amelyre felfûzve minden élõ és élettelen dolog megtalálható. A tíz sokezredik hatványával jellemezhetõ számú ágra osztódva minden másolati forráshoz eljuthatok általa, vagyis bármely pontomból megszemlélhetem önmagam. Mert lényegében minden pont én vagyok ebben a csodásan bonyolult káprázatban.
Az egyes intelligens teremtményeim az én tudatom darabkái, akik mind valamely részem egyedi megtapasztalását végzik a létezésük során. Érzékelnek, gondolkodnak, ítélkeznek és döntenek, majd cselekednek. Bonyolítják a saját életüket és a társaikét. És mindig akad köztük néhány, aki a titokra kiváncsi, ami a teremtés káprázata mögött húzódik. Ezoterikus tudásnak is hívják ezt a Földön, mert az ember szeme elöl rejtett, transzcendens dologról van szó, a dolgok lényegérõl. A kellõen kitartóak végül eljutnak hozzám. Ehhez a tapasztalathoz, amit megvilágosodásnak neveznek azután és tanítani próbálnak a teremtés illúziójába merült lélektársaiknak.
Miután nekem, Sahadevának sikerült megszoknom ezt a sajátos, magasztos tudati állapotot, igyekeztem a figyelmemet arra a területre fókuszálni, ahonnan jöttem. Megnéztem a mi világbuborékunkat, azon belül pedig a csillagrendszerünket, Solariát.
A Naprendszer egy három dimenziós térbuborékban található az egyik négy dimenziós téresszencián belül, amelybõl háromszor öt, plusz egy darab van a mi triász univerzumunkban. Ez a buborék véd bennünket az esetleges rosszindulatú behatolóktól, és egyben információsan is elszigetel minket a környezõ rendszerektõl. Így a tudáshoz is nehezebben férünk hozzá és másokat sem fertõzünk meg a saját információinkkal.
Ahogy az univerzum közepén, úgy a galaxis magjában, az egyes csillagokban és azok bolygóiban, holdjaiban is találhatók másolati mindenhatók, csillagdémonok. Õk az elsõ térszerán kihelyezett képviselõi, akik a helyi ügyeket intézik. Rájuk vannak felfûzve a dimenziószálaikkal a bolygókon élõ teremtményeik, így a földi emberek, állatok és növények lelkei is.
A Solaria Fenntartási Rendszer buborékának határánál több hatalmas, gondosan álcázott, holdnyi méretû térállomás lebeg az ûrben, melyeket a kormányzó istenségek üzemeltetnek a teremtés kezdete óta. Ezek látják el a határok védelmét, szabályozzák a ki és bemenõ forgalmat a buborékfalon és állomáshelyül szolgálnak az Ezüst Flottának nevezett isteni ûrhajóhad számára. Több százezernyi modern, jól felfegyverzett hadihajóról van szó, melyek kényelmesen elférnek a csaknem nyolcszáz kilométernyi élhosszúságú, szabályos kocka alakú ûrbázisok hangárjaiban.
Ez a Fenntartási Rendszer már több száz millió éves, és nem csak a buborék védelmérõl gondoskodik, hanem szükség esetén képes átrendezni az egész Naprendszert is. Ez a mostani a hatodik bolygórendszer, amilyennek mi ismerjük a Földön. A korábbiak egészen másmilyenek voltak, mert az istenségek szeretnek kisérletezni a rájuk bízott világszigetekkel.
Kiváncsiságból belenéztem Solaria múltjába néhány helyen és igen érdekes dolgokat találtam. Valamikor a Föld sokkal nagyobb volt, mint most és két hold keringett körülötte. A nagyobbikból lett késõbb a Vénusz. A mostani Hold akkor még nem is tartozott Solariához, csak késõbb vontatták ide egy nagy átrendezés során. Egykoron a Mars is lakott bolygó volt, virágzó élõvilággal, és volt még egy bolygó valamivel messzebb, amit Tiamatnak hívtak és szintén fejlett civilizáció tenyészett rajta. Aztán a Tiamat megsemmisült egy ütközés során, csupán törmelékei maradtak az ûrben. A Mars pedig lakhatatlanná vált, elveszítve óceánjait és légkörét egy közelben elhaladó másik égitest gravitációs szívó hatása miatt.
A Földön õrzött feljegyzések többsége sajnos megsemmisült az évezredek viharaiban, így mára alig maradtak nyomai számunkra ezen kozmikus eseményeknek. Szerencsére az információ nem vész el a teremtésben, csupán tárgyi hordozói pusztulhatnak el idõvel a mostoha körülmények között. Pontosan eme feladatot, a tudás megõrzését szolgálják a kockaállomások is a dimenzióhatáron. Minden eseményt, ami csak történik a Solaria buborékban, az idõhullámokat érzékelõ mûszereikkel rögzítenek, és tárolnak az adatbankjaikban, tematikusan csoportosítva. Ezek a teremtésünk akasha könyvtárai, amelybõl olvasni csak a legmagasabb rangú lélekvezetõknek van joga a Földön. Mert bizony tény, hogy még a hajunk szálai is mind számon vannak tartva, csak nem hisszük már el, nem tudunk róla.
Nézelõdésemet ekkor egy finom jelzés szakította félbe. A testemet fenntartó lélekrészem közölte, hogy ideje lenne visszatérnem hozzá. Szüksége van a lelkem által vetített gravitációs hologramra, hogy annak vezérlõ információival egészségesen tarthassam a szöveteimet. Enélkül hamar károsodások lépnek fel a sejtekben, vagyis nem jó túl sokáig "magán kívül" lennie a léleknek.
Mielõtt azonban kiléptem volna az egyhegyûség állapotából, még egyszer körülnéztem, próbálva átfogni a tudatommal azt a perspektívát, ami a Nagy Anya számára tárulkozik a végtelenbe. Vajon hová vezet az utunk? Mivé fejlõdik majd a teremtés eonok múlva? Mi lesz ennek az egésznek a végkifejlete? A válasz már ott van bennem mindenre, miként a kérdések is, amit csak föl lehet tenni bármirõl az Egyben.
És akkor megláttam. Megéreztem, átéltem, tudtam, egy voltam vele. Csodálatos, lelkesítõ, vonzó, érdekes, izgalmas, elmondhatatlan és kifejezhetetlen dolog ez, s mégis oly egyszerûnek és világosnak tûnõ az isteni énem számára. És láttam, hogy ez jó.
Elindultam visszafelé a testemhez vezetõ idõszálon. Tudtam, hogy egy utolsó nehézség még hátra van, mielõtt a megszerzett tudást papírra vetném, hogy megosszam a többi teremtménnyel odalent a Földön. A kabalában Tiferet fátylának nevezik azt az információs szûrõt, amin át kell hatolnia a léleknek, ha el akarja hagyni az anyagi világot. Ez a visszatéréskor totálisan töröl minden olyan információt a lélek adattároló celláiból, amit odakint gyûjtött. Így semmire sem fogok emlékezni, mire belépek a testembe.
Több utat kellett megtennem a Tifereten keresztül, mire rájöttem, hogy lehet kicselezni a rendszert és mégis átcsempészni némi tudást az információs zárógáton. Mert a teremtésben minden problémára van megoldás, csak meg kell találni az egészben. Nem árulom el a mikéntjét, mert akinek szüksége lesz rá, úgyis rá fog jönni idõvel.
Köszönöm az univerzumunk vezetõ entitásainak és a Legfelsõbbnek, hogy lehetõvé tették számomra a bepillantást abba a tágabb valóságba, melynek mindannyian részei vagyunk. Szükségünk van erre a tudásra, hogy általa megtalálhassuk helyünket az egészben, és a harmónikus együttélés felé kormányozhassuk életünket úgy az egyén, mint a közösség szintjén. Egy szebb, békésebb és boldogabb teremtés érdekében. Ámen.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához