A létezési törvények

1.
A LÉTEZÉSI TÖRVÉNYEK

"A világ egy önmagára építkezõ rendszer."
"Egy a forrás és minden létezõ az õ megnyilvánulása."

        Az ensológia jelentése: a létezõ tudománya (létfilozófia). Minden létezõnek, az Istennek a tulajdonságaival, természetével, törvényeivel és mûködésével foglalkozik. Rendszerelméleti és gyakorlati módszertani tudományág a filozófián belül, hasonlóan az ontológiához és a metafizikához.
        Egy jó, használható világképnek szilárd alapokra kell támaszkodnia. Az alaptéziseknek egyszerûeknek, világosaknak és minél kevesebb axiómára (magyarázatra nem szoruló sarkigazságra) épülõknek kell lenniük. A filozófiának, mint tudományágnak a célja létrehozni egy olyan egységes világképet, melynek égisze alatt az összes tudományág, vallási rendszer és a világban általunk megtapasztalható minden jelenség megnyugtatóan elfér. Ez a Nagy Egyesítés, ami a megvilágosodáshoz vezet.
        A létfilozófiai világmodellünk egyetlen posztulátumra (követelményre, egyszerûbb igazságra vissza nem vezethetõ alaptételre) épül, a létezés kiindulási pontjára, az abszolútumnak tekintett okforrásra, mely rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, melyekbõl az egész megnyilvánuló létezés levezethetõ. (1. ábra)
        Ezen szubsztanciából (minden létezõ közös lényegébõl) következnek azok az immanens (benne rejlõ), és determináns (meghatározó, szükségszerû) törvényszerûségek, õselvek, melyek választ adnak a létezés céljára és az élet értelmére is többek között. Ezek a törvények képezik a valóság alapját, melynek kutatása és minél pontosabb megismerése a célunk.

1.1. A FORRÁS TÖRVÉNY
        Minden létezõ megnyilvánulás legvégsõ (legelsõ) oka, a teremtés kiindulási pontja, a megnyilvánulatlan okforrás. Ez teljesen transzcendens, idõbeli létezõ, amolyan idõcsíra (kronoblaszt), mely potenciális teremtõje minden késõbbi megnyilvánulásnak. Nincs olyan létezõ, mely ne ebbõl az okforrásból keletkezett volna és ne ennek az okforrásnak az eseményterében tartózkodna. Minden létezõ teremtménye, másolati forrása hozzá képest csupán virtuális, és fennmaradását az elsõdleges, originális létforrásnak köszönheti.
        Az okforrás léte axióma, keletkezésének módja ismeretlen és gyakorlatilag meghatározhatatlan. A létrejöttének körülményei és okai ugyanis önnön tulajdonságaiból következõen a megismerhetetlenség tartományában vannak még a forrás, azaz önmaga (az Isten) számára is.
        Okforrásból lehet több is a létezésben, mivel semmi sem tiltja vagy limitálja ezek számát. Ezek együtt, egy létezõ rendszert alkotnak, és egymással kölcsönhatásban keltik a kezdetektõl fogva a mindenséget. Nem egymás teremtményei, hanem létükben függetlenek a többi forrástól, azaz abszolútak. Az egymás számára való kölcsönös megnyilvánulásuk eredményezi a teremtési folyamatot.
        Ilyen abszolút okforrásból az univerzumunk vezetõ entitásaitól kapott információk szerint tíz darab egzisztál (létezik) jelenleg a minden létezõben. Õk (az Énokok) együtt alkotják az Istent, mint teljességet. Nem tudjuk miért vannak ennyien, illetve lehetnek-e még rajtuk kívül további originális létezõk is, melyek még nem nyilvánultak meg a mi létezõ halmazunk számára.
        A kutatásaink során igyekszünk megérteni és felderíteni az okforrások fizikai és filozófiai tulajdonságait, és megtalálni azokat a logikus lépcsõfokokat, melyeken át haladva mûködik, felépül és fejlõdik a világmindenség, a teljes létesülés.
        Az eddigi vizsgálataink során a következõ eredményekre jutottunk.:
1.1.1. A FORRÁS FIZIKAI PARAMÉTEREI
1. IDÕTARTAM: A forrás idõbeli, tértelen, dimenziótlan létezõ. Önnön jelenében létezik, a sajátideje önmaga számára állandó, végtelen, szubjektív és abszolút, vagyis egy omnipotens szingularitás (mindenható pontszerû jelenség), melyen kívül nincs más létezõ. Mivel õ kelti, szüli magából az idõt, ezért gyakorlatilag keletkezetlen és halhatatlan, azaz örök. Ez egyben azt is jelenti, hogy több okforrás (bármennyi) eleve csak egy létezõ rendszert alkot, annak abszolút generálóiként, alapelemeiként. A létezés elválaszthatatlan az idõbeliségtõl, az idõtartamtól, és ez minden késõbbi teremtésre egyaránt érvényes törvény, mely alól nincs kivétel.
2. FORGÁS: A forrás relatív forgása (a bindu felületén körbe áramló idõ mozgása) csak a megnyilvánulása során jelentkezik egy másik forrás számára. Az egymás sajátidejében elhelyezkedõ, és egymás számára megnyilvánuló két forrás egymáshoz viszonyított relatív, tengely körüli elmozdulása törvényszerûen kétféle lehet: balos és jobbos. Semmi sem tiltja, hogy több okforrás forgásiránya egyforma legyen, vagyis lényegében ez az egyetlen olyan, eddig ismert paramétere az okforrásoknak, ahol különbözhetnek egymástól. A forgás relatív sebessége tetszõleges lehet, kivéve a nulla és végtelen értékeket.
3. CIKLIKUSSÁG: A forrás geometriáját tekintve egy önmagába visszatérõ és visszazáródó, ismétlõdõ létegység (Bindu), egy hermetikusan zárt rendszer. Ott a kezdete, ahol a vége, vagyis a saját léte okán, önmagától létezik. A ciklikusság minden késõbbi teremtményére is érvényes törvény lesz, mely alól nincs kivétel.
4. KETTÕS EGYSÉG: A megnyilvánulás során jelentkezõ kétféle forgásirány miatt a létezésre alapvetõen a kettõsség jellemzõ már a kezdetektõl fogva. A dualitás, mint különbözõség az egységben teszi lehetõvé a kölcsönhatások során a változást és ad dinamikát a létrendszernek.
5. GEOMETRIA: A forrást, bár mérete miatt pontszerûnek (dimenzionális kiterjedés nélkülinek) kell tekintenünk, mégis meghatározott formával, belsõ geometriával rendelkezik. Ez a Bindu, az ekvitemporiális (egyidejû) felületû torroid (körgyûrû), melynek keresztmetszete egy lemniszkáta (fekvõ nyolcas alakú görbe), a felülete pedig topológiailag megfelel az egyoldalú Möbius-szalagénak.
6. EMANÁCIÓ: A forrás kronogén (idõszülõ, idõkeltõ) létezõ. A megnyilvánulása során a saját létezésének tényét, eseményét sugározza ki, árasztja magából. Ez az eseményhorizont, a gömbszerûen kiterjedõ idõhullám. A relatív terjedési sebessége egységnyi és állandó, nem kell hozzá közvetítõ közeg, nem gyengül a távolság függvényében, mindenen áthatoló tulajdonságú és a kibocsátó forrását elhagyva már nem változik meg. Mivel a forrásnak önnön egyoldalú tulajdonságából következõen nincs belseje, sem külseje (csak egyoldalú felülete), ezért az emanációja is egyirányú. A kifelé és a befelé, mint irány itt még azonos és elkülöníthetetlen egymástól (lásd: mint a neoplatonizmusnál).
7. TASZÍTÁS: A forrást elhagyó múltszféra egyoldalú és egyidejû gömbfelületként jellemezhetõ. Az eseményhorizontok változás nélkül áthaladnak egymáson, de taszítólag hatnak minden más elért forrásra sugárirányban. Ez eredményezi a mozgást, egy adott forrás relatív elmozdulását egy másik forrás szubjektív sajátidejében.
1.1.2. A FORRÁS FILOZÓFIAI JELLEMZÕI
1. ÉN LÉTEZEM: Tudatában vagyok a saját létezésemnek. Tulajdonságaimat a fizikai paramétereimbõl következõ alapvetõ létezési törvények határozzák meg. A forrás éntudat nélküli öntudattal rendelkezik, vagyis egyszerûen csak van. A létezés önmagának az oka.
2. EGY VAGYOK: Önmagamban teljes vagyok és egy egész létezõ rendszert alkotok. Ez az abszolútum vagyok én, az egy önvaló, a létezés mértékegység nélküli alapmértéke, melybõl minden késõbbi megnyilvánulás (teremtés) levezethetõ. Nincs rajtam kívül lévõ, mert minden bennem van (lásd: a szolipszizmust). Az okforrás kettõssége a megnyilvánulásával jelenik meg, (lásd: a kettõs egységnél) és ez teszi lehetõvé az egységen belüli sokaság látszólagos megteremtését.
3. SZABAD VAGYOK: Teljes szabadsággal és önfüggõ akarattal rendelkezem. Úgy viselkedem, formálódom, teremtem meg és irányítom magamat, ahogy akarom. Határt, korlátokat, tiltást csak én szabok magamnak. Ennek oka az, hogy a létezés önmagában teljes és önmagába zárt, környezet nélküli rendszernek tekintendõ, melyet teljes egészében a saját belsõ tulajdonságai (alaptörvényei) határoznak meg. Külsõ tényezõk és létezõk tehát rajta kívül (a 10 okforrás és a virtuális teremtményeik alkotta egységes minden létezõn kívül) nincsenek! Ugyanakkor minden megnyilvánulás, másolati forrás, teremtmény a forrás részhalmazának tekintendõ, tehát a szabadsága is csak részleges az egészhez viszonyítva.
4. VÁLTOZOM: Az egyes belsõ részhalmazaim az idõben folyamatosan, egymáshoz képest relatívan mozognak a taszítás okán. Ezért én egy állandó és önfenntartó belsõ dinamizmussal rendelkezem, mely alaptermészetem és elidegeníthetetlen tulajdonságom (hely és helyzet változtatás). Fraktálisan, virtuális tükrözéssel feloszthatom és egyesíthetem, megnövelhetem és lekicsinyíthetem, sokszorosíthatom és vizsgálhatom (szemlélhetem), megteremthetem magam és az egyes részhalmazaimat. Tetszõleges formákba rendezõdhetem a saját létezési törvényeim szerint.
5. VÉGTELEN VAGYOK: Minõségemet, mennyiségemet, formámat, lehetõségeimet, képességeimet, egyszóval minden (eleve meglévõ és késõbb teremtett) paraméteremet illetõen. Korláttalanságom és határtalanságom a fraktális (gráfszerû) felépítésem és a belsõ szabadságom következménye, melynek csak a saját alaptörvényeim szabnak határt (lásd: a teljességet).
6. EGYENSÚLYRA TÖREKSZEM: Az önfenntartó, ciklikus rendszereim alapvetõ jellemzõje a legkisebb kényszer elvének követése. A részhalmazaim között fellépõ kölcsönhatások eredményeként megjelenõ belsõ aszimmetria, diszharmónia, káosz, instabilitás, igazságtalanság csökkentésére, megszüntetésére törekszem, melyet ugyanakkor az állandó változás és az információk megõrzõdése miatt sosem valósíthatok meg teljes mértékben.
7. CÉLOM VAN: Lényegi tulajdonságom az önmegvalósítás, önmagam minél teljesebb és tökéletesebb formába öntése, mûködtetése és végtelen változatosságban való kiterjesztése a fennmaradásom és boldogulásom érdekében. Ez a cél, mely értelmet ad a létezésemnek, s amelyet én teremtek meg, jelölök ki önmagam számára tetszõlegesen, szabadon. (Nem azonos a hagyományos értelemben vett individualizmussal!) Ez azt is jelenti, hogy nincs olyan rendszer, mely ne törekedne önmaga fenntartására és fejlesztésére (céltalan lenne).
1.2. A LÉTEZÉSMEGMARADÁSI TÖRVÉNY
        A létezés szubsztanciája (legbelsõbb lényege) nem szûnhet meg és nem keletkezhet a semmibõl. A lét egy önfenntartó, örök "vanás". A semmibõl (ami nem létezik) nem lehet valamit csinálni. Ami pedig létezik, azaz az originális okforrások nem szüntethetõk meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a másolati (virtuális) források, tehát az egész teremtés egy múlandó és mindig véges megnyilvánulás. Ami született, annak el is kell pusztulnia valamikor, szükségképpen és elkerülhetetlenül.
        Mindebbõl következik, hogy az anyag-, energia- és impulzusmegmaradás törvényei nem tekintendõk érvényesnek sem fizikai, sem filozófiai szempontból, mivel ezek szintén a létezés termékei, teremtményei. A létezés maga az egyetlen és igazi perpetuum mobile.
1.3. AZ INFORMÁCIÓMEGMARADÁSI TÖRVÉNY
        A létezés eseményének megmaradása az önmagába zárt létezõben. A létezésben minden információ korlátlan ideig, még a kibocsátó forrásának pusztulása után is, tehát gyakorlatilag örökké megõrzõdik. Az információ a források által kibocsátott longitudinális (hangszerû) idõhullámok frekvencia modulációjában (sûrûség változásként) õrzõdik meg. Ezen hullámok nem csillapodók, mivel terjedésük közegfüggetlen, vagyis a kibocsátó forrást elhagyva már nem változnak meg, csak változtatnak, minden általuk elért más idõforrást. Az azokra gyakorolt hatásuk az információ átadásának, szuperponálódásának (felülhelyezõdésének, felgyülemlésének), továbbá minden kölcsönhatásnak az alapja.
        Minden létezõ rendszer legvégsõ lényege, oka és célja tehát az információ, a tudás, illetve annak keltése, teremtése, megõrzése, továbbadása és felhasználása, alkalmazása.
1.4. A KÖLCSÖNHATÁSI TÖRVÉNY
        A létezést két alapvetõ fizikai kölcsönhatás tartja fenn és mûködteti, melyek lényegükben egyek, de hatásmechanizmusukban, késleltetési idejükben mégis különböznek.
        1. Emanációs taszítási kölcsönhatás: A források által kibocsátott eseményhorizontok taszítólag hatnak (sugárirányban) minden más elért forrásra és egyben a sajátrezgésüknek (frekvenciájuknak) megfelelõen modulálják, átrezgetik azokat, lásd: az információátadás elvét.
        2. Idõszálas vagy fluidszálas kölcsönhatás: Minden másolati forrás (ciklikus rendszer) egy idõszállal kapcsolódik az õt létrehozó forráshoz, a teremtõjéhez. Azzal egy idõpillanatot generál, a térbeli távolságuktól függetlenül, vagyis a sajátidejük az önkeltési ritmusukkal arányosan szinkronizált (egyidejûek). Az idõszálak létezése és mûködése az emanáción alapul, abból vezethetõ le.
        A másolati források is képesek a teremtésre. Így jön létre az univerzum fraktális hierarchiája, mely elvileg végtelen szintû lehet, de gyakorlatilag, a jelenlegi ismereteink szerint csak véges másolódási lépésig képes stabilan mûködni és fennmaradni. Ennek pontos okait (és a szintek számát) még nem ismerjük.
        Az idõszálakon keresztül a térbeli távolságtól függetlenül egyidejû, majdnem nulla késedelmi idejû kommunikáció, véges mennyiségû információ átvitele végezhetõ. Így áll minden létezõ (forrás) a teremtõin és végsõsoron a kiindulási (ok)forrásokon keresztül kapcsolatban egymással. Az idõszálak megfelelõ teremtõ technikákkal a téridõn kívül (az õskáoszban) elvághatók, összeköthetõk és elágaztathatók (lásd: a sorsfonalakat szövõ Párkákat a római mitológiában).
        Az univerzumban folyamatosan teremtõdnek olyan új dolgok, melyek korábban még nem léteztek. Ezek a létükkel (információjukkal) hatást gyakorolva a már meglévõ rendszerekre növelik az egész mindenség komplexitását, megváltoztatva a már kialakult rendet. Ez eredményezi az aszimmetriát és a rendezetlenséget, a konfliktusokat, a változásokat. Éppen ezért a kölcsönhatások során fellépõ változások a rendezettség, az egyensúly növelésének irányába hatnak, vagyis az univerzum önnön karmikus entrópiájának, rendezetlenségének csökkentésére törekszik (melyet maga a rendszer teremtett meg szükségszerûen, a saját megnyilvánulása során).
        Minden kölcsönhatás három legfontosabb jellemzõje tehát.:
        1. Minden folyamat igyekszik a legkisebb kényszer elvét követni.
        2. Nincs akció reakció nélkül.
        3. Minden rendszer a környezetével való egyensúly, harmónia megvalósítására törekszik.
1.5. A CIKLUS TÖRVÉNY
        A ciklikusság: (ön)ismétlõdés, visszacsatolás. Minden létezõ rendszer (valamilyen formában) a ciklikusság által tartja fenn önmagát, marad meg a létében. Minden rendszer változik, átalakul, ezért a visszacsatolás elengedhetetlenül szükséges a létfolytonossághoz. Ennek megvalósítására a gyakorlatban végtelenek a lehetõségek.
        Minden olyan létezõ rendszer, halmaz és folyamat, mely önmagába visszatérõ, visszazáródó, ismétlõdõ, tehát eleget tesz a ciklikusság törvényének, szubjektíve egésznek és önmagában teljesnek tekinthetõ. Teljesnek tekinthetõk sok egyéb mellett azok a rendszerek is, melyek a kör, gyûrû, lemniszkáta, torroid és gömb geometriák valamelyikével jellemezhetõk a fizikai és filozófiai tulajdonságaikat tekintve.
        Minden részhalmaz nyílt rendszernek tekintendõ és ezért csak részlegesen lehet teljes. A relatív teljesség szubjektív idea és folyamatosan változó értéknek tekintendõ. A minden létezõ, bár önmagában abszolút teljességnek tekintendõ, mégsem állandó, mert önmagán belül folyamatosan változik és növekszik, vagyis az információmegmaradási törvénynek megfelelõen az értéke önmagához viszonyítva állandóan nõ.
1.6. A FORMA TÖRVÉNY
        Mindennek ami létezik formája, geometriája, struktúrája és belsõ tartalma van. Formanélküli létezõ tehát törvényszerûen nincs. Még a megnyilvánulatlan okforrásnak is van meghatározható geometriája. A létezés elválaszthatatlan a formától és az azt létrehozó, alakító tartalomtól (szubsztanciától), vagyis önmagától. Tehát a tartalom hozza létre a formát és a forma tartja létben a tartalmat. A létezés során megnyilvánuló formák virtuális illúziók és folyamatosan változnak a pillanatnyi kölcsönhatásoknak megfelelõen. Ez a forma paradoxon, mely szerint a létezés tartalma állandó, viszont a tõle elválaszthatatlan tulajdonsága, a formája örökké változó (lásd: az arisztotelészi hülémorfizmust).
1.7. A CÉLIRÁNYOSSÁGI TÖRVÉNY
        Minden létezõ megnyilvánulásnak van valamilyen célja, melynek elérésére, megvalósítására törekszik (lásd: a teleológiát és az intencionalizmust). A létezés természetébõl következik, hogy a létezõk igyekeznek elfoglalni magukat valamivel, célt és értelmet találni (teremteni) önnön létüknek, amivel eltölthetik, kitölthetik az idejüket, amire hatást gyakorolhatnak. ("Az Isten idõtöltést végez.") A megnyilvánulatlan létezõ célja a megnyilvánulás és maga a létben maradás. Az okforrásnak a teremtés megkezdéséhez elõbb teremtõ forrássá kellett teremtenie magát önmagából, önmagától ahhoz, hogy a megnyilvánulás, a teremtés elindulhasson. ("A valóságot is meg kell teremteni.") Ennek mikéntjét és részletes folyamatát kutatjuk az eddig feltárt törvények ismeretében.
        A megnyilvánuló létezés célja az élet, mint jelenség létrehozása, fenntartása, fejlesztése és kiterjesztése minden lehetséges szférára. Ennek eredménye a teremtett világ élõ organizmushoz való hasonlatossága (lásd: a panteizmust, hülozoizmust).
        Minden létezõ (élõ) megnyilvánulás számára az alábbi állapotok megvalósítása, elérése és megõrzése, fönntartása tekintendõ közös szükségletnek.:
1.7.1. A LÉTEZÉS CÉLJAI
1. ÖNFENNTARTÁS: Minden létezõ rendszer önmaga fenntartására törekszik. Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne erre, mivel ebben az esetben elpusztulna, megszûnne létezni.
2. EGYSÉG: Minden létezõ eredete egyetlen közös okra (a létezésre) vezethetõ vissza. Lényegét tekintve minden és mindenki egy. Nincs olyan rendszer, mely ne lenne létezõ és nincs értelme másik létezõt feltételezni.
3. SZABADSÁG: Minden entitás törekszik a saját szabad akaratának érvényesítésére. Nincs olyan entitás, mely erre ne törekedne, mert a szabadság érvényesítésérõl lemondani is csak szabad akaratból lehet.
4. ÖNIRÁNYÍTÁS: Autonómiára (önállóságra) törekvés. Minden rendszer befolyásolni és uralni igyekszik önmagát és a környezetét, az általa birtokolt perifériákat, területeket. Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne az önirányításra, mivel léte okán a kibocsátott eseményhorizontjai által hordozott információival folyamatosan módosítja, befolyásolja a környezetében lévõ forrásrendszereket. És mivel nincs akció reakció nélkül, ezért a befolyásoló hatások mindig, elkerülhetetlenül visszacsatolódnak, véges idõbeli késedelemmel.
5. VÁLTOZÁS: Minden létezõ rendszer állapota folyamatosan változik a céljai érdekében. Semmi sem állandó, csak maga a változás, a létezés. Nincs állandó rendszer a létezésben, mivel a puszta idõbeli fennmaradás is dinamikus önkeltési folyamatként mûködik.
6. EGYENSÚLY: Minden létezõ rendszer egyensúlyra, a számára kedvezõ állapotok elérésére és megõrzésére törekszik, a változás során fellépõ kellemetlen hatások kiküszöbölése érdekében (lásd: a homeosztázist és a karmikus entrópiát). Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne az egyensúlyra, mert annak véges határon túli felborulása elkerülhetetlenül a rendszer pusztulásával jár.
7. HARMÓNIA: Összhang, a részek arányos egybe illeszkedése egy nagyobb rendszerben. Minden létezõ a külsõ és belsõ egyensúly megvalósítására és fenntartására törekszik. A harmónia az egyensúlyi állapot kifinomultabb, magasabb szintû megjelenése, törekvés az egységre és a boldogságra. Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne a harmóniára, az elõzõ törvényekbõl következõen.
8. BOLDOGSÁG: Minden létezõ közös célja az élvezet állapotának elérése és fenntartása (lásd: az eudaimonizmust). Nincs olyan rendszer, mely ne törekedne a boldogságra, mint a harmónia következményére, az elõzõ törvényekbõl eredõen.
        Minden létezõ megnyilvánulás számára az alábbi tevékenységeknek és általános céloknak van értelme a fennmaradása során.:
1.7.2. AZ ÉLET ÉRTELME
1. MEGISMERÉS: A tanulás. Információk gyûjtése a külsõ és belsõ világról. A tapasztalatok szûrése, válogatása, feldolgozása, értelmezése, integrálása, elraktározása, majd a visszaemlékezés rájuk, az információk felhasználása és tovább adása. Ide tartozik a belsõ világ megismerése, értelmezése és újraértelmezése is, az emlékezés, az információk felhasználása a célok érdekében és a kreativitás.
2. VISZONYULÁS: A kapcsolat. Más létezõ részrendszerekkel, tudatokkal, entitásokkal való kommunikáció és kölcsönhatásban levés. A környezethez való alkalmazkodás és annak befolyásolása egyaránt. Célja az összeharmonizálódás és a viselkedésminták fejlesztése, illesztése a körülményekhez. A viszonyulást a megismerési folyamat támogatja és elkerülhetetlen a teremtés megvalósítása során. Ide tartozik a viszonyulás önmagamhoz is. A harmónikus (sikeres) kapcsolat alapjai: türelem, elfogadás, megegyezés, közös célok, kölcsönösség, változatosság. Fõbb formái: munkatársi viszony, barátság, gondoskodás, szeretet, szerelem.
3. TEREMTÉS: Az alkotás. Ideák, vágyak, tervek, állapotok, kölcsönhatások és teremtmények létrehozása, megvalósítása, realizálása a megnyilvánulásban. A változás következménye a vágyakozás, az igény, mely a vágyott célok megteremtésére, a cselekvésre ösztönöz. Ennek fõbb lépései: adatgyûjtés, mérlegelés, döntés (szándék), tervezés (formába öntés), kapcsolatteremtés, szervezés (viszonyulás), megvalósítás (kisérletezés), fenntartás, változatosságra törekvés, fejlesztés, alkalmazkodás, befolyásolás, befejezés, lebontás, és végül a pusztítás folyamata. Ez maga az élet, mely elválaszthatatlan kisérõjétõl, a haláltól.
4. TÖKÉLETESEDÉS: A fejlõdés. A tanulás, a kapcsolat és az alkotás tökéletesítése, javítása a végtelenségig. Az univerzumban a fejlõdés minden lehetséges (és fõként a teremtõk számára kívánatos, vágyott) irányban állandóan folyik. A lényeg a megnyilvánulások fejlesztése, az új irányokba történõ átmenet, az állapotváltozás, mindig a körülményeknek, a szükségleteknek és a céloknak megfelelõen. A rendszerek fejlõdése történhet befelé és kifelé. Befelé, mint az önteremtés, önmegvalósítás: az ideák integrálása, az alkalmazkodás, a kreativitás, az önmagamhoz való viszony és a harmonizáció, a lelki fejlõdés. Kifelé, mint a szolgálat, uralom és gondoskodás: a kivetítések és teremtmények létrehozása, a befolyásolás, a másokhoz való viszony és harmonizáció, mások lelki fejlõdésének elõsegítése.
        Jelenleg ezekkel a törvényszerû tulajdonságokkal tudjuk jellemezni tömören a minden létezõt, az Istent. Szükségképpen minden teremtményére, részhalmazára is vonatkoznak a felsoroltak, mivel azok szintén ezen törvényeknek vannak alárendelve.
        Mindezekbõl persze az is következik, hogy önnön tulajdonságait, törvényeit még az Isten sem képes alapjaiban megváltoztatni. Például: a lét nem képes megszûnni, önmagából kilépni, megszakítani a ciklikusságot vagy megállítani a forrás forgását, stb. Sejtéseink szerint csupán az õselvek bizonyos (pontosan még nem ismert) határok közötti módosítására, azaz önmaga "finomhangolására" lehet képes az Isten.
Második fejezet
Vissza a tartalomhoz