Frank Mobile

A GRAVITÁCIÓS HULLÁMOK SZÖRFÖSEI

(A Parahadtest sorozat 4. része. Megjelent a Cherubion Kiadó: Csillagrobbanás c. SF kötetében 1998-ban.)

1.

Borongós, közepesen szeles áprilisi nap volt. Olyan, amilyen a tavasz szokott lenni mifelénk általában. Szemerkélõ esõben indultam el hazulról azon a reggelen, óvatosan farolva ki a garázsból az új kocsimmal. Korán volt még, a város lassan ébredezett nyugtalan álmából.
A mûszerfalon villogó lámpa tudatta velem, hogy ideje lenne tankolnom út közben, ha nem akarok lefulladni valahol a sztrádán. Egyszer már megesett ez velem, ezért most az utamba esõ legközelebbi kútnál megálltam. Jó egy órába telik, mire normális tempóban beérek a munkahelyemre, mely igencsak a város túloldalán található. A benzinkút kezelõje mogorva volt és ásítozott, rosszul adott vissza és persze felháborodott, mikor szóvá tettem neki a dolgot. Sebaj. Legközelebb majd máshol fogok tankolni. Ezt persze nem mondtam meg neki, mert többnyire kerülöm a balhézást. A fickó köszönte szépen és a markomba nyomta a visszajárót.
A város utcáin hömpölygõ autófolyamba besorolva rövidesen kijutottam a körgyûrûre, ahol már nem kellett lépésben araszolnom a metálkék Pontiac-kal. Az eget borító szürkésfehér felhõréteg végre elszánta magát és az aszfaltra eresztette bõséges tartalmát. Bekapcsoltam az autórádiót, s még sikerült elkapnom a reggeli hírek végén az idõjárás jelentést, amely napos, száraz idõt jósolt a megye egész területére. Nagyszerû. Ennyit az elõrejelzésekrõl.
Pár perces késéssel értem be a hivatalba, mely a város északi peremén lapult, elég távol az autóúttól, egy fákkal gondosan körbeültetett, kerítéssel elzárt terület közepén. A bejárat melletti táblán látható Központi Információ Gyûjtõ Hivatal felirat, és a kerítést pásztázó biztonsági kamerák képezték munkahelyemnek azt a részét, mely a kívülállók számára még látható ezen intézménybõl. A kapunál szolgálatot teljesítõ fegyveres õr jól ismert engem, elég volt felmutatnom az aznapi igazolókártyámat és már nyílt is a bejáratot õrzõ dupla acélsorompó. Behajtottam a zárt övezetbe.
A terület közepén magasodó négy szintes betonépület fedett parkolójánál ismét meg kellett állnom egy percre, amíg a kapu két oldalán elhelyezett rejtett érzékelõk átvilágították a kocsimat és természetesen engem. Ha bomba vagy lõfegyver van nálam, ennél tovább nem juthatok elvileg. Õrszemélyzet itt már sehol sem látszott, a környék elhagyatottnak tûnt. Kisvártatva nyílt a földalatti garázs bejárata, és lehajthattam a rámpán a számomra kijelölt helyre. A biztonságiak minden lépésemet figyelik, jutott eszembe, noha idebent egyetlen tévékamerát sem látni a csupasz falakon.
Hónom alá kapva bõrtáskámat a személyzeti lifthez siettem, futólag köszönve egy csinos titkárnõnek, aki akkor jött le valamelyik felsõ szintrõl. Az én utam lefelé vezet, a szigorúan õrzött zónába. Oda csak a megfelelõ prioritással rendelkezõ személyek léphetnek be, többszöri rejtett ellenõrzést követõen.
Jó öt percbe telt, mire ezeken is túljutottam, és mintegy húsz méterrel a felszín alatt elértem az Epszilon szintet. Vajfehér fémfolyosók, rejtett világítás, kellemes meleg és diszkrét csönd fogadott a munkahelyemen. Az érkezésemet regisztráló idõmérõ csippantása eszembe juttatta, hogy ma is késõbb kezdek, de nem izgattam magam ezen. Nálunk a teljesítmény a lényeg, nem a munkaidõ. Gyorsan ledobtam a kabátomat az öltözõben és beléptem a mûveleti terembe.

2.

-Szevasz Nick!-köszönt rám Lewis Corwant, felpillantva a legközelebbi terminál mellõl.
-Jó reggelt mindenkinek!-szemem körbepásztázott a félhomályos szobában, megállapodva sorra a mûszerpultok elõtt ücsörgõ embereken. Szokás szerint utoljára érkeztem, már mindenki dolgozott a gépénél. A terem túloldalán magasodó emelvényen a fõnök, Bill Waldhorn állt, a színes fénymozaikoktól villódzó konzolon matatva. Fel sem nézett rám, csak intett, hogy foglaljak helyet és lássak munkához.
A számítógépemhez léptem és bekapcsoltam. Amíg a monitoron életre keltek a mûködési paramétereket jelzõ színes ábrák, leültem és összemosolyogtam Lisával. A lány a szemközti pultnál ült, és legnagyobb örömömre egy pillekönnyû csókot lehellt felém érzéki ajkaival.
-Szia édes!-suttogta búgó hangon.
-Szép vagy!-hunyorogtam rá, elégedetten szemlélve a csaj széles dekoltázsát.
-Igyekezzen Vesco, új feladatot kaptunk a katonai felderítéstõl!
Az idilli hangulatot a fõnök krákogása zavarta meg. Odasietett hozzám, kezében egy mágneses adatrögzítõ kártyával, amit az asztalomra dobott.
-Kábé fél órányi szöszölés maradt még a tegnapiból.-vetettem le a kardigánomat, majd kerekes székemen közelebb húzódtam a terminálhoz. Az ernyõn felvillant a készenléti jel, kezdõdhet az eseményvadászat.
A feladatom egyszerû. Az egyik szomszédos helyiségben elhelyezett emanodetektorral összekapcsolt komputeremen be kell állítanom a keresett információ koordinátáit, és a videomonitoron megjelenõ kép alapján folyamatosan módosítva az értékeket, ráfókuszálni a mûszerrel a céltárgyra. Látszólag egyszerû, de a valóságban nagy figyelmet és szaktudást igénylõ felderítõi munka. A gravitációs hullámokat érzékelõ eseményleolvasó, hivatalos nevén az emanodetektor a létezõ legfantasztikusabb és legtitkosabb találmány, melyet valaha is megalkottak. A tökéletes távletapogató eszköz, mely ma már nélkülözhetetlen országunk hadserege és a Központi Információ Gyûjtõ Hivatal számára. És amelynek kifejlesztésében évekkel ezelõtt magam is részt vettem, a Paratechnológiai Kutatások Részlegének munkatársaként, Andrew Balogh professzor tudóscsapatában.
Másodpercek alatt visszajutottam oda, ahol tegnap kénytelen voltam abbahagyni a munkát, mert Waldhorn nem engedélyezett a számomra több túlórát. Egy ázsiai ország területének mûholdas fényképe jelent meg a monitoromon. Három gombnyomással ráhelyeztem a térképrácsot, majd kiválasztva a befejezetlen mezõk egyikét, megkezdtem a letapogatást.
A feladatom ezúttal feltérképezni az ország ásványkincseit, méteres pontossággal, három kilométeres mélységig a szárazföld és az ország felségvizei alatt. Nekem csak a letapogató fókuszát kell irányítanom, a beérkezõ jelek értelmezését és tárolását automatikusan elvégzi a komputer. Nem kimondottan izgalmas feladat, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. A hírszerzés számára úgy látszik fontos, hogy pontos képet kapjon a nem baráti országok nyersanyag készleteirõl.
Ezt az országot, mely egyébként a bolygó túloldalán található már igen jól ismertem. Tudtam például, hol vannak a katonai támaszpontjai, milyen a felszereltségük, hány helyen foglalkoznak vegyifegyver gyártással és hogyan kínozzák az elfogott lázadókat a börtöneikben. Mindezekrõl videofilmeket készítettem korábban az elemzõ részleg számára, sõt akadt egy személyre szóló feladatom is. Az ország elnökének enyelgését kellett meglesnem és rögzítenem az egyik titkos szeretõjével. Nagy szám volt, pláne mivel a hangot is fölvettem hozzá. A nyögésekre és sikolyokra persze mindenki odagyûlt mögém a terembõl, és a fiúk fennhangon tárgyalták az intim jelenetet. Élveztük a munkánkkal járó kukkolás apró örömeit, amíg a fõnök ránk nem pirított.
Ha ez a felvétel valaha is nyilvánosságra kerül, azt hiszem annak a fickónak komoly kellemetlenségei lesznek a hazájában. Persze ez nem valószínû. A titkosszolgálatunk jobb szereti csendben felhasználni az ilyen kompromittáló képeket.
Fél óra alatt végeztem a mûvelettel, majd elfolytva egy ásítást betettem a meghajtóba az új feladatot tartalmazó lemezt. Geocentrikus koordináták. Egy európai nagyváros, toronyház a cityben, szigorúan õrzött és lehallgatásbiztos szoba. Ráállítottam az emanodetektor antennáját, kezdetnek megnéztem az épületet kívülrõl. A klaviatúrába épített botkormánnyal manõverezve odacsúsztattam a képet az épület bejárata fölötti emblémához. Hoppá! Egy baráti ország kormányhivatala a cél. Ott most esteledik, lámpák gyúlnak az utcákon és az irodaépületekben, emberek hagyják el a magasházat.
Az ablakon keresztül léptem be a kijelölt szobába és szélesre vettem az objektívet, hogy be tudjam fogni az egész helyiséget. Öltönyös, komor arcú férfiak ülték körül a nagy tárgyalóasztalt. Egy kopasz, pocakos fickó beszélt, a szájára hangoltam a mikrofont.
-...rendkívüli jelentõségét nem kell magyaráznom, azt hiszem. Ez az ügy könnyen kormányválságot okozhat, akár meg is buktathatja a kabinetet. Én azt javasolnám, hogy ne habozzunk megtenni a szükséges lépéseket...
Jó egy óra hosszat ültem ott, hallgatva a minisztereket, akiknek természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy egy rágógumizó fickó, tõlük jó tízezer kilométerre egy bunker mélyén minden szavukat hallja és videóra veszi. Hát igen, a mai világban nincsenek titkok. Próbaképp belenéztem a hadügyminiszter testébe, egészen kinagyítva a képet, mivel régebbrõl ismertem már a pasast. Két hónapja lekaptam a fõhadiszálláson, amint egy titkos kommandóakció terveit nézegeti a térképen. A hírszerzésünk idõben megtudott mindent arról az ügyrõl, mely során puccsra készülõ tábornokokat végeztek ki csöndben, gyorsan.
A hadügyminiszter nem érezte magát valami fényesen a bõrében. Köztudottan májbeteg volt, köszönhetõen a rendszeresen elfogyasztott nagy mennyiségû alkoholnak és a szíve is rendetlenkedett már egy ideje. Ezt most ellenõriztem. A pontos diagnózist csak orvos tudná megállapítani, ha kielemezné a felvételt. Annyit mindenesetre én is láttam, hogy a gyomor üres, még alkohol sincs benne. Lehet, hogy ezért van rosszul a pali.
Talán kissé groteszknek tûnhet, hogy mások testébe kukucskálok bele sokezer kilométerrõl, de hát ez egy ilyen munkakör. Eseménytárosnak vagy emléktárosnak mondják hivatalosan, de mi csak graviszörfösnek hívjuk magunkat. Mi vagyunk a gravitációs hullámok szörfösei. Azoknak a gravitációs hullámoknak, melyeket a fizikusok hivatalosan még mindig nem fedeztek föl, s amelyek leárnyékolhatatlanul terjednek szét a téridõben, méghozzá fénysebességgel. Ezeket minden anyagi részecske folyamatosan kelti, árasztja magából, és ezeknek köszönhetõ az összes fizikai kölcsönhatás, Balogh professzor elképzelései szerint legalábbis. A katonai távérzékeléstõl kezdve a csillagászaton át, az orvosi diagnosztikáig mindenhol alkalmazható lenne, ha valaha is nyilvánosságra kerülne a létezésének ténye. Ami természetesen még egy jó darabig nem fog bekövetkezni, mivel a készülék léte óriási stratégiai elõnyt biztosít országunk számára. És használata beláthatatlan veszélyekkel járna, ha rossz kezekbe kerülne.
Hogy csak egy egyszerû példát említsek, három hete néhány lopakodó vadászbombázónkat kellett próbaképp megtalálnom az országunk légterében, melyeket sem radarral, sem vizuálisan nem lehetett észlelni, mivel az új fényhajlító álcázópajzzsal szerelték fel õket a mérnökök. Ez egy hadgyakorlat volt, amely során nekem kellett bemérnem az elvileg bemérhetetlen gépeket a légvédelem számára. Majdnem harminc másodpercembe került. Csak a gép testét alkotó anyagi részecskék által keltett hullámteret kellett megtalálnom. Semmivel sem volt nehezebb, mint belekukkantani egy ellenséges ország nukleáris rakétakilövõ állásának vezérlõtermébe és leolvasni az indítókódot. Gyerekjáték az egész.
A beszélgetés idõközben véget ért. A politikusok közösen elszánták magukat a cselekvésre. Az ügyben érintett személyeket likvidálni kell, a terhelõ bizonyítékokat pedig megsemmisíteni. Néztem, amint a dokumentumokat egyenként az égetõbe teszi egy személyi titkár és minden lapról jó minõségû képet készítettem. A gyûlés véget ért, a terem kiürült. Én is visszavontam a leolvasó fókuszát a célkörzetbõl és átküldtem az adatokat a megfelelõ hálózati címre a feldolgozó részleghez. A többi nem tartozik rám, én csak egy felderítõ vagyok. Leskelõdõ, kukucskáló, fürkész. Ahogy tetszik.

3.

Felálltam, nyújtózkodtam, és már épp a kijárat felé vettem volna az irányt, hogy megigyak egy kávét a pihenõszobában, mikor Lisa Anderson, kedves kollégám és barátnõm felkiáltott.
-Hé...! Fiúk, ezt nézzétek!
Lágy hangjában annyi izgalom csendült, hogy nem lehetett ellenállni neki. Pillanatok alatt ott tolongott mindenki a háta mögött, félbehagyva saját munkáját. Még Waldhorn is odaszaladt, orrára biggyesztve szemüvegét. Aztán leesett az álla. Mitagadás, nekem is.
-Ez egy földönkívüli ûrhajó!-suttogta Lisa, izgatottan nyomogatva mûszerpaneljén a gombokat.-Épp idõjárás megfigyelést végzek a haditengerészet számára...
-Közelíts rá!-Lewis Corwant kigúvadt szemekkel bámulta a felhõk között sikló korong alakú objektumot.
-Várjatok, ez cikk-cakkban repül, próbálom befogni...
-Lépj be a belsejébe!-mondta Ted Martins.-Hát ez nem igaz!
-Csönd legyen!-Waldhorn visszaszaladt a fõkonzolhoz, és behozta a nagymonitorra a lány ernyõjén megjelenõ képet.
Lisa közben ráközelített az ûrhajóra, melyrõl mindannyian azonnal láttuk, hogy nem lehet emberkéz alkotta jármû. Azokat mi mind jól ismerjük, még az ellenség szupertitkos repülõit is, hiszen a gépek mûszaki tervrajzait nekünk volt feladatunk megszerezni hetekkel ezelõtt.
-Na, ha ennek le tudnánk olvasni a tervrajzát...!-nyögött fel Lewis, eltalálva gondolatomat. Összevigyorogtunk.
-Belépek... azt hiszem el tudom kapni.-Lisa ügyesen kezelte a botkormányt, a képet bevitte a hajóba. És igaza volt.
Világoskék fények, ívelt falak, párás levegõ. Elöl széles mûszerpult, melynél három szürkés bõrû, testre simuló kezeslábast viselõ földönkívüli lény ült masszív fotelekben, fekete gülüszemüket a fali képernyõkre szegezve. A Földet figyelték maguk alatt, néha megérintettek egy kapcsolót a konzolon. Lisa ráközelített a három ufonautára, szembõl filmezve õket.
-A mûszerpultot!-parancsolta Waldhorn izgatottan.-És járd körbe az ûrhajót belül!
-Igen, már csinálom!-Lisa arcán feszült figyelem ült, miközben teljesítette a kérést. Mi meg csak bámultunk közben, minden egyébrõl megfeledkezve. Elsõ alkalommal történt meg, hogy sikerült egy ufót detektorvégre kapnunk, amint itt cikázik a Föld légkörében. Ki tudja honnan jöhetett és mit keres itt. Én speciel nem kételkedtem a létezésükben, mivel öt hete egy ellenséges ország katonai irattárában kutakodva pont a szigorúan titkos ufó dokumentumokról kellett másolatot készítenem. A hírszerzés kiváncsi volt rá, mennyit tudnak amazok az idegenek jelenlétérõl, szándékairól és technikájáról. Állítólag itt a Földön is vannak bázisaik az óceánok mélyén, de még nem kaptunk rá utasítást, hogy megkeressük ezeket és alaposan átvizsgáljuk õket. Talán ennek a felfedezésnek a hírére megváltozik majd a helyzet.
Hirtelen eltûnt az ûrhajó belsejét mutató kép, csillagokkal telehintett feketeség maradt a helyén. A kozmosz.
-Kilépett az ûrbe a hajó.-állapította meg Ted csalódottan.
-Hé, ez hová lett?-morrant föl Waldhorn dühösen.
-Azt hiszem... talán térugrást hajtottak végre.-dünnyögte Lewis bizonytalanul.-Nem vagyok ugyan szakember a dimenziófizikában, de azt tudom, hogy a nemtér-nemidõn keresztül nem követhetjük õket... Az antenna érzékelõje nem alkalmas szinkronizált fáziseltolásra. Mostanra millió kilométerekre járhatnak innen.
-Hát ez szenzációs!-kurjantott föl Ted.-És én még azt hittem, már nem érhet több meglepetés graviszörfösként! Igazi ufók voltak!
-Martins!-szólt rá komoran a fõnök.-Ez szigorúan titkos információ!
-Értettük.-bólintottam kimérten, majd hátba veregettem Tedet.-Földönkívüliek pedig nincsenek...! Én kiszaladok kávézni. Jön valaki?
Lisa pásztázta még egy darabig a világûrt, persze eredménytelenül, aztán feladta és elfordult a termináljától.
-Várj, megyek én is!
A csoport egyszerre hagyta abba a munkát. Kivonultunk a mûveleti szobából, hogy igyunk egy feketét és persze megdiskuráljuk egymás között a dolgokat. Waldhorn nem jött velünk, a légvédelmi fõparancsnokságnak telefonált, hogy megérdeklõdje, kiváncsi-e valaki ott a felvételeinkre.

4.

Alighogy elkészült a kávé és kitöltöttük, nyílt az ajtó és egy magas rangú katonatiszt lépett be a pihenõszobába. Egyenruháján azonosító kártya, fölötte a Központi Információ Gyûjtõ Hivatal cirádás jelvénye és néhány kitüntetés. Dean Finlay õrnagy, a Paratechnológiai Kutatások Részlegének fõtisztje volt az.
-Rég láttuk õrnagy úr!-köszöntötte hangosan Lewis.-Hogy van?
Finlay kedves ember volt, sorra kezet rázott mindenkivel. Havonta ha egyszer járt nálunk az Epszilon szinten, munkáját javarészt a fejlesztõ laboratóriumokban végezte.
-Köszönöm jól! Hát, fontos hírem van a csapat számára! Amint tudomást szereztem róla, azonnal átjöttem ide közölni önökkel... Balogh professzorék sikeresen tesztelték a kronovizor célkeresõ és jelszétválasztó egységét.
-Szóval mégiscsak megcsinálták!-Ted máris a markát dörzsölgette, szeme felcsillant a lelkesedéstõl. A többiek is hasonlóan reagáltak, elragadtatott megjegyzések röpködtek a levegõben. Ezek szerint elkészült az idõtelevízió, az emanodetektor továbbfejlesztett változata. Több hónapi megfeszített munka után a professzor ismét valami nagyot, és stratégiai szempontból kulcsfontosságút alkotott.
-Igen, és amint lehet, hadrendbe állítjuk az elsõ szériát itt, az Epszilon szinten.
-Mikor?-kérdezte Lisa olyan hangon, mintha máris késõ lenne.
-Holnap jönnek a technikusok. Szét kell bontanunk az egész antennarendszert és a sávszûrõket, modulátorokat, jelerõsítõket, majd lecserélni a programokat a legújabb verzióra. Ez legalább két nap, tehát addig munkaszünet. Szólok Billnek, aki akar szabadságra mehet!
-Én inkább bent maradnék.-mondta Lewis határozottan.
-Jobb lenne ha mind otthon maradnátok. Használjátok ki az idõt és pihenjetek, utána jó darabig nem lesz rá lehetõségetek.-tanácsolta jóindulatúan Finlay és fölállt.
-Hol találom Billt?
-A mûveleti szobában. Lisa az elõbb kapott lencsevégre egy repülõ csészealjat uram! Kívül-belül, premierplánban! A fõnök most sutyorog a légierõvel, óhajtják-e ezüst tálcán a felvételt.
Ted stílusa lehengerlõ volt, az õrnagynak természetesen leesett tõle az álla.
-Remek munka kisasszony!-nyögte végül Finlay és magunkra hagyott bennünket.
-Szóval ne lábatlankodjunk itt, amíg õk bütykölik a rendszert!-méltatlankodott Lewis halkan.
-Annyi baj legyen, legalább nem kell holnap korán kelnem.-vontam vállat nyugodtan, és a kávéspohár fölött összenéztem Lisával. Két nap szabadság! Ez remek! Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk unatkozni.

5.

Három hét telt el Finlay õrnagy bejelentése óta, és mi elsajátítottuk a kronovizor használatának fortélyait. Lényegében ez is ugyanúgy mûködött, mint az emanodetektor, csak sokkal többre volt képes. Segítségével ki tudtunk lépni a jelenbõl, és az univerzumot kitöltõ morfogenetikai térben, a világéterben vagy régi nevén az akashában szabadon kóborolhattunk tértõl és idõtõl függetlenül. Eddig csak távolbalátásra voltak képesek a mûszereink, mostantól viszont a múlt titkai is sorra feltárultak elõttünk. Az új fókuszvezérlõnek köszönhetõen a felbontás élessége is javult, így távcsõnek és mikroszkópnak egyaránt használhattuk az idõtelevízióinkat.
Az elsõ napok gyakorlással teltek. Waldhorn ezernyi célprogramot állított össze nekünk, melyeket minél gyorsabban és pontosabban kellett teljesítenünk. Nekem például a következõ izgalmas feladatok jutottak.:
Csillagászat. A Plútó bolygó feltérképezése centiméteres pontossággal, az égitest kémiai összetételének meghatározása és a Charon hold pálya nyomkövetése. Míg a Plútó a legnagyobb hagyományos távcsövekben is csak elmosódott pacának látszott, a gravitációs távcsõvel én kényelmesen megnézhettem minden oldalról, kívül-belül az egészet. Ez már a holnap ûrkutatása volt, messze hatékonyabb módszerekkel, mintha optikai távcsövet irányítottam volna a távoli objektumra. Ezentúl nem szükséges ûrszondákat küldenünk a bolygóközi térbe, méregdrágán és tetû lassan.
Fizika. Az urán atomok magjának lefényképezése, majd pillanatfelvétel egy õrülten kavargó, fortyogó felszínû elemi részecskérõl. Az ikozaéderszerû neutron eszelõs sebességgel pörgött a tengelye körül, folyamatosan sugározva magából azokat a görbült téridõ rétegeket, longitudinális gravitációs hullámokat, melyekkel a kronovizor mûködött.
Kémia. Egy bonyolult szerves molekula felépítésének meghatározása, melynek nagy jövõt jósoltak egyes tudósok a rákkutatásban. A kronovizor annyival jobb felbontóképességû az elektronmikroszkópnál, mint az a fénymikroszkópoknál. És valós idejû, mozgó, térbeli képet szolgáltat a céltárgyról, akár egy videókamera.
Biológia. A városi kórházban fekvõ egyik, mit sem sejtõ beteg szívének és tüdõlebenyeinek vizsgálata. Az emberi aura rétegeinek lefilmezése, különbözõ gravitációs spektrumokban.
Régészet. Atlantisz romjainak felkutatása az óceán fenekén. A rég elsüllyedt földrész városmaradványainak bejelölése a térképen, az Atlanti-hátság és a Kanári-szigetek körzetében.
Történelem. Nos, ez volt a legkeményebb dió. A múltba látás még egy parafenoménnek sem könnyû, hát még nekem. A legnehezebb a kérdéses idõpont kiválasztása volt, mivel senki sem tudta pontosan, mikor feszítették keresztre azt az embert, akit megváltójaként imád máig a keresztény világ.
Sokáig kínlódtam a botkormánnyal, mire rájöttem a megoldásra. Ha a keresett esemény pontos idõpontját nem ismerem, akkor a földrajzi koordinátákra hangolva, fix látótérrel kell elcsúsztatnom az észlelési sávot addig, míg ráakadok a vizsgálandó tartományra. Öt órámba telt, mire megtaláltam azt az eseményt. Megrázó élmény volt videóra venni Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását, egyenes adásban a múltból. Együtt néztük a többiekkel és egyöntetûen megállapítottuk, hogy a dolog a valóságban nem egészen úgy történt, ahogy az az evangéliumokban fennmaradt az utókorra. Ezt a filmet jobb lesz nem megmutatni a vallásos érzületû embereknek.
Waldhorn ezután megkért, hogy menjek vissza próbaképp az idõben az univerzum születésének elsõ pillanataihoz, mert kiváncsi volt rá, hogyan indította el az Isten a teremtést. Az õsrobbanás primitív elméletében egyébként mi, sokat látott graviszörfösök már régóta nem hittünk. A materializmus világképe évtizedekkel ezelõtt túlhaladottá vált a katonai kutatásokkal foglalkozó tudósok köreiben. Hisz a mûszereink arra is képesek voltak, hogy bepillanthassunk velük az egyel magasabb dimenziórendszerek életébe és a szellemi világokba. A gravitációs hullámok teljesen transzcendensek, akár az anyagi részecskék belsõ alkotóelemei, a mindennél parányibb idõforrások.
Sajnos nem sokat lehetett látni az elsõ pillanatokból. A káoszban születõ téridõ és az abban keletkezõ fény forrásrendszerek egyetlen õrült kavargásba olvadtak a monitoron. Így hát megkerestem a jóval késõbb keletkezõ anyagi részecskék születésének pillanatát, és azzal kedveskedtem krákogó fõnököm gyulladt szemeinek. Állandóan a képernyõk elõtt ültünk, és ez igencsak megviselte a látásunkat. Végül Waldhorn úgy döntött, kivesz pár nap szabadságot és leszalad a tengerpartra pihenni. Lewis és még néhányan követték a példáját, másnap csak hárman jöttünk be dolgozni. Ted, Lisa és én.
-Mi lesz a mai program?-kérdezte a barátnõm, kecsesen nyújtózkodva forgószékében. Nekem ugyan lett volna néhány ötletem, melyek vele kapcsolatban merültek föl a tudatomban, erotikus fantáziák formájában, de Ted szokás szerint megelõzött.
-Nem fogunk unatkozni. Hetekre való munkát hagyott a memóriában áldott jó fõnökünk. És amíg mi itt lejsztolunk egy földalatti bunkerben, õ épp valami fiatal muffot pumpál a tengerparti strand homokján...!
-De Ted...!-Lisa fülig vörösödött, szigorú tekintettel elfordítva a srácról csinos arcocskáját.
-Tényleg!-õ persze izgalomba jött a felismeréstõl.-Mi lenne, ha megkeresnénk a vizorral Billt, és csinálnánk róla néhány sztárfotót? Kinyomtatnám poszternek a nõi öltözõbe...
-Hülye vagy.-közöltem maximális komolysággal.-Azt akarod, hogy a fõnök visszavágjon? Neki is van humorérzéke, és legközelebb magadat láthatnád viszont a falon, amint letolt gatyával kaffolsz a budin!
-Ja...!-Ted lelkesedése gyorsan lelohadt.-Akkor mégse...
-Félelmetes...!-nyögött fel Lisa homlokát törölgetve, miután abbahagytuk az önfeledt röhögést.-Fiúk, ez a készülék egyre veszélyesebb távlatokat nyit meg elõttünk. Gondoljatok csak bele...! Kiráz a hideg ha arra gondolok...
-Ne gondolj rá!-állítottam meg a gondolatait fennkölt modorban, és a számba gyömöszöltem egy rágógumit.-Kezünkben van a mindentudás kulcsa. Bárhol, bármikor, bármi történt vagy történik a világmindenségben, mi tudomást szerezhetünk róla. Határt csak a gravitációs hullámok terjedési sebessége szab az észlelésünk számára.
Szótlanul bámultak rám egy darabig, aztán visszafordultak a gépeikhez.
-Milyen messze van innen a legközelebbi csillag Nick?-kérdezte Ted a konzolán babrálva.
-Úgy négy fényévnyire. Proxima Centaurinak hívják.
-Mindjárt behozom. Hátha találok valami érdekeset.
-Ufókat?
-Például... Íme, a legfrissebb, alig négy éves adatok a csillag környezetérõl! Fantasztikus!
Megnéztük, s ettõl hirtelen nekem is eszembe jutott valami. Rávetettem magam a készülékem klaviatúrájára és dolgozni kezdtem.
-Most végre megtudom, meghalt-e egyáltalán Elvis és ki lõtte le JFK-t!
Fél óra múlva olyan tudás birtokában voltam, amelyrõl korábban álmodni sem mertem volna. Ted közben sorra vizsgálta át a közeli csillagrendszereket. Valahányszor talált egy lakott bolygót, rajta élõvilággal, értelmes lényekkel, felkurjantott és sorra készítette a felvételeket a soha nem látott világokról. Szóval egész izgalmasan telt a napunk.

6.

Délután végre nekiláttunk a kötelezõ gyakorlatoknak. Eddig csak játszottunk, mint három csintalan gyerek az univerzum nagy könyvtárában, találomra kutakodva a trilliószor trillió bájtnyi adathalmazban, de most már ideje volt elkezdeni a hivatalos munkát.
Épp befejeztem egy külföldi tudóscsoport által kidolgozott, szigorúan titkos találmány tervrajzainak lemásolását egy páncélszekrény mélyén, mikor Ted megszólalt, ezúttal kissé ingerülten.
-Nick...! Idejönnél egy percre?
-Persze, mi van?-odagurultam hozzá a székemmel. A srác monitorán egy rossz arcú férfi portréja látszott kimerevítve, szembõl.
-Ez lenne a következõ feladatom, de nem boldogulok vele. Bûnügyi nyomozás. Három napja lelõttek valami fontos üzletembert a fõvárosban, a tettes ismeretlen. Ennek a pasasnak a kezében volt a pisztoly, amelybõl kirepült a golyó.-visszajátszotta nekem a felvételt, gyorsítva.
Szállodai szobát láttam, elegáns bútorzattal. Egy középkorú öltönyös férfi az ajtóhoz ment, alighanem kopogtak. A gyilkos belépett, fején fekete símaszkkal. Pisztolyt rántott, lõtt, távozott. Ted követte a kronovizorral a folyosón. Csak a liftben vette le az álarcot. Az utcára lépve telefonált egy apró mobillal.
-Itt elakadtam. Meg kellene keresni a megbízóját, de nem tudom megállapítani a telefonszámot.
-Állj rá a bunkófonjára, és menj vissza az idõben arra a pontra, ahol beprogramozta a fickó a hívott számot.-tanácsoltam neki kisvártatva.-Aztán keresd meg az országos nyilvántartásban. Egyszerû!
Ted úgy is tett, és rövidesen eljutott abba a házba, ahová a hívás szólt. Mindketten megdermedtünk egy pillanatra. Azonnal felismertük a helyi maffia vezetõjét. Többször állt már bíróság elõtt, de még mindig nem tudták a zsaruk ráhúzni a vizes lepedõt.
-Nézd csak!-bökött az ernyõ szélén látható alakra Ted.-Ez kicsoda?
Egyenruhás katonatiszt állt a szobában, és mi elhûlve láttuk, hogy nyugodtan beszélget a maffiózóval. Egy ezredes a mi hadseregünkbõl!
-Kapcsold be a hangot!-suttogtam idegesen.-Itt valami nagy disznóság folyik!
-Aha!-állapította meg Ted is.-Jól beletenyereltünk!
-Szépen felgöngyölítjük az ügyet. Lehetnek mások is a háttérben. Ezért akkora kitüntetést fogunk kapni a belsõ elhárítástól, hogy talicskán hozzák utánunk!
Rövidesen Lisa is odaült mellénk, és együtt figyeltük a monitoron rohanó képeket, amint Ted sorra megkereste az érdekes módon egyre terebélyesebbé váló bûnügyben szereplõ prominens személyeket és a tárgyi bizonyítékokat. Idõbe telt, amíg felfogtuk, hogy valami óriási disznóságba tenyereltünk bele. Volt ebben az ügyben minden. Kábítószer, illegális fegyvereladások a kormány részérõl, megvesztegetés, zsarolás, tucatnyi gyilkosság, ipari kémkedés -amit mellesleg mi is rutinszerûen csináltunk- és a végén eljutottunk egy ügyes választási csalásig. A sor végén pedig az országunk közkedvelt, és szeretett elnökének mindig mosolygós, délceg alakja állt, félreérthetetlen pozícióban az egyik titkárnõjével.
-Kitüntetés mi...?-sóhajtott fel szomorúan Ted, a monitoron szeretkezõ párra bökve.-És megmondanád kitõl...? Szinte mindenki benne van ebben a buliban. Szenátorok, miniszterek, az elnök, bírók, rendõrfõnökök, katonák, üzletemberek... az egész ország! A francba...!
-Most mi lesz?-kérdezte Lisa tanácstalanul.-Ezt nem küldhetjük el a feljebbvalóinknak.
-Naná, hisz õk is benne vannak!-vihogott fel a társunk cinikusan.-Bûnös nemzet vagyunk mi is, nem csak a szomszédaink!
-Töröld le a szalagokat!-mondtam néhány másodpercnyi hallgatás után.-A tudás kétélû fegyver. Semmi kedvem idõ elõtt elhalálozni az igazság oltárán.
-Oké! Igazad van!-Ted azonnal teljesítette a kérésemet.-Nem dobjuk el a bumerángot!
-Errõl pedig senkinek egy szót se!-figyelmeztettem a társaimat nyomatékkal.-Még Lewisnak és a fõnöknek se! Világos...?
-Talán jobb lett volna, ha mi is leutazunk a tengerpartra.-állapította meg Lisa, kifürkészhetetlennek tûnõ arccal és ezúttal mindketten egyetértettünk vele.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához