Frank Mobile

ÚJ ZENÉK TEMPLOMA
 

1.

Óvatosan bújt elõ az óriásfa gyökerei közül, állandóan a párás, mozdulatlan levegõt szimatolva. Szemei körbepásztázták a belátható területet, bajusza finoman megremegett az izgalomtól. Félt egy esetleg ellene irányuló támadástól.
Az aguti valójában teljesen észrevétlen maradt a dzsungel aljnövényzetében. Rá vadászó, nála nagyobb ragadozó nem volt a közelben. A felsõbb régiókból alászálló levelek, gallyak, és különösen a lehuppanó fonnyadt gyümölcsök elégedett tekintetet csaltak hegyes kis pofájára, kimerészkedett hát az avarba. Mancsaival felvett egy még frissnek látszó bogyót, rágni kezdte. Érzékeivel közben élénken figyelt minden irányba, készen a menekülésre ha bármi veszélyes tûnne fel.
Fülei a felsõ lombkoronaszinten áramló szél susogásán kívül valami másra is felfigyeltek ekkor. Hanghullámok érkeztek a távolból egy egészen különleges ritmusba olvadva. Zene szólt az erdõben.
Az agutiban nem tudatosult a zene fogalma, csupán a hatását érezte. Lassan, mintha álomból ébrednének, mozogni kezdtek a fák. Elõször csak a levelek, vékonyabb gallyak, majd az egészen vastag ágak is. Külsõ szemlélõ számára úgy tûnt volna, mintha a szél immáron nem egyszerûen fújna, hanem a zene ritmusára lengetné a lombokat.
Ahogy a zene erõsödött, a fák és árnyéktûrõ páfrányok egyre jobban mozgásba jöttek. A dzsungel minden élõlénye felfigyelt a különös jelenségre, mely elárasztotta az erdõt. Az ágak közt ugráló ördögmajmok abbahagyták a ricsajt, fülüket hegyezték. A rovarvilág képviselõire is hatott a muzsika, szitakötõk, darazsak, pillangók pihentek meg az ágakon. Hernyók nyújtóztak végig a cakkosra rágott szélû leveleken és csillogó páncélzatú bogarak merevedtek mozdulatlanságba az avaron. Még a termeszek is fölfigyeltek a zajra, kiváncsian nyüzsögve a lakótornyaik körül. Mintha minden élõlény abbahagyta volna a tevékenykedést, élvezve az elõadást. Szokatlan nyugalom öntötte el a tájat.
A folyópart homokján heverészõ krokodilok gyanakodva kémleltek körbe. Megint ember közeleg vajon, hogy csípõs botjával elpusztítva õket megszerezze a számára értékes bõrüket? A zöldesbarna testek csobbanás nélkül csúsztak bele a piszkossárga színû vízbe.
Fán lakó orchiedák fordították színpompás virágzatukat a hangok forrása felé. Kolibrik, papagályok, pintyek, ezerféle színpompás tollazatú madár hagyta abba a szüntelen csivitelést, hogy odafigyeljen a lágyan zengõ dallmokra.
Csak a fák emlékeztek arra, mikor hozták ide azokat a fémtárgyakat. Mindenhol ott álltak, tompa felszínüket belepték a szívós liánok, tetejüket elszáradt levelek borították. Ellenálltak a dzsungel minden igyekezetének, mellyel megpróbálta õket maga alá gyûrni.
A zene következtében, mely ezekbõl a dobozokból áradt, valami régen érzett nyugalom telepedett az erdõ nagy közösségére. Amióta ezek a tárgyak itt álltak -milyen különös, hogy csak a legbölcsebb fáknak tûnt fel- az erdõt nem háborgatták többé az emberek. Elkerülték azok a bûzös, füstöt okádó és mindent letaposó acélszörnyek, s a fáknak nem kellett többé a kivágástól, a tûz mardosó lángjaitól rettegniük. Kintrõl, az erdõn túlról jött az a védõ, gondoskodó erõ, mely békét biztosított a parányi dzsungelnek a környezõ sivatagban.
A legbölcsebb fa, egy közvetlenül a folyó torkolatánál álló száz éves tölgy felvetette a legutóbbi nagy kitárulkozáson, hogy talán az emberek csinálták. A többi fa, különösen azok, melyek az erdõ belsõ, nyugati részén álltak a hegyek lábánál, kételkedett ebben. Egy öreg diófa szerint, aki számtalan esztendõt megért már, csak afféle hóbortról lehet szó, mint a többi ilyen izgága faj esetében. Azt hiszik, azért mert helyet tudnak változtatni ezek a csupasz képû majmok, már övék az egész bolygó.
-Mi elõbb voltunk itt, mint a két gyökéren járók, mégis kitúrnak minket a jogos és nélkülözhetetlen helyünkrõl!-keseregtek a fák szinte kivétel nélkül, már évtizedek óta.-Ha nem termelünk több oxigént és nem kötjük meg a talajt az esõs évszakban, vége a bolygó élõvilágának!
-Ráadásul mi vagyunk a legfontosabb táplálékforrásuk!-tódították más növények, különösen a gyümölcsfák és a távoli rizsföldek aratásra váró lakói.-Cserébe mérgeket kapunk és negatív gondolathullámok özönét! Elegünk van ebbõl...!
-Nemsokára változtatnak a viselkedésükön, meglátjátok. Legyetek türelemmel még egy kis ideig!-nyugtatgatta õket a Földanya lelke szelíden, és mint mindig, ezúttal is neki lett igaza.
Az emberek kénytelenek voltak változtatni a viselkedésükön. Abbahagyták az erdõírtást, a gyújtogatást, a permetezést. Bûzös acéldobozaikat, bömbölõ fûrészeiket távol tartották a dzsungeltõl. Nemsokkal késõbb végtelen kígyóként tekergõ drótkerítés épült az erdõ köré, elszigetelve azt a szárazföld többi részétõl. Azóta növénynek lenni a legszebb dolog ezen a bolygón. És most íme, egy apró figyelmesség a két gyökéren járóktól, ez a zene. Minden nap, reggeltõl estig szól szerte az erdõben, kellemes zsongásával elandalítva a dzsungel állandó lakóit.

2.

Ayrwama kilépett a házból. Mint eddig minden reggel, most is elõször a patakhoz ment. Elõtte, a folyócska túloldalán egy térdig érõ fûvel borított, egyenetlen síkság terült el, melyet kétoldalról az esõerdõ szegélyezett. Háta mögött a gombaforma ház, lakó és munkahelye az elmúlt évek során. Falát benõtték a tolakodó kúszónövények, liánok és orchideák, melyek törékeny virágkelyheiben annyira szeretett gyönyörködni.
A ház teteje mostanra eltûnt az indaszövevény alatt. Az épület beilleszkedése a tájba gyors, és úgy látszik végleges volt. Az elõre gyártott szerkezeti elemek szerencsére ellenálltak a növényvilág hódításának, s a mégoly szívós gyökerek sem tudtak behatolni a rozsdaálló fémbe, hogy az épület belsejét is birtokukba vegyék.
A patakhoz érve körülnézett, majd levette könnyû nyári sortját és lassan belesétált a vízbe. Ez ugyan szabályellenes volt, de Ayrwama tudta, mégha látják is a mûholdas bioszvédelmi megfigyelõk mit mûvel, nem fogják érte megróni. Egy erdõfelügyelõnek számtalan olyan privilégiuma van, ami hallgatólagos megegyezés alapján jár neki, csak a sajtó emberei meg ne tudják. Ha kiderülne, hogy rendszeresen megfürdik az annyira óvott és féltett, tiszta vizû patakban, melyben a világon sehol másutt nem található és kihalófélben lévõ halfajok élnek, akkor biztosan nagy ribilliót csapnának az ökológusok. Hát még a zöldfirkászok!
Fölnézett a vakító kéken ragyogó, kristálytiszta égre és mély sóhajtás kiséretében beleereszkedett a vízbe. Éppen csak megmártózott, mert a patak túl kicsi volt az úszáshoz.
Nem tartott krokodiloktól, az alig combközépig érõ víz messze a legtisztább és legbiztonságosabb volt az egész kontinensen. A kora délelõtti hõség ellenére is hideg vízfolyás lustán kanyargott kavicsos ágyában a horizonton lévõ határig, ahol több más folyóval egyesülve beleömlött az óceánba. Valahol ott, ahol a nemzetközi környezetvédelmi hadsereg emberei álltak sorfalat az erdõt elhatároló drótkerítésnél, már hosszú évek óta a növények kedvéért.
Leült egy sima felületû, nagy, lapos gránitkõre. Ez volt a kedvence, vidáman csapkodta magára a tiszta vizet. Micsoda boldogság kiváltságosnak lenni itt, a természet egyik utolsó rezervátumában! Azon kevés paradicsomok egyikében, ami még megmaradt az emberiségnek ezen a bolygón. Körös-körül egy kilenc négyzetmérföldnyi terület az õ fennhatósága alatt áll, ahol a felbecsülhetetlen értékû fákra és állatokra kell vigyáznia. Korábban magánterület volt, egy környezetvédõ milliárdos vásárolta meg azért, hogy megõrizze rajta az eredeti növényvilágot, ajándékul a gyerekeinek. Késõbb az Új Világszervezet vette át a felügyeletét a bioszvédelmi program keretében, és akkor költöztették ide Ayrwamát a házikójával és tudományos felszerelésével.
Megtisztelõ, s egyben nehéz feladat vigyázni az erdõre. Nem fizetnek érte annyit, mint egy tartományi miniszternek, mégis millióan cserélnének vele boldogan helyet. A közvéleménykutatások szerint ez most az egyik legjobb állás a Földön.
Lebukott a víz alá, hagyva had sodorja az áramlás. Van egyáltalán szebb érzés ennél? Élvezni a csendet és nyugalmat, távol a zsúfolt nagyvárosok mocskától. Minden nap tesz egy sétát, körbe a területén. Ellenõrzi az erdõt, beszél a fákhoz és a madarakhoz. Ha valahol baj történik, például fertõzés támad meg egy fát vagy kidönti valamelyiket a vihar, neki kell megbírkóznia a problémával. Súlyosabb esetben hívhatja a növényvédelmi rohamosztagokat rádión. Az elmúlt két évben, amióta ide került, már több tucat alkalommal volt erre szüksége.
Kimászott a partra, dideregve megrázta magát az enyhe szélben. Megfázni nem fog, különben is teljesen egészséges. Beteg ember nem lehet erdõfelügyelõ. Amíg a szél megszárította barna bõrét, a fûben heverészett. Óvatosan, nehogy agyonnyomjon egy bogarat véletlenül.
Miután felöltözött, visszaballagott a házba és reggelit készített magának. Az ételgép pár perc alatt fölmelegítette a csomagolt fejadagot és teát fõzött hozzá. Ayrwama közben átsietett a vezérlõ helyiségbe és bekapcsolta a mikrofonokat. A digitális lejátszóba helyezett korongról felcsendült az élet zenéje.
De nem csak itt a házban, hanem az erdõben is mindenfelé, a kihelyezett hangosító berendezésekbõl. A fák növekedését bizonyítottan elõsegítõ, a növények és állatok idegrendszerét megnyugtató, továbbá harmonizáló és vitalizáló hatású zene betöltötte az egész körzetet. Ayrwama lehunyt szemmel hallgatta egy darabig, átadva magát a kimondhatatlanul kellemes muzsikának. Számtalanszor hallotta már a sorozat minden egyes darabját, mégsem tudott betelni velük. Az emberiség legkitûnõbb zeneszerzõi komponálták õket a Föld Napja alkalmából még az ezredfordulón, és mint az hamar kiderült, a növények tetszését is elnyerte munkájuk. Azóta minden biorezervátumban ezt sugározzák az erõsítõk szerte a bolygón.
Az ételgép csipogása riasztotta fel nyugalmából. Fél órával késõbb felöltözve, kezében orvosi táskájával lépett ki a házból, hogy megkezdje szokásos õrjáratát a rábízott erdõben.

3.

-Hát veled meg mi történt?-hajolt le percekkel késõbb egy törött ágú fiatal cserjéhez, nem messze a kitaposott ösvénytõl. Azonnal észrevette a bajt, kifinomult telepatikus érzékeivel fogva a fácska jajkiáltásait. A kis gyümölcsfa sebe még friss volt, pár órája törhették le az egyik ágát. Körülötte patanyomok jelezték, hogy egy õz garázdálkodott errefelé az éjszaka során, leharapdálva a hajtásokat. Valószínûleg az északi zónából szökhetett át ide, a nagyvadaktól mentes, tiltott területre, kijátszva valahogy a nyomkövetõket. Sürgõsen be kell fogni, mielõtt még több kárt csinálna, lelegelve a fiatal hajtásokat.
Ayrwama mûholdas rádiótelefonján értesítette a központot az eseményrõl, majd kinyitotta orvosi táskáját, hogy gondoskodjék a cserjérõl. Sebvédõ kenõcsöt rakott a csonkokra és bekötötte a felszakított kérgû részeket. Aztán digitális térképén bejelölte a növény pontos koordinátáit és visszatérve az ösvényre tovább indult. Kisvártatva egy rikító pirosra festett antigravitációs járõrkorong húzott el zümmögve a magasban, valamivel a lombkorona felett. A rohamosztag már keresi az õzet, átfésülik az egész szektort utána.
Dél volt mire kiért az erdõbõl, a körzetének nyugati határánál, az egykori mûút szürke szallagja közelében. Az utat teljesen belepte a levélszõnyeg, a környékét bozótos övezte, alig tudott átjutni rajta. Nem használhatott machetét, a növények indokolatlan rongálása bûncselekménynek minõsült volna és különben is messze távol állt tõle az ilyesmi.
Leült egy szürkésfehér kilométerkõre, elõvette kulacsát, hogy igyon egy kis vizet. A hõmérséklet mostanra megközelítette a negyven fokot. A szél elállt, füllesztõ pára ülte meg az erdõt. A legközelebbi erõsítõbõl idehallatszott a zene lágy hullámzása, mint valami édes morajlás. Néha felcserregett egy madár a sûrûben, elégedettségének adva hangot. Olyan álmosítóan nyugodt volt minden, hogy kedve támadt volna leheveredni az árnyékba és szundítani egyet.
Ezért is érte meglepetésként a telefonjából felharsanó recsegés. Gyorsan vételre hangolt, füléhez emelve a készüléket.
-Figyelem minden körzetnek, itt a központi irányítás! Azonosítatlan behatolók vannak a rezervátumban. Csak most fedeztük fel a nyomaikat, a 49-es pont közelében léptek be az éjszaka során. A mûholdas ellenõrzés nem találja õket, minden bizonnyal kaméleon ruhásokról van szó. Mostantól kezdve elsõfokú készültség van érvényben a visszavonásig! Minden erdõfelügyelõ azonnal jelentkezzen vissza és közölje helyzetét. Az összes járõrünk a levegõben van, a rohamosztag indulásra kész. Amint észlelitek a behatolókat, azonnal jelentkezzetek. Legyetek óvatosak, valószínûleg fegyverük van. Vége.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Ayrwama felfogta, milyen veszély fenyegeti szeretett erdejét. Növényrablók jutottak be a rezervátumba, kijátszva az õrséget és a biztonsági rendszereket. Valószínûleg friss hajtásokat, cserjéket, virágokat és magvakat gyûjtenek, hogy aztán eladják azokat a fekete piacon. Az illegális növénykereskedelem azóta harapódzott el, mióta az Új Világszervezet törvényileg szabályozza a természeti kincsek, s így a védett növények és állatok árúba bocsátását is.
Miután visszajelzett a központnak és megadta helyzetét, újra nekivágott a sûrûnek. Mielõbb vissza kell jutnia a házhoz, ahol az önvédelmi fegyverét hagyta. A bénítópuskát sosem vitte magával az erdõben tett körútjaira, ahhoz túl nagy volt és nehéz. És különben is, semmi olyan nem élt a biorezervátumban, amitõl ne tudná magát megvédeni fegyver nélkül is. Kivéve talán egy másik embert. Egy betolakodót.
Félúton járhatott, mikor az ösztönei veszélyt jeleztek. A lelke észlelte azokat a telepatikus impulzusokat, melyek hullámszerûen futottak végig a fákon. Rettegésreakciót sugároztak a növények egymásnak, figyelmeztetve õt is a közelgõ veszélyre. Megállt hallgatózni, de a közeli erõsítõbõl áradó zene elnyomott minden más zajt.
Igyekezett betájolni a veszély forrását. Észak felöl közeledett, egy keresztezõ ösvényen. Gyorsan behúzódott hát egy sûrû páfránybokor alá és lehasalt. Még lélegezni is alig mert, nehogy elárulja véletlenül magát. Talán a rablók nem veszik észre. Hacsak nincs infraszemüvegük, amivel kiszúrhatják a zöld levélfüggönyön keresztül is.
Feje fölött a páfrány érezhetõ, tisztán kivehetõ izgalommal borult rája, igyekezvén eltakarni õt a közelgõ veszély elöl. Ayrwama egy futó gondolatimpulzussal megnyugtatta a páfrányt és a közeli fákat, majd arra a két emberre koncentrált, akik ekkor léptek ki a közeli tisztásra, alig hat méternyire tõle.
Feszültek voltak és gyanakvóak, óvatosan, de gyorsan mozogtak a számukra ismeretlen terepen. A testüket borító kaméleon ruha tökéletesen elrejtette õket a dzsungel kuszazöld hátterében, és egyben a mûholdak pásztázó sugarai elöl is. A hátukon degeszre tömött zsák, benne a rablott növényekkel, derékövükön kerti szerszámok, ásó, lapát, nyesõolló és fûrészélû kés, kezükben mattfekete könnyû géppisztoly. Arcukat vastagon elmázolódott álcázófesték borította, sisakjukon éjjellátó szemüveget viseltek.
Ayrwama csupán érezte õket, és hallotta majdnem nesztelen lépteiket a levélszõnyegen, de látni semmit sem látott, mert a páfrány rémületében és szeretõ aggodalmában a szeme elé hajtotta egyik ágát. Nem mert megmozdulni, hogy félrevonja a leveleket.
-Merre?-szólalt meg az egyik férfi halkan, karórájába épített tájolóját nézegetve.
-Tovább délnek...! Kifutunk az idõbõl öcskös! Bármikor beleszaladhatunk egy katonai õrjáratba. Úgy hallom, már riadóztatták az egész rezervátumot miattunk. Ügyelj a nyomaidra!
-Be kéne várnunk a sötétedést valahol a kilépési pont elõtt.
-Tudod, hogy nincs jelentõsége! Éjszaka is épp úgy észrevesznek a mûszereikkel, ha túl közel megyünk el hozzájuk... Na, indulás, ne ácsorogj már!
-Fáradt vagyok! Pihenjünk Dev!
-Késõbb! A gazdagságot nem adják ingyen! Tudod mennyit érnek ezek a hajtások a zsákjainkban, öcskös...?-a hangok eltávolodtak, belevesztek a sûrûbe. Ayrwama várt még két percig, mielõtt megmozdult volna. Egész teste remegett az elfolytott izgalomtól, csorgott róla a víz és a szíve olyan õrülten dobogott, mintha maratoni távot futott volna.
Elõvette rádióját, hogy közölje, megtalálta a behatolókat, de akkor eszébe jutott valami. Amazok nyilván figyelik az erdõfelügyelõség és a hadsereg rádióforgalmazását. Ha meghallják az üzenetét, valószínûleg változtatnak a tervükön és másfelé mennek. Márpedig akkor úgy eltûnhetnek a dzsungelben, hogy szinte semmi esélyük sem marad arra, hogy megtalálják õket. Azt pedig nem engedheti! A növényrablók nem menekülhetnek el a zsákmányukkal!
Körülötte kezdett lecsillapodni az erdõ. A fák és bokrok idegei fokozatosan megnyugodtak. Ayrwama megsimogatta a rejtekéül szolgáló páfrány leveleit szeretettel, gyöngéden. Megköszönte neki az álcázást. Közben egy terv körvonalai kezdtek kibontakozni a fejében. El kell kapnia valahogy a fickókat. Zsebre vágta hát rádióját és futásnak eredt a háza felé.

4.

Alig egy órával késõbb, bénító puskáját markolva, némán lapult egy korhadt fatörzs fedezékében. Nem volt messze attól az ösvénytõl, melyen a sejtése, nomeg a telepatikus megérzései szerint a rablóknak jönniük kellett volna. Elégedett volt a munkájával. A gondos álcázásnak köszönhetõen semmi sem látszott az ösvényen elhelyezett csapdából. Most már csak várnia kell, türelmesen és némán, hogy amazok besétáljanak a primitív, mechanikus kelepcébe, amit a mûszereik nem tudnak kimutatni.
Csakugyan, a fák rövidesen jelezték neki, hogy közelednek a behatolók. A rablók lassan haladtak, kényelmesen, de azért óvatosan lépegetve elõre a gyér aljnövényzetben. Idõnként felkémleltek az égbe, járõrkorongok után kutatva a lombkorona résein keresztül, aztán mentek tovább. Nem szóltak egy szót sem, testtartásukon látszott, hogy igen fáradtak lehetnek már.
Ayrwama célba vette a hátul haladót és várt. Ebbõl a távolságból nem hibázhatja el. A fickó lábára célzott, mert tudta, a kaméleon zubbony alatt valószínûleg páncélmellényt visel.
Az elöl haladó rabló ekkor ért a megfelelõ helyre. Lába beleakadt egy alacsonyan kifeszített damilszálba. Surrogás, az összezáruló hurok elkapta mind a két lábát és a hirtelen kiegyenesedõ faág felrántotta a fickót a levegõbe. Egy meglepett ordítás, a férfi elejtette géppisztolyát. Tehetetlenül csüngött a kötélen, a zsák is leesett a hátáról. Társa azonnal reagált, bár késõn ahhoz, hogy megússza a bénítólövedéket. Mielõtt fedezékbe ugorhatott volna, Ayrwama combon lõtte. Azonnal eldõlt, nyögve, remegve a magasfeszültségû áramimpulzustól.
-Mi a franc ez? Dev! Vigyázz...!
Ayrwama lassan fölállt, elõre szegezve puskáját és megkönnyebbülten felsóhajtott. Elkaptam õket! Egyedül mind a kettõt! Mint egy profi vadász! Odaóvakodott a fickókhoz.
-Adjátok meg magatokat! Az erdõfelügyelõség nevében le vagytok tartóztatva!
-Anyád!
-Kényelmesen lógsz?-érdeklõdött udvariasan Ayrwama, figyelmen kívül hagyva a sértést.
-Tudjátok az erdõ tele van veszélyekkel. Erõs ám a természet, és megvédi magát az olyan betolakodóktól, mint ti!
Ayrwama egyik kezével már nyúlt is a rádiójáért, hogy jelentse az örömhírt a központnak. Elõtte ott hevert bénán, vicsorgó pofával az egyik fickó, míg a másik a kötélen hintázott káromkodva. Ez óvatlanná tette, egy pillanatra nem figyelt rájuk.
Ennyi elég is volt a fejjel lefelé lógó rablónak ahhoz, hogy kihasználva a helyzetet, elõrántsa övébõl a kését és széles ívben felé dobja. Még mielõtt Ayrwama félre ugorhatott volna, a csillogó acélpenge átszelte a levegõt és a mellkasába fúródott.
Megállt az idõ, beledermedve a pillanatba, mintha sosem akarna többé elindulni. Az erdõ fái egyszerre sikoltottak fel egy hosszú, idegtépõ jajkiáltással, átérezve a fájdalmat, ami elöntötte a férfi testét. Kezébõl kihullott a fegyver és a rádió, arcán szomorú-meglepett tekintettel állt egy örökkévalóságig, majd lassan a földre rogyott.
Egyszerre nyúltak ki az ágak, indák és légzõgyökerek, elkapva a haldokló embert. Megfogták, gyengéden az avarra fektették, majd látván, hogy az élet lassan eltávozik az erdõfelügyelõ testébõl, csillogó könnycseppeket hullajtottak a levelek fájdalmukban és ráborultak az arcára. Az erdõ elhallgatott. Az ember, aki óvta õket, mint saját gyermekeit, aki elbeszélgetett velük, kedves volt hozzájuk, gyógyította és megvédte õket ha kellett, nincs többé. Felfoghatatlan veszteség volt ez még a legöregebb fák számára is, akik pedig sok mindent láttak már hosszú életük során.
Mélyrõl jövõ harag ébredt a gyökerekben, felkúszva a törzsekbe, elárasztva az ágakat, leveleket, az egész lombkoronát. Az erdõ felháborodása szinte tapinthatóvá vált az éterben, oly hatalmas erõvel összpontosult most a két rabló ellen. Tüskés ágak, kegyetlenül folytogató indák mozdultak meg körülöttük hirtelen, s csaptak le kíméletet nem ismerõn a döbbent gazfickókra. Azok hiába kapálóztak, ordítottak, az erdõ bosszúja elöl nem volt menekvés.
Pár perccel késõbb, miután bevégeztetett a sorsuk, csend lett. Messze innen a házban ekkor járt le a lemez, elhallgattak az erõsítõk. Nem volt már aki újra bekapcsolja a zenét. A természet mélységes hallgatásba burkolózott. Több órának kellett eltelnie, mire az erdõben hullámzó gyász érzései elcsitultak és megnyugodtak a fák, beletörõdve a veszteségbe.
Estefelé zümmögõ koronghajók ereszkedtek le az erdõbe a közeli tisztáson, emberek rohantak arrafelé, csipogó mûszereiket követve, de már hiába. A fák hallgattak a történtekrõl.

5.

Miután elvitték a holttesteket, az erdõ sokáig egyedül maradt. Senki sem jött, hogy átvegye az erdõfelügyelõ munkáját, a kis ház üresen állt a fák árnyékában. Pedig a növények igényelték a gondoskodást, a szeretetet és a zenét. A harmónikus fejlõdésükhöz szükségük lett volna az emberi segítségre, és fõként a muzsikára.
Az orchideák bizonyultak a legtürelmetlenebbeknek. Sosem vártak túl sokáig ha valami fontosról volt szó. Indáik megindultak a ház felé, befurakodva a résnyire nyitva felejtett ajtón. Ösztönösen tapogatózva a padlón és a falakon megkeresték a lejátszókészüléket. A házban lévõ berendezések a szabadenergia generátornak köszönhetõen most is áram alatt voltak, készenléti lámpáik halovány fénnyel izzottak a konzolon.
Szívós kacsok nyúltak a kapcsolók felé, némi habozás után megtalálva a megfelelõt és kinyitották a lejátszót. Az ablak elõtt magasodó páfrány segítette õket munkájukban, aki belátott a szobába, és emlékezett rá, hogyan cserélte ki odabent az ember a zenélõ korongokat. Óvatosan kiemelték és megfordították a lemezt, majd visszatették, s bekapcsolták a készüléket.
Felcsendült a zene. Ugyanazzal a csodálatos, felejthetetlen, megindítóan lágy és gyönyörûséges zengéssel, amivel máskor is elárasztották az erõsítõk a dzsungelt. A Földanyának igaza volt, ezt mostanra mind belátták a fák. Lehet miért szeretni a két gyökéren járókat. Mert ha egy mozogni képes élõlény képes feláldozni az életét csendes, mozdulatlan társaiért, az egész erdõért, akkor érdemes tovább növekedni és gyümölcsöt érlelni ezért a fajért.
Késõbb, több nap múlva emberek jöttek a házhoz. Köztük volt az új felügyelõ, aki majd gondoskodni fog a fákról. Meglepõdve közelítették meg az épületet, mely addigra szinte teljesen eltûnt a zöld indaszövevényben. Bemenni nem tudtak, a házat teljesen birtokába vette a dzsungel.
Amikor lejár a lemez, s csend lesz egy pillanatra a környéken, a fák egy néma imával emlékeznek meg Ayrwamáról. Emlékét tovább adják az erdõben felnövekvõ fiatal cserjéknek, az új nemzedéknek. Így szelleme örökké él a természet szívében. Aztán kinyúlnak az indák, megfordítják a korongot és a zene szól tovább.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához