7.
A  TEREMTÉS
 

"Az Isten sem gyõzi egyedül a teremtést."

7.1. A TEREMTÉS SZINTJEI

        A megismerés és viszonyulás következménye a teremtés. A létezõ önmagát létezteti, teremti folyamatosan. A megismerés során a megismerõ hozza létre, teremti meg önmagában a külvilág, a valóság képét, melyet rendezni igyekszik. A viszonyulás során pedig reagál az éppen aktuális képre a világképe, és az ismeretlen tényezõk által meghatározott módon, vagyis befolyásolja és egyben teremti, megváltoztatja a külvilágot. A tudás (az információ) a már meglévõ dolgok analízise és szintézise, vagyis a figyelem (tehát végsõsoron a kölcsönhatások, a változás) következményeként szaporodik, nõ a tudatban. A tudat az idõbeli szeparáció, a teljességtõl való elkülönülés (a sokaság létrehozása) által hozza létre a külsõ világot, a kivetítést, így teremtõdik meg a világ (lásd: az objektivációt, a tárgyiasulást a filozófiában).
        Istennek elõször Teremtõvé kellett teremtenie magát, hogy teremthessen, magából, magát, magának. Ez a folyamat a forrás megnyilvánulása és a saját létének idõbeli visszacsatolódása. A megnyilvánulások, a kivetítések a teremtmények (a teremtõjük idõben elcsúszott másolatai). A teremtés idõben folyamatos (lásd: a teizmust) és minden pillanatban új, korábban nem lévõ állapot jön létbe, létre. Ez a változatosság. Törvény, hogy "ami még nem volt, annak lennie kell". Így törekszik önnön teljességének kinyilvánítására és megélésére a Minden Létezõ.
        Minden teremtés kreatív is egyben (valamilyen szinten) és minden létezõ, megnyilvánuló forrás szubjektív teremtõ. Az entitások önmagukat építik belül és kívül egyaránt. A belsõ teremtés az alkalmazkodás a környezethez és a belsõ egyensúly megteremtése. A külsõ teremtés a környezet befolyásolása, alakítása a belsõhöz. A külsõ és a belsõ egy, elválasztásuk illúzió. A kis és nagy dolgok (mikro- és makrokozmosz) is egyek, elválasztásuk szintén illúzió.
        Amit egy ember csinál a környezetében, azt teszi a társadalom a bolygóval és a szellemi közösség az univerzummal. A teremtés egyes szintjeinek, tartományainak elválasztása tehát illúzió, a tudás relatív differenciálódásának, az ítéletnek, a különbségtételnek köszönhetõ.
        A teremtés célja, értelme a megismerés és a viszony tökéletesítése, vagyis maga a teremtés. Lefoglalja a létezõk figyelmét és leköti energiáikat. A teremtõk és a teremtmények a teremtés illúziójába merülnek, mely felfogható kollektív (virtuális) játéknak, álomnak is. Az Isten tehát nem különül el határozottan a teremtésétõl (lásd: a panteizmust).
        Hasonlat: A jó és a rossz harca, a dualizmus mûködése a világban felfogható egy végtelen sakk játszma sorozatnak, melyet az Isten játszik önmagával. Egyszer az egyik, máskor a másik nyer vagy épp döntetlen az állás. Teljesen mindegy ki gyõz, mert a játék (a teremtés) végén minden bábút lesöpörnek a tábláról a színétõl, hovatartozásától függetlenül. Ekkor szünet van a teremtésben, pihenés és a játszma elemzése, majd új felállással új játék kezdõdik ugyanazokkal a bábúkkal. (9. ábra.) Így ismétlõdnek a rendszerben a kiterjedés, összehúzódás és szünet periódusai folyamatosan, a végtelenségig.

        Aki egyszer az egyik oldalon harcolt, az máskor a másik oldalon lesz. A lényeg a minél változatosabb, teljesebb megismerés minden bábú, entitás számára. A jó és rossz cselekedetek pedig a létesülés teljes, végtelenbe nyúló rendszerét tekintve kiegyenlítik egymást. Isten se nem jó, se nem rossz, egyszerûen olyan amilyen. Önmagában álló, csak magához mérhetõ és minden tekintetben abszolút.

7.2. A VÁGYAK TEREMTÕ EREJE

        A vágy egy belsõ indíttatás, érzés, késztetés valaminek az elérésére, megvalósítására. Maga a teremtés, a létezõ megnyilvánulása is az Istenben meglévõ vágyakozás eredménye. Az Isten vágyik megtapasztalni önmagát, megvalósítani a benne rejlõ lehetõségeket, kiteljesíteni önnön végtelen sokszínûségét és változatos szépségét, magát a teljességet, azaz önmagát.
        A megvalósult vágy a boldogság egyik forrása. A megvalósulatlan vágy pedig a csalódásé és a szomorúságé. Minden entitás számára kulcsfontosságú ezért, hogy megtanulja kezelni a saját vágyait, a benne megjelenõ késztetéseket. A vágyak kezelésének három fõ módja van:

1. A LEMONDÁS: A vágy leküzdése, a vágynélküliség állapota. Ennek elõnyös és hátrányos oldalai egyaránt vannak. Elõnyös, mert általa sok szenvedéstõl és konfliktustól megkímélhetjük magunkat és hátrányos, mert csökkenti az életerõt és az életkedvet, vagyis ellenére van a fennmaradás, az önfenntartás törvényének.

2. AZ ÖNKIELÉGÍTÉS: Nekünk magunknak kell megteremtenünk, elérnünk a saját erõnkbõl a vágy célját. Ez sok esetben nem megvalósítható, hisz vannak olyan vágyaink, melyek csak másokkal közösen, együttmûködve teljesíthetõek be.

3. A VÁGY MÁSOK ÁLTAL TÖRTÉNÕ KIELÉGÍTTETÉSE: Ez kiszolgáltatottsággal jár azzal szemben, akitõl a megoldást várjuk, kérjük. "Akitõl akarsz valamit, attól függésbe kerülsz annak akarata miatt." A viszonyulás problémái tehát itt jelentkeznek fõképp a számunkra.

        A legjobb megoldás mindhárom lehetõség és irányzat együttes fejlesztése, a lemondás, a teremtés és a viszonyulás. Mivel a lehetõségek mindig meghaladják a képességeket, a vágyak állandó hajtóerõt szolgáltatnak a fejlõdéshez. "Az univerzum a mindig kielégítetlensége által hajtódik elõre."
        A legalapvetõbb vágy az, amely az Istennel való egyesülésre késztet, akiben megtaláljuk a belõlünk hiányzó részeinket, és akikkel így õbenne egységgé válhatunk. Valójában ez nyilvánul meg a teremtmények minden vágyában burkoltan, tökéletlen formában, ahogy keressük a legjobb megoldást a létszükségleteinkre, tehát az egészet. A megvilágosodáskor aztán rájössz, hogy csak az Istenben találod meg azt amit keresel. Egészen neki kell adnod magad ahhoz, hogy Õ egészen neked adhassa magát.
        Mivel az Isten igyekszik kitölteni a semmit (itt értsd: a tudatában meglévõ ûrt, az ún. hézagokat, melyeket a már létezõ megnyilvánulások "között" észlel a figyelme), értelmes és fejlõdésre képes, együttmûködõ teremtményekre van szüksége. Az alkalmatlan (lusta, fejlõdésre képtelen) teremtmények tehát tulajdonképpen hulladéknak minõsülnek a rendszer számára, ezért õk újrahasznosításra, újraformálásra kerülnek a lelkek iskoláiban.
        Ebbõl persze az is következik, hogy a szellemi világ szüli az anyagit, az anyagi pedig a szellemit, mivel kölcsönhatásban állnak egymással. És mindkettõben képzõdnek a teremtés során hulladékok, amiket kezelnünk kell valahogy.

7.3. A TEREMTÉS HULLADÉKAI

        A teremtés sajátos hordalékát, salakanyagát képezik számunkra a hulladékok. Erre a jelenségre többféle szó használatos (pl.: mocsok, por, piszok, kosz, szutyok, szennyezõdés, lerakódás, szemét, salak, stb.), attól függõen, milyen környezetben jelenik meg és milyen állagú a kérdéses hulladék. Az anyagi világban a dolgokat (tárgyakat) többnyire különféle további anyagrétegek borítják, amik általában ragadnak, csúsznak, tapadnak, egyszóval megváltoztatják a tárgyak felületi jellemzõit (pl.: szín, érdesség, szag, stb.).
        Nagyon jellemzõ az élõlények elsöprõ többségére, hogy kétféleképpen viszonyul a világában megjelenõ koszhoz. Az elsõ a tisztaságra való igény, a tisztálkodás, fürdés, takarítás, amikor a mocsok zavaró, káros, egészségre ártalmas (kórokozó) jelenségként szerepel, amitõl meg kell szabadulni. A második a szennyezõdésre való hajlam, illetve a kosz felületmódosító tulajdonságainak használata az életfolyamatok során. Ilyen a nyál, az izzadás és egyéb testváladékok, valamint a kültakaró (a fajtafüggõ hámrétegek: bõr, szõr, toll, pikkely, héjazat, kéreg, stb.) kopásának általános jelensége.
        Az ember, mint intelligens élõlény fokozott mértékben törõdik mindkét oldallal. Rengeteg koszt állítunk elõ (pl.: haj, köröm, síkosító és kenõanyagok, ragasztók, krémek, porok, festékek, vakolatok, stb.) életünk során, illetve az ipari tevékenység miatt keletkezõ hulladékok tömegét árasztjuk a világba, melyek a vizekbe, levegõbe és talajba kerülnek folyamatosan. Másfelöl folyton tisztálkodunk, takarítunk, söprögetünk, mert a társadalmilag elfogadott eszményképünk, no és a célszerûség erõsen kényszerít minket erre (higiénia). Összegyûjtjük és raktározzuk, feldolgozzuk a hulladékokat, harcolunk ellene, nem kívánatosnak tekintve azt és igyekszünk elkerülni a közvetlen életterünkben való felhalmozódását.
        "Szarnak-bajnak nincs gazdája", tartja a mondás, és ez pontosan kifejezi a koszhoz való hozzáállásunkat is. A mocsok a számunkra valami kellemetlen tényezõ, amitõl egész életünkben próbálunk megszabadulni, több-kevesebb sikerrel. A kosszal kapcsolatban azonban csak egy dolog a biztos: mindig termelõdik és újraképzõdik, akár az élet.
        A teremtésben a dolgok elkoszolódásának okát az univerzum fraktális felépítésében kell keresnünk. A világban minden makroszintû rendszer olyan mikroméretû részrendszerek bonyolult összességébõl áll össze, melyek fraktális szimmetriák szerint épülnek fel. A fraktálok tulajdonsága pedig az, hogy önhasonlóak, vagyis egyes részeik formailag azonosak az egész alakzattal, melyhez tartoznak (mértékszimmetrikusak). Így az anyagi szerkezetek is fraktálisak, belsõ szerkezetük és a felületük egyaránt. Amely tárgy szabad szemmel és tapintásra simának tûnik, az nagyító, mikroszkóp alatt már meglehetõsen durva és egyenetlen felületet mutat. Ezen egyenetlenségek a más rendszerekkel való kölcsönhatások, érintkezések során súrlódnak, lekopnak, letöredeznek, elaprózódnak. Az így keletkezõ törmeléket nevezzük kosznak, melynek szóródása eredményezi az egyes rendszerek, közegek elszennyezõdését.
        Az emberi elme szereti a tiszta, sima, sértetlen, egyértelmû dolgokat. Szeretjük, ha minden simán megy, mert nem jó, ha sokáig leragadunk valahol. Hajlamosak vagyunk csúsztatni, elsiklani a részletek felett és tisztára söpörjük magunk elõtt az utat. A valóságban viszont szinte minden dolog koszos, rücskös, érdes, egyenetlen, csúszós vagy tapadós a számunkra, egyszóval nehezen meghatározhatók a felületi jellemzõi.
        Egy ismert példa: Benoit Mandelbrot matematikus kapta azt a feladatot, hogy számolja ki, mekkora Anglia tengerpartjának a hossza. Az õ kérdése csupán az volt, mekkora léptékben, mekkora pontatlansággal kell mérnie a távot? Bele kell számolni a parti sziklák görbületét is? De mekkora pontossággal? A kavicsok mérettartományában vagy még lejjebb, az egyes homokszemek, molekulák, atomok, részecskék szintjén? Könnyen belátható, hogy minél lejjebb megyünk, annál nagyobb értéket fogunk kapni, mely rohamosan tendál a megszámlálhatóan végtelen felé.
        És most lássuk egy másik, elvontabb megjelenési formáját a kosznak. A létfilozófia szemszögébõl nézve a teremtésben minden dolog legvégsõ lényege az információ. Éppen ezért az elszennyezõdés felfogható információs elzajosodásként, rendszerperturbációként, káoszként is.
        Ahogy szaporodik a tudásunk a világról, úgy válik egyre komplexebbé az információs terünk, környezetünk. Egyre több a könyv, újság, rádió és tévécsatorna, szórakozási lehetõség, melyek elérhetõk a számunkra. A reklámok, hírdetések és egyebek információs szemétként hatnak ránk, megterhelve a tudatunkat pusztán azzal, hogy foglalkozni vagyunk kénytelenek velük. Rendszerezni, szelektálni, tárolni, felejteni, kizárni kell õket a tudatunkból. Elvonják a figyelmünket, megzavarnak, elkábítanak, megtévesztenek és befolyásolnak. Sem a feltudatunk, sem a tudatalattink nem mentesül a hatásuk alól, hisz az információt hordozó, közvetítõ idõhullámok mindenhol ott vannak és mindenen áthatolnak. A ciklikus létrendszerek visszacsatolásaiban pedig minden hatás, információ emléke véglegesen megõrzõdik, 100%-osan kitörölhetetlenül.
        Mindebbõl következõen látnunk kell, hogy a tudati halmazok is folyamatosan elszennyezõdnek információsan. S dinamizmusuk okán teszik ezt méginkább, méggyorsabban, mint az anyagi világ dolgai. A tudatunk állandóan sodródik, csapong, ugrál és szeszélyesen változik a környezõ állapottér kaotikus hatásainak megfelelõen. Ennek befolyásolása, uralása pedig nehéz feladat, ami energiát, éberséget és odafigyelést, egyszóval koncentrációt igényel tõlünk. Ez a többé- kevésbé állandó önszabályozás, ellenõrzés viszont fárasztó és idõigényes dolog. Nem lehet állandóan megfeszítve tartani az íj húrját, mert idõvel elveszíti rugalmasságát és alkalmatlanná válik a feladata elvégzésére. Ezért váltogatjuk dinamikusan a lazaságot a fegyelemmel, a figyelmet a csapongással, a koncentrációt a szétszórtsággal a tudati mûködésünkben. Vagyis állandóan elzajosodunk és megtisztítjuk önmagunkat.
        Azt látjuk tehát, hogy a teremtésben a kölcsönhatások miatt állandó keveredés, kopás, párolgás és gõzölgés történik, s az így keletkezõ por (törmelék) a közeg áramlása okán végül kitölti a rendszert. Ez lesz a légkör, a napszél, a mélyûri por és gázfelhõk alapanyaga is. Az információk szintjén pedig ez lesz a háttérzaj, a kaotikus fehérzaj a világéterben. Felfogható az egész úgy is, mint a rendezetlenség folyamatos növekedése, az entrópia, mely állandóan megbontja az éppen aktuálisan létezõ rendszerek integritását és lebontó hatásként ellensúlyozni igyekszik az építõ folyamatokat.
        Ezért tapasztaljuk azt, hogy minden teremtés együtt jár a pusztítással. Az új dolgok felépítése a régi dolgok lebontását jelenti. Valaminek mindig el kell múlnia, meg kell halnia azért, hogy más dolgok megszülethessenek, élhessenek tovább. A kosz tehát, mint hulladék és bomlástermék a "lebontó teremtés" mûve, és elválaszthatatlan része az állandóan újrakeletkezõ, dinamikusan változó világunknak.

7.4. A NINCSRÕL

        Olyan, hogy "semmi" nem létezik. Lehetetlen és soha be nem következõ események sincsenek, éppen azért, mert nem következnek be.
        Ha valamire szükséged van, de nem tudsz hozzájutni, akkor abban hiányt szenvedsz. Ennek következményei hasonlóak a megvonási tünetekhez, melyek okai az elvárásból, ill. a struktúra fenntartásához szükséges javak hiányából fakadnak.
        Van szükséges hiány és van szükségtelen hiány. Különbséget kell tenni aközött, hogy valamire ténylegesen szükséged van vagy csak azt hiszed, hogy szükséged van rá. Nehéz eldönteni, hogy mikor melyikrõl van szó.
        A hiányállapot, a nincstelenség tudata erõteljesen befolyásolja a szellemet. Következményei az aggodalom, a körülményeknek való ellenszegülés, az erõszak, önzés, mazochizmus, stb. attól függõen, hogyan reagálja le a szükségállapotot a személy.
        A nincs kiküszöbölése a lemondás, a takarékosság, az elvárások feladása, az elfogadás, a tartalékolás és a felülemelkedés által lehetséges. Azért veszélyes a nincstelenség, mert megingatja a lélek azon hitét, mely szerint a világ egy bõséges hely, ahol mindenkinek mindenbõl annyi jut, amennyire szüksége van. Elõhozhatja a legrosszabb és a legnemesebb tulajdonságokat is az emberbõl ez az állapot, mely kemény próbatétel, és ugyanakkor (a valóság természetének ismeretében nézve) szintén csak illúzió.

7.5. A HALÁL

        A halál az élet megszûnése, a pusztulás, a fennálló rendszer lenullázódása. A dualitás megköveteli a halált, hogy általa fennmaradhasson az élet. A kettõ csak együtt létezik (együtt van értelmük), dinamikusan váltakozva és kölcsönösen fenntartva egymást. "A halál az élet fenntartója."
A halálnak annyi formája van, mint az életnek. Ami megszületett, annak el is kell pusztulnia. A létezés, az okforrás mindig volt, sosem keletkezett és ezért mindig lesz, sosem fog megszûnni, véget érni. A lét örök.
        Éppen ezért csak nézõpont kérdése, hogy mit tekintünk halálnak. A felejtés, az információk eltûnése, törlõdése, a személyiség átalakulása is halál. A test, a forma, a halmaz felbomlása szintén az, bár a struktúra alkotói, az elemi részecskék, az atomok megmaradnak, csak új formát vesznek fel. Az álomba merülés az ébrenlét halála, a reinkarnáció pedig a köztes lété. Számtalanszor átéljük mindegyiket a fejlõdésünk során, célszerû tehát megbarátkozni az elmúlás gondolatával és elfogadni az életet a halállal együtt olyannak, amilyen. Ez az elfogadás teszi az embert igazán felnõtté, nem a kor.

7.6. AZ ÖRÖKLÉT

        Az Isten abszolút. Õ maga a teljesség, a teljes halmaz. A teljes halmaz viszont végtelen. Õ a természetébõl következõen meg akarja ismerni önmagát, megtapasztalni olyannak, amilyen, aki Õ. A végtelen viszont megtapasztalhatatlan.
        Ennek oka az, hogy a megtapasztalási folyamat idõben zajlik, idõ kell hozzá (az önfelismerési folyamat idõbeli visszacsatolási késedelme miatt). A végtelen megtapasztalásához viszont végtelen mennyiségû idõre van szükség.
        Következtetés: A végtelen csak végtelen idõ múlva tapasztalható meg. Akkor viszont, mivel az önmegismerési, tapasztalási folyamatnak van kezdete, a rendszer (a teremtés, az Isten önmagáról való össz tapasztalata, információja) minden vizsgálható pillanatában végesnek mutatkozik. És végesnek is tapasztalja meg!
        Magyarázat: Vegyünk egy félegyenest. A kiindulási pontjából indul az Isten önmegtapasztalása (a megnyilvánulás) és tart a végtelenbe (szaporodik az információ). Ezen a félegyenesen csak olyan pontot lehet kijelölni, amely véges távolságra van a kiindulási ponttól. Nem tudok végtelen távolságban lévõ pontot kijelölni az egyenesen, mert a végtelen nem meghatározható érték (nincs rajta a számegyenesen).
        A matematika is bajban van a végtelen fogalmával és kezelésével, nem csak az átlagember és a számítógépeink. Az Isten ezért önmagát mindig csak végesnek tapasztalhatja meg, vagyis mindent nem lehet tudni. Õ sem tudhat meg soha mindent, bár aktuálisan mindig mindent tud önmagáról, ami éppen van és eddig volt. A teljesség tehát elérhetetlen, megvalósíthatatlan, vagyis a végtelenségig lehet rá törekedni (ott éred el).
        Az összes hétköznapi tapasztalatunk kivétel nélkül megerõsíti ezt. Minden, amirõl tudunk, amit észlelünk, az végesnek mutatkozik. Az élet, az univerzum, az idõ, az anyag, az energia, a tér, stb. Érdekes, hogy a fejlett kozmológiai modellû indiai védikus irodalom is (idõben) végesnek mondja a létezõket (teremtõket). Az univerzumok (Brahmák) is véges ideig léteznek, nem örök életûek a káoszban. (Az univerzum teremtésérõl lásd: Srímad-Bhágavatam 3. ének, 8. fejezet 10-23. versek)
        Ez persze (elsõre) ellentétben áll a ma elfogadottnak számító létfilozófiai öröklét elképzeléssel, mely szerint az Énokok (az originális létezõk, a kezdeti õsforrások, akikbõl az õsidõ kiárad) abszolút halhatatlanok. Vagyis túl vannak az idõn. Õk az idõk kezdete elõtt is voltak és utána is lesznek, mert nem teremtett lények. Mindig voltak, vannak és lesznek. Csak az nem hal meg (nincs vége), aki nem született (nincs kezdete). De nézzük csak meg jobban ezt a definíciót (és pontosítsuk)!
        Minden általunk megtapasztalható dolog véges, azaz van kezdete és vége. Az okforrások megnyilvánulásának is. Maga az okforrás, a megnyilvánulatlan Bindu észlelhetetlen (lényegében nulla és végtelen egyszerre). Csak az eseményhorizontját észlelhetjük, amit kibocsát, az viszont teremtett dolog (a kiáradó idõ). A következõ érdekes következmények adódnak ebbõl.:
        Törvény deklarációk:

1. Az Isten (okforrás, létezés) bebizonyíthatatlanul (csak végtelen idõ múlva, azaz soha sem bebizonyíthatóan) végtelen. Amit Õ önmagából bármikor is (bármely meghatározható idõpontban) meg tud tapasztalni, az véges, vagyis halandó (van kezdete és vége a megnyivánult információnak)! Ezzel együtt jár az is, hogy.:

2. Az Isten (létezés) bebizonyíthatatlanul véges és múlandó. Ha ugyanis véget érne, nem lenne senki, aki bárkinek is bebizonyíthatna bármit. Én nem élhetem át a saját elmúlásomat, végemet, halálomat, mert ha átélhetõ a halál, akkor van utána is (én vagyok utána is). Ez paradoxon, tehát akkor az nem a halál, hanem csak a véges ideig fennmaradó (létezõ, teremtett, illuzórikus, halandó, stb.) részrendszerem pusztulása. Vagyis az én (megfigyelõ tudat, nézõpont) halálom a számomra megtapasztalhatatlan valami. Nem is fogok tudomást szerezni róla, ha bekövetkezik. Így akár azt is képzelhetem, hogy halhatatlan vagyok, csak bizonyítani nem tudom magamnak sosem, ahogy cáfolni sem. Mert nem tudom átugrani saját magamat.

        Ezért aztán az öröklét csak önnön halandóságának illúzióját képes megismerni azáltal, hogy önmagát valamely teremtményével azonosítja (halálszimuláció). Ezt csináljuk mi, emberek. Azt képzeljük magunkról, hogy testek vagyunk, anyagból. Ha meghalunk, végünk, nincs tovább, ezért félünk a haláltól, ami kezelhetetlen a tudatunk számára. Vagyis "az öröklét azzal ijesztgeti magát, hogy végesnek hiszi létét". Ez persze maga után vonja a szenvedést, az aggódást, mert a létezésben semmi sem állandó, csak a változás, tehát minden (megtapasztalható) folyton keletkezik és elmúlik, meghal. Ezért mondta Buddha, hogy minden lét szenvedés. Mert minden lét lényegében örök, viszont tapasztalatában múlandó.
        Amit önmagunkból ismerünk és megismerhetünk, az halandó és mindig is halandó lesz. Ez tény. De egy biztos: valószínû, hogy minden halál és elmúlás, vég után mindig van (valamilyen) folytatás. Tehát örökké halandóként létezünk, létezek én, az Isten...
        Konklúzió: Aki ezt megérti, az megitta az élet vizét, a halhatatlanság italát és nem fog többet félni, aggódni a halál, az elmúlás miatt. Ez a megvilágosodás lényege.

7.7. A TEREMTÉS MELLÉKHATÁSAI

7.7.1. A ZAVARÓ HATÁSOK
 

        "Minden jóban van valami rossz is."


        A teremtés hajtóereje a vágy. Ez a létezés alapvetõ természetébõl fakad, az egymással való kölcsönhatásban levés során megtapasztalt (érzékelt és elszenvedett) állapot és információváltozásból. Rendkívül sokféle formát ölt a tudatban, ahogy az a kiteljesedése felé halad. A létezés egyenlõ az állandó változással, tehát a vágyak is állandóan jelen vannak, keletkeznek és elhalnak, erõsödnek és gyengülnek, beteljesülnek és kielégítetlenek maradnak. Eközben mozgatják, döntõen befolyásolják az élõ tudati halmazokat, mintegy sodorva õket a kijelölt célok megvalósítása felé.
        Mivel a teremtett világban az összes dolog, közvetlenül vagy közvetve, de mind kapcsolatban áll egymással (az idõszálakon keresztül), minden részrendszer hat egymásra és a mûködésével befolyásolja a többit. Ez annyit jelent, hogy bármit is teremtünk meg, bármilyen pontos és aprólékos tervezéssel, és elõrelátóan figyelembe véve (és uralni, szabályozni próbálva) a többi, ismert részhalmaz hatását, mégis mindig lesznek olyan részrendszerek (más teremtõk, teremtmények és hatások), amelyeket nem vettünk, nem vehetünk figyelembe a tervezésnél. A megvalósuláskor viszont egyértelmûen jelentkezik ezen dolgok torzító hatása a teremtésünkre nézve. Semmi sem pont úgy történik, ahogy azt szeretnénk. Az elõre beszámíthatatlan, ismeretlen tényezõk mindig beleszólnak a megvalósulásba és általában a terveinkhez képest kedvezõtlen irányokba viszik el a rendszerünket.
        A teremtésünk szépen kidolgozott illúziójába tehát belezavar (belerondít) a megvalósításkor a többi illúzióval való kölcsönhatás. Példa: Szeretnék egy kutyát. Vágyom rá, mert szép, kedves, aranyos, jó házõrzõ, stb. Amikor eldöntöm, hogy szerzek magamnak egyet, még nem jutnak eszembe az alábbi szükségszerû, és nem feltétlenül örvendetes következmények.: A kiskutya idõvel megnõ, etetni kell és ólat építeni neki. Lyukakat ás az udvaron, megfolytja a tyúkokat, elûzi a macskámat. Éjszaka is szokott ugatni, rendszeresen oltásra kell vinni, elcsavarog a háztól, bolhás lesz, megharapja a postást, stb. Csupa kellemetlenség, amivel nekem kell megküzdenem, mint (rendszer)gazdának, aki felelõsséggel tartozom a teremtésemért, a döntésemért és annak megvalósításáért. Ezek a teremtés velejáró nehézségei.

7.7.2. A ZAVAROK KEZELÉSE
 

        "Ne zavard köreimet!"


        A tapasztalatlan, kezdõ lelkek még optimistán teremtik meg az illúzióikat, valósítják meg a vágyaikat. A nehézségekre csak menet közben ébrednek rá, ahogy szembesülnek velük.
        A teremtés ezen szükségszerû mellékhatásai mindig jelen vannak, csupán a mértékük különbözõ, az aktuális körülményektõl függõ. Többnyire zavaró, akadályozó jelenségnek tekintjük õket és igyekszünk kiküszöbölni vagy minimálisra csökkenteni a hatásukat. Ezek sosem tûnnek el, viszont elõfordulhat, hogy a rendszerünk minimális érzékenysége alá esik a jelenlétük. Ekkor mondjuk azt, hogy "minden simán megy".
        Maguk a zavarok alapvetõen a létezés paradox voltából fakadnak, a teljességre törekvõ teremtés ellenmondásosságából. Nem lehet olyan dolgot teremteni, amelyre ne hatna lebontóan egy vagy több másik teremtmény az egészben, vagyis mindennek van "ellenszere". A pusztulás, a halmaz felbomlása (halála) mindig a konzisztenciájának helyrehozhatatlan sérülésével jár, illetve abból következik.
        A fennmaradás lényege tehát a konzisztencia, a belsõ rendezettség megõrzése, és a lebontó hatások elkerülése, a zavarok távol tartása a halmazunktól. Ez a menekülés a problémák elöl, a konzisztens illúziókban való elmerülés, amely viszont nem folytatható örökké, csupán elnyújtható a körülményektõl függõen véges ideig. Ez az idõhúzás (idõbeli széthúzás), a teremtés lényege.
        Tény viszont, hogy hosszabb távon szembe kell néznünk az igazsággal: kiküszöbölhetetlen a zavarok hatása bármilyen teremtésünkre nézve. Mert nem lehet hermetikusan elszigetelt teremtést csinálni a minden létezõn belül. Ha ez mégis sikerülne, akkor az elszigetelendõ rendszerünk számára megszûnne létezni a világ többi része és mi is megszûnnénk õnekik.
        Akkor viszont már a mi rendszerünk lenne a számunkra a minden létezõ, amelyre viszont ugyanazok a törvények lesznek érvényesek, mint a szülõ rendszerre, amelyrõl leszakadtunk. Ez tehát nem megoldás, csupán eltolása a problémának és egy új szinten való elõidézése.
        Ebbõl következik, hogy ha nem tudunk megszabadulni a zavaroktól, akkor igyekszünk beletervezni azokat a teremtésünkbe, beleszámítani õket a terveinkbe. Ehhez viszont ismernünk kellene a teljes rendszert, a minden létezõt, ami annak végtelensége és örökös változása miatt nem lehetséges.
        Ezért törvény, hogy a totális hatalom, és egy rendszer tökéletes uralása és szabályozása mindig megvalósíthatatlan vágy marad. A hatalom olyan csábító illúzió, amelynek célja a teremtés és a teremtõ tudat uralása, szabályozása az egyéb vágyak és tervek tökéletes megvalósítása érdekében. Vagyis eszköz a boldogsághoz vezetõ úton. S mivel az abszolút hatalom a gyakorlatban elérhetetlen (mint a végtelen), maradnak a zavarok és a velük járó kellemetlenségek, romboló hatások.
        Összefoglalva tehát törvény, hogy a minden létezõ, és annak bármely részhalmaza egyaránt olyan nyílt rendszer, amely a bezárulásra, a zavaró tényezõktõl való elzárkózásra (szeparációra) törekszik, önmaga fenntartása és uralása, irányítása érdekében, de azt sosem éri el, illetve csak a végtelenben tudja megvalósítani. A külsõ zavarok hatása miatt lesz halandó minden teremtett részhalmaz, miközben maga a létrendszer, az egész mégis örök és halhatatlan.
        Kívülrõl nézve a minden létezõ zárt rendszernek tekintendõ, hisz nincs semmi rajta kívül lévõ. Sõt, a létezést nem is lehet kívülrõl nézni, mert nincs olyan, hogy "rajta kívül". Csak belülrõl szemlélhetõ, ahonnan nézve viszont végtelenül nyíltnak (a végtelenségig nyitottnak) látszik, ahogy önnön teljességének megvalósítása felé halad.
        A káosz matematikájában ez a legendás Lorenz-attraktor. Egy olyan görbe, amely a koordinátarendszerben véges tartományon belül maradva, végtelen bonyolultságú pályát ír le, és sosem ismétli önmagát, nem záródik be. Viszont mégis határozott formát követ, egy tökéletesen rendezett alakzatot, amely sohasem jut állandósult állapotba.

7.7.3. NEHÉZSÉGEK
 

        "Ne rombold le mások kellemes illúzióit, megteszik ezt majd õk maguk."


        Mindezen felismerések szükségszerû következménye, hogy elõször elveszik a kedvünket a teremtéstõl. Hiába voltunk körültekintõek, óvatosak és figyelmesek, mégis rosszul alakultak a dolgok. A legnagyobb igyekezet és lelkesedés sem garantálhatja soha a biztos megvalósulást. Mert semmi sem biztos, csak az, hogy minden bizonytalan valamennyire.
        A minden létezõ kívülrõl nézve teljesen determinisztikus, vagyis egy külsõ szemlélõ számára a mûködése egészében és pontosan leírható (lenne). Viszont belülrõl nézve a számunkra (és önmaga, az Isten számára is!) szubjektívan mégis örökre megfejthetetlen, és pontosan leírhatatlan marad, ezért véletlenszerûnek, sztochasztikusnak kell tekintenünk. A mi számunkra semmi sem determinált, csupán valószínû, és éppen ebbõl fakadnak a reményeink, a hitünk, hogy tehetünk valamit a dolgok jobbra fordításáért. Ez pedig, miként az egész teremtés is, illúzió, amely a tapasztalataink, a tudásunk szaporodásával lassan és szükségszerûen lebomlik, s átadja helyét a bölcs pesszimizmusnak (hitetlenségnek).
        A racionális és tapasztalati tudással járó bizonytalanságokat ezért tudja sikeresen ellensúlyozni a hit irracionális és reményekre építõ "bizonyossága", mert szilárdnak látszó kapaszkodót (dogmát), illúziót nyújt az arra áhítozó értelemnek a világban. A vallások célja tehát pontosan az, hogy a tanaikkal lelki támaszt nyújtsanak a teremtõ tudatoknak, segítséget a fennmaradáshoz. Éppen ezért csak addig marad sikeres egy vallás (vagy tudományág), amíg a racionális tudással lebonthatatlanok a tézisei, vagyis megõrzi számunkra a reményt és illúziót a világról.
        Ha a megvalósítás során elszenvedett (tapasztalt) kudarcok mértéke túllép egy küszöbértéket, és már nem tudjuk a szõnyeg alá söpörni ezeket, bekövetkezik a csüggedés. A tudatot eluraló reménytelenség érzése végsõsoron csökkenteni fogja a vágyakat. (Siker esetén persze a megvalósítás folyamata is csökkenti a vágyakat és a cél elérésekor teljesen ki is oltja azt.)
Így viszont a megvalósításért végzett erõfeszítések is csökkennek, vagyis a teremtésünk mindig leromlik, lepusztul, fokozatosan legyengül, illetve félresiklik. Az észlelt eredmény a tudatunk, értelmünk számára illúzióromboló, vágycsökkentõ és elkeserítõ hatású, tehát megzavarja a saját konzisztenciánkat is. Ez pedig szenvedéssel jár.
        Ezzel visszajutottunk a létezés legfõbb problémájához, a "minden lét szenvedés"-hez. A rendszerünkben törvényszerûen és elkerülhetetlenül megjelennek a konfliktusok, a rossz dolgok, majd az ítélkezés, a bûn, a harc és a pusztítás, az elszigetelõdésre törekvés és a halál. Ezen még a vágyak kioltása sem segíthet, sem a teremtés formákat megvalósító részének elhagyása, mert a probléma gyökere magában az információtartalomban (aszimmetriában) van, ami a részhalmazok lényegi tulajdonsága és elválaszhatatlan a létezéstõl.
        Mivel a vágyak a létezés alapvetõ természetébõl fakadnak, a teljes kioltásuk csak a létezés megszûnésével lenne lehetséges. A létezés viszont nem szûnhet meg, és nem képes önmagát megszüntetni, mert önmagából fakad rekurzívan. Mi hát a megoldás?

7.7.4. AZ ÖNAZONOSSÁG KÉRDÉSE
 

        "Minden lét boldogság."


        A vágyaink alapvetõen a boldogulásunkat szolgálják, vagyis a boldogság állapotának elérése felé mozgatnak minket. A boldogság bármely rendszer számára az önmagával és környezetével való harmónikus együttlétet és sikeres, biztonságos mûködést jelenti. Ennek megvalósulása a mennyország és béke, ellentéte pedig a pokol és háború. Békében mindenki gyõztes, a háborúnak csak vesztesei vannak.
        A boldogság kulcsa az, hogy én, mint létezõ tudat mivel azonosítom magamat. Ki vagyok én önmagam számára? Amivel azonosítom magamat, azt védem és igyekszem fenntartani, harmóniában megtartani, s ez lesz a számomra a boldogság. Csakhogy minden teremtett dolog múlandó, vagyis elõbb-utóbb lebontja valamely más, szintén múlandó dolog. Ez nemcsak az anyagi testemre és az egész teremtésemre érvényes, hanem az értelmemre, és a tudásomra (a tapasztalás során összegyûjtött információs halmazomra) is, mert ezek is a teremtményeim. A létezésem szüli õket magából, magától a teljesség felé haladva.
        A létezés viszont örök és elpusztíthatatlan, mert nincs párja, ellentéte. Nincs antilétezõ (vagy "másik" létezõ), mert ha volna, annak is léteznie kellene és akkor azonos volna velem, a létezõvel. Amennyiben tehát magamat a létezõvel azonosítom, nem kell védenem magamat semmitõl, mert nem hat rám semmilyen más létezõ, és ezért nem is fenyeget a lebomlás, megsemmisülés veszélye. Önmagamban tehát, önmagammal mindig harmóniában vagyok, vagyis a számomra minden lét boldogság.
        Összefoglalva: A teremtésem állapotából, szemszögébõl nézve minden élet (lét) szubjektíve szenvedésnek és boldogtalannak látszik a mellékhatásként jelentkezõ zavaró tényezõk miatt. A puszta létezésem állapotából szemlélve pedig minden lét én vagyok és én magam vagyok a boldogság, mellékhatások és zavarok nélkül. Ezt a létállapotot nevezzük nirvánának, amelynek elérése a (legvégsõ) célunk.

7.8. AZ EGÉSZSÉG ÉS A BETEGSÉG TERMÉSZETÉRÕL

        Az egészség és a betegség fogalma ellentétpárok, nem lehetnek meg egymás nélkül. Egészséges az, aki az egység, az egészség állapotában van, azaz önmegvalósított szellem és hazatért Istenhez. Az egység állapotából történõ kiszakadás, az elkülönültség, tehát a megnyilvánulás, a teremtés illúziója okozza a betegség illúzióját.
        Az Isten akkor is egy, ha önmagán belül teremtmények formájában elszigeteli egymástól a saját részeit, vagyis falakat, akadályokat, halmazokat képez. Érdekes logikai paradoxon, hogy ebbõl következõen a teremtmények, mint nyílt rendszerek, az Isten részhalmazai tökéletlennek, vagyis betegnek, nem egész(séges)eknek tekinthetõk. A szeparáció ugyanakkor a rendszer önvédelmét, identitástudatának megõrzését szolgálja, tehát egészségmegõrzõ hatású.
        Az elkülönülés elzár az egység teljességétõl, azaz hiányt, vágyat, szenvedést, fájdalmat, betegséget idéz elõ. Ezért van az, hogy minden ami megszületett, az elõbb vagy utóbb el is pusztul. Ugyanaz az erõhatás mindkettõnek az oka. Az egészségessé és a beteggé válásnak is! Mert erõ csak egy van, de az nagyon sokféleképp nyilvánul meg.
        Biológiai értelemben véve az egészség több, mint az észlelhetõ betegség tünetek és okok hiánya. Az ember holografikus kényszerterét, mintáját befolyásolja a személyiség és a környezet. Ezen torzító hatások jelennek meg a testben betegségként. A gyógyítás lényege a harmónikus rezgéskép helyreállítása számtalan féle módszerrel. A személyiség betegségei átformálással, immunizálással, az isteni törvények megismerésével, az isteni huzalozási rendszerbe történõ integrálódással, tehát az önmegvalósítással küzdhetõk le. Az entitásnak úgy kell egésszé válnia, hogy tudomással bírjon önmaga egészérõl és képes legyen azt tudatosan önirányítani.
        A betegség az élet, a változás áramlásának, hatásának gátoltsága blokkok, zavarok formájában. A betegség egyensúlytalan állapotot idéz elõ, tehát instabil megnyilvánulás. Ha megszûntetjük az okát, az instabilitást elõidézõ gerjesztést, magától eltûnik, bekövetkezik a spontán gyógyulás az élet áramlási erejének köszönhetõen. Ugyanakkor maga az élet is instabil jelenség egy másik nézõpontból szemlélve. A betegség oka sokszor az, hogy a szellem stabilizálja az életet annak szeparációjával. Ez az identitástudatnak köszönhetõ akkor, ha az nem képes alkalmazkodni az élõhely, a környezet változásaihoz. Ez az élet áramlásának befolyásolása. Az egészség és a betegség problematikája analóg a létezés, az élet problémáival, tehát illúzió és lényegében megoldhatatlan. Felszínét tekintve viszont leküzdhetõ, ennek módszertanát lásd a problémákról szóló fejezetben.
        Mindenki magának csinálja (teremti) a betegségeket a tapasztalás, a fejlõdés érdekében, tehát csak õ maga gyógyíthatja meg önmagát. Ha erre nem képes, akkor van szükség az orvosra. A gyógyítás végülis programozás. De nem az orvos az, aki meggyógyítja a beteget, hanem õ maga azáltal, hogy befogadja az új, gyógyító hatású programot (gyógyszert). Sokan éppen azért nem gyógyulnak meg vagy esnek vissza valamely betegségbe, mert nem akarnak megválni a betegségtõl, a problémától. Szükségük van rá valamilyen okból, pl. a lelki egyensúlyuk megõrzése érdekében.
Ez a jelenség olyan rendkívül összetett és kifinomult, hogy vizsgálata és megértése rengeteg további kutatást igényel még a pszichológusok és a gyógyítók részérõl (lásd: Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke munkásságát). Megértése minden fejlõdõ entitás számára alapvetõ fontossággal bír, érthetõ okokból.
        Egészségi állapotunkat nagymértékben befolyásolja az energiaszintünk. A világ tele van energiával. Vannak éltetõ és romboló hatású energiák. Az auránk feladata, hogy megvédjen a káros energiáktól és ellásson a számunkra szükségesekkel. A csakráink energiát szívnak be a környezetbõl és több lépcsõben transzformálva eljuttatják a test minden sejtjéhez. Elosztják úgy, hogy a legoptimálisab legyen az energiaszint, az elhasznált energiát pedig elvezetik a környezetbe. Ez az életfolyamat, mely nélkülözhetetlen a testünk sejtjei számára.
        Erre a rendszerre veszélyt fõként a mérgezõ hatású energiafajták jelentenek, melyek bekerülve a keringésbe belsõ energiablokkokat, zárlatokat, zárványokat hoznak létre. Az energia átalakítási problémák pedig egyensúlyi zavarokkal járnak és betegséghez vezetnek. Érdekes tapasztalat, hogy az energiahiány vagy a túltöltöttség szintén gondokat okoz nekünk, tehát lényegében minden baj forrása a feldolgozó rendszereink rugalmasságát meghaladó (szélsõséges) hatásoknak köszönhetõ.
        Megjegyzés: A szenvedélybetegségek közös, lényegi vonása, hogy tudom, helytelen amit csinálok (dohányzás, alkohol, kábítószer fogyasztás, stb.), mégis megteszem, mert általa olyasmihez jutok hozzá, amihez másként nem tudnék, és ami fontos a számomra és élvezetes, mert elõsegíti a belsõ egyensúlyom fenntartását. Leszokni róla a legegyszerûbben tehát úgy lehet, ha megértjük a cselekvés lelki hátterét, és vagy behelyettesítjük valami mással a káros szenvedélyt (pl. pótcselekvéssel) vagy megváltoztatjuk a személyiségben kialakult azon programokat, magatartásmintákat, huzalozásokat, melyek az egészet okozzák (lásd: a kineziológiát).
        A lélek nagymértékben befolyásolja a testet, hisz õ növesztette, építette azt föl és mûködteti, határozza meg a paramétereit. A személyiség hibái torzítják az aurát. A lélek hangulata, érzelmi állapota, gondolatai szintén befolyásolják az energiamezõt. A betegség sok esetben egy belsõ lelki hiba kivetülése, mely felhívja magára a figyelmet és megoldásra vár. A tudatlanságból, haragból végzett cselekedetek diszharmónikusak és lehangol(hat)ják a lelket, amitõl az a halál után a szeparátorba (tisztítótûzbe) eshet az energiahiány miatt. A szeretet és a szerelem a legmagasabb frekvenciájú rezgések, ezek felhangolják és erõsítik a lelket, rendbe teszik a rezgésképét. A szeretet tartja életben a világot. Gyógyító erõ ez, melyet adni-kapni egyaránt jó érzés. Adj hát szeretetet mindenkinek, hogy a világ élhessen és megmaradjon.

7.9. A FÓBIÁKRÓL

        A fóbia olyan programhiba, mely a gyerekkorból vagy valamelyik elõzõ reinkarnációból származó élményre épül. Adott helyzetben, adott kulcsinger hatására merül fel a tudat mélyérõl ösztönösen. Többnyire óvatosságra késztet, távol tartani igyekszik valamely veszélyes helyzettõl az embert.
        Az élmény, mint tapasztalat (engram) ösztönszinten beindít egy válaszreakciót. Ez a személyiségre belsõ késztetésként hat, akár több életen keresztül is, és fóbiás tüneteket vált ki belõle. Több újraszületésbe is beletelhet, mire kikopik a lélekbõl a hatása.
        Ha engedsz a fóbiás késztetésnek, beépül a személyiségedbe és meghatározó erõvé válhat. Általában rettegés és fájdalom kapcsolódik az élményhez, ezért igyekszik a fóbiás távol tartani magát bizonyos dolgoktól, helyzetektõl. A fóbiák fõbb tünetei: a rettegés, félelem, stressz, veszélyérzet, menekülési vágy, kényszeres gondolatok és cselekedetek, részleges vagy teljes bénulás, stb.
        A megoldás: Az önvizsgálat, az ösztönprogram felülírása, átprogramozása, feloldó hatású élmények segítségével. Mert a kudarc legjobb gyógyszere a siker, a veszteségé pedig a nyereség.

7.10. AZ ÉLETKEDV NÖVELÉSE

        Az életkedv az a belsõ erõ, vitalitás, mely tevékenykedésre buzdítja a szellemet és elõrébb viszi az úton. Növelése az életcél és az élettervek helyes megválasztásával (motiváció, lelkesedés) érhetõ el. Az életkedv növelhetõ az odaadó szolgálat, a szeretet, a harmónikus kapcsolatok, az Istenre figyelés által. Fontos, hogy az általunk végzett tevékenység hajtóerejéül szolgáló késztetés valamilyen nemes, isteni idea legyen, mert ez visz elõbbre az úton. Az anyagi javak hajszolása csak egyre jobban belebonyolítja a lelket a karmikus visszahatások hálójába és számtalan gond okozójává válik.
        A buddhizmus, mint filozófia az életkedv elfolytására, kioltására irányul, a megnyilvánulatlanságba való visszatérésre, mivel Buddha arra a felismerésre jutott, hogy "minden lét szenvedés". Ez által érhetõ el a nirvána, mely a nyugalom, a tétlenség állapota a lélek számára. A nirvánába merülõ lélek kikerül a fejlõdés áramából és ezzel az életbõl. A mi rendelkezésünkre álló új ismeretek szerint azonban nem ez a létezés legvégsõ célja.
        Az élet lényege maga az élet, az önmagáért való (rekurzív) fennmaradás. A cél mindenki számára folyamatosan mozgásban maradni és változni a végtelenségig. Mert "minden lét boldogság", ha a megfelelõ nézõpontból szemléljük a dolgokat, s ezért nem akarunk véget vetni a megtapasztalásának.

7.11. AZ ÉLVEZET FONTOSSÁGA

        Az élvezet szükséglete a létezési törvényekbõl ered. Mindenki törekszik a gyönyörre, a jó és harmónikus érzésekre. Élni csak boldogan lehet igazán, tartalmasan. (Megjegyzés: Ez nem azonos a hedonizmussal!) A vágyak alapja az élvezet szükségletébõl fakad.
        "Az élvezetmegvonás káros az egészségre." Az élvezet, a gyönyör hiányát pótcselekvéssel, önkielégítéssel igyekszünk kompenzálni. Hosszú távon a sikerélmények, élvezetes pillanatok hiánya felõrli a személyiséget és legyengíti az életkedvét, vagyis az ember puszta fennmaradása kerül veszélybe. A szenvedés éppen ezért az életkedv, az élvezet hiányának köszönhetõ.
        Az érzékkielégítés valójában a tudat kielégítése, mert a szellem az élvezõ. A test csupán eszköz, melyen keresztül a fizikai síkon hozzájutunk a számunkra szükséges élvezetekhez. A kellemetlen élmények hatására fokozott igény jelentkezik a szellemben az élvezetre, a harmónikus érzések átélésére (lásd: az örömterápiát).
        A rossz cselekedet ezért valójában sikertelen törekvés a jóra, a torz világképnek és a hibás programoknak köszönhetõen. Vagyis gonosz és rossz nincs, csak tudatlanság vagy hibás tudás van!
        A kudarcélmények többnyire gyengítõleg és sorvasztólag hatnak a személyiségre. Fontos, hogy az értékrendnek megfelelõ sikerélmény mennyiséghez hozzájussunk. Ennek hiánya torzulásokat idéz elõ a szellemben. Ha nem tudunk elegendõ sikerélményhez jutni, szükségessé válhat megváltoztatni az értékrendünket, az elvárásainkat a valósághoz igazítani vagy ami még jobb: megszûntetni!
        Mi, lelkek a földi körülményeket megtapasztalni jöttünk ide, és ebbe a jó és kevésbé jó dolgok egyaránt beletartoznak. Tanuld meg élvezni az életet, akkor könnyebben, kellemesebben telik majd az idõd.

7.12. A SZENVEDÉS ÉRTELME

7.12.1. AZ ELLENTMONDÁSOK

        Az Isten önmaga megteremtésével önmaga megismerésére és megértésére törekszik. Ezen tevékenysége során tapasztalja meg önnön teljességének végtelen valóságát. A teljes halmaz viszont ellentmondásos, azaz paradox. Minden dolgot és annak az ellenkezõjét is tartalmazza. Az Isten éppen ezért az értelem megteremtésével igyekszik rendezni az önmagáról szerzett tapasztalatait. A rendezés, rendszerezés halmazok, csoportok képzésével történik, amihez különbözõ logikai elveket használ. Az elemek valamely meghatározott paraméterük egybevágósága (hasonlósága) által kerülnek egy halmazba. Ennek eredményeképpen az értelem konzisztens, egyértelmû rendszer(ek)be szervezheti a létezõ dolgokat.
        Csakhogy a valóság, a teljességre törekvõ teremtés és megismerés paradox, vagyis logikával, értelemmel egészében nem kezelhetõ. A minden létezõ egyes részhalmazai önmagukban lehetnek logikusak és egyértelmûek, de együtt nem. Ez az ellentmondásosság az, amely a feldolgozhatatlansága miatt õrületbe és szenvedésbe kergeti az értelmes lényeket.
        A tökéletes filozófia tehát, mely pontosan leírja a teljes teremtést, a valóságot, a minden létezõt, szükségszerûen paradoxonokkal teli, s ezért az értelem számára kész õrültségnek hat, mert logikátlan. Ha következetesen végiggondoljuk, akkor ez a leírás lebontja, lenullázza önmagát, mert benne minden állítás igaz és hamis egyszerre. A teljes halmaz így logikailag ekvivalenssé válik az üres halmazzal.
        Miért mondta hát Buddha, hogy "minden lét szenvedés"? Az értelem a konzisztens világkép megvalósítására törekedvén logikusan mérlegel, különbséget tesz, összevet és dönt, egyszóval ítélkezik. A saját szubjektív szemlélõpontjából nézve keresi a számára legjobb, leghelyesebb, legigazságosabb döntéseket és megoldásokat. Az érzékelt valóság paradoxonjai zavaró hatású, nyugtalanító tapasztalatokként jelentkeznek a számára, mert szubjektíve igazságtalanok és logikátlanok. Ezen ellentmondásokat fel kell oldani, ami többféleképpen történhet.:

1. Meg kell változtatni az alkalmazott logikát, amivel rendszerezi a tapasztalatait. Ez a világkép átértékelése, ami sokszor valóságos traumát okozhat az értelemnek.

2. El kell tolni a szubjektív nézõpontot, azaz önmagát egy olyan helyre, ahonnét szemlélve eltûnik az ellentmondás.

3. Figyelmen kívül kell hagyni a zavaró hatású tapasztalatot. Ekkor a meglévõ logikával úgy ítéli meg, hogy az nem a valóság, csak illúzió, képzelõdés, halucináció, tévedés, félreértés, stb. Ez a dolgok tudomásul nem vétele, az elzárkózás.

        A paradox világ tehát alapvetõen igazságtalan, amelyben az értelem igyekszik igazságot tenni önnön konzisztenciája, józan esze és rendezettsége megõrzése érdekében. Vagyis igyekszik kizárni a paradox, õrült, véletlen és para jelenségeket a saját világképébõl, amelyek a világ megtapasztalása során folyamatosan jelentkeznek a számára. Ezzel lényegében a világ egy részét zárja el magától, vagyis elkerüli a teljességet, az egészet.

7.12.2. AZ ÍTÉLKEZÉS

        Mivel a létezésben minden folyamatosan változik, gyakran elõfordul, hogy mások cselekedeteit, vagyis a világot körülöttünk szubjektíve helytelennek, rossznak, igazságtalannak ítéljük meg. Mások is megteszik velünk ugyanezt, ugyanezen okokból. A rosszat viszont szankcionálni kell, eltávolítani a rendszerünkbõl.
        A rossz ellen tehát a jóra törekvõ értelem harcolni kezd, elítélve azt. A bûnös büntetést érdemel, ami lényegében a rossz visszatükrözése, tehát szenvedéssel, fájdalommal, hátrányokkal jár az elítélt számára, amiért megsértette a mi szubjektíve konzisztens világképünk aktuális játékszabályait, igazságosnak megítélt törvényeit. Vagyis ha valaki rosszat tesz nekem és szenvedést (gondot, problémát) okoz, azt elítélem és igyekszem megbüntetni ("Amilyen az adj-isten, olyan a fogadj-isten" és "Szemet szemért...").
        Ha a kettõnk kapcsolatában én vagyok a domináns fél, az erõsebb, akkor ez sikerül is. Ezért fontos része a viselkedésünknek az agresszió, a fajtársak közti dominancia harc, mert így eldönthetõ, hogy melyikünk törvénye, igazsága valósuljon meg, függetlenül a vitás helyzetek tényleges igazságától, az objektív valóságtól. A vitatkozás célja eleve nem az, hogy eldöntsük, mi az igazság, hanem hogy kinek van igaza!
        Amikor szenvedést okozok a másiknak, akit elítéltem, lényegében negatív visszacsatolást alkalmazok, hogy ezzel tereljem a viselkedését, gondolkodását az én törvényem szerinti keretek közé. Az õ számára szubjektíven mi történik ekkor? Õ csinált valamit nekem, amit szubjektíve helyesnek és a lehetõ legjobbnak tartott, én pedig válaszul szenvedést okoztam neki, rosszal jutalmaztam, negatívan válaszoltam rá. Tehát el fog engem ítélni, mint rosszat, és ennek megfelelõen reagál. A többit el tudjuk képzelni.
        Megjelenik a kapcsolatban a félreértés és szubjektív ítéletalkotás miatt a konfliktus. Az ítélkezés, a harc, a düh, a harag, a gyûlölet, a pusztítás és a félelem a megtorlástól (vendetta), a rossztól, gonosztól, fájdalomtól és szenvedéstõl. Vagyis az igazságra (szimmetriára, egyensúlyra) törekvõ értelem az igazságtalanságot újabb igazságtalanság elkövetésével igyekszik kompenzálni. S megduplázza, sõt megsokszorozza a szenvedést, miközben éppen azt próbálja elkerülni mindenféle módon. Az önmagáét és a másokét. S mindez a teremtés szubjektív, aszimmetrikus, paradox és illuzórikus természetébõl következik. Az értelem megjelenése tehát konfliktusokat és szenvedést okoz a létezõ rendszereknek. Mert minden törvény igazságot szolgáltat az egyik oldalnak, s ezzel igazságtalanságot okoz a másik oldalon."Az egyensúlyt, annak felborítása nélkül nem lehet fenntartani."
        Isten megteremté az értelmet, hogy rendszerezze a világot. Az értelem megteremté a törvényt, mint a rend alapját. A törvény megszüli az igazságtalanságot az igazság érdekében. Az igazságtalanság szenvedést okoz. Az szenvedés pedig pokollá teszi a teremtést. Így következnek egymásból a dolgok. A teremtés mindig paradicsommal kezdõdik, ártatlansággal és boldogsággal, majd jön a bûnbe esés, mint az értelem teremtménye és így lesz a világból pokol, a jóból rossz, a teremtésbõl pusztítás. A tudás almáját megkóstoló elsõ emberpár tette azért neveztetik eredendõ bûnnek, mert mindez a létezés és a teremtés alapvetõ és elkerülhetetlen természetébõl ered, a megnyilvánulásból.

7.12.3. A BÜNTETÉS

        További következménye a világ paradox természetének a meghasonulás és megõrülés, a mazochizmus (autoagresszió) lehetõsége, veszélye. Az értelem a saját korábbi döntéseit és cselekedeteit utólag, az új tapasztalatok (következmények) fényében átértékeli, megítéli. Ha olyan következtetésre jut, hogy az valamiért helytelen volt, konfliktusba kerül önmagával.: "Rosszat tettem, mégha tudatlanul és jószándékkal is." Mert utólag mindig könnyebb okosnak lenni.
        Ha sok ilyen rossz cselekedet emléke összegyûlik bennünk, mert sokszor tudatlanul, nem elegendõ és megfelelõ információ birtokában döntünk, illetve kisértéseknek, zavaroknak és kényszernek vagyunk kitéve, felmerül az ítélet: rossz vagyok. Aki rossz az bûnös, tehát büntetést érdemel, szankcionálni kell a viselkedését, hogy úgymond jó útra térjen, s betartsa az aktuális, szubjektívan meghatározott (és folyton változó) törvényeket.
        Ekkor jön az önbüntetés, ami szenvedést okoz vagy lelki válságot idéz elõ (vezeklés) és félelmeket kelt a tudatban. Ezek együttesen rossz lelkiismeretet okoznak, és az õrületbe kergethetik az önmagával való küzdelem miatt instabil, zavarodott értelmet.
        A problémát tovább fokozzák a törvényszegéstõl elrettentõ, "bûnmegelõzõ célzatú" fenyegetések (elfolytási kényszerek), melyek minden társadalomban, közösségben bõségesen jelen vannak. A megtorlás fenyegetõ lehetõsége fizikai, érzelmi és szellemi síkon egyaránt jelen van az életünkben (lásd: börtönök, erkölcsi gátlások, megszégyenítés, kiközösítés, akadályoztatás, stb). Jelentõs részét képezi a vallások dogmarendszerének is a hívek fenyegetése. Az alvilág, a purgatórium, a pokol, a gyehenna, a bosszúálló és haragos Isten, a karmikus visszahatások, az ördögök és démonok, az átkok, stb. Még ha a földi igazságszolgáltatást meg is ússza az értelem csapdájában vergõdõ, tudatlan, szerencsétlen és törvényszegõ lélek, a tudatában akkor is ott marad a korán belé nevelt tanítás: a túlvilágon sem menekülhet meg a szigor, a fájdalmas büntetés elõl.
        Mi ez, ha nem szadizmus másokkal szemben? Mi ez, ha nem mazochizmus önmagunkkal szemben? S az egymástól való elkülönülés illúziója csak megerõsíti mindezt. Ha nem érzem magam egynek a másikkal, könnyebb õt elítélni, nem szeretni és megbántani valamely igazságosnak vélt ideológia nevében. Az egység állapotából való elkülönülést pedig az értelem okozza (lásd: az aszimmetria tételt) a világ szubjektív rendezése, részekre osztása által.

7.12.4. A MEGOLDÁS

        "Minden lét szenvedés." Buddha szava az értelemhez szól, elkeserítve azt, miközben reménykedve keresi a boldogságot, de hiába. Mi hát a megoldás? Az értelem okozza a szenvedést, s az értelem keresi a boldogságot. Mégis elérhetetlen marad a számára.
        A kutatásaink során nem találtunk még jobb megoldást, mint a nirvána (az egység állapota). Ahol nincs értelem, nincs igazság, de igazságtalanság (aszimmetria) sem, nincs törvény (információ) és illúziók sem. Ide értelemmel nem lehet eljutni, tehát hiábavaló minden filozófiai okoskodás (beleértve ennek a könyvnek a tartalmát is!) és bölcselkedés, csak útban vannak a tanítások, mert elterelik a figyelmet a lényegrõl.
        Ez a minden és a semmi állapota egyszerre, a megvilágosodás, a gnózis pontállapota, az õsforrásé, ahonnan az egész világ kiárad, forogva vég nélkül. Itt én vagyok az Isten, a magam paradox teljességében. Aki ide eljutott, elérte a legvégsõ célt. S látja, hogy a szenvedés értelme a teremtésben pontosan az, hogy ide visszajuttassa az Egybõl kiváló, s illúziókba merülõ isteni szikrákat, a lelkeket, melyek az egység boldogságából válnak ki önként, boldogan s tapasztalatlanul. Hogy ledobva magukról az értelem terhét, tapasztaltan térjenek vissza az örök boldogság minden múlandón túl lévõ állapotába. Ahol minden lét boldogság.

7.13. A SZAKMAI ÁRTALOM

        Ha nem azt csinálod amit szeretnél, és nem úgy, ahogy szeretnéd, akkor kényszermunkát végzel. Ez ellen elzárkózással tiltakozik a személyiséged, vagyis próbálja a valóságot kívül rekeszteni a tudatán és más dolgokra vágyakozik. Ha sokáig csinálod ugyanazt elfáradsz, mert koncentrálnod kell rá. A figyelmed szeretne más ingerekhez jutni, friss információkhoz és tapasztalatokhoz, ezért folyton elkalandozik, mintegy fellázad a kényszerítés ellen.
        A szakmai ártalom tehát a túlzásba vitt egyoldalú ingerlés következtében fellépõ reakció átfordulás következménye. Ezzel a szakmai ártalommal mindenkinek szembe kell néznie a munkája során, mert a hétköznapi életben számtalan olyan dolog, tevékenység van, ami terjedelmében meghaladja az elviselhetõség határát az elme számára.
        Íme néhány egyszerû és bizonyára sokak számára ismerõs példa.: A tanár, aki utálja a gyerekeket. Az orvos, aki viszolyog a betegektõl. A vallásos ember, aki ellenséges a más vallásúakkal szemben. A gondolkodó, aki intoleráns a másként gondolkodókkal szemben. A cölibátusban élõ, akit erotikus álmok gyötörnek és emiatt bûntudata van. A szülõ, akinek elege van a családjából, a gyerekeibõl.
        A legegyszerûbb megoldás: Próbáld meg élvezni amit csinálsz vagy legalább ne utáld. Igyekezz meglátni a munkád jó és magasztos oldalait, és lásd a fontosságát, hogy örömöd teljék benne. Ha ez nem megy, akkor legalább legyen a hozzáállásod inkább semleges, mint negatív. Sok problémától kímélheted meg magad és a környezeted ezáltal.

Nyolcadik fejezet

Vissza a tartalomhoz